Új Szó, 1969. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1969-02-13 / 37. szám, csütörtök

3. HARMACI KISTÜKÖR MRR (CSTK felvétele) Fehér halál a hegyekben Lavinaomlások krónikája 0 Évente új áldozatok £ Hol fenyeget lavinaveszély? # Hogyan keletkeznek lavinák? # Fokozott veszély a tél második felében # Megszívlelendő figyelmeztetések 1969. II. 13. A természet hol bőkezű és )ó szándékú az emberhez, hol pedig könyörtelen. A pusztító elemek évről évre óriási anyagi károkat okoznak a földkerekségein, és sok esetben emberéleteket is követelnek. Télen különösen a lavinák veszélyesek, s éppon úgy, mint a múltban, ma is rettegésben tartják az embereket. A középkorban az ördögök játékának tartották a lavinaomlást, s ez még csak fokozta az emberek rettegését. A krónikások már sok-sok évvel ezelőtt is szóltak lavinákról s az általuk okozott katasztrófákról. Az i. e. 200. évből fennmaradt feljegyzések a római történetírók tájékozottságára utalnak. Többek között arról írtak, hogy amikor Hannibál seregeivel áthaladt az Alpokon, harcosainak nagyon sokat kellett szenvedniük a hegyoldalakról hirtelen lezúduló hótömegek miatt, amelyek sok embert és kocsit sodortak magukkal. Hasonló veszteségek érték Napóleon seregeit is, amelyek 1799-ben, majd 1800-ban haladtak át az Alpok hegyszorosain. Az első világháború idjén tömegkatasztrófát okoztak a lavinaomlások. Akkor az osztrák, magyar és olasz egységek harcoltak az Alpokban, ahol csak 1916. december 13-án mintegy 10 000 katona pusztult el lavinaomlás következtében. Európában az Alpokon kívül a Kaukázusban, Svédországban, Norvégiában, Franciaországban, Spanyolországban, Olaszországban, Jugoszláviában és Csehszlovákiában, különösen a Magas- és az Alacsony-Tátrában, a Nagy- és a Kis-Fátrában, valamint a liptói hegyekben gyakoriak a lavinák. A lavinaomlások minden évben sok turista és síző számára végzetesek, sok esetben azért, mert az emberek nem eléggé elővigyázatosak. Mi tulajdonképpen a lavina? Óriási mennyiségű hó, amely a magas hegyekről a völgyekbe lezúdulva mindent magával sodor, ami útjában áll. Mint a gyufaszálakat, úgy töri össze a fákat, és az épületekben is jelentős károkat okoz. Mi okozza a lavinaomlást? A magyarázat aránylag egyszerű. A hegyekben télen többnyire hó formájában hull a csapadék, s a hö mennyisége rendszerint háromszor, sőt négyszer is akkora, mint a síkságokon. A hegyeket különösen a tél második felében — februárban és március elején — borítja vastag hótakaró, amely azonban nem mindenütt egyöntetű, hanem különböző módon változó rétegekből áll. A felhalmozódó hó megmozdulását, más szóval a lavinák keletkezését számos tényező befolyásolja, de elsősorban a hó nagy mennyisége, rétegeződése s fizikai tulajdonságai, nemkülönben az időjárás alakulása, a hó alatti talaj jellege, a növényzet és a terep lejtése is. Döntő fontosságú tényező az Időjárás alakulása, tehát a hőmérséklet, a szelek, s a csapadék formája és mennyisége. A felmelegedett levegő vagy eső hatására jégkéreg képződik a hótakaró felületén. Ha az ilyen Jégkéreggel bevont hóra nagyobb mennyiségű friss hó hull, ezt az új hótakarót erős szelek vagy egyéb befolyások mozgásba hozhatják, s ilyenkor lavinák gördülnek le a hegyoldalakon. A szél. de különösen a viharos szél nemcsak lavinaomlást idézhet elő, hanem a hótakaró összetételét és rétegeződését is jelentősen megváltoztathatja. A hófúvások a hegyekben hótorlaszokat emelnek, amelyek gyakran oly nagy méretűek. hogy az egyik hegygerinctől a másik hegygerincig terjednek. A hegyoldalak lejtése is jelentősen befolyásolja a lavinák keletkezését. így például a több mint 22 fokos lejtés már nagyon „kedvez" e természeti jelenségnek, de ha különösen „kedvezők" a feltételek, 14 fokos lejtés is elegendő a lavinák keletkezésére. Az 52 fokot meghaladó lejtésű hegyoldalakon nagyobb mennyiségű hó nem marad meg, hanem kisebb mennyiségekben gördül a völgyekbe, és rendszerint nem okoz nagyobb kárt. Az említett tényezőkön kívül emberek vagy állatok mozgása Is előidézheti a lavinák keletkezését. A hegyvidéki emberek mindenkor úgy védekeztek a lavinák ellen, hogy házukat a lavinaomlások hatótávolságán kívül építették. Jelenleg már tervszerűen, vagyis mesterséges beavatkozással lehet mozgásba hozni a hegyoldalakon felhalmozódott hótömegeket. A lavinaveszély elleni védekezés céljából rendszeresen fásltják be a kopár hegyoldalakat, ezenkívül a lavinaveszélyes helyeken tilos az erdőirtás. A hegyi mentőszolgálat és a meteorológiai szolgálat rádió útján rendszeresen figyelmeztet a lavinaveszélyre. A turistáknak, a sízőknek figyelembe kellene venniük ezeket a figyelmeztetéseket. Ez idén — legalábbis eddig — nem volt sok hó a hegyekben, így hát lavinaomlásra sem került sor. Számolnunk kell azonban azzal, hogy e hónapban gyakrabban havazhat, vastagabb lesz a hegyek hótakarója, nagyobb lesz tehát a lavinaveszély ls. Dr. PETER FORGAC £

zek a házak itt, ez a falu. H a r m a c. A sötét ég alá zsúfolt pöttömnyi fények, eleven árnyékok sokasága. Az utcai lámpák áttetsző sárga, okkersárga és arany színekkel szűrik át a fekete éjszakát, hogy még nagyobb legyen felettük a sötétség. Ha két tenyeremre venném a falut, talán tíz-tizenöt ház futna egyegy ujjamra. Olyan aprócska falu. Csakhogy maga a hatalmas táj vette a tenyerére. A fény harca a sötétség ellen az eredendő dráma. Azt mondta valaki: — Legyen világosság. — Es lett világosság, de csak ilyen gyenge, reszkető világosság a sötétség fekete boltozatai alatt. Ha messziről nézed borzongó, pici fényeit, félteni kell a rázuhanó éjszakától, a körötte ágaskodó roppant világ szorításától, de ha belülről nézed, azt veszed észre, hogy semmit nem akar. csak élni, az emberi élet magától érthető egyszerű törvényei szerint. S akkor azt is látnod kell, hogy belül egészséges, erős, mint a hatalmas diófák gyümölcse. Begubózott önmagába, két oltalmazó csonthéj közé, mint a leendő diója — önmaga lehetősége. Am a csonthéj az összeroppantó fagyból kiérzi a sötétségbe merült emberi világ melegét. A borzongó fény láthatatlan, zenélő huzalokon érkezik a megfoghatatlan messzeségből. Vejed fölött rádióantennák és távolbalátók antennái tapogatják az eget, s a világ zenévé, árnyékokból és fényekből összevarázsolt képekké transzformálva szűrődik be a családi otthonok meghittségébe. Es ebből a meghittségből fakad a fenyegetett emberi lét öntudatlan ereje és biztonsága, az együvé tartozás és a közösségi tudat ereje. ""Tétován, tájékozatlanul áll/ tam a falu kellős közepén, s egyszer csak azt látom, hogy kihunynak a fényeket árasztó ablakok, s megindul, seregük a falu népe. Az ünneplőbe öltözött, kimosakodott falu a kultúrház felé. Szombat este volt 1969. I. 18. Besodródtam a széksorokkal zsúfolt nagyterembe, s ültem és vártam, csak ültem és vártam az elsötétült nézőtéren, míg a színpadról narancsszínű meleg fény loccsant az arcunkra. S akkor úgy éreztem, sokkal többet élek meg a jelenvaló pillanatnál. Egy kép jutott az eszembe. Olajfestmény, mely ott függ a CSEMADOK Központi Bizottságának épületében, egy hatalmas falon. Éppen ilyen narancsszínű fényben fürdő arcok. Éppen ilyen átszellemült, figyelő várakozás, s a fényeken, meleg színeken túl éppen ilyen árnyékok és éppen ilyen sötétség. Ezt élem meg most ebben a pillanatban, a drámát, a legeredendőbbet, a fény küzdelmét a sötétség ellen. Dehát mindez csak néhány pillanatig tartott. Csak addig, míg teljesen szétnyílt a függöny, s a szereplők vidám mozgalmasságot vittek a színpadra. Műkedvelők. Oly igazándiak. Kedvesen darabosak, édesen esetlenek. Fiatalok. És egészen gömörlek, mint ajkukon az ízes „a" és „e" hangok. S oly elevenek, oly vidámítóak, mint a színpadon megjátszott tréfáik. Célbaveszik a baksist leső orvost, a sápot szedő elárusítónőt, a szerelmét kiárusító városi lányt. S a nézőtér: kacag, kacag, kacag. Diadalmasan és felszabadultan, mert hirtelen erőt vett a komor élet fenyegető tény ein. Ez a harsány és felszabadult kacagás, ez jelenti a falu igazi erejét. Míg kívülről és messziről szemléltem, a sötétséggel viaskodó fények alatt, olyan aprónak tűnt s most az emberi méretekre szabott teremben hírtelen látom, milyen erős, milyen vállas, és milyen életrevaló. A műsor végeztével tánc ZA következeit. Talán reggslig. Míg odaát a zene ritmusára hullámzott a nagyterem, egy kisebb helyiségbe sodródtam az asszonykerülő, meglett férfiakkal. Volt itt néhány hatalmas, kecskelábú asztal, fapadok is voltak. Valakt becsempészett néhány üveg bort és egy tálcán józanító feketekávét, egy-egy pohárral mindenkinek. A józanságból egyelőre talán túlságosan sok is volt itt ebben a teremben. A villanyégők fehér fénye fagyosan verődött vissza a meztelen falaktól, s aranyló tócsákba gyűlt a csupasz asztalok lapján. Elnéztem a kemény, palóc koponyákat, fehéren meredező homlokukat, a szemöldökcsontok alól villámló szemüket. Mindannyian férfiak, mindannyian együvé tartoznak, mégis mindegyikük különváló. Mintha agyagból gyúrták, s aztán kiégették volna őket. Szögletesek, csontosak és ösztövérek, csak Pénzes Mihálynak, a szövetkezet elnökének termetét gömbölyítette meg a jóhiszemű kövérség. Simára borotvált arca is olyan kerek, pujók, hogy mindig mosolyogni kényszerül, és annak is mosolyogni kell, aki rátekint. Látása egyenest provokálja a kuncogó tréfát, hogy: na, te Mihály, te is mirajtunk híztál meg. S miután elhangzott, ő maga nevet a legjobban rajta, mert senki se gondolja komolyan. még tréfából se, mert az ellenkezője az igaz. Nagyon jóravaló és belátó ember, s mindenkit meghallgat. Ezt a sápadtságában komor és méltóságteljes Cene Géza mondja, az agronómus, aki balkézzel fogott velem kezet, mert a jobbját levitte a szecskavágó. Hát persze, hogy a szövetkezet dolgaira keriil a sor. Valakt a beste tyúkokat szidja. Ötezer tyúk, s örökké csipegetnek. Fölcsipegetik mind a szemes takarmányt, annyira, hogy nem jut a juhoknak. Pedig amúgy is kevés van belőle, mert itt, a hegyek alján nemigen terem meq a szemes takarmány. — Hát mi az ördögnek tartanak annyi tyúkot? — Tartunk, mert muszáj. Hogy tojásból önellátó legyen a járás, mert annak kell lennie. Hirtelen mintha homorú, minden szeplőt jelnagyító kis tükröt tartana elém valaki. Belepillantok, s mintha valami nagyon kacagtató, torz dolgot látnék, úgy nevetek, nevetek. Autarkiára kényszerült kis országok, s azokon önállósításra kényszerített kicsi járások: a munkamegosztás és a végletekig hajtott specializáció korában. Mivel a tojás kell, hát nem kell a juh. — Pedig csaknem hatszáz hektár jó legelőnk és rétünk van, de birkánk csak ezer. Ennyi legelő és ennyi rét eltartana kétszer annyi, majdnem háromszor annyi birkát. Jó lenne gyapjúra, sajtra, húsra. Csak maradna ilyen az ára, mint mostanában. f~ szembe jut egy másik far~ lu. A bitóra juttatott sze'— gény Jánošík faluja, Terchová. Annak ötezerhatszáz hektár jó rétje és legelője van, s három vagy két évvel ezelőtt, hogy odavetődtem, volt a falunak háromszázkilencven juha és kilencven kis, vörösfoltos tehene, holott a parasztok annak előtte öt—hétezer juhot legeltettek, és sok száz kis hegyi tehenet. Aztán valaki kieszelte, hogy nem kell a hazai gyapjú, mert a műszál jobb. Kötelező beadás fejében nem fogadták el többé se a juhtejet, se a sajtot. A parasztok meg levágták a sok ezer juhot és a sok száz tehenet, a munkabíró emberek pedig elsereglettek Ostravára. kl a bányába, kl a vaskohóhoz. Mire kiderült, hogy mégis szükség van a hazai gyapjúra, már nem volt se birka, se hozzáértő kéz. Itt meg ez a sok ezer mihaszna tyúk, amit nevelhetnének bárhol a világon, csak itt nem. Terchován a parlagon heve-, ró legelőket annait idején úgy hasznosították, hqgy tavasztól késő őszig az Ógyallai szövetkezet növendékmarháit legeltették rajta. Vonaton fuvarozták fel oda a növendékmarhát. A terchovaiak a legeltetés fejében kaptak némi kukoricát meg másfajta szemet. Nos, ha jól belegondolok, nekem magamnak sohase volt annyi pénzem, hogy a festői Árva vidékére menjek nyaralni, dehát van pénzünk a növendékmarhák nyaraltatására. Ezt már csak úgy rosszmájúságból mondom, mert lehet, hogy a növendékállatoknak használt a nyaráltatás, de en gem tönkretett volna. — Azért nem kell panaszkodni a hegyvidéknek — mondja valaki —, mert ha zordabb is az éghajlat, ha rosszabb is a föld, mint az alföldeken, kapunk némi kárpótlást: hét korona ötven fillér különbözeti pótlékot minden száz korona bevételre. A lézem a megszólaló arcát, l\l s azon tűnődöm, komo' " lyan gondolja-e e sovány vigasztalódást. És látom rajta, hogy komolyan is gondolja, meg a keserű fintort is látom rajta, mintha azt akarná mondani, hogy azt a hét korona ötven fillért is meg kell fizetni valakinek. S bizonyára az alföldeken lakozóknak. Magamban pedig azt gondolom, hogy bár adna neki a nagy adakozó ezerszer annyi hét korona ötven fillért, mint most ád, de nem azért, hogy rosszul terem a föld, mert ez nem elárusítani és megfizetni való tulajdonság. Inkább nevelnének sok juhot és termelnének olyasmit, amit a föld hajlandó megteremni. Mintha megint valaki azt a homorú, felnagyító tükröt tartaná elém. Most egy mérges szegényembert látok benne, aki azt kiáltja, hogy fizessenek a gazdagok. Nem hallja meg senki szegényt, mert jó húsz éve nincsenek nálunk gazdagok, se szegények, csak erőnek erejével egyenlővé tett emberek. Végülis az jut eszembe, hogy ez a különbözeti pótlék végeredményben igazságtalanság az alföldeken lakozókkal szemben, mert nekik például senki se fizet hét korona ötven filléreket azért, hogy náluk nem sarjadnak eget verő fenyőerdők, s ércet vagy szenet ip lelni a föld gyomrában Igaz, Harmacon se lelni se szenet, se érceket, azért az Igazság igazság Harmacon Harmocon túl is. Óvatosan körültekintek, nem látja-e valaki, miféle tükörbe pillantgatok. Nem látja senki. Hörpintünk borainkból. A hidegre hűlt, savanykás bor most már valóban hevíteni kezd. Engem is, társaimat ts, mintha belülről egy megboldogult bárány meleg szőrével béleltek volna kt bennünket. S ahogy így melegedünk, egyre főbb kedvünk kerekedik, míglen kirobban ajkunkon a nóta. Nótázom magam ts, mert a borban nemcsak Igazság lakozik, ott lakozik a jókedv és a keserűség is. Az utóbbi miatt búcsúzom el a vidám Harmactól, s kimenekülök a télt éjszakába. A Aég egyszer visszapillanW tok a sötét egekbe gya' v' logoló útról. Ugyanazt látom, mint idejövet. Az utcai lámpák áttetsző, sárga, okkersárga és arany színekkel szűrik át a fekete éjszakát, hogy még nagyobb legyen felettük a sötétség. Nézem a borzongó, pici fényeket, s elszorul a szívem, úgy félti azt az aprócska falut a rázuhanó éjszakától, a körötte ágaskodó fekete világ szorításától. Tovaragadnak a robogó, gyors kerekek, s ahogy távolodom, egyre kevesebbet látok a faluból. S egyszer csak semmit se látok, lebukott, elsüllyedt a fekete látóhatár mögött. KÖVETKEZIK: 4. ERIM, AVAGY K. I. \