Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-12 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó

S Z ä bó Bé ä e g ú j a bi b regénye Író számára, aki témáiban a megélt élményanyag elsődlegessé­gére támaszkodik, minden kétsé­get kizáróan a kísértés izgalma is Jelentős szerepet játszhat, amikor új témalehetőségek vonzásába, új élményeket adó feladatok elé ke­rül. Az életrajzi regények önma­guk kínálta témája ugyanis nem­csak az utánköltés és a klszínezés csábító érzésével jár, hanem alko­tói módszerét tekintve olyan „re­guláris" műfaji igénye is van, ahol ez események adottsága, realitása eleve határt szab az írói fantázia szabad szárnyalásának. Ily módon tehát a kísértés lényege már nem a megtörtént elmondására, a vál­tozhatatlan megmagyarázására vo­natkozik, hanem elsősorban mes­terségbeli, írói próbatétel, s csak ezt követően az ismeretlen-ismert anyag izgalma. Az az érzés környékez szinte bennünket, hogy az adott esetben ez a próbálkozás egy művészi pá­lya tetőződése. Olyan magassági pont. melynek eléréséhez nemcsak a meglevő eszközök és minden tartalék mozgósítására volt szük­ség, hanem amelybe — témáját te­kintve — a „szegény sorsból, szegényszagból Indult" író alkotó­munkássága törvényszerűen tor­kollhat. Mert ha igaz az, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom­ban „a régi világ külvárosának és embereinek művészi ábrázolásá­ban ... nem közelíti öt meg senki" (Turczel Lajos), ebből természet­szerűleg következik az is, a sze­génységet, elesettséget, kiszolgál­tatottságot egy élet munkássága árán témaként megél, valóságként magának valló író jobbára mindig „földközelben" érzi a forradal­mas nagy időket is. Ezért is ter­mészetes számomra, hogy a társa­dalmi igazságtalanságokkal szem­ben kezdettől fogva elkötelezett író végül forradalmárt választ mo­dellként, forradalmi témát érez és tapint. Az „előélet" ellenére azonban — alkati okoknál fogva ls — nem kevés az a feladat, melyet Szabó Béla a regény megírásával magá­ra vállalt. A valóban megtörtént­hez, a bizonyíthatóhoz hűnek ma­radni, de mégsem az események uszályában vonszolódni, hanem rá­lelni a legfontosabb összefüggé­sekre, s előtérbe helyezni, hangsú­lyozni a tái'sadalmilag-lélektanilag legfontosabbat, — mindez alapos munkát, előtanulmányokat, a hős­sel való azonosulást, s művészi el­mélyülést igényel. Szerencsésnek mondható ugyanakkor, hogy nem az egész élettörténet megírására vállalkozott, csupán Steiner Gá­bor, komáromi születésű kommu­nista forradalmár ifjúságát válasz­totta a regény témájául. Ennek el­lenére, a 32 éves fiatal forradal­már regényhősben hiánytalanul benne van az a harcos is, akinek később Buchenwaldban mártírha­lállal telik be élete. A forradalmárrá érés időszakát ragadja meg a regény. S talán ezért sem véletlen, hogy a legsi­kerültebbnek az a rész tűnik, ahol a rendkívülivé fokozott társadal­mi mozgás és a regényhős forra­dalmi gondolkodása egybeesik. A forradalmi eseményeknek ez a sod­ra a jellemek nagy próbája, for­málója. Itt dől el végső soron az is, az egyéni bátorság és helytállás mennyiben képes segíteni azt az eszmét, melynek szolgálatába sze­gődött. Steiner Gábor ifjúkorát tekintve azonban szinte kitaplnthatóan nyo­mon követhető, hogy az író a po­zitív hős gyermekkora leírásakor nem tud szabadulni Steiner Gábor­tól, a forradalmártól, a harcos pártmunkástól és népvezértől. Csakis ezzel magyarázható, hogy a gyermeki cselekedetek mindegyike eleve függvénye a későbbi forra­dalmárnak. ^Bármennyire is kedve­sek ugyanis ezek a történetek, mindenképpen éreztetik az után­költés természetellenességét, mely­ben a gyermeki báj és csínytevés egyaránt egy szemlélet kény­szerzubbonyába gyömöszölődik. Itt Tžs kizárólag ezen a ponton érző­dik a regényben a „csináltság", bár — és ezt is meg kell mondani — a családi élet, környezet szin­te plasztikus elevenséggel jelenik meg ezekben az epizódokban, leí­rásokban. Ha úgy veszem, persze, kissé egy-szempontú is ez a gyermek­kor, mely például a cipőügyön ke­resztül a gyermeki lélek szegény­szolidaritását érzékelteti, éppúgy, mint az elgurult aranypénz, a ki­kapós mostoha és a gyermek jel­lembeli tűzpróbáját. Mind az egyik, mind a másik túlhangsú­lyozottsága, kizárólagossága okoz­za, hogy ezt a gyermekkort kissé koravénnek érezzük, stilizáltságá­ban leszűkítőnek. Mert bármeny­nyire is illusztráló! akarnak ezek a történetek lenni a szociális igazságok iránti fogékonyságra, végső kicsengésükben tételesek, kiragadottak, összefüggéseket nél­külözők. Megközelítőleg ilyen mi­nősítést kaphat a névtelen levél­történet is, mely szintén amolyan kényszeredett konfliktuscsodának érződik. „Szombaton ebédtájban levél jött Steiner címére. Gábor éppen akkor érkezett, amikor Pista bá­csi, az öreg postás az udvarban átadta apjának a levelet. Apja, mint olyan ember, aki ritkán kap postát, jobbra-balra forgatta, né­zegette, vajon tényleg neki szól-e, nem tévedésből jutott-e hozzá. De nem, a tévedés ki volt zárva, nagy betűkkel volt rajta a neve, szemü­veg nélkül olvashatta, a feladót viszont nem találta sehol. Mor­gott is emiatt, majd mielőtt fel­bontotta volna, odaszólt Gábornak hogy hozza ki a szemüvegét. Gá­bor a konyha felé tartott, de hir­telen úgy érezte, mintha valaki tarkón legyintette volna, amolyan könnyed, játszi legyintés volt, de elég ahhoz, hogy megsejtse a le­vél veszedelmét, és megfontoltan cselekedjék. A konyhában első dolga volt, hogy a szemüveget a varrógép fiókjába rejtse ... majd azzal jött ki, hogy sehol se talál­Ja." (161. old.) Bármennyire is megmagyarázza később, hogy a tizenhárom éves gyermek apja iránti szeretete pa­rancsolta, hogy megóvja a ház bé­kéjét, mégis logikátlan az ilyen „tarkónlegyintés" s eleve csök­kenti a mondanivaló hitelét. Steiner Gábor fiatalkorával kap­csolatban tisztázásra vár, hol ta­nulta a nyomdászmesterséget. Bár a lexikoni adatok e téren nem mindig perdöntők, említést érde­mel, hogy az Oj Magyar Lexikon budapesti inasévekről szól, míg Szabó Bélánál a komáromi Frei­zinger a munkaadó. 1903 őszén szabadul fel, s bolyongására a vi­lágban 1905-ben „két fiatal nyom­dászsegéddel" — Budapestről in­dul. („Gábor egy nyomdászkirán­dulásoD ismerkedett meg velük t Pesten, a szakszervezetben". 174. old.). A felnőtté válással a regény be­li cselekmény is kiegyensúlyozot­tá válik. A valcolás (vándorlás) határozottan jó hatással van a férfiasodó fiatalemberre. Vissza­térte után „ott kellett hagynia Komáromot, nem talált más meg­oldást". Először Salgótarján, majd Pest következik, s ez utóbbi je­lenti számára az igazi tűzpróbát. Nemcsak fegyvertársakra talált itt, s nemcsak élettársat ad mellé a sors, hanem a háborút követő nagy forradalmi események köze­pette válik ő maga is igazi for-. radalmárrá. Az Író itt az élet legjellemzőbb mozzanatait ragadja meg. Lényeg­retörően ábrázol, összetetten szem­léli az eseményéket, s hősei iga­zi hús-vér figurák, akik az esz­mére koncentrálnak ugyan, ma­gánéletük azonban nem mentes az ellentmondástól, sőt a megalku­vástól sem. A forradalom nehéz óráiban válik nyilvánvalóvá pél­dául a szerelmi háromszög, s a Kálmán arcán a peronon elcsat­tanó pofon a fizetség, a számadás Erzsi hűtlenségéért. Ebben a hely­zetben egyedüli vigasz, hogy Gá­bor, a jóbarát az elhagyatottság és árvaság nehéz óráiban is ott van Zsiga, a salgótarjáni szénme­dence hősi halottjelöltje mellett. Mert: „Zsiga ott maradt holtan Kisterenye egyik utcáján". A lírikus alkatú íróra jellemző, hogy sokszor milyen tömör, egyér­telmű képekkel, sőt bizarr kép­zettársítással képes hiteles, lé­nyeget megragadó jellemzést ad­ni. „Amikor a szanitécek a hord­ágyakkal odaértek és megállapí­tották, hogy Zsiga halott, elcsen­desedett, de a rekedtség benne maradt, mint a szívében a fájda­lom. Hiányérzete egyre mélyült, a mosolyát szerette volna látni... Ahogy szédülve követte a szani­téceket, arra gondolt, hogy Zsigá­nak szerény, szeplős mosolya volt, mintha restellte volna derűjét. Szomorúság és gond szőtte át min­dig a tekintetét. Olyan érzékeny volt, hogy a durva, hangos szóra egész testében megrezzent, de ami­kor a harcról, a munkásosztály ér­dekeiről volt szó, nem ismert fé­lelmet." (298. old.). Erénye a regénynek az is, hogy a világ eseményei, s a társadalmi történés mozzanatai nem különál­lóan, hanem hősei életébe oldot­tan jelennek meg. Alakjai közül Lakatos tanító szeretettel megraj­zolt figurája, valamint a bajtár­sak, Zsiga és Erzsi magasodik kl. „Ha a későbbi években gyerek­vagy inaskorára gondolt — mond­ja az író a szülővárosától búcsúzó hőséről — képzeletében apja mel­lett a bicegi Lakkos, a világrab­ló fani, a kedves szőke Cili, a mo­solygó Samu és a boldogtalanul gyötrődő Knhn r.inf' hfisér/es ar­ca jelent meg. Látta, persze, a szi­getet, a hömpölygő Dunát, a kor­zót, a Vármegyeház, a Csillag és a Rozmaring utcát, az elemi isko­lát, a polgári meg a gimnázium épületét, látta a Szent András­templom és a református temp­lom tornyait, otthonát, testvéreit, ismerőseit, de példaképei az előb­biek voltak, és ifjúsága nehéz, vál­ságos szakaszain ők segítették át" (173. old.). Szimbólumnak is mély értelmű az a zárókép, melyet a szerző La­katos igazgatón keresztül a hábo­rúról s az élet értelmetlenségeiről fest. Gábor annak idején neheztelt La­katosra, amikor megtudta, hogy „a példás magyar tanító és haza­fi" lelkes híve volt a háborúnak, s két fiát adta a hadseregnek. E vád alóli felmentést azonban csak a szülővárosába menekült, üldözött forradalmárként érkezett tanít­vány adhatja. Mert a saját szemé­vel látja, hogy a fialt Jelző egyik sírfelirat három sora egy fájdal­mas élet szomorú summázása: „Haza vártunk, megjöttél, Büszkék vagyunk rád, Magyar tanító fia voltál." A temetői találkozás döbbenti őt rá a kőfaragó igazságára ls: „Em­lékszem, mindig nyíltságra, becsü­letességre tanított bennünket. Tu­dom, hogy érettünk, szegényekért mindig síkraszállt. Hiába tesz hát magának szemrehányást, mint ma­gyar tanító semmit sem tehetett fiaiért." (344. old.). Ez a találkozás még erőtelje­sebbé teszi nála az elszánást: a a reménytelen fájdalmak, az élet értelmetlenségei egyetlen lehető­séget kínálnak: a HARC-étl... Mert a szegényügy — igaz ügy, s az értelmes élet csak e lehető­ség árán lehet teljes. Az Igazi erőpróba, persze, Stei­ner Gábor számára csak ezután kezdődik ... Mert félúton nem le­het megállni S ő az életével bizonyította, hogy — nem ls akart... Az író számára azonban a fel­adat, mellyel egy harcokkal teli gazdag élet egy szakaszának meg­írására vállalkozott — itt már be­fejeződött ... Eddig minden sors­ban egy kissé az emberi kiszolgál­tatottság, tehetetlenség érdekelte, a VÄD e világ mostohaságai miatt E regényben azonban már a mos­tohaságból, megcsúfoltságból kive­zető utat is látja, a FORRADALOM igazságát... S művével nemcsak emléket állít a forradalmár életé­nek, de elismerést érdemlő mun­kát ls végzett. Nem túloz, és nem marad aluL FONOD ZOLTÁN SZABÓ GYULA: Virágszedés (1959)

Next

/
Thumbnails
Contents