Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-05 / 1. szám, Vasárnapi Új Szó

Századunk • már-már hihetetlen izgalmas és nagy kalandjainak hátterében többnyire különös indokok vannak. Szemben a múlt századi nyerészkedési szándékokból kez

dődő kalandokkal/ az 1900-as évek ben megkezdettek hátterében/ sokszor jele

ntős tudományos munkásság bizonyítást igénylő indokai/ vagy az emberi teljesítő

képesség határait kutató próbálkozások húzódnak. S noha egy-egy kaland, még mindig üzle

t is, kereskedelmi vonatkozásai általában a háttérben maradnak. Századunk kalandjainak középpontjába az ember és a teljesítmény került. Olykor viszont egészen fantasztikus teljesítmény kell ahhoz, hogy valakiből ember lehessen. Ezt bizonyítja a most következő história i s, amely Amerikában kezdődött/ Amerika és Kanada határán folytatódott és amelynek címe: Különösen Red Hill, a har: mmcftvo'.c esztendős papírkeres-kedo halálos végű kísérlete keltéö nagy visszhangot és ennek ered* ménye volt, hogy mind az amerikai, mind ajtfoJsfl^fetiadyx-nnóny Csakhogy a kísérletek eg. Ä rendeHogy a Niagarát miért kell egyáltalán meglovagolni, az olyan kérdés, amely mind az amerikai, mind a kanadai törvényhozásban felmerült, s mivel a problémára nem találtak megfelelő választ, Kanadában 1952ben, Amerikában pedig 1953 tavaszán betiltották az effajta kísérleteket. A derék törvényhozók határozata azonban százhuszonegynéhány évet késett, és már csak egy nagyon fekete statisztika végére tett pontot: 1828. szeptember 9-étől a mai napig százkilencvenegy vállalkozó akart úrrá lenni a Niagara vízesése felett, közülük azonban mindöszsze hat élte túl a próbálkozást, száznyolcvanöten, köztük tizenkilenc nő, halálát lelte a lezúduló habokban. Miről is van tulajdonképpen szó? Az Egyesült Államok déli és Kanada északi határán elterülő — egyben a határt jelentő — Niagara-vizesés két zuhatagon keresztül ötven métert hull alá, az első zuhatag az amerikai részen háromszáz, a második, a kanadain kilencszáz méter hoszszú. Itt másodpercenként 7000 m

3 víz ömlik alá, s egy statikai számítás a leérkező habok erejét 17 tonna/cm

2-nek mondja. A Niagara medre viszonylag nem mély, de felettébb sziklás, épp ezért a zuhatagok előtt és után, rendkívül erősen örvénylik a folyó. A kedvezőtlen körülmények miatt csónakok, hajók számára biztos pusztulást jelent, ha az örvénybe sodródnak. A környező halászfalvak népe a * tragédiák egész sorát tudja elsorolni, azoknak a szomorú históriáját, akiket, egy jó fogás reménye, vagy vihar sodort a habokba, ahonnan sohasem kerültek ki élve ... Epp ez a sok tragédia sugallta az ötletet, néhány mindenáron meggazdagodni vágyó kalandornak, hogy megpróbálja a lehetetlent: nagy tömeg előtt megkísérelni a zuhatagi utazást. A kezdet: szélhámosság, véletlen és kőtéltánc 1828. augusztusában egy cirkuszos megvásárolja a kimustrált „Michigan" nevű teherhajót, különféle állatokat visz fedélzetére és gondos reklám után, 100 000 néző előtt (kik a vételár tízszeresét fizetik ki belépődíjként) elindítja „Az új Noé-bárkájának pokolba való alászállására". Az eredeti tervek szerint a „Michigan* egy halálraítéltet is vitt volna a fedélzetén, „Noéként", de végül egy helyi sheriff makacssága megakadályozta az ember első tervezett zuhatagiutazását. lg y az út, a cirkuszosok szélhámosságává lett, amelyei, több száz á Mat kőzüj mindössze négy liba élt túl, ezeket viszont, amikor partra úsztak, a többé-kevésbbé felháborodott tömeg nyomban megsütötte és elfogyasztotta. A bárka kalandját 1854. május 15-én egy véletlen okozta zuhatagi utazás követte. George Elford, erdőtulajdonos, földbirtokos, fizikai erejéről, bátorságányos ellenőrzésére a Niagara vízesésnél. Az acélvázas gumigömb, melynek súlya a teljesen műanyagból készült belső műszaki berendezéssel együtt nem haladta meg a száz kilót, repülőgépen utazott a határra, ahol maga Boya kivánta azt kipróbálni. A kísérletek tervét megírták a helyi lapok is, így 1961. július 15-én, az indulás napján mintegy tízezer érdeklődő gyűlt öszsze, hogy kora reggeltől kezdve figyelje a szimpatikus néger fiatalember készülődését. Néhány rövidebb próba után a versenycsónaképítő rádió segítségével elindította azt a tizenkét motorcsónakot, amelynek az volt a feladata, hogy a zuhatagokon való végighaladás után kihalássza és partra vontassa, az új típusú mentőbóját. Pontosan délben azután Boya mosolyogva lépett be a gumigömbbe, bezárta ajtaját és az előzetes megbeszélés szerint, a bójából adott rádiójelre, egy rendőri motoros a folyó közepére vontatta, ahol egy forgó előtt elvágta a vontatókötelet és Boya bójája a folyó szeszélyeit követve elindulhatott útjára. A gömb fantasztikus gyorsasággal vágtatott a sebes sodrú folyón, kényes paripaként táncolt, forgott a sellőkön, örvényeken. De narancssárgára és minium vörösre festett tetejét mindig világosan, pontosan látni lehetett. A gömb ura volt az első zuhatagnak is, amelynek ötven méterén néhány másodperc alatt zuhant végig, majd ide-oda ugrálva a vizén, többször nekivágódot a folyómeder hatalmas szikláinak, hogy azután tovóbbbukdácsoljon a második zuhatag felé. Húsz perc múlva megindult a második zuhatagon is. Forgott, bergett, ugrált, majd nekivágódott egy újabb sziklának, azután leúszott a nyugodtabb vizek felé. És egy órával később a Whirlpool alján a motorcsónakoknak sikerült elfogniuk a sebesen haladó gömböt. Két óra előtt néhány perccel

( Boya bójája ismét a szárazföldön volt, és a felnyiló ajtóban egy sértetlen, mosolygó, és nagyon, de- nagyon boldog fiatalember állt... A kísérlet sikerült. De Boya élete nem. A lapok kis hírben írták meg a sikeres kísérletet, újra kezdődtek a tárgyalások a mérnök és a cégek között, de ismét eredménytelenül végződtek. Nathaniel Boya, a kiváló képességű hajómérnök pedig látva, hogy minden próbálkozása hiábavaló a profitvágygyal és előítéletekkel teljes Amerikában, feladta a hajómérnöki pályát és elhelyezkedett egy építőipari vállalatnál. Hat évig épített lakásokat négerek számára, mikor a versenycsónaképítő, rendelést szerzett tíz darab Boya-féle bójára. A feltaláló azonban már nem kívánt részt venni előállításukban, Igy minimális részesedésért a gyártás jogát az őt egyetlenként segítő harlemi versenycsónaképftőnek adományozta .., FENYVES GYÖRGY BOYA BÓJÁJA avagy és kalandos természetéről m£sze földön ismert ember egy M< ryman nevű szegény léghajóso akarván segíteni, annak elszabadult léggömbje után indúlt csanakjával. Sikerült is még a folyó felett elkapnia a ballon fölfjből kiszakadt horgonyát, ec örlény azonban elkapta, csóg jáf szétzúzta egy élesJUmM^Sl csának utasát pedig a ba rántotta. A ballon horgonyt egyetlen percre el nem erigea Elford harminc perccel később sértetlenül érkezett a második zuhatag aljára, ahol újabb harmincperc múltával a beevező halászok, a léggömbbel együtt csónakjukba emelték. Elford esetének híre messze jutott, s alighanem ez sugallta az ötletet Blondinnak, minden idők egykor Budán—Pesten is szerepelt legnagyobb kötéltáncosának, hogy 1859. június 30-án, a vízesés felett tizenötméter magasan kifeszített kötélen, átsétáljon Amerikából, Kanadába. A hét centiméter vastag és ötszáztizenhét méter hosszú manilakötélre állandóan felfrecscsentek a Niagara habjai, ami különösen nehézzé tette a kötéltáncos dolgát. Útja közepén, hatvanöt méterrel az első zuhatag felett, amikor a kötél kilengése már több mint három méter volt, megállt, mutatványokat hajtott végre, majd baj nélkül a túlsó partra ért. Elford és Blondín sikere tucatjával vonzotta a sportembereket és kalandorokat, s e többnyire tragikus végű kísérletek történetéről valóságos regényt lehetne írni. Volt, aki különösen erősen megabroncsozott, s belül kényelmesen kipárnázott hordóba záratta magát (Charles Graham, 1886. július 11), mentőövvel és vitorlával indult útjára (Róbert Kendail, 1886. augusztus 22.), vagy búvárruhában, oxigénpalackkal tett — egyébként halálos végű - kísérletet (Red HiM, 1951. augusztus 5.), de ezenkívül is az t Iáereszkedés egész fantasztikus módjaival próbálkoztak, mint már jeleztük, többnyire sikertelenül. tistamutatvónyoknak számító leereszkedések ellen szólott, nyitva hagyta azonban az ajtót, a tudományos vonatkozású próbálkozások előtt. Egy néger mérnök nem kap munkát és segítséget Egy Bostonban született, de már gyermekkorától New Yorkban élő néger fiatalember, bizonyos Nathaniel Boya, miután sikeresen elvégezte az egyik leghíresebb amerikai egyetem hajómérnöki karát, újfajta életmentő bója és csónak alapelveit dolgozta ki. Elképzelését, melyet modellformában a new-yórk-i egyetemen még diákkorában bemutatott és amelyet professzorai „újszerűen zseniálisnak" találtak, szabadalmaztatta, és bárhogy próbáltak vele alkudozni a gyártásban érdekelt cégek, egy bizonyos áron alul nem kívánta azt áruba bocsátani. Igy kivívta Amerika három legnagyobb tengeri életmentőanyagokat és kellékeket gyártó vállalatónak haragjót, azok összebeszéltek és miután kellően tájékozódtak a fiatalember anyagi lehetőségei felől, elhatározták: minden útonmódon megakadályozzák, hogy a szegénysorsú, ráadásul már családos, kétgyermekes Boya álláshoz jusson, így akarván rákényszeríteni egy, az illető vállalatok részére nagyobb hasznot biztosító szabadalmi ár elfogadására. Boyát azonban kemény fából faragták. Megpróbált minden lehetőt. Jelentkezett az amerikai flotta vezetőinél és bebizonyítotjflgi „w.telekben vá „olt a néger mérnök ajánlatc ra, de a három cég befolyá: erősebb volt, mint a találmáis az elutasítás lett. Ekkor a mérnök megkereste a különböző hajózási vállalatokat. De mindenünnen egyformán elutasító válaszokat kapott. Élete ekkor már pokollá változott. Adósságai voltak, nyomorgott, éjszakánként a kikötőbe járt s rakodómunkásként dolgozott, hogy családjának valamiféle jövedelmet biztosíthasson. Miután 1957. óta eredménytelenül ostromolta a különféle illetékeseket, 1959-ben taktikát változtatott és újra sorbajárva a különböző hivatalokat, cégeket, segítséget kért, hogy egy vízrebocsátható prototípust állíthasson elő, mellyel ő maga tartana bemutatókat. De ezt a segítséget is megtagadták tőle. Boya 1960-ban, végső elkeseredésében, a különböző amerikai alapítványokhoz fordult, de mind Du Pont, Ford, Carnegie, Woolworth, elutasította. Azután egy este, valamikor 1960 őszén, a Harlem egyik quaker templomában, egy kispénzű versenycsónaképítővel találkozott, aki amikor megismerte az elkeseredett fiatalember problémáját, felajánlotta műhelyét és megigérte, amennyire erejéből telik, finanszírozza a kísérleti modell megépítését Az első néger a Niagarán Egy esztendei megfeszített munkával a versenycsónaképítő, Boya, s néhány jószándékú segítő befejezhette az új találmányt. Ekkor néhány óra alatt engedélyt kaptak az új készülék tudomá-