Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-29 / 24. szám, szerda

FŐISKOLÁSOK AZ ÉRVÉNYESÜLÉSRŐL Őszintén egy bonyolult kérdésről A hazánk belpolitikai életében végbement változások oktatásügyünk területén is éreztették jótékony hatásukat. Sok elhallgatott vagy éppen eltussolt probléma került a felszínre és azóta gyakran vált parázs vita tárgyává. Számunkra éveken keresztül ilyen kényes kérdés volt a magyar tanulóifjúság, valamint a magyar iskolák helyzete is. Nem lehetett nyíltan, érveket felsorakoztatva kimondani, miért fontos, hogy a magyar gyerek magyar iskolába járjon. Tudjuk, nem egyszerű eldönteni a gyermekét féltő, jövőjéért aggódó szülőknek, milyen tannyelvű iskolába is adja gyermekét. Megértjük aggodalmát, és éppen ezért szeretnénk segíteni, mert tapasztalatunk szerint ez a féltés nagy részben abból fakad, hogy a valós helyzetet nem ismerik eléggé. Rendszerint attól tartanak, hogy az érettségi után — mivel magyar felső oktatási intézmény nincs — a gyermek a szlovák vagy cseh iskolákon nem tud érvényesülni. Ogy gondoltuk, hogy ezúttal, elemző cikk helyett, az egyetemistákat kérjük meg, mondják el saját tapasztalataik alapján véleményüket, érdemes volt-e magyar iskolában érettségizniük, és hogyan érvényesülnek az egyetemeken. Matula László (a Szlovák Műszaki Egyetem Építészeti Karának első éves hallgatója): — Néhány nap múlva befejeződik az első szemeszter, s ez egyben számunkra a tűzpróbút is Jelentette, melyen sikerrel átestünk. Most tehál legfrisebb benyomásaimról adhatok számot. Minden kezdet nehéz, tartja a közmondás és ez így igaz. Oj környezettel és más módszerekkel ismerkedtünk. Meg kell szoknunk a látszólag szabadabb, de mégis nagy erőfeszítést igénylő légkört. Ez az' „átállás" nem ment minden nehézség nélkül, de ezzel mindenki — tekintet nélkül, hogy szlovák vagy más nemzetiségű — találkozik. Nekünk, magyar egyetemistáknak ezenkívül a szakkifejezéseket is el kell sajátítanunk. Ez azonban csak néhány hét kérdése, s ha valaki megfelelő tudással rendelkezik, úgy hiszem, ez nem okozhat különösebb gondot. Summa suminárum, ezideig nem éreztem hátrányát, hogy magyar iskolába jártam. Siposs Mária (a Komenský Egyetem magyar-szlovák szakos első éves hallgatója): — Az én helyzetem talán a legnehezebb, hiszen nálam nem elég a megfelelő nyelvtudás, hanem a szlovák, sőt a cseh irodalom és nyelvtan tudományában is otthon kell lennem. Az első szlovák vizsgámon már túl vagyok, persze, a neheze még hátra van, de több előttem végzett magyar nemzetiségű társam példája támasztja alá véleményemet, hogy még ez a szak sem jelent leküzdhetetlen akadályt. Domsitz Károly (a Szlovák Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karának harmadéves hallgatója): — Jelenleg a harmadik évfolyamot végzem és én erre a kérdésre teljesen egyértelműen válaszolok. Jómagam nem tartoztam a kimondott nyelvtehetségek közé, s bizony érettségi után a szlovák tudásom éppenséggel nem volt százszázalékosnak mondható. Viszont úgy éreztem, hogy tárgyi tudásom megfelelő és ezért az egyetemen nem adtam fel a harcot. Az első vizsgákon nemcsak szavakkal magyaráztam, de néha más eszközökhöz is folyamodtam, például lerajzoltam valamit, ha hirtelen nem jutott eszembe a megfelelő kifejezés. Azután egyre jobban belejöttem, s ma már a szlovák nyelv nem okoz problémát. Ezért nyugodt szívvel mondhatom, hogy egyáltalán nem bántam meg, amiért magyar iskolában érettségiztem. Hulkó Gábor (a Szlovák Műszaki Egyetem Gépészeti Karának negyedéves hallgatója): — Ne vegyék nagyképűsködésnek, hogy a saját példámat említem, de az ember ezt ismeri legjobban. Az elmúlt négy év alatt a tanulmányi átlagom nem volt soha 1,3-nál rosszabb, és ez az egyetemen nem is kis dolog. A feltett kérdésnek van szerintem két olyan kísérő jelentősége, amiről gyakran megfeledkezünk. Az egyik, hogy az első hónapok hátrányos helyzete után, amikor a magyar egyetemista a szlovák kifejezésekkel birkózik, merőben más állapot következik, mert az illető nemcsak az itteni, hanenj a rendszerint színvonalas magyar szakkönyvekbe is belelapozhat. Én például több vizsgára magyar könyvből készültem, s az eredmény mutatja, nem is volt rossz módszer. A másik, és talán a legfontosabb, hogy nekünk magyar kulturális talajból kell táplálkoznunk és később munkánkkal főleg ezt kell gazdagítanunk. Enélkül az összekötő kapocs nélkül, úgy hiszem, elveszünk, mert más közösségbe nehezen illeszkedünk be. Olyan fiatalemberrel is beszélgettünk, akinek nevét, úgy hisszük, nemsokára a nagyközönség is megismeri. VOJTEK MIKLÓS fiatal balettművészről van szó, aki a pozsonyi Duna utcai magyar iskolából került a Konzervatóriumba és innen tehetsége révén a leningrádi Balettiskolában folytatja tanulmányait. A csaknem teljesen idegen nyelv és az ismeretlen környezet sem gátolta őt abban, hogy érvényesítse és tökélesítse tudását. Vojtek Miklós — Nemcsak én, hanem a testvéreim is magyar iskolába jártak, a szüleim ezt természetesnek találták, és nem is bánták meg. Mindig hálával gondolok vissza a Duna utcai magyar iskola pedagógusaira, akik irányítottak és neveltek. Én sohasem szégyenkeztem amiatt, hogy magyar iskolába jártam. Leningrádban a tanítási nyelvet, tehát az oroszt, sikerült úgy elsajátítanom, hogy néhány hónap leforgása alatt a szakkifejezéseket és a leghasználatosabb szavakat is megtanultam. Azt hiszem, a magyar fiatalok a hazai szlovák vagy cseh egyetemeken ezt még könnyebben megtehetik. Ez tehát az egyetemisták véleménye. Más-más szempontból közelítették meg a problémát, de egyben megegyeztek. Mindenhol a szaktudás a döntő, s ha ez megvan, akkor a szakkijejezéket már könnyebb megtanulni. A minap Prágában tanuló magyar egyetemisták levele került a kezembe. Azt írják, jelenleg mintegy 150-en tanulnak itt, s bátorítják fiatalabb társaikat, jöjjenek el a cseh fővárosba tanulni, nem vesznek el, mert mindenben segíteni fogják őket. Újra megismételhetjük azt, amit az elején írtunk: tudjuk, nem könnyű probléma eldönteni a szülőknek, milyen iskolába adják gyermeküket. Mielőtt azonban határoznak, olvassák el újra az itt megkérdezett egyetemisták űszinte sorait . ... SZILVASSY JÓZSEF Követésre méltó példa Jóleső érzéssel nyugtázzuk, hogy az utóbbi időben egyre több magyarlakta városban és faluban az értelmiség is bekapcsolódik a CSEMADOK munkájába és a többi réteg képviselőivel karöltve egyre színvonalasabb tevékenységet fejt Harmas képkiállítás Komáromban 29 ki. Kétszeres öröm, hogy a magyar művészi és szellemi élet nyugati fellegvárában, Komáromban is megpezsdült az élet. A kulturális munka mellett nagy figyelmet szentelnek a távoli és a közeli múlt haladó hagyományainak megőrzésére. Ezeket egyrészt a fiatal generáció számára teszik hozzáférhetővé, másrészt az utódokat is további értékes tevékenységre ösztönzik velük. E céltudatos munka egyik legfrissebb gyümölcse az elmúlt napokban a Szakszervezetek Házában Harmos Károly müveiből rendezett képzőművészeti kiállítás. Nem célunk, hogy e rövid értékelés keretén belül részletesen foglalkozzunk Harmos alkotásaival, csupán művészi tevékenységének legsajátosabb vonásait említjük meg. Alkotásait rendkívül széles skálájú stílus jellemzi. Erőssége a grafika, mélynek sajátos eszközével és kontraszt-hatásával drámai telítettségű rajzokat hozott létre. Festményei nagyrészénél szokatlanul élénk színek uralkodnak, és ezek különösen a víziószerű, néha szűrrealistákra emlékeztető képeken töltik be maradéktalanul funkciójukat. Harmos Károlyban az alkotó művész mellett a hozzáértő, kiváló pedagógust is tiszteljük. Az 1924-ben megalakult Jókai Egyesület szépművészeti osztályának vezetőjeként működött, s ebben a minőségben egy egész festőgenerációt nevelt fel, többek között itt kezdett alkotni a ma már Európa-szerte ismert magyar festőművész, Pleidell jános is. Harmos komáromi műHARMOS KÁROLY: ÖNARCKÉP (L1NO METSZET) (Németh István felv.) ködése idején évtizedeken keresztül alakította a széles nyilvánosság művészi igényét és ízlését, s ez a tevékenysége is elismerést érdemel. A tehetséges pedagógus és művész emlékének kortársai és utódai méltó tiszteletet adtak. Ez a kiállítás a CSEMADOK városi szervezetének és más agilis személyek tevékenységének első, jól sikerült állomása, melyet remélhetőleg a meglevő különböző akadályok ellenére is több hasonló rendezvény követ. Ügy hiszem, végezetül megállapíthatjuk, habár ez a kiállítás elsősorban a város eseménye volt, mégis túlnő ezen, és követésre méltó nemes példaként szolgál a hagyományőrzés és — tisztelet terén más vidéken is. jszj) Oscar Wilde ľ Hazudj igazat A MATESZ POZSONYI BEMUTATÓ ELŐADÁSA Költő, prózaíró, de főleg a maga korában, a tizenki lencedík század utolsó évti zedében ünnepelt, nagysikerű drámaíró volt ez az ír származású dandy. Nevét a világirodalomban tulajdonképpen nem is oly sok va.lóban nagy mű tette fémjelzetté. Talán leginkább a ineséi, néhány tanulmánya, Dorian Gray arcképe című regénye, színdarabjai közül a Salome s versei hadoszlopából A readingi fegyház balladája és a De profundis. Zajos, mozgalmas és lázas életének fonákságaival maga ellen lázította a puritán angol társadalmat, de számos művével és elsősorban vígjátékaival csiklandós és hátborzongató érdeklődést váltott ki. Kevés olyan alakja van ugyanis a világirodalomnak, amely olyan érzékeny pontján tudta volna célbavenni a nyárspolgári életszemléletet, mint éppen Oscar Wilde. Talán csak a másik nagy ír, Bemard Shaw mérkőzhet vele, aki ugyan nem az arisztokratikus sznobizmus, hanem a szocializmus felé kancsingató fabianizmus szemléletének talajáról volt ily veszélyes a kispolgári életfelfogásra. S bár sziporkázó szellemességüknek fajsúlya más — Wildeé kötetlenebb, frivolabb és kissé felszínesebb —, mind a ketten mesterei a ragyogó ötleteknek és párbeszédeknek, a paradoxonoknak, aforizmáknak és az iróniának. Oscar Wilde néhány vígjátéka csak ezért szerepel még ma is a színházak műsorán, mert különben a mai nézőnek nem nyújtanak semmivel sem többet, mint mondjuk a színpadtechnikai vonatkozásban kitűnő és szellemes francia szalon víg játékok. Ide sorolom Wilde Hazudj igazat (Bunbury) című vígjátékát ís, amelynek sajtóbemutatója a múlt hét elején volt a pozsonyi Oj Színpadon. A kiváló alapötlet, az egész darabon vörös fonalként végighúzódó könnyed szellemesség és végül az a körülmény, hogy a Magyar Területi Színház műsorán még nem szerepelt Wiidemű — kielégítően indokolja a komáromiak választását. Ez a komédia a rendezés és a színészi játék szempontjából is hálás feladat. Nincs benne valamilyen nagy gondolati ívelés, de annál több színárnyalatban fedezhetők fel benne a hamisnak semmiképp sem mondható, itt-ott el ís gondolkoztatő szórakoztatásnak ékkő-töredékei. Persze, a színes mozaik képpé alakulásának vannak buktatói is. Talán a legnagyobb, hogy itt szinte minden a jól megválasztott pergő ritmuson, az előadás dinamizmusán, könnyedségén múlik. A rendező Beke Sándor dicséretére legyen mondva, hogy ezzel az alapvető követelménynyel tisztában van és a buktatón figyelemre méltó, érett felkészültséggel túljut. A magyarországi rendezői iskola erényeit, a komikum maradéktalan kiaknázásának, a színpadtechnika szembe nsm tüifi. de sziThirring Viola (Cecil) és Csendes László (Moncrieff Algernon) a vígjáték egyik jelenetében Két szerelmespár a színen — Cecil és Algemon (Thirring Viola és Csendes László) s mellettük Jack és Gwendoline (Boráros Imre és Boldoghy Kató) (NAGY LASZLO felvételei) gorú uralásának, a színészi játék fellazításának törekvését véljük felfedezni — de nem kezdő szinten — Beke Sándor munkájában. Mégis volt valami, ami a kritikusra kissé zavarólag hatott. Beke ugyanis nemcsak a szöveg bizonyos módosításaival, hanem a helyzetkomikum hangsúlyozásával ts akarva-akaratlan háttérbe szorítja a jellegzetesen paradoxonokra és aforizmákra épülő intellektuális wildei humort. Persze, ez mitsem változtat azon, hogy az előadás az első perctől az utolsóig nemcsak leköti, hanem fel ls fokozza az érdeklődést és valóban szórakoztató. S bár szerintem az, amit a színpadon láttam, nem volt kimondottan Wilde, mert Inkább a burleszk határait súrolta, a sikernek igénye és követelménye — különösen a tájolő MATESZ esetében — menti Bekének ezt a felfogását. Annál is inkább, mivel egyhelyütt sem ütközik az ízlés tilalomfájába. A szereposztás is sikerültnek mondható. A rendező nem koncentrál idősebb vagy fiatalabb színészekre, hanem azokra, akik színészi adottságaiknál és letorájuknál fogva kezességét adják egy ily jellegű vígjáték színvonalas előadásának. Egykét kisebb zökkenőtől eltekintve, amelyet a bemutató lámpaláza magyaráz, jól összehangolt gárda mutatkozott be a Bunburyban, amelyből elég nehéz bárkit ls kiemelni. Mégis úgy hiszem, hogy ezúttal a pálma Thirring Violát illeti meg, aki Cecil jében tudott újat, eddigi szerepeiből nem ismertet nyújtani. Marrimann és Lane, a két komornyik szerepében Rozsár József, illetve Tóth László nagyszerűen differenciált, részleteiben is pontosan és hatásosan kidolgozott alakítással > lepett meg bennünket. A két úri léhűtő, Worthing Jack és Moncrief Algernon közül az utóbbi volt az erőteljesebben és főleg természetesebben, felszabadultabban megjátszott j Csendes László J, bár Boráros Imre sem keltett csalódást. Megérdemelt közönségsikert aratott az örökfiatal Palotás Gabi (Lady Bracknell). Kitűnő kis tanulmány volt Lengyel Ferenc plébánosa és Lengyel Ilona nevelőnője. A fiatal Gwendolinet Jó felfogásban és rokonszenves mértéktartással Játszotta Boldoghy Kató. Platzner Tibor és Nagy Eszter díszlete, illetve Jelmezei teljes szinkronban voltak a rendezői elképzeléssel. Nemcsak hozzáillő keretbe foglalták a sznobizmusnak ezt a nevetséges világát, hanem érzékeltetni tudták, hogy — legalább is ily formájában — már a pókhálós múlté. A pozsonyi közönség hosszantartó tapssal köszönte meg a komáromi magyar színészek vendégjátékát. GALY IVAN