Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-05 / 1. szám, Vasárnapi Új Szó

A TISZTELETES vékony, hosszú, szőke ember. Hangja ezzel ellentét­ben: mély, dörgedelmes, már-már Ijesztő: „Mert, kedves testvéreim, hányan járnak ma e ser­dülő korú gyermekek közül az Isten házába? Há­nyan imádkoznak lelkük üdvösségéért? Ki irányítsa az élet kusza útjain őket, ha nem az, akinek létüket köszönhették, a Teremtő? E lány is inkább moziba járt, pajtásaival ténfergett vasárnapokon által, s íme, lelkének egyetlen zavara a pusztulást, a véget jelentette számára. Hová halad a világ, hová haladtok most-születők? Ki fegyel­mez benneteket, ki tanít meg szeretetre, egymás megbecsülésére, egymás segítségére? Az Úr minden­kin segít. Az Űr bizalommal várja a hozzáfordulókat. Menjetek, siessetek az ő házába, hogy életetek sze­rencsés, boldog legyen e földön." AZ APA csontfehér arcú, alacsony termetű ember. Könny sem ered már szeme sarkában. Meg van törve, össze van roppanva, olyan állapotba sodorták az események, amelyekre már-már az érzéketlenség, a közöny a jellemző, amely azonban nagyon közel van az elme­zavarhoz. Két szép gyermeke volt, még egy hete is, s lám, az idősebb nincs már. Miért tehette? Mert egyedül hagytam — szövi tovább gondolatait a csa­ládfő —, mert egyedül hagytam, két teljes napig az egész lakásban, mert kedvesebb volt számomra a hétvégi horgászat, mint a saját lányom élete, mert ha otthon maradok vele, észreveszem a gázszagot, s idejében közbelépek. Az apa úgy érzi, ő a leggo­noszabb ember a földön, ő a legördögibb szülő, aki valaha is gyermeket nemzett, hiszen egy demizson borért, s egy átvirrasztott éjszakáért, a létfenntar­táshoz korántsem szükséges halakért hagyta magá­ra idősebb gyermekét. dolkodik el a szomszéd —, túl szabadon járt-kelt az a lány, és a másik is, pedig az csak tizenkét éves. Nem jó az, ha egyedül moziba engedik őket, és fiúk­kal bújkálnak a sötétben. Ezeik a mai gyerekek olyan vakmerőek, olyan tempóban élnek, mint mi, amikor betöltöttük a huszonötöt. Nem jő a gyerek, sok vele a gond, áldom a sorsot, hogy nekem nem adott." AZ ORVOST a kötelességtudat hozta el a temetésre. Megesett a szíve a szülőkön, jól tudta, hogy szükség lesz rá a gyászszertartás alatt is. „Érdekes eset egy kamasz lány öngyilkossága; ki tudja milyen lelki motívumok alakították ki benne a tett végrehajtását? Talán haj­lamos volt az idegrendszere ilyesmire, talán már születése pillanatától kivehetők voltak viselkedésé­ben bizonyos nyomok, amelyek ilyen tragikus végre engedtek következtetni. A halál elég későn állhatott be. A lány ki akart szabadulni a bűzből, de nem az ab­lak felé, hanem a konyha felé tartott, ahol még erő­sebben terjengett a szag, s akkor gondolta talán, hogy visszafordul, és kinyitja a szobaablakot, de az ágy előtt összeesett, egy kicsit megütötte a homlo­kát, onnan a vércsík." A HULLASZÁLLÍTÓ EMBER AZ ANYÁT hidegen szemléli a temetéseket. Neki mindegy, kit kell ide vagy oda vinni, csak az a rumocska meg­legyen minden nap. S mert a rumocska még a leg­eldugottabb kiskocsmában Is pénzbe kerül, s mivel a hullaszállítók fizetése jóval kisebb, mint mondjuk a minisztereké, a tömzsi emberke úgy segít magán, ahogy tud. Ehhez a szertartáshoz annyi a köze, hogy a lány nyakáról leemelt egy aranyláncot, amelyet a lehető legrövidebb időn belül értékesít majd, s akkor a rum ismét abba a mámorba löki, amelyre ő — a másnapi gyomorbántalmak ellenére is — any­nyira kívánkozik. Lám, milyen oktalan teremtés le­hetett, állapítja meg az idős ember. Aranylánca is volt, mégsem tetszett neki az élet. üdülésről táviratozták haza. Kisebbik lányával üdült Csehországban. Szénsavas fürdőket vett, nagyokat sétált gyermekével az ősi parkban, s szorgalmasan rótta a sorokat a levelekben. A táviratot a szoba aj­taja alá csúsztatták, úgy látszik, nem merték átad­ni személyesen. Az első pillanatban nem hitt a szö­vegnek, azt hitte, álmodik, csak amikor kislányára nézett, döbbent rá, hogy ez a távirat is — Klári megmérgezte magát, temetés kedden —, a fürdővá­ros kétágyas szobája is, a döbbenettől fakóvá vált gyermeked is valóság, letagadhatatlan, elevenbe ható, ájulással fenyegető. Nem tudja pontosan, hogyan teltek el a hazafelé tartó út órái. Ült a vonat piszkos fülkéjében, me­reven nézte a szemközti ülés támláját, hangtalanul adta át a jegyeket a kalauznak, nem evett, nem ivott, csak egyre az járt a fejében, hogy lélekgyilkoló, kegyetlen tréfa az egész, hogy Klárika makkegész­ségesen szalad majd elé, s ő elmondja majd, ezerszer is, milyen kegyetlen tréfák elkövetésére képesek az emberek. Amikor hazatért, férje karikás szeme, szinte ronggyá gyűrt arca fogadta az állomáson, néhány rokon és a taxis. A gépkocsiban kétszer rosszul lett, s mire hazaértek, lehetett telefonálni az ügyeletes orvosért, mert az anya állapota aggasztóvá vált. Az injekciók magához térítették, de amikor lánya szo­bájába lépett, Ismét rosszul lett. A temetésig tartő időt félholtan élte végig, s most itt áll, a gyászoló tömegben, arca és szíve agyongyötörve, de még most is valami csodában bízik, valami rendkívüliben, talán felnyílik a koporsó és felül benne Klárika, vagy ta­lán nincs si benne, nem is lehet, mert nemrég még a szülészeten voltak, mi az a tizenöt év, az egy só­hajtás csak az életből, az nem lehet, hogy Klárika nincs többé. Mert ha nem megy üdülni, akkor talán nem következik be a tragédia, és ha nem járt volna úgy a lánya kedvében, ha nem lett volna hozzá ta­lán még Jobb is, mint Vilmához, akkor esze ágába se Jutott volna ilyet tenni a szüleivel, akik mindent megtettek érte, akik selyemharisnyát vettek neki és divatos kiscsizmát télire, és a fodrászra is adtak pénzt és mindenre, amire szüksége volt. Nem lehet a másiknak ennyit engedni, üljön csak otthon min­dig, az Iskolába is elkíséri Inkább és megy majd érte, és együtt mennek át az úton, megnézik két­szer is, nem jön-e szembe autő, és a gázt leszerelteti a konyhából, jó volt villanyárammal is főzni, az mégsem olyan veszélyes, Istenem, miért vetted el, ez nem lehet igaz.. . Az anya gondolatai egyre zavarosabbá- válnak, két ízben ls összecsuklik, az orvos injekciót szúr a kar­jába, leültetik, simogatják, vigasztalják, de a szavak nem érnek el a tudatáig. A FIÚ A SZOMSZÉD a második sorban áll. Ö fedezte fel, hogy szivárog a gáz. Bűzlött az egész folyosón, gyanú ébredt ben­ne, becsengetett, kétszer is, de nem Jött ki senki. Azután telefonált a rendőrségre, egy szerelő feltörte a zárat. Először a konyhába mentek, ahol nyitva volt a négy csap közül kettő, de nem teljesen, éppen egy kicsit. Onnan a hálószobába mentek, de nem ta­láltak semmi rendkívülit, csak amikor a gyermekszo­bába nyitottak, pillantották meg a lányt. A rekamié mellett feküdt, vér száradt csíkokban a homlokán, nem volt már benne élet. Sohasem felejti ezt a lát­ványt, a hullát, a szétomló fekete hajat, azt a lányt, akit két éve ismer már, s aki olyan kedvesen kö­szönt oda mindig, ha találkoztak a lépcsőházban. „Mindig tudtam, hogy Itt valami baj lesz — gon­Egy tizenöt éves lány megnyitotta a gázcsapot.. Úgy mondják, az öregkor hozzáidomit­ja a testet, de főleg a lelket — a halálhoz. A kezdetben határtalan optimizmus bölcs realizmussa sze'ídül, s az egyre rugalmat­lanabb lábak, a mindinkább ziháló tüdő maga közli az aggyal: jobb lenne elszen­deredni mar. Egy nyolcvannál is idősebb anyóka szájából hallottam először ilyen hangnemben szólni a végről. Megértet­tem, de seh^gysem tudtam magam a hely­zetébe képzelni. Az idő előtt érkező halál a egborzal­masabb hiszen itt vannak a egnagyobb kontrasztok a kezdet és a vég között. Ez a tizenöt éves lány, aki itt fekszik a kopor­sóban, önként számolt ie életével. Pil­lantsunk végig a gyászolókon. Lesz-e va­jon tettére magyarázat? tizennyolc esztendős, hosszú haja van, szürke sze­me, jó széles vállal, az arca nem mondható szépnek, de csúnyának sem. Szombaton este tizenegyig csó­kolózott Klárival egy parkban. Hazakísérte, az úton karon fogva mentek, mint a házastársak, összebújtak, mint fészkükben a madarak. A ház előtt sokáig be­szélgettek, lehetett éjfél is, mire búcsúzni kezdett. A lány kibökte, hogy a szülei nincsenek otthon, kí­sérje egészen a lakásba, mert a lépcsőházban fél. A lépcsőház valóban kísérteties volt. Sokáig kereste a villany kapcsolóját, s aztán a lift már föl is röpí­tette őket. Klárika főzött egy feketét, de a fiú feszen­gett a széken, csábította egy kettesben, zavartalanul eltöltött éjszaka. Tudta, hogy az apja így is megpo­fozza, mert tízre otthon kellett volna lennie, s most már félegyre jár. Ismét csókolózni kezdtek, de a fiú kitépte magát Klárika karjaiból és búcsúzkodni kezdett. — Ha nem maradsz itt velem éjszakára, nem ls szeretsz te engem igazán — mondta a lány. — Nagyon szeretlek, de otthon szíjat hasítanak a hátamból, és ha a te apád betoppan, vége a kapcso­latunknak — mondta a fiú. — Egyedül félni fogok éjszaka — siránkozott Klárika. — Ne nevettesd kl magad — mondta a fiú, és ki­nyitotta a folyosó ajtaját. — Magamra engedem a gázt, ha nem maradsz itt — kiáltott utána a lány. — Ne mond] butaságokat — lehetett hallani a tá­volodó fiút. És Klárika valóban kinyitotta a gázcsapot. Éppen csak egy picit, nehogy baj történjen, de a levegő­ben azért érezni lehessen a bűzt, mintegy bizonyítva­íme, én nem vicceltem. Klárika abban reménykedett hogy a fiú visszatér, és akkor ott találja őt, az ágyon' elkészülve a halálra, és akkor megcsókolja, és soha többé el nem hagyja. A fiú azonban nem tért vissza, fcltelt vagy tíz perc. Biztosan itt leselkedik a lépcső­házban — szőtte tovább gondolatait Klárika, s hogy még jobban érezni lehessen a gázt, ktnyitotta ­csak egy picit - a másik csapot is, majd kitépett egy füzetlapot, és ráírta: „Szerettelek, de te nem tudtál megérteni. A „végrendeletet" a konyhaasztalra helyezte, mert csak onnan nyílt ajtó a szobájába: A fiú azonban nem jött vissza. A gáz elborította a lakást, a többit pedig tudjuk már. „Ha én akkor visszatérek, nem történik semmi ae ki hitte volna, hogy komolyan gondolta? Ki hitte volna, hogy ennyire szeretett? Egy lány miattam halt IT16g. . . A szertartás lassan a befejezéshez közeledik. A koporsót négy vaskos kéz lendíti vállára s a síró, sóhajtozó tömeg megindul a temető agyagútján, a frissen bontott föld felé. Ezen a planétán egyre több ember születik, egyetlen napon milliók. Klárika nincsen közöt­tük. A tragédia elemzése után is csak ezt kérdez­hetjük: MIÉRT? BATTA GYÖRGY

Next

/
Thumbnails
Contents