Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-22 / 18. szám, szerda

A MINDEN-TITKOK k ö /1 ô j e Alig van a világirodalomban költő, aki anynyira a Mindsnség titkait sűrítette volna magába, mint Ady. Az Idő küldötte ő, hogy felrázza a magyar tespedtséget s költészete minden korokra szólóan beragyogja a magyar szellemvalóságot. „Az el nem dalolt csodaszép daloknak, A sohsam csókolt csókos asszonyoknak, A csak álomban élő büszke tettnek, A szép Holnapnak, meg nem érkezettnek Vagyok királya, vagyok büszke hőse, Aki útálja a mát, ezt a holtat, Kinek az álma a szent titkos Holnap" — vallja magáról egyik versében /Midász király sarjai. Egész ember-végzet, tragikus minden fájdalmak elhivatott kifejezőjének érzi magát, aki fajtáján keresztül eggyé testesül az egész emberiséggel. „Az ősi, tiszta magyarságból jött — írja róla Schöpflin Aladár —, de arról a vidékről, ahol a népek keveredése, a magyarságnak a románsággal való folytonos érintkezése s az ezzel járó folytonos erozió-folyamat sohasem engedi pontosan megállapodni az etnográfiai határokat, ahol sohasem szűnik meg, fojtva, magában évődik s csak néha lobban fel a népek örök nyug(talansága. Abból a társadalmi osztályból jött, amelynek helye a magyar társadalomban sohasem volt állandóan megállapítva, amely folytonosan ide-oda libegett az uralkodó űri osztály és a parasztság között. .." Oj Jerémiásként jött, hogy feltárja a múlt gennyedt sebeit, gyógyítsa a jelen nagy betegségeit, és az őrtállók emberséggé fokozott felelősségével felfogja, átszűrje a titokzatos jövendő halálszagú légáramlatait. „Ha én sírok a nagy Élet sír, Múlás, bukás, csőd, hitel, átok, Az eleve-elrendelés zúg, Ha én egy nagyot kiáltok." Ady sosem volt az uralkodó osztály, a rend maradandóságát védő költő, hanem „az alulievőké . . ., az elnyomottaké, a békétleneké, a be nem teljesülteké, a kisemmizetteké, a forrongóké, a lázadóké . . ." Góg és Magóg fiaként dönget kaput és falat. Dévény a betörési hely, innen datálódik a magyar Pokolhoz intézett ultimátuma . .. Oj dalai az összeomláson is felülkerekedő hittel telítődtek, s egy perce sem volt kétséges, kivel s kik ellen harcol. „Harcunk a magyar Pokollal van, Mindent erre tettünk, Ennek kapuit döngetjük, Ezé a harcé lelkünk, testünk." Költészetének tétje nagy, mert az Idó parancsa sürgető: a rendet teremtő új világ, a megmentő, gyógyító, felemelő életforma! Mert: „...a szamárprivilégiumok fölött győznie kell a munka érdeménekl" A nagyváradi kezdetből s a két párizsi út és az 1905—7 közötti hazai élmények hatására már kibontakozott Ady forradalmi világlátása. Sőt, már az 1903-ban írt Vízió a lápon című missziós hitű versében az új világrendet, a „szép fényes reggelt" várja. „Az lesz virradat. Csoda-reggel Vulkánhegyek nőnek a lápon, Jön a sugár egész sereggel, Végigcikkázik a világon, lángoszlop lesz, mi most ködös rém, .. '.ángfolyó lesz a szenny, salak S a veszteglő bús akaratból Lesz diadalmas akarat". Megtalálni, s egységbe tömöríteni azokat az erőket, akik szenvedélyesen akarják, hogy a magyar tespedést végre a forradalom és a tennlakarás váltsa fel, ez volt az ő legfőbb célja. „Vagyok fény-ember ködbe bújva, Vagyok veszteglő akarat, Vagyok a láplakók csodája, Ki fényre termett s itt marad, Ködomlasztó reggelre várva, Várván, jön-e virradat". (Uo.j A parasztság forradalmi múltja ls azért kap hangot versében, hogy ezen keresztül is serkentse a „dicső ősök" késet unokáit. A polgársággal, majd később a parasztsággal kapcsolatos tapasztalatai ráébresztik őt arra is, hogy „a Jövendő fehéreit", az igazi szövetségest a munkásosztályban lássa. „Nincs egyetlen szó költészetében — írja róla Révai József — amely hitetlenséget, pesszimizmust fejezne ki a magyar munkásosztálynak az iránt a történelmi hivatása Iránt, hogy élére álljon a magyar átalakulásnak." A Jövendő fehéreiben önmagát látja: „Egy érdemem van: mélyre láttam S szerettem, aki szenvedett, A Jövendő fehéreit, öh, szűz proletár-seregek, Daloljatok" tm „Minél nagyobb valamely író, annál kevésbé 1SR9 .privátak' az élményei és az alkotásai" — mondja Lukács György, s ezek a szavak teljes egéI. 22 szében érvényesek Ady Endrére. Nemcsak társadalmi lírája, s ezek sorában jelentős helyet el5

foglaló magyarság-versei megragadóak, hanem utolérhetetlen szépségűek szerelmi versel, s hívő — hitetlen vlaskodásai ls. Ady nagy magányossága a kor látlelete, s szenvedései egyben a forrásai is annak az igazi teljességnek, mely verseiből árad. Szerelmi lírájában — az első párizsi úton kibontakozott — Léda-szerelem a domináns. Léda, az asszonyok Asszonya jelentette Ady számára „az emberi felszabadulást s az igazi művészi megszólalást". Bár a szerelem számára „nem volt víg ajándék", Énjének kiteljesedése, maga-szerelme itt is a teljességet keresi és adja. S ezek a versek méltó előzményei a szépséget és emberi harmóniát adó legszebb Csinszka-verseknek. A mindinkább elmagányosodó költő számára ez a szerelem már nemcsak harcot jelent, hanem az „összebúvó félelem óráit" is. Az Ady ellen ez időtájt elhatalmasodó irodalmi kampány, Rákosi Jenőék támadásai, s a fenyegetések és a csendőrökkel való zaklatások egyre jobban emésztik a sír felé hajló költő háborús hétköznapjait. Ez a szerelem — egy jóval fiatalabb élettárs mellett — nemcsak megnyugvás, hanem szenvedés is egyben... A Léda-zsoltárok erotikája helyett a feleségnek szóló őszinte vallomások ezek a versek. „Nézz, Drágám, kincseimre, Lázáros, szomorú nincseimre, Nézz egy hű, igaz élet sorsára S őszülő tincseimre. Ha te nem jöttél vőna Ma már tán panaszló szám se szólna S gúnyolói hívő • életeknek Raknak a koporsóba. (Nézz, Drágám, kincseimre) Életének kiváló ismerője s igaz barátja írta róla: „Amint Petőfi lába alól kihúznók a talajt, ha kikapcsolnóík 48-at, úgy Adyt sem lehet elvágni 1918-tól. Ezernyolcszáznegyvennyolc a Petőfi és ezerkilencszáztizennyolc az Ady beteljesülése volt." S ez aligha vitatható! Az 1918. októberében Pestre költöző Ady még táviratban köszönti Károlyi Mihályt, aki 1918. október 28-án a városba érkezik... S nemcsak Ady vallja a magáénak a forradalmat, de a forradalom is a magáénak vallja a költőt; s Ady meghatottan válaszol a Nemzeti Tanács üdvözlésére. Utolsó verse, az üdvözlet a győzőnek című megrendítő-könyörgő írás, melynek címzettjei a győztes antant hatalmak voltak: „Ne tapossatok rajta nagyon, Ne tiporjatok rajta nagyon, Vér-vesztes, szegény szép szívünkön, Ki, íme, száguldani akar." Ady magyarságot féltő végső költői megnyilvánulása volt ez a vers. Utolsó nyilvános szavaiban viszont, melyet a Vörösmarty Akadémia első elnökeként az alakuló ülés nagy napjára fogalmazott — saját erejéből azonban felolvasni már nem tudott — a jövőt félti. Ezt irta többek között: „...ennek az elkockázott országnak és szerencsétlen magyarságnak még minden joga megvan az élethez ... nem búsmagyarkodást akarunk, hanem protestációt, jöllebbezést és bátor kiáltást a népek hazája nagyvilágához." A forradalmár költő, aki egész életében a forradalmat kívánta és remélte, nem érhette meg annak győzelmét. S bár a régi forradalmár hangjának türelmetlen szkepszise érezhető azokban a szavaiban, melyeket az 1918-as októberi forradalomról mondott, a megváltó forradalomról vallott hitét ezzel nem adta fel. A „fehér terror" közel két és fél évtizedes uralma, s a tudatos meghamisítás és agyonhallgatás is bizonyítja, a halott Ady milyen veszélyt jelentett a számukra. A napokban a költő halálának 50. évfordulójára emlékezünk ... 1919. január 27-én, hétfőn, a budapesti Liget-szanatórium II. emeleti 30-as szobájából három negyed nyolckor riadt csengetés hívta az ügyeletes Reiss doktornőt... A doktornő rosszat sejtett, s kámfor-injekciót adott halálos sápadt betegének. A sápadtság azonban nem múlt el, s nyolc óra után a pulzus is kihagyott ... Negyed kilenckor Ady halott volt... 1919. január 29-én Kunfi Zsigmond közoktatásügyi miniszter „a forradalomból megszületett Magyar Népköztársaság kormányának nevében, a forradalmi megújhodást szomjazó magyar nép nevében" búcsúzott Ady Endrétől, akinél „tüzesebb, gyújtogatóbb csóvákkal senki sem Járt az alatt a nagy grófi szérű alatt, amely a régi Magyarország volt". A második magyar forradalom Petőfijétől búcsúzott a nép, s hiába maradt néma Ady élete méltatásával az Akadémia, jóslata, s fejfája kálvinistás hittel fogalmazott „a biztos feltámadás boldog reményében" gondolata beteljesült: ADY ÉL, ADY ITT VAN KÖZTÜNK . . „Ifjú szívekben élek s mindig tovább, Hiába törnek életemre Vén huncutok és gonosz ostobák, Mert életem millió gyökerű." Ady politikai programja ma már túlhaladott, de az Ember emberségébe vetett hite s egy teljes élet summája itt él és munkál közöttünk: mert élete virágzás és örök... FÓNOD ZOLTÁN vissznano... AZ „EMBERARCÚ SZOCIALIZMUS" FILOZÓFIAI GYÖKEREI A tavaly januárban elinduló fejlődési folyamatban több új fogalom született, de sajnos propagandánk nem adott minden esetben kimerítő választ arra a kérdésre, hogy tartalmi szempontból mit is jelentenek. A többi között ide tartozik az „emberarcú szocializmus" fogalma is. Ma már nyilvánvaló, ha részletesebben kifejtettük volna, mit is értünk alatta, akkor elejét vehettük volna számos felesleges félreértésnek. Az említett fogalommal kapcsolatban ilyen tisztázásra törekszik Karel Mácha cikke, amely a CSKP Központi Bizottsága elméleti és politikai folyóirata, a NOVA MYSL legutóbbi számában látott nyomdafestéket. A cikkíró kísérletet tesz arra, hogy feltárja e fogalom létrejöttének filozófiai gyökereit. A szocializmus új, korszerű modelljének létrehozására irányuló törekvés kiinduló pontja az ötvenes évek dogmatikus marxizmusának bírálata volt. E kritika keretei között marxista gondolkodóink igyekeztek feltárni Marx eszmei örökségének egy addig eléggé elhanyagolt részét, foglalkozni kezdtek a marxi humanizmus kérdésével. Főleg a fiatal és középkorú Marx műveiben fontos helyet foglal el a humanizmus alapvető kérdéseinek, az ember elidegenedésének, az emberség különféle vetületeinek, az egyén és a társadalom viszonya kérdéseinek taglalása. A cikkíró leszögezi, hogy az „emberarcú" csehszlovák szocializmus humanizmusa Marx filozófiai fejlődésériek ebből a szakaszából merít. Fontos megállapítás az is, hogy Marxnak ezt a humanizmusát, amely kihangsúlyozta az egyén történelmi szerepét, nem mi fedeztük fel január után, hanem a haladó marxista filozófia már azelőtt. Az emberarcú szocializmusnak másik filozófiai gyökere Marx racionalizmusa. Marx ugyanis módszerében, dialektikájában nemcsak kritikus, hanem egyben szkeptikus is. Elfogadja azt az antikából, majd Descartestől eredő elvet, hogy mindenben kételkedni kell. Nálunk az ilyfajta racionalizmus térhódításának egyik magyarázata. hogy lehetetlené teszi a személyi kultusz kibontakozását. K. Múcha január utáni fejlődési folyamatunk sikereként könyveli el, hogy modellünk reményt keltő módon érvényesítette az emberarcú szocializmus harmadik filozófiai feltételét, a szocializmus gondolatainak kapcsolatát a munkásmozgalommal. Igaz, ebben a fejlődési folyamatban voltak szélsőségek, felelőtlen és káros megnyilvánulások, de nem ez volt rá jellemző, hanem elsősorban az, hogy ismét pozitív töltetű aktivitásra ébresztette a dolgozók széles rétegeit. A cikkíró végül leszögezi, hogy az emberarcú szocializmus fogalma nem volt egyelőre több vonzó jelszónál. Olyan jelszó volt ez, amelyet a párt felfogásával ellentmondóan is értelmezhettek. Csakhogy ma nálunk az emberek zöme ebben a fogalomban a derűlátásnak, a jövőbe vetett hitnek szinonimáját látja. Míg a januárt megelőző időszakban kiaknázatlanok maradtak Csehszlovákia népének nagy gazdasági és erkölcsi erőtartalékai, ? ez borúlátást váltott ki, addig ez a jelszó táplálta és ösztönözte az eredményesebb, igazabb jövő hitét és reményét NEM A SZÓN, A TARTALMON MÚLIK Barátaink nem egyszer bírálták és bírálják azt, hogy tavaly több pártdokumentum és felelős tényezőink számos megnyilatkozása hangsúlyozta az ún. demokratikus szocializmus építésének igényét. Dr. F. Červeňanskij docens, a SMENA január 17-i számában megjelent cikkében rámutat arra, hogy ez a kritika helyén való lenne, amennyiben a „demokratikus szocializmus" fogalma a mi értelmezésünkben a hagyományos tartalom cégére lett volna. Tény ugyanis, hogy ennek a fogalomnak régi tradíciója van, a munkásmozgalom tartalmát joggal fogja fel a marxizmussal ellentétben állónak. Végső soron a demokratikus szocializmus ma is valamennyi jobboldali szocialista párt hivatalos ideológiája, amely nem egyeztethető össze a forradalmi marxizmussal. A demokratikus szocializmus eredeti formájában lemond az osztályharcról, a burzsoázia és a munkásosztály érdekeinek harmóniáját hirdeti. Márcsak ebból is nyilvanvalö, hogy január utáni fejlődésünkben nem így fogtuk fel ennek a fogalomnak a jelentését. Erről a többi között a párt akcióprogramja is tanúskodik. A vádakkal szemben elég megemlíteni néhány ellenérvet. Nem lehet szó az ellenséges osztályok harmóniájáról ott, ahol ilyen osztályok nem léteznek. Nem lehet elutasítani a proletár diktatúrát ott, ahol már teljesítette küldetését, nem lehet lemondani az osztályharcról olyan társadalomban, amelyben már nem a fejlődés döntő tényezője, olyan társadalomban, amelyben már nincsenek antagonista osztályok és a belső fejlődés fő vonása a társadalom valamennyi szociális csoportjának közeledése. Közismert dolog, hogy a szocialista demokráciának nálunk 1948-ban uralomra jutó rendszere fokozatosan átalakult a bürokratikus irányítás rendszerévé, amely ellentmondott feltételeinknek és hagyományainknak. Éppen ezért igyekeztünk január után összehangolni a szocializmust a demokráciával, a humanizmussal, ezért került törekvéseink középpontjába az emberről való gondoskodás. A cikkíró hangsúlyozza, hogy ezen a törekvésen mit sem változtat az elnevezés. Végső soron pedig a szocializmus nem lenne szocializmus, ha hiányozna belőle a magas fokú demokratizmus, a mély humanizmus. Ehhez talán csak annyit kell hozzáfűzni, hogy éppen tekintettel a fogalom rossz emlékeket keltő tradícióira, célravezetőbb és "ajánlatosabb lett volna egy le nem járatott fogalom alkalmazása. Másodsorban pedig tárgyilagosan meg kell jegyeznünk, hogy a január utáni folyamatban is voltak szépszerével jelenségek, — például a nemzetiségek és egyének ellen megnyilvánuló intolerancia — amelyek ellentmondottak a „demokratikus szocializmus" pártvezetésünk által képviselt jellegének. VÉLEMÉNYEK - KRITIKA - RECENZIÓ A magyarországi sajtót tallózva bukkantunk rá néhány rövidebb írásra, amelyek hazai irodalmunk termékeivel foglalkoznak. A MAGYAR HlRLAP január 10-i számában Péter László recenzálja Fábry Zoltán Stószi délelőttök című új kötetét. Kiemeli A vádlott megszólal című 1946-ban íródott felhívásának múlhatatlan, történelmileg igazolt érdemét, majd összesítve megállapítja: „Ha itt-ott ma is hangsúlykülönbséget érzünk, alapvető mondanivalóján nincs változtatni való. Fábry igaz ember, mély elme, a határainkon kívült magyarság legnagyobb szemhatárú gondolkodója". Az ORSZÁG VILÁG OJ könyvek margójára elnevezésű rovatában január 8-án az elismerés hangján ír /. Skvorecký cseh Író Boruvka felügyelő szomorúsága című könyvéről. Szabó Béla Hűség című regényéről, amelynek hőse a fiatal Steiner Gábor, a recenzens a többi között leszögezi: „Szabó Béla, a Csehszlovákiában élő magyar író fordulatos, érdekes könyvében méltó emléket állít a munkásmozgalom e bátor harcosának". (g-l-)