Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-19 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó

JAROSLAVA OVÁ Ä kortárs szlovák irodalom fiatal alkotói közül az egyik legnépszerűbb, legolvasottabb írónő. Főleg prózai alkotásai és meleg hangú, gyermekeknek szánt elbeszélései révén vált ismertté. Főleg a Nylon hold című kisregénye, amely magyar nyelven is megjelent, aratott osztatlan elismerést, Ebben DZ írásában érvényesült leginkább Blažková írói erénye: a könynyed stílus, és a mesteri nyelvezet, itt váltotta valóra csaknem maradéktalanul azt a célkitűzését, houy a mai ember életfelfogását, problémáit az irodalom sajátos eszközeivel ábrázolja és erek segítségévei keresse az egyén személyi és szociális biztonságéi is. Blaikcvától a sikeres kezdet után, tehetsége alapján iijabb figyelemre méltó alkotásokat, színvonalas folytatást várunk. A. ití özölt elbeszélése a legfrissebbek közül való, könyvalakban még nem jelent meg és mi most rövidített forr.c:ban nyújtjuk át olvasóinknak. Kl RKE Aznap délután zúgó fejjel jött kl az épületből. Hatórás értekezletet tartottak a kutatómunka előrelátható távlatairól a legközelebbi ötven esztendőre. Hat óra alatt megvitatták a következő negyedév teendőit, s a lopás miatt elbocsátott fiatal laboránsnő esetét. Atropint lopott, és eladta darázsderekú barátnőinek. Csodálatosan kitágult pupillával libegtek aztán a városban, bámulatba ejtve az idősebb nemzedékhez tartozó gyermeteg lelkeket, akik mit sem tudnak a modern kozmetikáról. A lány fellebbezett a munkablrósághoz, ügyét most kilencedszer tárgyalták. Az értekezletet reggel folytatják, ösz volt, délután öt óra. A trolibuszokon dús fürtökben lógtak az emberek, a görgők közt ökörnyál tapadós szálai húzódtak és zavart okoztak a közlekedésben. A férfi ment, a megrögzött gyűlésezők ernyedt lépteivel, kábultan a nikotintól és a szózuhatagtól. A hollók keringtek az erdő fölött. Röpültek, úsztak a légben, kergetőztek, vitorláztak, a fekete raj chilloni rabok ismeretlen álmait rajzolta az áttetszőn sárga égboltra. Bárcsak én is közéjük tartoznék — gondolta. Megdördült az ég. Az anyóka, aki mögötte mendegélt, beleesett az árokba, a férfi szája a földet érintette. Vagyis ... nem száj volt. Testsúlya rohamosan csökkent, és ott, ahol azelőtt intelligens orr emelkedett ki, most kékes szaru merevedezett. Ugrott egyet. Egy mozdulat, és az a valami, ami a karja helyén nyúlt elő, a levegőbe emelte. Hevesebben megmozgatta, most már felröpítette öt a bodzabokor tetejére, de elszédült, leesett, estében kihullt egy kis fekete toll. A lomb megrezdült fölötte, az egyik kocsányon bogár mászott, s ő felháborodva fékezte újonnan keletkezett ösztönét, hogy lenyelje. A bogár csetlett-botlott, mégis lenyelte, és undorodott magától. Megpróbált újra felröpülni. Már három méter magasságban szédülés és pánik fogta el, a föld keménységére gondolt, fejjel zuhant lefelé. Görcsös fordulattal utolsó pillanatban mentette meg magát, a sövény mellett valami nevetett. Két fekete fej himbálódzott a karó fölött. — Nem tud esni. Az a legnehezebb — jegyezte meg az első. — Jó napot — köszönt a jövevény. További új keletű ösztön azt súgta, hogy hölgyekkel áll szemben. Az első odarepült hozzá és türelmetlenül kérdezte: — Mondja kérem, nem tudja véletlenül, mi történt végül Odisszeusszal? — Odisszeusszal? Azzal a göröggel... — Igen, igen, nem értem rá végigolvasni, itt pedig nem jutunk irrodalomhoz. — Ha jól emlékszem ... szerencsésen hazatért. Húsz év után . .. — 0, ennek örrülök. Szerretem a jól végződő könyveket. , — Mi újság a nemzetközi helyzetben? — tudakozódott a másik. A kérdezett csodálkozását fejezte ki, hogy madarak közt ilyen élénk érdeklődésre talál a világ folyása és a kultúra iránt. Felvilágosították, hogy ők is átváltoztak hollóvá, az egyik gimnazista volt, a másik nővérképzőt végzett. Elmagyarázták neki a tagfelvétel módját a madártestvériségbe: egy halottért egy élőt, éspedig azt, aki az előd halála után elsőnek néz fel a röpülő hollóseregre, s azt kívánja, hogy ő is közéjük tartozzon. — És hogy lehet megint visszaváltozni emberré? — Azt nem lehet. — Hogyhogy nem lehet? — Nem lehet, merrt senki sem akarr visszaváltozni — mondta a gimnazista raccsolva. — Miérrt is térrne vissza az emberrek közé? Itt gondtalan az élet. Mindenünk megvan, amirről a földön álmodnak... szabadság, testvérrfség, csak a kényelem hiányzik, sose lehet minde'n teljesen együtt. — Csakhogy én befejezetlen munkát hagytam ott? — Befejezik mások. — Kutatómunka! — Majd kikutatják mások — biztosította a gimnazista, de ő kiabálni kezdett: — Mégsem lehet egy egész életen át röpülni. Az életnek más értelme is van! — Az élet érrtelme a rröpülés. — És a felelősség? — Egyes szavakat márr elfelejtettem. A barázdán gubbasztott, fölötte kJl kékesfekete fej himbálódzott, és a fejek fölött áttetszőn sárga felhők suhantak. Illatozott az őszi lomb, a szőlőkertekből az égő rőzse füstje és vágyakozás áradt. Röpülni akart. —• Játsszunk együtt -r- mondta az első holló és felröppent. — Fogjon meg! — csalogatta a magasból. — Ne féljen! Minden csak bátorrság dolga. Mér fent röpült a fellegekben, fekete ponttá zsugorodott, és ő habozva indult a hívó hang után: — Ne féljen!... Fogjon meg! Kirrké a nevem. Az óvodából jöttem haza a kicsivel. Egy kosár ruha, edény, rendetlenség várt rám. — Mélt nincs otthon apu? — Biztosan gyűlésezik. — Mélt? — Ilyen az élet rendje. — Mélt. — Nem énekelnél Inkább valamit? — Mélt Ilyen az élet Iendje? Nagyobbik fiam dörömböl az ajtón. Egy pillantást vetett a fogasra és köszönés helyett elnyújtva kérdezte: — Apu nincs otthóón? — Nincs. — Hol van? — Nem tudom. — Nem telefonált? — Nem telefonált. Vesd le a cipődet és menj kezet mosni! — Miért nem telefonált? — Azt éppúgy tudom, mint te. Menj mosakodni! A mosdóhoz cammogott, kinyitotta a csapot, óvatosan a vízsugárba dugta az ujját. — Anyu — kérdezte kinyújtott mutatóujja! —, Igaz, hógy a lélek vándorol? — Mit beszélsz? — Hogy a lélek halál után átmegy valami tárgyba vagy állatba, és ott tovább él. Egy halom vasalatlan ruha tornyosult előttem, a vacsora csak félig kész. Főnököm szememre vetette, hogy szórakozott vagyok, a férjem isten tudja hol csavarog, és a gyerek lélekvándorlással gyötör! — Halála után a lélek boldog, hogy nyugta van. Esze ágában sincs vándorolni. — De a hinduk hisznek a lélekvándorlásban, és ők többen vannak, mint a szlovákok! — Azt hiszed, ha sok ember ismétel valami esztelenséget, akkor Igazzá válik? Rendesen moss kezet! Tizenegykor tompa ütések koppantak az ablakon. A harmadik emeleten lakunk. Eloltottam a villanyt. Lábujjhegyen az ablakhoz osontam. A párkányon egy fekete madár ült a gyér sötétségben. Szívem a torkomban dobaigott. Mikor nagyapa meghalt, leszakadt a csillár és három ütés koppant a kapun. A madár a szemét meresztette. Ojra megkocogtatta az üveget. Kinyitottam az ablakot. Beröpült. Világosan hallottam, hogy kint csönget a villamos, autók tülkölnek (huszadik század!). A holló az asztalon ült és a sós kekszet majszolta. Valami szimbolikusát kellett krákognia (nevermore), azt mondta: — Jó estét, gyöngyvirág, ne ijedj meg, én vagyok az, csakugyan én vagyok. Nem tartozom az ájuldozó asszonyok közé. Magamra rántottam a takarót, a sótartó leesett, végiggurult a parketten, cikcakkos fehér sávot hagyva maga után. Mindent világosan láttam. A holló csakugyan ott ült. Megette az utolsó kekszet, csőrét a kicsi csészéjében maradt tejbe mártotta. Két korty zubrovkától — gondoltam. — Kizárt dolog. — Kérlek — recsegte a holló —, meggyújthatnál nekem egy cigarettát? Beült a karosszékbe és megpróbálta a karmait keresztbe rakni. Mélabúsan pislogott. Megcsíptem magam. Semmi kétség, ez a férjem. — Milyen állapotban jössz haza? Te Ittál! — Ha én ittam volna, drágám, akkor t e látnál ilyennek? Fásultan bámultam magam elé. Az előkészített szónoklatok közül egyik sem illet a helyzethez. — Minden hiába, drágám — károgta. — Nincs mit tenni. — Elmondta, hogy történt. — Ez rád vall — pattogtam. — Nyu-. godtan hóllóbőrbe bújsz, rám és a gyerekekre nem gondolsz. Nekem is jólesne egy kis dínomdánom, de é n azt nem engedem meg magamnak! Én tudom, mi a kötelesség. Ha egyszer kötelezettséget vállaltam, nem bújok ki alóla, ha ezerszer csábítana, akkor sem repülnék el, nem énl — De drágám . . . — Elég a drágámból, most a drágád vagyok, de előbb eszedbe se jutottam, ugye? Te röpködni fogsz, én meg itt kuksoljak, mint egy rabszolga. Nem ezt ígértük egymásnak! Mindig azt mondtad ... — Kérlek, kérlek — krákogott az állat, a férjem. — Ha gondolod, hogy tehetek valamit, mondd meg mit tegyekl — Én ezt nem akarom! — Mit nem akarsz? — Nem akarom, hogy ilyen legyél! Nem akarok hollót! — Várnunk kell. Most már úgysem eszelünk ki semmit. Reggel majd megpróbálkozom, talán adódik valami megoldás. — Ásított. — Borzasztóan belefáradtam a röpülésbe. — A vetett ágyra sandított. Most már kitörtem: — Előbb kisepred a korhadt fák odúit, és aztán be akarsz feküdni a tiszta ágyba. Azt már nem! — Hát hol aludjak? — Aludj, ahol akarsz. Ha volt lelked elholJósodnl, aludj a hollókkal! — Elfelejtetted, hogy ott hollólányok , is vannak. — Te gazember! — Na látod! Legyen eszed. Reggelig megnyugszunk, a többit majd meglátjuk. A takaró alá mászott, és azon nyomban elaludt. Kékes hártya fedte kerek szemét, ocsmány csőre a vánkosba fúródott, orrlyukából horkoló hang tört elő. Ez a jellegzetes férfiléhaság az őrület szélére kergetett. Éjfél előtt röpül haza, nem is férfi, hanem holló, és elalszik, mint egy csecsemő, lelkifurdalás nélkül, gondtalanul, a félelem legkisebb, akárcsak színlelt rezdülése nélkül, engem meg nyugodt lélekkel kl-