Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-19 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó

Takács Istvánt, a cs •.. i szövetkezet elnökét a járási pártbizottság pártbüntetéssel súlytotta. A termelési igazgatóság pénzbírságot rótt ki rá. Mindezt állítólag megvesztegetéséért, a szövetkezet tulajdonának önkényes szétosztogatása címén. S még jó, hogy ennyivel megúszta, mert sokkal rosszabbul is járhatott volna. A

mi a vagyon szétosztogatását illeti, magam is meggyőződtem ró• la, hogy ez igaz. Éppen a szövetkezet irodájában ültem, szemközt Takács Istvánnal az íróasztalánál. Egyszer csak betoppan egy hórihorgas, kucsmás, aktatáskás alak, és azt mondja: — Pistinko, szükségem lenne néhány friss tojásra. Szinte hihetetlen, hogy mi minden játszódott le abban a pillanatban a Pistinkónak mondott Takács István arcán. A hirtelen fellobbanó dühtől a tehetetlen kétségbeesésig az érzelmek ezerféle változata viharzott át rajta. Állkapcsa megfeszült, a foga szinte hallhatóan megcsikordult. Már-már azt hittem, ráveti magát az idegenre, vagy rárivall, hogy takarodjék Aztán mintha hirtelen elvágták volna az érzelmeknek ezt a változó viharát. Elsimult, megnyugodott az arca, s mire megszólalt, megadó, ravasz, paraszti alázatot éreztem ki a hangjából: — És mennyi kellene, Petyko? — Vagy húsz, harminc tojáska, hehehe. Húsz, harminc igazi, tyúk alól pottyantott tojás, Pistinkó. Az elnök átszólt a szomszéd irodába: — Marika, küldd be Vincét. És csakhamar jött Vince, nagy bajuszú, mokány kis emberke, sántító hadirokkant, amolyan mindenesféle a szövetkezeti irodák körül, amilyet csaknem minden faluban találni. — Majd Vince elintézi, Petyko. Vince meg vitte a jövevényt egyenest a tyúkfarmra, ahol megtömte táskáját tíz, húsz, tyúk alól pottyantott Igazi tojással. — Hát így megy ez — mondta az elnök, mihelyt bezárult mögöttük az ajtó —, ha nem kenik a kereket, csikorog. — S rövid tűnődés után, mintha valamiféle magyarázatot akart volna adni hozzátette: — A termelési igazgatóság fullajtárja. Ebben a pillanatban keserű gúnyt és hihetetlen megvetést tükrözött az arca. A magam részéről szerettem volna ©gyet-mást kérdezni a jövevény felől. Főleg az izgatott, miféle kapcsolat van az idegen és az elnök, vagy a szövetkezet között, s miféle hatalma van rajtuk, de aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen megadta a magyarázatát: a termelési igazgatóság fullajtárja. Ha az Ilyen ártani akar, hát rendkívül sokat árthat. Hogy használhatna is, azt eszembe se jutott feltételezni. Szerettem volna figyelmeztetni az elnököt, hogy István, nincs ez így rendjén, egy nap megbosszulhatja magát a dolog, de fáradt voltam aznap, s húszegynéhány éves pályafutásom alatt annyi ferdeséget tapasztaltom, hogy erkölcsi érzékem nem kis mértékben eltompult. Most is ez a tompaság vett erőt rajtam, s fáradtan legyintettem, ami nem viszket, ne vakard, s napirendre tértem a dolog felett. Most már bánom is, hogy nem figyelmeztettem idejében, csakhogy az a rossz gyanúm, már úgyis elkéstem volna. Akadt a szövetkezetben valaki, aki Ismerte az elnök szokásait, s tisztában volt azzal, hogy Vince miféle ügyeket szokott elintézni. Szorgalmasan fel ls jegyezgette egy külön arra a célra tartogatott kis noteszba: ekkor és ekkor ennyi tojás, ekkor és ekkor egy pár csirke, ekkor és ekkor egy demizson bor. Szép kis lajstrom kerekedett ki az egészből, s alkalmas időben fel is lehetett használni. Az ügy következménye az lett, hogy a prokurátor beidézte egy nap Takács Istvánt, s látszólag jóindulatúan figyelmeztette, hogy vessen véget ajándékozási akcióinak. Azért mondom, hogy látszólag jóindulatúan, mert a dolog nem maradt meg a figyelmeztetésnél. Tavaly szüretidőben furcsa egy ember jelent meg a kocsmában. Kis bajuszkát viselt, kopott konfekciós ruha volt rajta, legalább két napja nem borotválkozott. Se szürke, se fekete haja a homlokába lógott. Erősen iddogált. A minden lében kanál Vince épp ott üldögélt egy asztalnál, és sörét szopogatta. Nem volt még késő este, de már jócskán bealkonyodott. Hiszen éppen ilyenkor nyitják a kocsmát. Gyülekeztek a mezőről hazatérő emberek, az "idegen meg sorra invitálta őket asztalához. Igy Vincét is. Vincének valahogy Ismerősnek tetszett, de nem jutott sehogy az eszébe, hol látta Egyszer csak azt veszi észre, hogy az idegen erősen érdeklődik az elnök iránt, és nem ls a leghízelgőbb kérdésekkel faggatja. — Hallom, hogy igen felfuvalkodott ember az elnök. Takács István igaz-e? Vince csak hümmögött. — Hallom, hogy nagy gazember Takács István. Igaz-e? Vince megint csak hümmögött. — Meg aztán, hogy maga felé hajlik a keze, mint minden szentnek. Igaz-e? Vince megsokallta a faggatózást, kisomfordált a kocsmából. Elindult az elnök megkeresésére. A szövetkezeti istállók környékén bukkant rá, és jelenti neki, miféle emberrel akadt össze. Takács eleinte csak félfüllel hallgatta. Aztán különös gyanú ébredt benne. — Na, menjünk csak bé mi is egy korsó sörre — mondta Vincének. Vince köntörfalazott: — Nem jó lesz az, elnök. Akkor meg mit akarsz? — ripakodott rá a begyulladt kis öregre. Igy történt, hogy egy jó húsz perc múlva, a nap alkonyán odaértek a kocsmához. Az idegen még mindig ott ült, és Takács István akarva-akaratlanul kénytelen volt végighallgatni az asztala körül üldögélő emberekhez intézett kérdéseit. Vince bizony igazat mondott. Erre gondolt egyet, pdatelepedett maga is az asztalához. Ahogy jobban megnézi, látja, ismerős az arca. A minap, hogy beint jártak a járási székhelyen, találkozott vele az utcán. A sofőrködő Kákos gyerekkel volt bent a városban, aki valami verekedés miatt ült* a dutyiban és ismerte őt, mert dolga akadt vele. A Kákos gyerek figyelmeztette rá, hogy nl csak, az ott egy ismerős nyomozó. Igy hát ő ismerte a nyomozót, de a nyomozó nem ismerte Takács Istvánt. Még meg is örült, hogy újabb ember telepedik az asztalához. Takács rendelt egy jó üveg bort. Kínálgatta az idegent, de ő maga alig hörpintett. A bor után rendelt egy kör erős szilvóriumot. Aztán újabbat. Az Idegen közben csak faggatódzott. — Ugye, nagyon fenn hordja az orrát már az elnök? — Nagyon is fenn hordja — bólintott Takács István. — Nagy gazember lehet az a Takács István. Igaz-e? — Nagy gazember — bizonygatta Takács István. J- Lop az istenverte. Olyan, mint egy pióca. — Bizony, hogy pióca. Bizony, hogy lop. — Aztán, mit lop? — Ellopta a fél magtárat. — Mit és mennyit lopott? — Mondom, hogy a fél magtárat, meg a fél Istállót ls ellopta az istentelen. — No, fene, hát olyan nagy tolvaj az a Takács István? Az emberek körös-körül kuncogtak, hogy az elnök saját magát tolvajnak mondja. Mire bebizonyította, hogy ő a legnagyobb tolvaj a faluban, az idegen végképpen elázott. Eleinte még nótázni való kedve is szottyant. Azt énekelte, hogy: héj, hore háj, de most már nem is nótázgatott, csak szunyókált. Akkor kanyarodott a kocsma elé rozzant tragacsával a Kákos gyerek. Az elnöknek meg jó ötlete támadt. — Vigyük be ezt a szegény embert a járásra. Bevitték. Kíméletesen, hogy semmi baja se essék. Ott . álltak meg a kocsival a járási parancsnokság előtt, s annak rendje, módja szerint átadták az elnehezült embert az ügyeletesnek, mondván, hogy igen megfáradt. Másnap a prokurátor és a közrend őreinek parancsnoka haragudni, meg dühöngeni akart. Ahelyett azonban hahotáztak. Furfangos egy ember ez a Takács István. Nem mentek vele semmire. Takács István jóformán szerzetesi szegénységben élt. Volt egy kétszoba-konyhás háza. Ütött-kopott bútora. Három gyereke. Se autója, se motorkerékpárja. Végül ls a járási pártbizottság vizsgálta ki az ügyet. Igen, Adtunk és kentük, mert ha nem kenik a kocsikereket, csikorog, bizonygatták a szövetkezet vezetőségi tagjai. Ha gyorsan kellett valami gépjavítás, nem ment kenés nélkül. Ha egy boyler kellett, nem lett meg csirke, vagy egy demizson bor nélkül. Ha azt akarjuk, hogy a felvásárló üzem hamar vevőt találjon káposztánknak meg karfiolunknak, nem ment kenés nélkül. Ha vetőmagot kértünk és azt akartuk, hogy idejében megkapjuk, az se ment kenés nélkül. Semmi se ment anélkül. Ez a szép szocialista világ nem akar forogni kenegetés nélkül. A járási párttitkár eleinte azt követelte, állítsa össze a megajándékozottak listáját. Aztán szinte belesápadt a gondolatba, hogy esetleg legközelebbi munkatársai is a listán szerepelnek majd. Nem! Nem akarta megtudni a nevüket. Hisz akkor nem is dolgozhatna velük. Néh,ány forrófejű és kenetlen ember Takács István azonnali leváltását követelte. Erre aztán már a taggyűlés ütött az asztalra. — A mindenségit. Az egész siserehad bennünket fej. Fejnek és fejnek, mintha mindnyájan tehenek lennénk, végül meg mi leszünk a becstelenek. Hiszen tudtunk Takács István minden lépéséről. A járási titkár még jobban belesápadt. Föl Is háborodott, de végül meggondolta a dolgot. »Adva van itt egy tolva], aki nem tolvaj. A szövetkezet pedig a járás legjobb' szövetkezete. A termelési eredményeket nem a kenegetés révén érik el. Az csak arra van hivatva, hogy a kerekek forgását biztosítsa. Az utóbbi pedig inkább az ő dolga lenne. Megelégedett a pártbüntetéssel. A termelési igazgatóság pedig egy csekélyke pénzbírsággal. Utóvégre ő is felelős a kerekek zavartalan forgásáért. A szövetkezeti tagok pedig kevélyen azt mondták a megszomorodott Takács Istvánnak: — Sose búsulj. A mienket osztogattad, márpedig ml választottunk meg elnöknek, tehát a te kezed által mi osztogattuk a miénket. A minap újra felkerestem Takács Istvánt. Ott ültünk az irodájában. Egyikünk az íróasztal egyik felén, másikunk meg a másik felén. Valahogy riáterelődött a szó a kellemetlen esetre. Megszomorodva kibámult az ablakon. Mire felém fordult a tekintete, védtelen, tiszta ártatlanságot véltem felfedezni a szemében. Aztán a sokat tapasztalt, megkeseredett emberek fáradtságával legyintett: — Fekélyes világ. S én, most már nem emlékszem, hogy hangosan-e, vagy csak magamban, utána mondtam: — Fekélyes világ. Hát igen, le kellene v/áltani ezt az élősködő, tolvaj világot. BABI TIBOR