Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-17 / 14. szám, péntek

Ne döngessünk nyitott kaput Aki egyszer rabkoszton élt... Ott túl a rácson itekröl január 1. lazságügyminiszgondoskodik O íyos kutatások enki más bánáslényei 0 A szalocsátott polgátörődni kell is emberek élnek A NEMZETGYŰLÉS DECEMBERI PLÉNUMA A TÖBBI KÖZÖTT JÓVÁHAGYTA A SZABADSÁGVESZTÉS BÜNTETÉSÉNEK KITÖLTÉSÉT SZABÁLYOZÓ ŰJ TÖRVÉNYT. A TULAJDONKÉPPENI CÉL A BÖRTÖNÖK, ILLETVE A JAVlTÖ-NEVELÖ INTÉZETEK ÁTSZERVEZÉSE VOLT. Ami van, az van, azt senki sem vonhatja kétségbe. Még ürülhetünk is, hogy ott tartunk, ahol tartunk, s a januári politikát tovább éltetjük, ha egy kissé korlátok közé is kellett szorítanunk. Értelmesek voltunk, kultúráltak — ahogy más országokban oly előszeretettel jellemzik magatartásunkat? Lehet, de inkább mással magyarázhatnák az életünket jellemző jelenségeket. Hűséggel és szeretettel, azzal, ami felemel egy népet, egy egész társadalmat és megnyitja előtte a távlatok kapuját, amit közönséges szóval emberségnek nevezünk. Egy éve indultunk el ezen az úton, de még messze vagyunk reményeink beteljesülésétől. De töretlenül hiszünk benne, hogy az emberek egyszer egyenlők lesznek, amit egy másik közönséges szóval úgy is mondhatnánk, szabadok lesznek. Jól tudjuk, saját tapasztalatból is, hogy a szabadságot csak a demokrácia útján érhetjük el. Ez a hit hatja át egész magatartásunkat, ebből ered, fakad a hűség és szeretet megnyilvánulása. Egy eszmébe vetett hűség és annak szeretete. Történelmi tapasztalatból tudjuk, hogy a hűséget és szeretetet nem lehet kierőszakolni, az magától jön, érlelődik meg az emberben, és nemcsak a szív, hanem az érlelem is sziiii. Miért mondom el mindezt? Mert januárt augusztus követte. Azóta több hónap telt el, s mégis — kevés kivételtől eltekintve — megállapíthatjuk magunkról, hogy azok maradtunk, akik valtunk, ha bizonyos területeken nem is mozoghatunk olyan szabadon, ahogy szeretnénk. Mert bízunk az emberségbe vetett hitünkben, saját magunkban. Az utóbbi időben mégis olyan jelenségeknek voltunk tanúi, mintha nem lenne egészen így. A „szövetségi" funkciók elosztása körül meglehetősen éles ellentétek pattanlak ki a két országrész között, s azokon belül is. Nem engedhetjük meg magunknak azt a „fényűzést", hogv a belpolitika hajtómotorját „ilyen" ellentétek képezzék, mert ez csak a januári politika ellenzőinek malmára hajtaná a vizet, és eltereli figyelmünket a bennünket igen érdeklő más égető problémák megoldásától. Az okos emberek közbe is szóltak, figyelmeztetve: az ilyen meggondolatlan cselekedet újabb törlést eredményezhet az akcióprogramból. Ezt már végképp nem kívánhatjuk, elég nagy veszteséget jelent számunkra az is, ami már hiányzik belőle. És sose feledkezzünk meg arról, hogy még egy erős ütőkártya van a kezünkben, a január óta annyira megszokott, emberségből eredő magatartás: őszinte, igazságra törő tárgyalások útján tisztázhatunk minden nézeteltérést, tiszteletben tartva a nemzeti és emberi érdekeket. Az ilyen magatartás előtt már egy éve, hogy kaput nyitottunk. Ne döngessünk tehát nyitott kaput, mert azzal csak magunknak, a januári politikának árthatunk. Bár ez is fogas kérdés, mert miért akarhatnánk magunknak rosszat, amikor csak a jót kívánjuk?! Gjra csak az észhez kell apellálnunk, legyünk továbbra is értelmesek, kultúráltak, ami viszont nem szabad, hogy a passzivitáshoz vezessen bennünket, mert akkor ártanánk legjobban magunknak. Ezzel kapcsolatban jut az eszembe, hogy az elmúlt években, az utóbbi időben is sok beszéd hangzott el az imperialisták elleni harc szükségességéről. Az Egyesült Államokból nemrég jött vissza egy szakemberekből álló küldöttségünk — a vállalatok irányításának rendszerét tanulmányozták. Felelős személyiségek is fogadták őket, s kijelentették előttük: számukra (értsd: az imperialistákra) a legnagyobb veszélyt a csehszlovákiai januári politika jelentette. A nemzetközi viszonylatban elért és várható hatását vehették számításba. Augusztus után ezt nyugodtan kijelenthették. Valószínű, hogy az imperialisták elszámították magukat, vagy nincsenek tisztában azzal, hogy eltökélt elhatározásunk — legalábbis az ország lakossága többségének —, tovább folytatjuk azt a politikát, mely az imperialistákra a legnagyobb veszélyt jelentette. Köztársasági elnökünk újévi köszöntőjében törekvésünket így jellemezte: megteszünk mindent, hogy ez az ország egyszer mindnyájunk boldog otthona legyen. Ha valaki ettől fél, hát féljen, rettegjen, törje a fejét a buktatókon, mert, aki megriad az emberi boldogságtól, más sorsot nem is érdemel. PETRŐCI BÁLINT Az elítél óta az lg térium < Tudomári # Mind< módot ig badon b rokkal is • Mi az átszervezés lényege és mi tette szükségessé? Kérésünkre dr. Jaroslav Plaer ezredes, a csehországi Javítóés Nevelőtestület főnöke az alábbiakban tájékoztatja olvasóinkat. — Az említett intézetek az 1968 áprilisában kiadott kormányhatározat értelmében 1969. január 1-től kezdve nem tartoznak már a Belügyminisztérium hatáskörébe. Irányításukért és tevékenységükért ezentúl az Igazságügyi Minisztérium felelős. Erre az intézkedésre azért volt szükség, hogy korlátozzuk a hatalom összpontosítását, konkréten a Belügyminisztérium túlságosan széles körű jogkörét, és így megakadályozzuk az ötvenes évek igazságtalanságainak megismétlődését. Ha tehát a nyomozást és a vizsgálatot lefolytató szervek nem befolyásolják majd a szabadságvesztés büntetésének végrehajtását, akkor az új törvény január utáni politikánk elveinek megfelelően minden bizonynyal a szocialista törvényesség következetes betartásának a záloga lesz. • Milyen előnyöket biztosít az új törvény a büntetésüket töltő embereknek? — Mindenekelőtt a büntetéseket végrehajtó szervekkel kapcsolatos problémákról szeretnék szólni. E szervek tevékenységét jogosan bírálták a múltban az állampolgárok. A Belügyminisztérium erre a célra létesített bizottságának javaslatára sokat közülük már elbocsátott. Akiket átvettünk, tudomásunk szerint tiszta kezűek. A mi feladatunk gondoskodni politikai és szaktudásuk fejlesztéséről. Ez a legnagyobb problémáink egyike, mert színvonaluk emelése nélkül aligha fejthetnének ki sikeres nevelőmunkát és aligha befolyásolhatnák kedvezően az elítélteket. Mindez természetesen elképzelhetetlen a nyilvánosság segítsége nélkül... • Hogyan képzeli el ezt a segítséget? — Főiskolai végzettségű szakemberekre van szükségünk: pedagógusokra, pszichológusokra, olyan emberekre, akiknek semmi közük a múlt ferdüléseihez ... Ám nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha ma nem volnának megbízható, tapasztalt embereink. Csakhogy kevesen vannak ... Természetesen nekik is nagyobb élettérre, lehetőségekre van szükségük munkájukhoz. Hiszen a haladó elvek a múltban csak nehezen érvényesülhettek. Most arra törekszünk, hogy Pönológiai Kutatóintézetünk segítségével pótoljuk ezeket a mulasztásokat. • Mivel foglalkozik ez a kutatóintézet? — A fegyencek egyéniségének tanulmányozásával, a velük való megfelelő bánásmóddal. Hiába is tagadnánk, ezen a. téren még nagy az adósságunk. Csak a külföldi szakirodalom tanulmányozásakor látjuk, mennyire egyoldalú beállítottságunk és mennyire viszszamaradtunk a fejlődésben a büntetések végrehajtása terén. Magyarország, Lengyelország és Jugoszlávia is sokkal előbbre tartanak már. De leginkább a Svájcból kapott példákból okulhatunk. Mert minél kultúráltabb valamely állam, minél magasabb a gazdasági színvonala, annál színvonalasabbak börtönei, annál nagyobb súlyt helyez az elítéltekkel való bánásmódra ... • Ügy tudom, hogy a szocializmusban a büntetés célja a nevelés. Az általános vélemény az, hogy a börtön legyen börtön és nem üdülőközpont. Hogyan egyeztethető össze ez a két felfogás azzal, hogy milyen rossz állapotban vannak nálunk a, börtönök? — Nagy hiba volt megfeledkeznünk arról, hogy az elítéltek is hazánk polgárai, akik azért, mert megbotlottak, nem járhatnak emberhez méltatlan rongyokban és nem élhetnek piszkos, elhanyagolt, poloskás épületekben. Ilyen körülmények között ugyanis szinte lehetetlen kedvezően hatni a fegyencek akaratára, vagyis kifejleszteni bennük a jótulajdonságokat. — A jövőben a jobb eredményeket a büntetésüket kitöltő polgárok pontosabb differenciálásával véljük elérni. Eddig gépiesen három kategóriába soroltuk őket, aszerint milyen bűncselekményt követtek el. Ezzel ma már nem sokra megyünk. A tudományos szempontok alapján figyelembe kell tehát vennünk az egyének különböző tulajdonságait is, pl. azt, hogy vannak, akik hajlamosak bizonyos bűncselekmények elkövetésére. Csakhogy sokan még akkor sem sorolhatók a visszaeső bűnözők közé, ha többször is voltak már büntetve. Az ilyenek további differenciálásra tartanak igényt, további közös tulajdonságaik alapján. Ahhoz, hogy az elítélt milyen csoportba kerüljön büntetése kitöltésének idejére, átmenetilag úgynevezett osztályozó központokban kellene elhelyezni, ahol a pszichológusok és pszichiáterek megfigyeléseik alapján javaslatot dolgoznak ki az elítéltekkel való megfelelő bánásmódra és nevelésre vonatkozólag. — A cél ugyanis az, hogy mindenki egyéniségének megfelelő elbírálásban részesüljön. A Svédországban szerzett kitűnő tapasztalatok pl. indokolttá tennék nyitott intézetek létesítését is, amelyekben az elítéltek, anélkül, hogy zár alatt tartanák őket, minden munkát egymaguk végeznének el. Ám ide csak azok juthatnának, akik először kerültek összeütközésbe a törvénnyel, s enyhébb bűncselekmény terheli lelkiismeretüket, feltéve, hogy nem veszélyeztetik a társadalmat és a szökés veszélye sem forog fenn. — Bizonyos javulást várunk attól az intézkedéstől, mely szerint a fegyházak átveszik a munkahelyeket a jobb irányítás érdekében a nemzeti bizottságoktól. A hiányos munkaszervezés ma még sok bajjal és kellemetlenséggel jár. A fegyencek is elégedetlenek a velük szemben támasztott sokszor túlzott követelményekkel. • Milyen kísérleteket folytatnak a börtönökben? — Noha az elítéltek gyógykezelése terén az első lépések már megtörténtek, az általános eredményekkel még nem lehetünk elégedettek. A Plzeň melletti Boryban ugyan már kitűnő kezelésben van részük. A szakemberek kutatásaik és kísérleteik folyamán máris új utakon haladnak. Ám ez csupán a kezdet, mert a legtöbb intézetben még mindig nem tesznek különbséget a pszichopaták és az épelméjűek között, vagy akik más okból követtek el bűncselekményeket. — És ha már erről beszélünk, azt is hangsúlyozni kívánom, hogy nem helyes a fegyencek átnevelésébe vetett vak bizalom. A szabadságától megfosztott egyén ugyanis nem ura akaratának, s ilyen körülmények között csak nehezen változhat meg a természete. Pontos program szerint él, azt tesz, amit parancsolnak neki. Szabadon bocsátása után nagy befolyással lehetnek cselekedeteire az előre nem látott körülmények. — Tagadhatatlan azonban, hogy sok függ a büntetés végrehajtásának módjától, mely hozzájárulhat ahhoz, hogy bizonyos negatív tulajdonságokat elnyomjon az elítéltben. És az is természetes, hogy minél tovább tart a szabadságvesztés, annál nagyobb hatással van az elítéltre. A szigorított büntetést azonban nem tartom humánusnak s ezért nem is helyeslem. A gyakorlatban mégis gyakran sújtják a fegyenceket fegyelmi büntetéssel, mely többnyire célt téveszt. • Hogyan gondoskodnak a büntetésüket letöltött, szabadlábra helyezett emberekről? — Minden attól függ, milyea környezetbe kerül az ilyen, — az egészséges ember részére normálisnak nem nevezhető környezetből — a társadalomba visszatért ember. A rossz társaságban könnyen visszaeső bűnözővé válhat... • Hogyan akadályozható ez meg? — A kormányrendelet értelmében ezekkel az egyénekkel a nemzeti bizottságoknak kell törődniük. Gondoskodásuk mérve azonban az erre a célra megfelelően szakképzett dolgozók hiányában nem elegendő. így azután sok fogyatékossága van még ennek a gondoskodásnak. Ha nem így volna, a , börtönből kikerült polgárok azonnal munkaviszonyba lépnének .. Köztudomású ugyanis, hogy aki nem talál munkát, annak rendszerint se lakása, se pénze. A könnyen befolyásoihatókat az ilyen gondok sodorják többnyire ismét azoknak a karmaiba, akik jogtalanul ismét pénzhez juttatják őket... — Minthogy nemcsak a társadalom biztonságáról van szó, hanem az egyének szociális érdekéről is, a legfontosabb annak a megakadályozása, hogy aki egyszer rabkoszton élt, ne egye azt többé. Noha egyelőra csupán kísérletekről beszélhetünk ezen a téren, az első fecskék már jelentkeznek. Kielégítő eredményeket mutatnak fel pl. az opavai nemzeti bizottság dolgozói. A volt fegyencek részére mindenekelőtt munkát és elszállásolást biztosítanak és persze továbbra is figyelemmel kísérik sorsukat. Ez a legbiztosabb út újabb botlásaik megelőzésére, annak a megakadályozására, hogy ismét megfeledkezzenek magukról. — A prágai Kriminológiai Intézet együttműködése a fővárosi nemzeti bizottsággal hasonló célokat követ. Figyelemmel kísérik a büntetésüket letöltött egyéneket és az így nyert megfigyeléseiket összehasonlítják azokéval, akikről szabadon bocsátásuk után nem gondoskodnak. Már ma tisztában vagyunk azzal, hogy • visszaeső bűnözés megakadályozása érdekében olyan intézetre volna szükség, amely a börtönből távozóknak legalább kezdetben otthont nyújtana, ahol gondoskodnának róluk és főleg a börtönben megkezdett javító-nevelő munka sikeres befejezését biztosítanák. Ez és a már említett intézetek létesítése is további dolgozókat igényelne, melyekben egyelőre nagy hiány mutatkozik. Még ennél is égetőbb probléma a beruházások kérdése. Mai gazdasági helyzetünkben aligha gondolhatunk erre... HÓEMBER (Anger felvétele) A FEJLŐDÉS FELTARTÓZTATHATATLAN. MEGKÖVETELI, HOGY AZ ELITÉLTEK ÉLETÉT IS KULTÚRÁLTABBÁ ÉS HUMÄNUSABBÄ TEGYÜK, HOGY NEVELÉSÜK TUDOMÁNYOS MÓDSZEREK FIGYELEMBE VÉTELÉVEL TÖRTÉNJÉK. KARDOS MARTA