Új Szó, 1968. december (21. évfolyam, 332-357. szám)

1968-12-01 / 332. szám, Vasárnapi Új Szó

K ietlen pusztaság. Sivár, lakatlan vidék. Sehol egy bokor, fa. Még fű sem nő itt. Szikkadt a kopár föld. Eső nem áztatja, szél nem borzolja. A pusztaság kellős közepén királyi trónként terpesz­kedik egy háromszögalakú, hosszúkás szikla. Hogy került ide, amikor messze környéken még kis dombocska sem bontja meg a láthatárt? Olyan, mintha a Föld púpja lenne. A világ púpja. Mintha valamit jelezne, valamire figyel­meztetne. Mintha határkő lenne. Vala­minek a határa. Vagy a gyermekek örö mére alkotta meg a természet? Ha len­nének itt gyerekek ... Milyen vidáman játszanának körülötte. Körbe-körbe fut­nának, felszaladnának a tetejére, s a sziklatetőről leugranának a porba. Vi­dáman fetrengenének a porban. S ha megunnák ezt a játékot, nagyot pisil­nének, s ügyes, gyors mozdulatokkal emberfigurákat gyúrnának a langyos sárból. S kitennék őket a sziklára szá­radni. S várnának a csodára, hátha életre kel a sárból gyúrt figura, hogy a törpe emberke valami csodálatos szép­re tanítsa meg őket, amivel vonzóvá tehetnék a világ púpjának környékét. Mert a földi halandó erre nem volt képes ... Valaha emberek laktak ezen a földön is, de a sivár pusztaság elűzte őket. Még banán sem termett itt, és vadat sem ejthettek, mert messze elkerülte őket a tűző nap és a jéghideg éjszakák elöl elbújni nem tudó négylábú élő­lény. Valamikor ember élt itt, nyomot hagyott maga után. A sziklába üreget vájt, s a sötéten tátongó üregnyílás fölött támadásnak nekilendülő vadbika körvonalát véste a meredek sziklafalra. S a sziklatetö szélén, közvetlenül az üreg fölött halálfej vigyorog a nagy semmiségbe. A tompa szürkeségben ez az egyediili fehér folt. Emlékeztetőül hagyták volna itt a fejet, vagy azért dobták a sziklaszélre, mert nem volt érdemes magukkal vinniök, nem volt mit lerágni róla, mint a többi húsos testrészről? Valamikor ember kínlódott ezen a vi­déken is, de elmenekült innét, mert azt remélte, másutt elégedettebb lehet. Amióta az ember embernek nevezi ma­gát, fut a boldogság után, mely pom­pás színű lidércfényként lebeg előtte. S a tompa szürkeségben fehérlő halál­fej vigyorog rajtuk, mintha azokra vi gyorogna, akik itthagyták, akik őrjítő csatakiáltásokkal, nagy reményektől űzve rohantak az izgató ismeretlenség­be... Hirtelen megtörik a síri csend. Em­beri hang járja át a sivár pusztaságot, távoli emberi hang. Mind közelebbről hallatszik. 1. HANG: Valamit látok. 2. HANG: Valami fehérlik a kis domb tetején. 3. HANG: Végre célba érünk. 1. HANG: Fehér zászló lenne? 2. HANG: Nagyon kicsi, s nem lobog. 3. HANG: Az utolsó határkő! Itt a világ vége! Három ember közeleg a nagy pusz­taságban kiemelkedő szikla felé. A ha­lálfej a közeledő emberekre vigyorog. Futásnak erednek, kis porfelhőt hagy­nak maguk után. Ruházatuk csupa rongy, alig lehet megkülönböztetni őket. Kezükben tarisznyát szorongat­nak. Felfutnak a sziklára. 1. FÉRFI: Halálfej. 2. FÉRFI: Valaki már járt itt előttünk. NŰ: Nem tudott kivárni bennünket. 1. FÉRFI: Annyi országon, tengeren mentünk át, hogy azt sem tudom már, hogy keleten vagy nyugaton va­gyunk-e? NŰ: Annyi idő óta körbe járhattuk a világot, és visszatértünk arra a hely­re, ahonnét kiindultunk. 2. FÉRFI: Háború pusztított volna? NŰ: Nem iátod? Csupa pusztaság min­den, csupa por. Halottak pora. 1. FÉRFI: Hol lehetünk? NŰ: Téged csak ez érdekel? 1. FÉRFI: Szeretném tudni, hogy való­ban célba értünk-e? 2. FÉRFI (tarisznyájából kikotorja a kis földgömböt, forgatja, tanulmányoza): Már nem is tudom, hány nap és éj­szaka jártuk a nagy pusztaságot. NŰ: Évek voltak azok. 2. FÉRFI: Ilyen nagy pusztaságot nem találsz a földgömbön, ez a hatalmas szikla sincs sehol feltüntetve. 1. FÉRFI: Ne is keresd tovább! Ha a térképen megjelölnék, hol lehet bol­dog az ember, egymást tipornák, öl­dösnék Itt a halandók! NO: Akkor miért akartad tudni, hogy hol vagyunk? 1. FÉRFI: Hogy biztos legyek abban a feltevésben, hogy a világon van egy pont, ahol boldog lehet az ember. 2. FÉRFI: Akkor valóban eljutottunk a világ végére! NŰ: Itt leszünk boldogok? 1. FÉRFI (a világ négy égtáját kémleli): Sehol semmi. Itt az a pont! 2. FÉRFI: Hátha vakvágányra futot­tunk? NŰ: Ha azt mondja, hogy itt az a pont, ne kételkedj! Vissza nem mehetünk, nem hagytunk magunk mögött útjel­zőket. 1. FÉRFI (felemell a halálfejet): Itt az intő jel, hogy jó helyen jársz! Ha bol­dogtalan lett volna, nem hagyja itt csontját, hanem emberek közt élt vol­na, higy díszpompával dugják a föld­be. (Óvatosan leteszi a halálfejet.) Vigyázzunk rá, nehogy elveszítsük szemünk elöl azt a pontot, ahol be­teljesül reménységünk. NŰ: Nézzünk hát körül új házunk tá­ján! 2. FÉRFI: Nem tagadod meg magad, asszony a neved. Uralkodj... NŰ: Az én kezemben sosem volt hata­lom! 2. FÉRFI: Ne emlegesd, hogy ki vol­tam. 1. FÉRFI: Még nem felejtetted el? NŰ: Hogy felejthette volna el, amikor még tud kételkedni? 2. FÉRFI: Ha nem lépsz fel az ember­szédítő elméleteddel, sosem lettem volna boldogtalan! NŰ: Ne kezdjétek újra! PETRÖCI BÁLINT: 1. FÉRFI: Én is háltam veled ... NŰ: Milyen jók vagytok. 2. FÉRFI: Amikor mindenki elhagyott bennünket, hozzánk szegődtél. 1. FÉRFI: Te oltottad a reményt belénk. NŰ: Mindenkié voltam, mert kipusztí­tották belőlem a szeretetet. 2. FÉRFI: Magunk mögött felégettünk minden hidat. 1. FÉRFI: Szeretném, ha úgy lenne. 2. FÉRFI: Még benned is él a kétely? 1. FÉRFI: Még nem felejtetted el, hogy ki voltál! 2. FÉRFI: Mit érek azzal? Ml már nem is vagyunk emberek. NŰ: Minek nevezzük magunkat? 1. FÉRFI: Kis pontok vagyunk a világ egy pontján. 2. FÉRFI: Az embernek mindig neve, rangja volt! NŰ: Majd ha szülni fogok, nevet adunk a gyereknek. A két férfi egymásra néz, s elnevetik magukat. 1. FÉRFI: Ha nem lennél köztünk, újra hajba kapnánk. 2. FÉRFI: Szép volt tőled, hogy az utca­sarkon megakadt rajtunk a tekinte­ted... NŰ: Te mindenre emlékszel! Még min­dig ember vagy! 2. FÉRFI: A gondolat még nem hagyott el. A VILÁG 'Wh iliil EUÜ^ átefc.'^P ™ J^k WfflL VMM tí&tŕw Jvw ' wt tm'J PONTJA 2. FÉRFI: Mondd, mi hasznod lett be­lőle? Egymásnak uszítottad az embe­reket, s hatalom nélkül maradtunk mind a ketten. Még a sírjukban is át­koznak bennünket, mert az egyik is, a másik is csalatkozott eszményében. 1. FÉRFI: A világon kell egy pontnak lenni, ahol boldog lehet az ember! 2. FÉRFI: Azért jöttem veled, hogy meg­leljük azt a pontot, s új országot ala­pítsunk! 1. FÉRFI: Nem ország kell nekünk ... NŰ: Kis kunyhóval is megelégednék. Gyertek, keressük! , 1. FÉRFI: Ez az egyedüli, amit most te­hetünk. 2. FÉRFI: A többit bízd rám! A térké­pen majd kijelölöm a határainkat. (A kis glóbuszt a tarisznyájába dug­ja). Menjünk, és nézzünk körül! Körbejárják a sziklát. Felfedezik a sziklaüreget. 1. FÉRFI: Eső elől lesz hová bújnunk. 2. FÉRFI: Palotát emeltetek ezen a he­lyen! NŰ: Itt szülöm meg a gyermekem. 2. FÉRFI: Én vagyok az apja! 1. FÉRFI: Te csak a magad világát lá­tod! Nem lehetsz boldog, ha nem tudsz kitörni belőle. 2. FÉRFI: Te sem mondhattad magad boldognak, amikor csak másokra gondoltál! Azt hitted, szentet csinál­nak belőled? 1. FÉRFI: Ember akartam maradni... 2. FÉRFI: A hatalmam ellen törtél! 1. FÉRFI: Erőszakkal nem tarthatod sakkban az embertl 2. FÉRFI: És mi történt? Szabadjára en­gedted őket, s kis híján fel nem fal­tak! Engem is elűztek, téged is elűz­tek, s most a harmadik röhög raj­tunk, és korbácsával állatként tereli az embert... 1. FÉRFI: A világon kell egy pontnak lenni... NŰ: Te mondtad, Itt az a pont! 2. FÉRFI: Keresd azt a pontot, én már fáradt vagyok. NŰ: Hol terítsem meg az ágyad? 2. FÉRFI: Itt csupa por minden, koszo­sak lennénk. 1. FÉRFI: Bennetek már nem él a re­mény? NŰ: Aludjunk egyet, holnapra újabb erőt gyűjtünk... (Bebújik az üreg­be.) 2. FÉRFI (utána dobja a tarisznyáját): Ez lesz a párnám. Álmomban talán a glóbuszra varázsolom a boldogság or­szágát! 1. FÉRFI: Épp itt hagy cserben a re­mény? 2. FÉRFI: Hová vezettél? A föld nem terem, étlen, szomjan halsz meg itt! NŰ (kiszól az üregből): Gyertek már be! Egyedül fázom a sziklakastély­ban! 1. FÉRFI: A világon kell egy pontnak lenni, ahol az ember embertársa nél­kül is érzi a melegséget. 2. FÉRFI: Zsákutcába vezettél! Itt csak magadat teheted boldoggá! NŰ (kiszól az üregből): Gyertek már, mert megöl az egyedüllét hidege! 2. FÉRFI: Mit tettél velünk?! Elvezettél a világ végére, és most nem találunk vissza az emberek közé! 1. FÉRFI: Köztük éltél, s menekültél előlük! 2. FÉRFI: Te is ember vagy! Itt %em le­led meg a boldogságot! 1. FÉRFI: A világon kell egy pontnak lenni... 2. FÉRFI: Keresd azt a pontot! (És dü­hösen beugrik az üregbe.) NŰ (kiszól az üregből): És te? 1. FÉRFI: A világon kell egy pontnak lenni... NŰ: Csak ne maradj kint sokáig, mert rád szakad a sötétség! 1. FÉRFI: A világon kell egy pontnak lenni... 2. FÉRFI (eszelősen felnevet az üreg­ben): Itt vagyok! A világ pontja va­gyok! Ember voltam, és közönséges pont lettem, kis légypiszok az őrült nagy glóbuszon! (Az üregnyllás előtt álló férfi elé hajítja a kis glóbuszt.) Keresd rajta a kis légypiszkot! IS őrült nevetésben tör ki.) 1. FÉRFI: A világon kell egy pontnak lenni... Ezt suttogja szüntelenül maga elé. Körbejárja a sziklát, felkapaszkodik a szikla tetejére. A halálfej előtt megáll, és nézi, nézi a nagy szürke­ségben fehérlő csontdarabot. Felve­szi, s arra a pontra áll, ahol a halál­fej feküdt. 1. FÉRFI (kiált): A világon kell egy pontnak lennil Egyszerre elsötétedik. A sivár pusz­taságra rászakadt az éjszaka. ÍŰ (az üregnyíláshoz fut, s kikiált az éjszakába): Mondtam neked, hogy rád szakad a sötétség! Hol vagy? Megfeledkeztél róla, hogy itt jéghi­degek az éjszakák?! 2. FÉRFI (nagyot kiált az üregben): Gyere vissza, mert dermeszt a hidegl NŰ: Nem hagyhatjuk kint! Még jégem­berré dermed! 2. FÉRFI: Már dermednek a csontjaimi NŰ: Megyek, megkeresem őt! 2. FÉRFI: Mindnyájan megfagyunk! Dulakodás zaja hallatszik á sötétben. NŰ: Engedj! 2. FÉRFI: Nem pusztulhatunk el mind­nyájan! Gyere, bújj mellém! 1. FÉRFI: A világon kell egy pontnak lenni... NŰ: Hallod? 2. FÉRFI: Majd reggel megkeressük azt a pontot. NŰ: Itt milyen hosszú az éjszaka? 2. FÉRFI: Majd ha virradni kezd, meg­tudjuk NŰ: És ha nem virrad fel többé? 1. FÉRFI: A világon kell egy pontnak lenni... NŰ: Milyen halk már a hangja. Már messze lehet. Itthagyott bennünket. A sötétben tapogatózik ... 2. FÉRFI: Még megtalálja azt a pontotül NŰ: Hová rohansz?! Hallod? Hová ro­hansz?! Elnyel a sötétség, és nem le­szel többé! 2. FÉRFI: Nem engedheteip meg. hogy csak egyedül legyen boldog! Futólépteinek zaja egyre halkul. NŰ: Egyedül maradtam a dermesztő hi­degben ... Hol vagytok?! Megfagytok mind a ketten! Megöl a sötétség! A világon kell egy pontnak lenni, ahol fény gyúl a sötétségbenl Hol van az a pont?! (Kifut az éjszakába.) És fent, a sziklatetőn álló férfi már jéggé dermedt. Ujjai még most is gör­csösen szorítják a sötétben fehérlő halálfejet. Vigyorog a halálfej. Azok­ra vigyorog, akik itthagyták, akik őrjítő csatakiáltással, nagy remények­től űzve rohannak az izgató ismeret­lenségbe ... (1968. október.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents