Új Szó, 1968. december (21. évfolyam, 332-357. szám)

1968-12-08 / 339. szám, Vasárnapi Új Szó

GÖ3CI LYAN mGyermekkoromban nagyon féltem 6 Mikulástól. Pedig látszatra nem is volt olyan félelmetes: ötkilós papírzacskóból formált süveg, saját készítésű álarc zsinórral az archoz erősítve, kenderszakáll és egy viselt, bokáig érő ing. Am a Mikulás jogalom volt. Akkor ts féltem tőle, ha ajándékot hozott, mert míg egyik kezével adakozott, a másikban virgácsot szorongatott... Mit ts ér az ajándék fenyegető pálca kíséretében? Mégis csalódás volt számomra, ahogy később megtudtam, hogy Mikulás a valóságban nincs. Az egész nem több, mint álarc és virgács. Fogalom és legenda. Csodálkoztam már, hogyan ts félhettem tőle, mikor az álarc mögött közönséges utcagyerek bújt meg és nem valami csodatevő, csodálatot érdemlő jóságos lény. Egyszer azután idősebb utcabéll Játszótársam felszólított, hogy készüljek én is Mikulásnak. Eszembe ötlött, milyen remegéssel vártam minden évben december ötödikének estéjét. Napokkal előtte már földig érő szakállról és suhogó virgácsról álmodtam. A pálcaütés velőbe hasító fájdalmát próbáltam előre elképzelni és átélni. S íme, most engem várnak majd ilyen félelemmel... A félelemkeltés tudata Izgatott, hatalmába kerített. Délutánonként elhúzódtam a fáskamrába. Ott próbálgattam a hangom, hogy minél erélyesebbnek, félelmetesebbnek tűnjék... Az emlékezetes estén is a fáskamrába öltöttük magunkra a mikulási kellékeket, és innen Indultunk útnak. Az első ajtó előtt izgalomtól remegve ráztam meg a kikölcsönzött kolompot. — Szabad a Mikulásnak bemenni? — szólt be elváltozott hangon társam, ismételve azt a formulát, amit a nemzedékek egymástól vettek át. — Szabadi — hangzott a válasz. En, aki félelmet akartam kelteni, reszkető térddel léptem át a konyha küszöbét. Az álarc alatt csöppekben gördült arcomon a verejték. Vártam a hatást. Egy négy-ötéves fiúcska megszeppenve húzódott az asztal mögé, ott keresve védelmet. Társam, aki már némi tapasztalatokkal rendelkezett, magabiztosan, mély hangon vonta kérdőre a nebulót. — Tudsz-e imádkozni? — Tu. . .d. . .ok... — Hát számolni? A kiest megbabonázva bámult bennünket, leste minden mozdulatunkat. Torkát félelem szorította és a válasz helyett csak bólogatott. Ügy hiszem, ebben a pillanatban mindenre rábólintott volna. A félelem rettenetes érzés, és az ember akármilyen áron is szabadulni igyekszik tőle. — Hát verset tudsz-e? Ojra bólintott, miközben nagyokat nyelt. — Akkor mondd el szépen... A fiúcska riadtan pislogott. Igazgatta száját, de hang csak nem jött kl a torkán. Remegett, és már-már sírva fakadt. Közben az édesanyja hátrahúzott és a fülembe súgta, hogy ijesszek csak a gyerekre, mert a múltkor hazudott neki és elcsent néhány fillért a pénztárcájából. Következett az első próbám... — Pista gyerek — próbáltam mély hangon a szigor látszatát kelteni. — Fogsz-e még édesanyádnak hazudni, haszontalan kölyke, mint a múltkor tetted? A fiúcska rettenetesen megrémült. Ha a Mikulás már ezt ts tudja, akkor aligha lehet előtte titka... Felzokogott. o> •M 4> N «/> O E HV l/l N •O Cl o v> 'O o> -a c a> > — Nem... Nem.. . Nem fogok... Szegény gyerek. Ha tudta volna, hogy a felnőttek szövetkeztek itt ellene. .. Előbb elhitették vele, hogy a Mikulás félelmetes, azután meg a Mikulást buzdították arra, hogy riaszszon rá. Ilyen a félelem: azok keltik életre, akiket szolgálni hivatott! A gyerekek tisztelettel fogadtak bennünket mindenütt. Lassan már egész természetesnek vettem, hogy félnek tőlem és mindent megfogadnak, amire csak felszólítom őket. Már vagy a hatodik háznál Járhattunk. Nagyot dobbant a szívem. Itt lakik Szokol Márton. Pimasz egy kölyök. A kerítésen át öltögeti rám a nyelvét és a szeplőim miatt csúfol. Öt évvel fiatalabb és felette szemtelen. Megállj, most nem bújsz a kerítés mögé! A virgáccsal nagyott suhintva léptem a házba. Reszkess gyerek! Marci csak néz, de nem látszik ijedtnek. — Hogy hívnak? — teszem fel a kérdést. — Szokol Márton. — Tudsz-e valami verset? — Tudok. — Akkor mondd el. — Nem mondom. — Miit?! — Nem mondom. Megemelem a virgácsot. — Hogy-hogy nem mondod? — Mert én Itthon vagyok és nekem ttt csak apukám és anyukám parancsol. .. Tyű, ebadta zöldfülűi Micsoda pimaszság! Megütni mégsem merem. — A Mikulásnak se mondasz verset? — kérdem fenyegető hangon, a hatás kedvéért minden szót tagol— Te nem vagy Mikulás... Mire Marci nekem ugrott és letépte az álarcom. — Hehe! Szeplős! Ezt már a szobába nyíló ajtóból kiáltotta és kiöltötte a nyelvét. Ott álltam apám öreg ingében, a fejemen papírsüveggel, megszégyenítve. Többé nem voltam Mikulás. Maradtam csak Szeplősnek. Oda a varázslat. Igazi, leleplezett arcom nem kelt félelmet többé. Kirohantam. Forrt bennem az Indulat. Tehetetlenségemben legszívesebben a Marcira döntöttem volna az egész házat: De társam unszolt, hogy szép álarc hiányában legalább sárral kenjem be az arcom. Az igazi arcot meg a szeplőket valamivel csak takarni kell. Nem értünk messzire. A következő ház előtt egy másik csoporttal találkoztunk. Mikulások Mikulásokkal. Idősebbek és erősebbek voltak. Egyikük fenyegető gúnnyal tette fel a kérdést: — Hát ti kik vagytok? — Mikulások... — Miféle Mikulások? De még ilyeti Vegyétek tudomásul: az igaziak mt vagyunk! Csak mii — De hát az lehet Mikulás, aki akar... — Micsodááá? Tehát tt erőszakkal behatoltatok a mi körzetünkbe?

t — Igazán nem tudhattuk... Az igazi Mikulások egyike ránk kiáltott. A legerősebb. — Szedjétek a sátorfátokatl De szaporán ám! Mitagadás, futottunk ts egészen a fáskamráig. Utunkat a kolomp tompa hangfa felezte. Azóta tudom, hogy a Mikulás sem olyan félelmetes, amilyennek önmagát képzeli. ZSILKA LÁSZLÓ