Új Szó, 1968. december (21. évfolyam, 332-357. szám)

1968-12-29 / 357. szám, Vasárnapi Új Szó

PETER • A nevelésről m Van egy irgalmatlanul szigorú törvény, amely szerint apát munka közben nem szabad megzavarni. Ez mindig, föltétlenül és fenntartás nélkül érvényes, nincs ellene apelláta, bizonyos kivételektől eltekintve, amelyek száma körülbelül millió. Nyílik az ajtó, és fiamuram bűntudatosan bedugja a szobába a fejét. Tudatában van vétke nagyságának, mégis képtelen ellenállni. Mutatóujja az alsó ajkán, mintha azon törné a fejét, hol is kezdje hamarjában, hosszú szempilláját lesüti, mintha a bűn terhe nyomná. Végre elszánfa magát, nagyot lélegzik, s aránylag csendesen mondja, hogy éppen csak túlharsogja az írógép kopogását: — Papa ... Türelmetlenül felsóhajtok, de ez mit sem változtat a dolgon. Ránézek az ivadékomra, ahogy ott áll az ajtóban-, tudja, hogy baj lesz, de hiába, nem képes ellenállni. — Hányszor mondtam már neked ... — kezdem emelt hangon. — Igen — mondja gyorsan —, de most igazán fontos dologról van szó. Becsületszavamra fontost Ilyen nagy fiú becsületszava komoly dolog. Mégis hűvös képet vágok, már amennyire képes vagyok rá, s úgy kérdem, mintha csöppet sem érdekelne a válasza: — Nos, miről van szó, gyorsan ki vele. A fiú összeszedi bátorságát, becsukja maga mögött az aftót és közelebb jön az íróasztalhoz. Rám emeli szemét, és váratlanul azt mondja: — Papa. Nevelj engem egy kicsit. Egyszer már azt akarta, hogy haladéktalanul írjak neki egy képeskönyvet, egészen kicsit, de zenével; azóta azonban nem Jött ilyen meglepő kívánsággal. Eloltottam az íróasztali lámpát, de anélkül, hogy tudtam volna. Ha JÓI emlékszem, utána teljesen helytelenül azt mondtam: — Mit akarsz? — Vagy: — Ezt meg hogyan értsem? Kissé megrándította a vállát. — Hát úgy. Nevelj engem egy kicsit. A könyvben az állt, hogy a szülők ne„Ezt az anyjától hallhatta," gondoltam magamban, hangosan pedig azt mondtam: — Hogy is mondhatsz ilyen ostobaságotI Talán nem törődöm a neveléseddel azóta, hogy megszülettél, talán nem teszek meg mindent... — Nem emlékszem rá — Jegyezte meg elgondolkozva. Felálltam és járkálni kezdtem a szobában. Annak idején neveléstanból is levizsgáztam. Mi is volt azon a vizsgán? Valamiről biztosan szó volt, csak már nem tudom pontosan, miről. A fiamra pillantottam, s ő így szólt: — Látod, már nem is dolgozol. Igazán egy kicsit nevelhetnél engem. Csak — De nem tudsz — toppantott. — Hát ide figyelj — kezdtem elveszteni a türelmemet —, először is, hogy tudd, levizsgáztam neveléstanból, másodszor olvastam Makarenkót, és általános műveltségem sem lebecsülendő, harmadszor pedig közel hat esztendős gyakorlat áll mögöttem. Nem zárom ki annak lehetőségét, hogy e szavak közben kissé elvörösödtem, no de ez lényegtelen. A fiam arca lassan felderült. — Jól van — helyeselt huncutul. Kényelmesebben elhelyezkedett a heverőn, hátratámaszkodott, karba tette kezelt és igy szólt: — Hát akkor kezdd el. — Mit? — A nevelést. — Ide figyelj — mondtam szigorúan —, nevelni nem lehet csak úgy, mint ahogy az ember például valakinek megmossa a fülét. A nevelés hosszú éveket vesz igénybe, szerfölött bonyolult dolog és fáradságos munka ... — De ma elkezdhetnénk — javasolta, — jó? — A fenébe is — mondtam —, értsd PETER KARVAŠ a mai szlovák irodalom egyik legsokoldalúbb egyénisége. Elsősorban szatírái és drámái révén ismerik Öt határainkon túl is, de rövid prózai írásai és regényei is jelentősek. Társadalmunk és az elmúlt évtizedek íontos eseményeit komoly hangvételű, magvas gondolatokat tartalmazó drámákban és prózai alkotásokban dolgozta fel. Szatíráiban az emberek egymás közötti viszonyának fonákságait tűzi tollhegyre, mulatságos formában. Mosolyog és nevettet, de a szatira köntöse mögött ott rejtőzik az író mélységes emberszeretete is. Az itt közölt karcolat a családi nevelés néhány problémáját bemutató szellemes írás. vélik a gyerekeket. Nem állt benne? De igenis az állt benne. Te Szülő vagy? — Az vagyok — mondtam eléggé biztosan. — Nahát — nézett rám hálásan. — En pedig gyerek vagyok. Nevelj engem! A dolog komoly irányba terelődött. Megpróbáltam alkudozni. — Nézd csak — tettem a vállára a kezem —, láthatod, hogy most fontos munkám van. Közben újból meggyújtottam az asztalilámpát. Kissé elszontyolodott képet vágott. Azt mondta: — Minden szüló neveli a gyerekelt. A szomszédék Dusankáját iš nevelik. Csak te nem nevelsz engem soha. egész picikét. Nevelj egy kicsit, aztán megint dolgozhatsz, jó? Minthogy azonnal nem voltam képes válaszra, ezt beleegyezésnek vélte, leült a heverő szélére, szépen összetette a kezét és várt. Nyilván szörnyen kíváncsi volt, hogy most mit csinálok majd vele — a nevelés minden jel szerint hallatlanul érdekfeszítő dolog. — Azt hiszem, csöng a telefon — mondtam. A fefét rázta. Tényleg nem csöngött. — A te korodban — jegyeztem meg bölcsen — a nevelő hatás hetvenöt százaléka az anya hatása. Nem értette egészen, biztonság kedvéért azonban így szólt: — Mama szolgálatban van. Reménytelen volt a helyzet. Igyekeztem elhitetni magammal, hogy reménytelensége mindössze abban rejlik, hogy nincs reményem folytathatni a munkámat. — Tudod mit? — kérdezte hirtelen. Ogy éreztem, valahol a messzeségben gyönge reménysugár gyúl ki: Talán eszébe jutottak az építőkockái, s most kimegy a szomszéd szobába, hogy felőlem akár nevelőintézetet építsen, vagy sikerül megvesztegetnem őt azzal, hogy elengedem játszani Dusankáékhoz. Fiam azonban igy folytatta: — Tudod mit? Már tudom, miért nem akarsz engem nevelni. Beleegyeztem volna bármiféle értelmes és legalább egy kissé elfogadható s méltóságomat nem csorbító magyarázatba; ő azonban kijelentette: — Azért, mert tulajdonképpen egyáltalán nem is tudsz nevelni. „Ezt az anyjától hallhatta", futott át megint az agyamon. Felháborodottan azt mondtam: — Megbocsátasz, ez ostobaság. meg, hogy már rég elkezdteml Talán nem irányítom érdeklődésedet céltudatosan a műszaki tudományok felé? Nem csináltam neked darut és traktort és drótkötélpályát? — Hát, a fenébe, csináltál — mondta komolyan. Aztán elmosolyodott. — Mert szereted a masinákat... — Talán nem fejlesztem a nyelvérzékedet, a kifejező képességedet? Nem olvasok el neked naponta egy mesét? — Naponta nem — jegyezte meg. — Hát akkor havonta. Nem magyarázom meg neked, hogy leveshez nem iszunk vizet, hogy csámcsogni Illetlen dolog és hogy a tálból előbb a felnőttek szednek a tányérjukra és csak azután következel te.. .? Ez talán nem nevelés? — Mi az, hogy „a fenébe"? — kérdezte fiam őszinte érdeklődéssel. — Ez nem tartozik ide — mondtam Igazságos haraggal —, egyébként is Jegyezd meg, hogy nem illtk felnőtteknek, különösképpen pedig szüleidnek a szavába vágni! Mit is akartam mondani... Azt hiszem, semmit, de semmit sem akartam mondani/ feltűnés nélkül órámra pillantottam, hogy nem fön-e már az asszony. Hallgatóztam ls, nem zúg-e a lift, vagy nem koccan-e a kulcs a zárban. A csend azonban mérhetetlen volt, csak a heverőn mondta keserűen a fiam: — Nevelni — nem tudsz. Elbúcsúztam a munkámtól, végleg feladtam a reményt, hogy váratlan látogató jön vagy tűz üt ki, helyet foglaltam egy karosszékben, fiamat az ölembe ültettem, apáskodva megsimogattam a haját és imigyen szóltam: — Az ember társas lény. Hogy a társadalom hasznos tagja légy, neveint kell téged. — En nem leszek hasznos tag — kottyant közbe —, én sojör leszek. Ez egyébként régóta elhatározott és általánosan elismert tény volt. — A sofőr is hasznos tagja a társadalomnak — mondtam. — A bányász ts, a tanító is, az orvos is. Alulról felpillantott rám. — Az író ts? — kérdezte. Ogy htszem, a kérdésben nem volt semmi mellékes hangsúly. — Természetesen — mondtam. — Hogy kérdezhetsz ilyen ...? — Rendben van — mondta bizonytalanul. — Nevelhetsz tovább. — No hát. Hogy valaki valóban a társadálom hasznos tagfa lehessen, ahhoz becsületes, szorgalmas, öntudatos, Igazságos, kedves embernek kell lennie. — Itt észrevettem, hogy fiam nem szentel a fejtegetéseimnek kellő figyelmet. — Figyelsz arra, amit mondok? — és kissé megráztam. — Papa — kérdezte —, a mama is olyan ... hasznos? — Föltétlenül — vágtam rá, mert e kérdést családunkban már régen tisztáztuk. — Es ki a hasznosabb, a mama vag^f te? Abban a pillanatban felmértem, milyen beláthatatlan következményekkel fáma, ha válaszolnék erre a kérdésre akár így, akár úgy. Megköszörültem a torkomat. — Ez a kérdés pillanatnyilag még a vizsgálat tárgyát képezi. Hallod, nem csöng a telefon? Nem — mondta. — Es papp... mindig olyan ... mindenfélének kell lenni? — Milyennek? — Hát szorgalmasnak és így tovább. — Természetesen, mindig. Kis szünet. — Vasárnap is ...? — Természetesen vasárnap is. — Tyűha — mondta szörnyülködve —, és győzi azt az ember...? — Győzni kell. — Láttam, hogy végre olyat mondtam, ami hatással van rá. Kissé megkönnyebültem. — Hát jól van — mondta beletörődve. — Megpróbálom. — Nagyon helyes. A mai naptól fogva tehát egyszer sem fogsz hazudni, Dusannak visszaadod azt a bábut, a fiókodban rendet csinálsz, a nénitől bocsánatot kérsz, amiért megint eldugtad az okuláréját, és vacsora előtt szépen kezet mosol. Megrendülten pillantott rám: — De hisz ez benne sem volt! Csak azt mondtad, hogy szorgalmas, öntudatos ... — Es becsületesI Ez azt jelenti, hogy Igazat mondasz, visszaadod a bábut, bocsánatot kérsz ... — Hm — mondta, és gondolatatba merült. ' Azt hiszem, az utóbbi meghaladta erőit. Rám nézett, de máris félrekapta a tekintetét. — Kétszer is kezet mosok — jelentette ki —, de nem kérek bocsánatot. — Ez nem volna becsületes, — mondtam csendesen. — Háromszor... — suttogta. — Az arcomat ts meg a térdemet is... Kérlelhetetlen maradtam. Fiam nem tudta megérteni, hogy ekkora áldozat sem hat rám! Még pár pillanatig tanakodott magában, aztán lassan lecsúszott az ölemből és az ajtó felé indult. — Hova, hova? — kérdeztem. — Sürgős dolgom van — mondta borongva. Egyszerre siethetnékje támadt. — A nevelés ráér tavaszra. —< — Es már el is tűnt. Kis idő múlva hazaérkezett ai asszony. Mintha sürgős munkából zökkentett volna kl, megjegyeztem: — Egy kicsit neveltem a fiadat.., — Észrevettem — mondta. — Amikor bementem a szobájába, azzal fogadott: „Hol a fenében voltál ilyen sokáig, mama?" Vacsora közben többször is megjegyezte: — Leveshez nem iszunk vizet, hallod? Es ne szedj elsőnek a tálból, várd meg szépen, amíg a felnőttek vettekI Hányszor mondjam, hogy ne csámcsogjI Az asszony végre hozzám fordult: — Szörnyül Ez a gyerek úgy nő fel, mint egy vadember. Senki sem foglalkozik vele ... Minden rám marad ... A fiamra néztem, ö is rám pillantott, s azt hiszem, nem tévedtem, amikor nagy szemében egy pillanatra olyasmit láttam felcsillanni, amit méltán nevezhetek a férfiúi szolidaritás önkéntelen, ám félre nem érthető szikrájának. Fordította: TÖTH TIBOR