Új Szó, 1968. november (21. évfolyam, 302-331. szám)

1968-11-09 / 310. szám, szombat

Arthur Miller: A salemi boszorkányok Évadnyitó előadás a komáromi MATESZ-ben A károlyfalusi új lakótelep (A szerző felvételei) BEŇO MICHALSKÝ Valamikor a 17. század végefelé, az észak-amerikai angol gyarmatok egyikén, Massachuettsben játszódik le korunk világhírű amerikai írójának, Arthur Millernek drámája. A középkori boszorkányüldözés egyik jellegzetes históriájának felújítása tulajdonképjien csak ürügy és alkalom arra, hogy a szeraő a Jó és a Rossz örök viadalának egyik sajátos megvilágítású változatát vetítse a néző elé, s olyan társadalmi jelenség ellen lázítson, amely — sajnos — korunknak is egyik dominánsa. A salemi boszorkányok megírásának közvetlen indítéka az a „boszorkányüldözés" volt, amelyet az ötvenes évek ÉszakAmerikájában az ún. MacCarthy-bízottság folytatott. Az eszelős és gondolati merevségével is félelmetes antikommunista tobzódás mozgósította Miller alkotó szellemi erejét, hogy megírja ezt a nagy allegóriát az emberi igazság, a tiszta lelkiismeret védelmében, a humánumot gyilkoló, ellentmondást nem tűrő, megkövesedett dogmatizmus ellen. Művészetének erejét és hitelét igazolja, hogy olyan művet alkotott, amely szellemi töltetét tekintve általánosító módon monumentalizálja az emberi Jellem legnemesebb vonásait és elmarasztalja taszító gyarlóságait. Megfellebbezhetetlen ítéletet mond egyben mindennemű dogmatizmus felett, lett légyen annak neve inkvizáció, antikommunizmus vagy akár sztálini személyi kultusz. Konrád József, a Magyar Területi Színház őszi évadot megnyitó bemutató előadásának rendezője mindennek tudatában állítja be és mozgatja a színpadon A szálemi boszorkányok szereplőit. Elgondolásában azQnban a fentebb említett politikum kissé a háttérbe szorul és célzatosan kerül előtérbe a darab erkölcsi konfliktusa. Ezáltal — úgy hiszem — az adott helyzettel is jobban összecsendülő, szélesebb és mélyebb értelmet kölcsönöz az előadásnak. A rendezés eszközeiben most is felette tiszta, minden erőszakolt belemagyarázástól mentes s talán éppen ezért hatásos. Ez nem kis mértékben a szereplők érdeme is, aki jól felfogták a rendezői célkitűzést s általában szabadulni tudnak a felesleges Pelrécj Anna (Betty), Boldoghy Kató (Abigail) és Szabó Rózsi (Mercy) a dráma egyik jelenetében. (Nagy László fotoj salangtól, a modorosságtól. S még valami: meglepő volt számomra, hogy ezúttal az előadásmód nyelvezete is színvonalas, ami különösképp örvendetes. Bátor húzásnak tartom, hogy az egyik főszerepben alkalmat kapott a bizonyításra a fiatal Boldoghy Kató. Abigailja erőteljes és emlékezetes alakítás, egyik tartó oszlopa az előadásnak. A másik kétségtelenül Dráfi Mátyás, aki összetett egyszerűségében viszi színre a dráma főhősének, John Proctornak alakját. Ebbe a „triumvirátusba" szervesen beleilleszkedik feleségének, Elisabethnek fájdalmasan esett, de erkölcsi kohéziójában töretlenül erős és plasztikus figurája, amelyben Ferenczy Anna remekel. Néhány további alakítás is felfigyeltető volt. Ide tartozik jjéldául a színművészeti főiskoláról visszatért Lelkes Júlia, továbbá Turner Zsigmond, Bugár Béla, Fazekas Imre és Udvardy Anna játéka, hogy csak néhányat említsek a kiegyensúlyozott teljesítménnyel előrukkoló szereplőgárdából. Platzner Tibor díszlete és Nagy Eszter kosztümjei teljes mértékben összhangban voltak a rendezői felfogással és azt hatásosan felfokozták, összegezve azt mondhatjuk, hogy a komáromiak előadása színvonalas volt és kiérdemelte a közönség elismerő tapsát. (gály) Szavak helyett tettek Népgazdaságunk Jelentős számú üzeme — nem utolsósorban az augusztusi események miatt — komoly problémákkal küzd. Elsősorban az építőipari üzemekről van szó. Ebben a fontos népgazdasági ágazatban a lakásépítés tervét távolról sem sikerült teljesíteni. Az augusztusi események alatt bekövetkezett termelés kiesést részben közvetlenül (a tervezettnél kisebb számú lakás átadásával) részben pedig közvetve érezte meg az építőif»ar. Az utóbbi hónapokban érezhető bizonytalanság is sok kárt okoz. Csak Így magyarázható az a tény, hogy a dolgozóknak a termelésben való vlszszatérése után sem javult lényegesen a helyzet. Az építők az első időszakban azt remélték, hogy a lemaradást a Dubőek-műszakok segítségével majd pótolni tudják. A rendkívüli műOzsvald István munkacsoportja szakok azonban nem váltották be teljes mértékben a hozzájuk fűzött reményeket, mert a lelkesedés nem párosult jó munkaszervezéssel. Néhány rendkívüli műszak után legalábbis ez volt a dolgozók véleménye addig, amíg a Magasépítő Vállalat károlyfalusi részlegén dolgozó Ozsvald István vezette csoport nem szólt bele a munkaszervezésbe. Szaktudásával egy kiváló szakember, a fiatal Badal mérnök is segítségükre sietett. Elhatározták, hogy betartják a 151 lakásegységből álló épület eredeti átadási határidejét. Más szóval: két hét alatt mindazt pótolni akarták, amit augusztus 21 óta n vállalatnál e munkahelyen elmulasztottak. Így történt, hogy október 21-én, pontosan két hónappal az események után a nyolctagú munkacsoport ahelyett, hogy hazatért volna családjához, pénteken délután is — egészen sötétedésig — folytatta munkáját. Az utána következő 10 napon — egészen október 31-ig — az ünnepeket is beleszámítva mindig hajnaltól napestig dolgoztak. Ennek köszönhető, hogy a károlyfalusi lakótelepen a 151 lakásból álló tömb munkálatai már befejezés előtt állanak. A betonozó brigád tagjai ugyart fáradtabbak kissé mint máskor, de boldogabbak is. Tudják, hogy 151 családnak nagy örömet szereztek. Mi több, már követőkre is találtak. A vállalat egyik 12-tagú kőművescsoportja is elhatározta, hogy a rendkívüli helyzet miatt bekövetkezett lemaradást behozza. Szavak helyett tettekkel válaszolnak a vezető politikusok felhívására. hogy a Nemzeti Front szervein keresztül a legszélesebb tömegeket vonja be a társadalmi és a politikai élet irányításába. Csak így remélhette a kivezető utat a rendkívül nehéz, politikailag és gazdaságilag egyaránt a válság jeleit tükröző társadalmi helyzetből. E

z a politikai gyakorlat, mely elítélte az erőszakot, az adminisztratív megoldásokat, s inkább a politikai harc és meggyőzés módszereit helyezte előtérbe, kétségtelenül nemcsak a kommunistákat, s a szocialista eszmékkel szimpatizáló tömegeket hozta mozgásba, hanem azokat is, akik már régóta a kedvező alkalomra vártak, hogy politikai eszméik roncsaiból — 1948 februárja elemi csapásként érte őket — főnixként megéledjenek. S aktivizálódásukban, valamint a tömegek „megnyerésében" nem voltak különösen válogatósak. Egyszeriben megfeledkeztek arról, hogy a múlttal szembeni leszámolás a párt érdeme, s az új politikának, a MEGŰJHODÁS-nak is a párt volt az elindítója. Számukra inkább kapóra jött a visszásságok, s a törvénytelenségek leleplezése, s ezekből eleve olyan tőkét kí vántak kovácsolni, mely a CSKP lejáratásához, politikai diszkreditálásához vezet. S ha az előző politikai gyakorlat érzéketlen volt a nemzetiségi kérdéshez, az új lehetőségek közepette az ideológiai fellazítás számára kedvező lehetőséget nyújtott a nacionalista szenvedélyek szítása is. Annak ellenére, hogy a párt egyértelműen leszögezte: a nemzetiségi kérdés igazságos rendezése politikai tevékenységének sarkalatos kérdése. Azokkal a jelenségekkel szemben, melyek az ország különböző részein különböző módon, s eltérő intenzitással nyilvánultak meg, kétségbe vonva a párt vezető szerepét is — a CSKP KB májusi plénuma ezekről világosan beszélt — a pártvezetés kétségtelenül felléphetett volna hatalmi, adminisztratív eszközökkel is. Ha mégsem ezt az utat választotta, ennek csak egyetlen magyarázata lehet: elég erősnek tartotta az országot arra, hogy ezekkel a visszásságokkal, törekvésekkel szembenézzen. E módszerek mellőzésének motívumai között szerepelt feltehetően az ls, hogy csak a legvégső esetben alkalmazzák azokat a módszereket, melyekét — a korábbi vezetés hibájaként — a januári plénum elítélt. M

eg kell mondanunk, persze, azt is, hogy a párttagság nem volt felkészülve arra a párbeszédre, mely január után megindult. S ami szintén az árnyoldalhoz tartozik: a párt ideológiai munkája teljes mértékben háttérbe szorult, s a felkészületlenség miatt inkább az események uszályában sodródott, s mintsem azok irányítójává lett volna. Nem is beszélve arról, hogy az egységet, az „idő" a legfelsőbb vezetésben ls kikezdte, s a pártvonal érvényesítésében hiányzott a kellő határozottság, következetesség, erély, a demokratikus centralizmus elveinek betartása. A mulasztásokra nemcsak a mérhetetlen feladatok miatt került sor, hanem szerepet játszott ebben a kellő politikai tapasztalat hiánya is. Ezek együttvéve forrásai voltak annak, hogy a fejlődés egyes vonatkozásai nemcsak nem voltak szinkronban azokkal az elképzelésekkel, melyet a párt kitűzött, de tendenciáiban (egyes klubok tevékenysége, extremitások stb.

j túlhaladták azokat az elveket, mely a szocialista eszmeiséggel összeegyeztethető. A társadalmi és pártélet belső, rendkívül bonyolult problémáihoz járultak azután a külpolitikai vonatkozások. Mindenekelőtt a szocialista országokhoz fűződő kapcsolatokban megnyilvánuló lazaságok, negatív jelenségek; a szocialista országok érdekeit, szempontjait és véleményét nem mindig tekintetbe vevő álláspont, mely a „varsói öt" ismert levele után az augusztusi eseményekbe torkollott. Ma sem mondhatunk mást, mint azt: ezekre az eseményekre a helyzet eltérő megítélése miatt kerülhetett sor . . . Bármennyire is tragikus volt az esemény, mely megrázkódtatta nemcsak hazánkat, hanem a világ közvéleményét is, nem tekinthetünk erre másként, mint — a kialakult terminológiával élve — politikai realitásként. A mai pártmunka és politika ezt a realitást nem mellőzheti, ha csak nem akarja a bizonytalanságok idejét meghoszabbítani, s ezzel mélyíteni a társadalmi válságot. A tragikus események ellenére azt kell mondanunk, a szocialista országok egyetértettek és helyeselték a januári változásokat, s azokat indokoltnak és szükségszerűnek tartották. A mi célunk, hogy ezt az utat kövessük, s ugyanakor — mivel helyünk a szocialista országok között van — keressük a megértést és a közeledést. Csak így teremthetünk kedvező lehetőségeket arra, hogy nagyobb kaptatók nélkül — megtisztulva azoktól a jelenségektől, melyek már irányt akartak adni a fejlődésnek — érjünk el kitűzött célunkhoz, a szocialista humánum társadalmi kiteljesedéséhez. B

ar a fejlődés üteme lassúdhatott, az eltelt időszak alapján is egyértelművé vált: a Január előtti állapotokhoz visszatérni teljességgel lehetetlen. S ez figyelmeztetés lehet azoknak is, akik — ugyancsak extrém Jelenségként — ma is legszívesebben az 50-es évek szellemében gondolkodnának. Ezt a fejlődést ugyanis a kor hozta magával, az idő kényszeréből, társadalmi szükségszerűségből fakadt. S ezt a folyamatot lehet gyorsítani, vagy lassítani, de megállítani aligha. Az eltelt időszak eseményei ma még bármennyire is nyílt számlával futnak, arra egyértelműen figyelmeztetnek, az a bizalom, melyet a párt a január utáni időszakban szerzett, s mely a maga nemében páratlan, történelmi felelősséget ró a kommunistákra, s a párt vezetőire. S ennek a felelősségnek a lényege: a társadalmi haladás biztosítása — hisz a múlt hibái korholásából nem élhetünk meg — s alapja: a párt egységének erősítése. A társadalmi válságok megrázkódtatásaival együtt jár az is, hogy a párttagság soraiban is differenciálódásra, polarizálódásra kerül sor. Az eseményekből ítélve ezt a nem éppen kívánatos jelenséget mi sem kerülhettük el. Éppen ezért a soronlevő ülés feladata lesz, hogy kommunista nyíltsággal, egyéni és csoportérdek érvényesítése nélkül olyan álláspont szülessen, mely a párt egységét tekinti a legfontosabbnak. Az elmúlt időszak alapos leckével, s tanulsággal szolgált arra nézve, hogy az eszmei offenzíva a kétfrontos harc nélkül elképzelhetetlen ... Az események értékelése eltérő lehet, az egység hiánya azonban csak a párt ereje, s a társadalmilag indokolt cselekvés rovására történt. Éppen ezért erről nem mondhatunk le, s ezt az igényt semminemű hatalmi önzés nem ignorálhatja. Az ország kommunistái azt várják, hogy a pártvezetés kommunista nyíltsággal szembe nézzen az elmúlt tíz hónap fejlődésével, s konkrét Intézkedéseket keressen, mely a kezdeményezés bátorságát éppúgy tükrözi, mint a végrehajtásban nélkülözhetetlen erélyét. M

eggyőződésünk, hogy tudatos, határozott politikával erősödhet a tömegekkel való kapcsolat, s ugyanakkor a pártszervezetekben tapasztalható passzivitásnak is elejét lehet venni. Arra a politikára gondolunk, mely harsányság nélkül a — sokat emlegetett — népet szolgálja, melyet nem az „utca", vagy az egyéni érdek, hanem valóban a nép, a tömegek formálnak... A történelem ugyanis nem azt kérdezi majd tőlünk, milyen mentségeink vannak, hanem azt, hogy MIT TETTÜNKI FONOD ZOLTÁN