Új Szó, 1968. november (21. évfolyam, 302-331. szám)

1968-11-05 / 306. szám, kedd

Bárcsak nagyobb üzemben dolgozhatnánk... (A szerző felvétele) Alom es vaiosag a nagykürtös! járásban 1968 XI. 5. SZÉP EZ A JÁRÁS. Délen a kanyargó Ipoly több ezer hek­táros rétjei, füzesei és a déli fekvésű szőlőhegyek nyűgözik le az embert. Ha lassan is, de megmozdult az élet. Ma Ipoly­ságról Nagykürtősre már asz­falt úton száguldanak az autók. A vidék életébe új színt hozott a határállomás, amelyen keresz­tül a turisták ezrei érkeznek a járás területére és folytatják útjukat az ország belseje felé. Az új út mentén csinos kis csárdákat építettek a szövetke­zetek, hogy a turisták már az első percekben megismerhessék a csehszlovák vendéglátást. Ha erre járok, magam is betérek a zahorai Ipoly-csárdába, vagy Mikszáth szülőlaiujában, Szkla­bonyán a fából épített Szállás­csárdába. Megízlelem azoknak az embereknek a főztjét, jelleg­zetes borát, akikről valamikor annyit írt a nagy mester, Mik­száth Kálmán. Örömmel veszem észre, hogy a falu is megválto­zott már. Olyan házakba költöz­nek az emberek, hogy valami­kor a földesúrnak sem volt kü­lönb. A régi Mikszáth-kúria, amelyen ott látható az emlék­tábla, eltörpül mögöttük. Meg­nőttek az emberek, megnőttek az igények. Nemrég szinte hu­morosan hatott, amikor szülő­falumban, Ipolykeszin egyesek lázadoztak, hogy ők bizony nem szívesen laknak a volt földesúr kastélyában, pedig valakimor ez az épület a gazdagság, a hata­lom szimbóluma volt. ILYEN EZ A VIDÉK. Szép is, -romantikus is, de a családi há­zak már korszerűek. Messziről messzire rohant az élet. De még mindig nem elég messzire. Valami hiányzik ebből a járás­ból. Valami, ami nem is volt és azelőtt nem is gondoltak rá. Ezt a valamit Nagykürtösön, a kékkői hegyek alatt látnoki szemekkel rajzolta elém egy funkcionárius. Régi ismerősök vagyunk. Az Iskola padjában, jó távol ettől a vidéktől, Diószegen, még a kezdet kezdetén együtt szívtuk magunkba az ismereteket. Az­óta elsodródtunk egymástól, ö nem lett hűtlen a kanyargó Ipolyhoz, én meg vettem a ván­dortarisznyát és azóta is járom az országot. Csak ritkán talál­kozunk, és akkor aztán min­denre sor kerül. Most is, amint a nagykürtöst járási pártbizott­ság épületében, gőzölgő kávé mellett üldögélünk, a távolba néz. Jarabka János, a járási nemzeti bizottság alelnöke ég­benyúló gyárkéményeket lát. amelyek fekete füstöt öntenek magukból, a hatalmas pavilo­nokban pedig zakatoló gépek mellett több ezer munkás dol­gozik. A második műszakra kü­lön autóbuszok hozzák a kör­nyékbeli falvakból Nagykürtös­re a munkásokat. Az előbbi mű­szakosok a zuhanyozás u'án ruhát váltanak és rövid időn belül otthonukba érkeznek. Nem szívesen gondolnak vissza arra az időre, amikor vándor­madarak módjára több száz ki­lométerre, a cseh országrészek­be jártak dolgozni. Amit ő ma „lát", az — sajnos — még csak ábránd. Igaz, füstölögnek a ké­mények, de csak a bánya fölött. Járnak a különautóbuszok Is, azonban csak a bányászokat szállítják. A nagy géptermek helyett is csak egy kis üze­mecskét látunk, azt ts meghú­zódva a járási nemzeti bizott­ság épületé mellett. Akkor sem hiszem el, hogy üzem van itt, amikor átlépve a küszöböt, is­merős arcokat látok. Magamat is korholom, mennyit járok ezen a vidéken és nem tudok róla. Pedig valóság: a kis tex­tilüzemben 300 lány és fiatal­asszony keresi meg kenyerét. Ismerősként rám mosolyognak, nagyon csinosak. Beidegzett mozdulatokkal jár a kezük, és egymás után készítik az inge­ket és más fehérneműt. ELBESZÉLGETEK VELÜK. Mind azt mondják, nagyon jó ez az üzemecske, de egy kicsit nagyobb lehetne, mert eljönnek még a szomszéd lányok és a szomszéd asszonyok is. Kozelo­vá Magda, Fecsó Ilonka és a szépségversenyt nyert bússal Petykó Marika mind arról ál­modnak, hogy még nagyobb üzemben dolgozhassanak. Na­gyobb üzemben, nagyobb siker­rel. Igaz, itt sem kell szégyen­kezniük, mert az árujuk jó mi­nőségű és annyi a megrendelé­sük, hogy eleget sem tudnak tenni. Fábri elvtárs, az üzem igazgatója pedig azt mondja, hogy olcsón termelnek, és az áru jó minőségű. Pénzügyileg igen jól állnak. Az igazgató Is kicslnyli az üzemet. A járáson is ilyen szellemben beszélnek. Jarabka János úgy véli, hogy a textilüzem lehetne nagyobb is; egy 4000 munkást foglalkozta­tó üzemről álmodozik. Már tár­gyalások is folytak ilyen irány­ban. Valahogy nehezen ver gyöke­ret az a gondolat, hogy ezt a járást is iparosítani kellene. Nemrég még a borüzemet is Lo­soncon akarták felépíteni, pe­dig szőlőtermesztéssel főleg a nagykürtösi járásban foglalkoz­nak. Az ipar, azt mondja, hogy azért nem telepszik ide, mert nincs vasút, a vasút meg úgy véli, hogy nincs mit szállítani, mert nincs ipar. Vélemények, ellenvélemények, valahogy ne­hezen bontakozik ki ez a já­rás. Üzem, több üzem kellene a kékkői hegyek alján és a ka­nyargó Ipoly mentén. MERT SZÉP A ROMANTIKA, a kéklő hegyek, de úgy lenne igazán szép, ha az embereknek nem kellene több száz kiméter­re járni dolgozni, és a vidék szépségét itthon élvezhetnék, családjuk körében. BALLA JÖZSEF Mi lesz a közszolgáltatásokkal? A nyárvégi-őszelejl mozgal­mas események nem szabadí­tottak meg bennünket idült problémáinktól. Ezek közé tar­tozik a közszolgáltatások kér­dése is. Sok egyéb problémánk ellenére sem feledkezhetünk meg arról, hogy a közszolgál­tatások terén gyökeres változá­sokra van szükség. Milyen szempontokat kell érvényesíte­nünk a kérdés megoldása so­rán, arról a kisipari vállalkozás törvényjavaslata kapcsán tájé­koztatja olvasóinkat a párt hi­vatásos munkatársától kapott cikkünk. A probléma gyökerei Sokéves tapasztalat bizonyít­ja, hogy nem elegendő a köz­szolgáltatások kérdésének rész­leges megoldása. Arról van szó, hogy jeltárjuk a Jobb szolgál­tatások forrását, s ezt a lénye­ges kérdést oldjuk met7. A prob­léma gyökere az 1948 február előtti időkbe nyúlik vissza. Ak­kor ugyanis a párt politikája a kisiparosoknak az újonnan keletkező társadalommal kap­csolatban különleges történelmi helyzetben és konkrét viszo­nyok között formálódott. Már a CSKP VIII. kongresz­szusán szó esett e kérdésről. A kisvállalkozásokkal kapcso­latos politikáról szóló beszámo­ló abból a tényből indul ki, hogy a kisiparosok és kiskeres­kedők száma meghaladja a 600 ezret. Túlnyomó többségük részt vett a fasizmus elleni harcban, nagy részük már az első köztársaság idején segítet­te a sztrájkoló munkásságot és a nagytőke elleni harcot. A felszabadulás után a kisiparo­sok és kiskereskedők 15 száza­léka belépett a CSKP tagjai so­rába. A párt szükségesnek tar­totta, hogy meghallgassa e ré­tegek képviselőinek a vélemé­nyét és velük szemben helyes politikát gyakoroljon. A párt abból indult ki, hogy egyesíte­nie kell a népet, tehát a lakos­ságnak ezt a rétegét ls, nehogy a nagytőke ügyes demagógiá­val a tőkések politikájának kar­jaiba kergesse. A pártpolitika szellemében Ha ismételten visszatérünk e kérdéshez, azért tesszük, mert ez összhangban van pártunk po­litikájával. Már az akcióprog­ram megindoklásában hangsú­lyozta Dubček elvtárs, hogy a pártpolitika megvalósításában némely vonatkozásban visszaté­rünk a február előtti bevált és eredményes gyakorlathoz. A kisiparosok és a társadalom viszonyában épp napjainkban nagyon indokolt ez a felfogás. A párt VIII. kongresszusán megfogalmazott program példá­ul számításba vette a kisiparo­sok védelmét, a mesterségek fejlesztését, támogatását, nyers­anyagellátását, a hitelnyújtást, sőt piacot, külkereskedelmet is biztosított a kisiparnak. E pártprogram nyomán a kis­iparosok, kiskereskedők köré­ben újszerű viszony született a párthoz, amely nemcsak bizal­mukat, hanem támogatásukat is megnyerte. Ezért ma nemcsak gazdasági és gyakorlati kérdé­sek megoldása előtt állunk a kisiparral kapcsolatban, hanem politikai és történelmi felentő­séget ls tulajdonítunk e problé­mának. Nem szabad azonban megfe­ledkeznünk arról, hogy 1946 6ta a politikai rendszerben és a társadalom struktúrájában óriási változások keletkeztek. Az elmúlt húsz év alatt egy új nemzedék nőtt fel, amelynek viszonya a társadalomhoz más­fajta. A társadalom magáévá tette az új, szocialista termelési módot, de valahol itt, e gigan­tikus társadalmi váltpzás mö­gött, maradt valami meg nem oldott és ez főleg a közszolgál­tatások idült válságában mutat­kozott meg. Nem véletlen, hogy éppen a közszolgáltatások lé­nyege a mesterségbeli tudás, a szakma tökéletes elsajátítása. Mellékvágányon Az elmondottakat ma már senki sem értelmezi mint az egykori kisvállalkozói rendszer visszasírását. A törvényjavaslat ezzel kapcsolatban — a párt akcióprogramja alapján — ugyanis egyértelműen kimond­ja a célt: teret kell nyitni az emberek sokrétű érdeklődése, mesterségbeit tudása, kézügyes­sége számára az ember reha­bilitációja érdekében a társa­dalom javára. A fogyasztó számára sosem volt lényeges, mennyi pár ci­pőt, tv-készüléket Javítottak tneg, mennyi ruhát varrtak a szabók, mennyi fejet nyírtak meg a borbélyok. A fogyasztó számára az volt a lényeges min­dig, hogyan végezték el e mun­kákat, és mennyit fizettek érte. S éppen ezt a problémát nem sikerült „megoldanunk" az évek hosszú során át. Nem ké­pességeinkhez képest igyekez­tünk megoldani ezeket a prob­lémákat, hanem aszerint, ho­gyan akarta valaki. Mellékvá­gányra került a közszolgáltatá­sok minőségért ható lényeg: a vállalkozó szellem, a tehetség, a verseny, a minőség reklámja, a szolgáltatások irányítása. Megfordult a kocka, s a szol­gáltatók kezdtek „uralkodni" a fogyasztó fölött, a minőség pro­tekció kérdése lett. A szolgál­tatást nyújtó intézmény és a fogyasztó között olyan viszony alakult ki, amely merőben ide­gen a szolgáltatások lényegé­től ... Természetesen helytelen len ne, ha mindezt azokra a djlgo­zókra is vonatkoztatnánk ak :k becsületesen végezték munká­jukat és képességeik szerint a legjobbat igyekeztek nyújtani. Nem ezekről az emberekről van szó, hanem a szolgáltató­sok lényegét bürokratikus módszerekkel visszájára fordí­tó rendszerről. A művezető „küldetése" A közszolgáltatásokban ki­alakult visszás helyzet oda ve­zetett, hogy egyre újabb hatá rozatok születtek megjavításuk­ra, ezek azonban felületesen, vagy egyáltalán nem valósultak meg. Miért? Véleményem sze­rint az egyik legfontosabb té­nyező itt a termelő szaktudása és viszonya a fogyasztóhoz. Ez a kölcsönös viszony ugyanis — mint ismeretes — a fogyasztó alárendeltségét tükrözi. A mes­terségbeli tudást gyakran a háttérbe szorítottuk, különösen a művezetőkkel szemben nem voltunk eléggé következetesek. Motívumokat kerestünk például a művezető tekintélyének növe­lésére, ámde természetellenes módon. Fölérendeltsége admi­nisztratív ügy, a kinevezés kér­dése volt, gyakran anélkül, hogy figyelembe vették volna rátermettségét és képesítését. A művezetőnek nem volt egyéni érdeke, hogy kielégítse a fogyasztó igényét, bebizonyít­sa neki mesterbeli tudását, kéz­ügyességét, ötletességét, udva­rias legyen, bemutassa ízlését, tanáccsal szolgáljon. Pozíciója és érvényesülése ugyanis nem ettől függött. Elég volt, hogy a vásárlóval szemben éreztesse, kegyes hozzá, hajlandó elvé­gezni a kért munkát. Az Irány­adó nem a fogyasztó kívánsá­ga volt, hanem a bürokratikus­adminisztratív felsőbb szerv kö­vetelménye. A felsőbb szervnek pedig nem Jó kijavított cipőre, ruhára, készülékre, hanem szá­mokra és adatokra volt szüksé­ge. E számoktól és adatoktól függött a művezető érvényesü­lése, ezek alapján értékelték munkáját és ezeken keresztül jutott előnyökhöz. Nem kötötte érdek sajátmaga munkájának tökéletesítéséhez, munkatársai neveléséhez, a szakma fejlesz­téséhez sem. Számára a lényeg pozíciójának megtartása, fize­tése volt. Valami újra van szükségünk Hiba lenne, ha csupán a ne­gatív jelenségeket sorolnánk fel és a fennálló helyzetet bírál­nánk. Hiszen a szolgáltatások irányításának eddigi menetét úgy is értelmezhetjük, mint egy folytonos törekvést. Sajnos, azonban ezek a törekvések csu­pán leszögezve láttak napvilá­got, de a gyakorlatban nem ér­vényesültek a szocialista elvek alapján. A demokratikus szocializmus­ban már végképp nem folytat­hatjuk ily módon a szolgáltatá­sok fejlesztését. A helyzetet nem javították meg a számok, az árak, sem az, hogy megálla­pították a „szocialista termelé­si viszonyok létrejöttét" a szol­gáltatások szakaszán. Valami újat kell tehát találni, olyas­valamit, ami megfelel a kor kö­vetelményeinek, ami lehetetlen­né teszt, hogy a szolgáltatá­sokra mind anyagi, mind erköl­csi szempontból ráfizessünk. Ä kisvállalkozásról készülő . tör­vény e téren nemcsak reményt kelt, hanem távlatot is nyit... Természetesen sok függ majd attól is, hogy az említett tör­vényt hogyan léptetjük élet­be, hogyan értelmezzük majd. Tény azonban, hogy objektív közeledést jelent rengeteg prob­lémánk egyikének megoldásá­hoz a párt akcióprogramjának szellemében, a lakosság elége­dettségének irányában. PAVEL ŠALAGA Jól emlékszem, amikor latin nyelvből érettségiztem, a cím­ben szereplő régi szólást kellett kommentálnom. Szerencsémre tudtam, hogy azt Jelenti: a segítség legyen gyors. Kissé talán távolról közelítőm meg írásom tárgyát. Senki so féljen azonban attól, hogy a nagyközönséget valamilyen se­gítségnyújtásra akarom tobo­rozni. A probléma polgártár­sainknak meglehetősen szűk körét érinti ugyan, mégis kiha­tással van gazdasági életünk számos szakaszára, termelésünk hatékonyságára és végered­ményben életszínvonalunk ala­kulására ts. Egyébként ilyen címet is adhattam volna írá­somnak: „Időtényező és a ha­tékonyság". Évente milliárdos összegeket fordítunk a tudományos és mű­szaki kutatásra, a fejlesztésre, a tudományos intézetek munká­jának támogatására. És az ered­mények? Sok esetben viszony­lag siralmasak. Az sem titok, hogy az elmúlt években sok milliárdot fecséreltünk el ezen a szakaszon anélkül, hogy en­nek a tömérdek pénznek hasz­nát látta volna a népgazdasá­gunk, az ipari üzemek zöme, il­letve a mindennapi gyakorlat. A „kétszer ad" ebből a szem­pontból tehát azt jelenti: az ország agykapacitásai munkájá­megvalósítása, az új gondola­tok, ötletek, technológiák beve­zetésétől való félelem, a nehéz­kesség, a szűkkeblűség a leg­korszerűbb gyártási eljárásokra szükséges beruházások jóváha­gyásában stb. Kétszer ad, aki gyorsan ad nak eredményeit mielőbb érvé­nyesíteni kell a gyakorlatban. Meg kell teremteni a feltétele­ket ahhoz, hogy ne csak a levél­tárak polcait töltsék meg, ha­nem gyümölcsözzenek is, mi­előbb tükröződjenek a terme­lésben. Semmiképpen sem indo­kolhatjuk meg ugyanis azt, hogy miközben világszerte szüntelenül bővülnek és reali­zálódnak a kutatás eredményei, nálunk ennek a tevékenységnek a hatékonysága nem kielégítő. Mi a leghátráltatóbb tényező? A progresszív eredmények való­ra váltásának fiňánázírozäsd, Ezekkel és hasonló problé­mákkal foglalkozott a minap a Szlovák Műszaki Bizottság. Nem amolyan akadémikus, meddő tanácskozás volt, hiszen a megalakulandó Szlovák Műszaki Minisztérium koncepciós tervét vitatta meg. Mondhatjuk: for­radalmi szinten. A bizottság tagjai — mind nagy kapacitású tudósok és műszakiak — fel­szólalásaikban hangsúlyozták: Egyesíteni kell az erőket. A tu­dományos és a kutatóintézetek túlnyomórészt csupán társadal­mi megrendelés alapján dolgoz­1 zanak, s olyan feladatokra össz­pontosítsák figyelmüket, ame­lyek gyakorlati haszonnal Jár­nak ... A kutatás legyen „orien­tált" ... Ki kell dolgozni a tu­dományos-műszaki politika egy­séges országos programját... Azokat a szerveket és intéze­teket, amelyek éveken át „mű­ködtek" ugyan, de gyakorlati­lag semmit sem adtak a társa­dalomnak, fel kell számolni... Mindig szem előtt kell tartani: mit ad egy-egy kutatási feladat megoldása a társadalomnak? Egyszóval: a tudományos és műszaki kutatás és fejlesztés ne legyen öncélú ... Merész, valóban minőségileg új célkitűzések és elképzelések ezek, amelyek a Szlovák Műsza­ki Minisztérium programjának kidolgozását célozzák. Ján Mar­ko megbízott, a Szlovák Műsza­ki Bizottság elnöke egyebek kö­zött ezeket mondotta: — Elkép­zeléseink szerint a tudomány fejlesztését nem dilettánsoknak vagy hivatalnokoknak kell irá­nyítani, hanem a tudósoknak. Nekik kell azonban felelősséget is vállalni munkájuk eredmé­nyeiért ... DÓSA JÓZSEF

Next

/
Thumbnails
Contents