Új Szó, 1968. október (21. évfolyam, 271-301. szám)
1968-10-27 / 297. szám, Vasárnapi Új Szó
A l udvaron még ott állt a vénséges diófa; fagyott sebei görcsösen és sötéten tátongtak. A fa alatt valamilyen gyermeképítmény volt homokból: az ősszel még húsos levelek — mint a tehén fülei a nyári hankalékban — most elalélva szakadtak le. A diófa mellett fiatalka, derekát nyújtogató nyírfa állt. A nyár lesült színe volt rajta: sárga, bronzbarna, valamint halovány mézszinű sárga és sűrűre berozsdásodott barna holott minden levele, azok az édes kis aranypénzek, melyek szédülve, sokáig keringve hangtalanul herebódáztak az ágak és a levelek között a hidegedő földre, az őszt mutatták. Amint elhagyta a nyírfát, az asszony nyakán összehúzta kabátja gallérját. Belépett az ajtón. Balra nyílt a pince; a legtöbb új ház pincéje* nyílt, ajtaja sincs. A „Pince" felírás betűi jobbra-balra dőltek. Egy villanásba belefért, hogy maga is a pincébe járt le, ott találkoztak, mint ezek a siheder fiúk és ezek a félénk, őz-járású 'ányok, akiknek udvarlójuk a pince szájában adják a nagyot: fújják a füstöt, megszorongatják a lány kezét és mellét A lépcsők. Lehúzta kesztyűjét, hogy érezze: jobb kabátzsebében van a kulcs. Nem sí számolta a lépcsőket: fejből tudta, hányat kell lépnie. Amíg ebben a házban lakott, sokszor megnézte ezeket a lépcsőket: cigaretta csikkek hevertek rajta. Csend volt a házban. Rádió sem szólt, sehol sursogás. Ételszagok bújtak a folyosóra a meggörbőlt ajtók alól. Egy pillanatig különválasztotta a szagokat: „Itt káposztát főznek ... Pörköltet készít a nagymama a szomszédban". Délután négy óra felé lehetett. Tudta, hogy a „másik aszszony" a fodrásznál ül, volt férje pedig a gyárban dolgozik, este hat óra után jön haza. Az egyik lakásból kattogást, kerekek összeakaszkodását hallotta, majd — igen, ugyanaz az órai — tündéri hangú óraütés csengett. Gyerekek hallják ilyennek havas teleken a kis tornyok óráinak hangját: lágynak, zengőnek, csupasz földeken a csergő kukoricalevelekkel együtt szálló hangúnak. Valaki motozott a lakásban. „Itthon van". „Még nem tettek új zárt az ajtóra". Benyitott. A falakat, a festést, a konyha, az előszoba és a szoba berendezését csak villámsebesen pásztázta végig. „Te vagy az, anyuka?" — kérdezte a konyhából a kisfiú. Most lesz négyéves. Valami súgást hallott a folyosóról: mi lehet az? Lehet, hogy az udvaron álló nyírfa súgását hallom. Az udvaron egyedül a nyírfa susogott, a diófa már elnehezült levelekkel mozgott-motyogott „Én vagyok. Az anyukád. Mit csinálsz, kisfiam?" A gyerek a konyhaasztalnál ült, előtte eltörött fa-ló volt; nyaka elvált a törzsétől: fejnélkül hevert a paripa, a „pejjó". Kis kalapáccsal vert bele egy rozsdás, görbe szeget. „Te nem vagy az anyukám. Ki vagy te, néni? Hogyan jöttél be házzá m ?" Nekem most van anyukám. Te meg akartál engem halasztani. Az udvarra akartam menni, nem engedtél. A szívemet elszórítottad, hogy ne sírják. Es én meg akartam fulladni. Meghalni. Mondták, hogy egy kicsit fájós szívvel születtem, de te el akartad szorítani — sokszor —, mint mikor a galambét elszorítja az aszszony". „Tee kisfiam I Miket beszélsz anyukának? Te az én fiam vagy, dehogy, dehogy akartalak meghalasztani. Ki mondta iteked ezeket?" „Hallottam. Mondták. Meghallottam, Te nem vagy az én anyukám. Menj el!" „Apuka mikor jön haza?l" „Apuka? Hat órakor." Es — a „mostani mamád?" „Az anyukám nemsokára haza jön." Mondtam, hogy é n vagyok az anyukád. Na gyere velem, lemegyünk az udvarra. Onnan a városba. Mit vegyek neked? Lovat? Vagy kisautót?" „Nem kell ló. Majd ennek megszegelem a fejét, meg a nyakát. De te bejöttél, pedig nem vagy az anyukám. Miért jöttél? Te vagy a banya-boszorkány. Az mehet be a kulycslyukon. Hallottam. Apukám felolvasta nekem a mesét". „Apuka beszélt rólam? Kérdezte: hol vagyok, mit csinálok?" Apuka nem beszélt rólad, csak az anyukámról, aki nemsokára haza jön", „Rólam nem beszélt apuka?" Beszélt. Anyukának mondta, hogy te, mikor kicsiny voltam, itthon hagytál, ő meg a gyárban dolgozott. Te meg felvetted a bársonyruhádat Elmentél a bálba. Én meg kiestem az ágyból". A konyha négy faló, mennyezete aranyos, ezüstös festékkel van kifestve; a falakon átlós vonalak között más-más színű a fal. A mennyezetet is így festette ki a festő, aki kitalálta ezt a „modern" ostobaságot, az egész várost „kifestette", aztán százezrekkel a zsebében a fővárosba költözött. Az előszoba fogasán kabátok; mosógép; frizsider. A kövezeten ízlésés kókusz-szőnyeg. Belépett a szobába. Minden idegen, minden más, minden új volt itt. Az ő világa, berendezése, hidegsége, színei és levegője elszállt innen, hiszen, amikor elment — el kellett mennie, a gyereket sem hagyták nála —, még a függonytartó szegeket is kiszedette a betonból. „Ezeket, kérem, csak ki lehet vésni, szaggatni, itt más nincs, hiszen gyémánt betonfúróval fúrtam kl é n a szegek helyét —, mondta akkor a szerelő. De kisszaggattatta a kampósszegeket. Finom nőies illatos-melegség mozgott a szobában. Valahol messzebb erős lámpa égett: berezgett a fénye; a diófa ágai is felnyúltak az első emeletig. Csak a fenti, kopasz ágak látszottak, mozogtak, amint a hideglelő szél kulyászott az ágak és a levelek között. „No, gyere szépen, öcsil" „Én nem vagyok öcsL Az én barátom az öcsi". „Ki az, hogy hívják?" „Kisernyönek hívják. Az az öcsi". „Kisernyő? Talán Kiss Ernő, nem?" „Kisernyő. Az az öcsi, nem én vagyok az". „Ernyője van?. „A, nincs. Az a neve: Kisernyő". Az egyik lakásból valaki kiment. A folyosón halkan köhintett, a kulcsot kétszer ráfordította. Lent, a földszinten, halkan szólt a rádió, a pincében pedig valaki hordót döngetett „Káposztát, vagy paprikát tesz bele; most van az ideje, aztán Icéső". Nem tett magára illatszert „Az a „másik" megérezné, hogy itt jártam*. Száját se rúzsozta kl. „A gyerek arcán száján ott maradna a nyom". „Itt a kabátod, Ferike, rádadom, gyere szépen, elmegyünk szépen a városba. Szépen. Lovat is, autót is veszek neked" .„Van nekem lovam. Nem, nem akarok a városba menni, ne add rám a kabátot Mindjárt jön az anyuka". Az asszony előhúzta a csokoládét, egy szeletet a gyerek szájába nyomott, ráadta a kabátot a maradék csokoládét kétfelé törte, és a gyerek két kezébe adta. „Úgy. Ezzel mindkét kezét elfoglalom". Ferike a csokoládét ette, az asszony máris a kabátujjba dugta két karját, húzta maga után, tolta maga előtt, vezette maga mellett. Kiléptek a folyosóra. Ráfordította a kulcsot, lementek a lépcsőn. A fordulónál — íme, a fordulónál ott van a Szinyei-Merse-kép a lilaruhás hölgy. „Nemrégen olvastam, hogy az édes, a remekszép modell — él. De mór 114 éves. Ha igaz". A másik falrészen csókolózó pór a falusi ház kapujában. Holdfény hull rájuk: vállukon, az ablakba állított muskátlik levelein, a szomszéd szénaboglyáján — ezüstös, de jeges illatú fény remeg, hogy a szerelmesek is fáznak benne. Lentről valaki jött. Ai asszony megállt, a képeket nézegette, elfordult hogy ne lássák őt. „Hová mész, Ferike?" — kérdezte a lépcsőn felslattyogó néni. „Sehová" — mondta Ferike. Még egy szót már nem engedett mondani a csokoládéfalat. Az asszony elengedte a gyerek kezét: hadd lássák, hogy Ferike ott áll a lépcsőházban, és az asszony is itt áll a lépcsőháiban, a képeket nézi, de egymáshoz nincs közük. „Jaj. Jaj. Hogyan kergessem el fejemből a gondolatokat? Hogyan? Idegen férfitől lett Ferike, de elvetettem magamat az urammal, aki azt mondta: „Más gyerekét szeressem? Más gyerekét neveljem? Vagy te nem kellesz, hiszen becsaptál, vagy a gyerek nem kell, mivel nem az enyém. Ezért voltak hát a görcsös, fuldokló sírások az ajtó előtt. Ferike... mint a nénik a galambot. Meg akartam tartani az uramat — ei akartam... Ferikét. A bíró haragosan mondta: „Asszonyom, maga nem érdemli meg az urát és nem érdemli meg gyereke nevelését Férje kapja a kicsit Aki, kérem, másfél évig bálozik, mialatt férje éjjeli műszakban dolgozik, aki magára hagyja kisfiát tud, és mer idegenekkel dorbézolni, az — no, kész." Ennyit mondott a bíró. Válás után Ferike igazi apja sem akart tudni az asszonyról, hiszen megházasodott." Leértek a földszintre. A pincéből langyos levegő pumpálódott ki. „Beáll a téli" gondolta. Az udvarra léptek. „Mi ez itt, Ferike?" — kérdezte az asszony. „Vár". „Te csináltad?" „En, meg a Kisernyő. A tetejére én tettem a diófalevelet. Az a zászló". „Szép, de most gyere, menjünk, siessünk. Na, gyere szépen, add ide a kezedet!" „Nem, Megyek a váramhoz". Ferike elhúzta kezét az asszony tenyeréből, megkerülte a várat. Megállt, nézte a diófalevelekkel bepotyogtatott „építményt". Az asszony utánament, elkapta a kezét, maga után húzta. Ferike megcsökönyösödött, „megsarkalta" lábát. Nem akart menni. A homokos talajt is feltúrta cipősarka. „Gyere, ha mondom! Rossz vagy, csúnya vagy!" Erősen magához rántotta Ferikét. Az asszony egyik lába azonban összedöntötte a vár egy részét: a kis tornyot, az alagútat, a feljárót, meg a falat. Ferike hangosan, keservesen elsírta magát. „Most összedöntötted a váramat Most nincs váram. A zászló is... hol a zászlóm? Te vagy a csúnya. Nem megyeeeek!" Az asszony erősen fogta a kisgyerek kezét, húzta, cipelte. Már az utcán voltak, Ferike azonban megmakacsolta magát, ordított. „Nem vagy az anyukám! Összedöntötted a váramat. Te banya, boszorkány vagy! Bejöttél a kulcslyukon, tudod? Engedj el, tudod? össze akartad nyomni a szívemet! Engedj eeel!" „Miket beszél ez a gyerek?" — kérdezte egy járókelő. Hóna alatt kék papírosban valamilyen csomagocska volt. „Nézd, a kis makrancosát! Kinyílt a szája az anyja elleni Naja, ilyenek a mai gyerekek", mondta egy sovány ember. Régi keménykalap volt a fején, csoszogott, nadrágja hosszú szára felverte a port. „Maga az anyja, és engedi, hogy ilyeneket mondjon magának?" — kérdezte egy pocakos ember. Vadbőröket szorított hóna alá. „Majd adnék én neki ilyeneket mondani, hogy „megakarták ölni". .. Majd adnék én neki, na!" „Engedj el!" toporzékolt Ferike. Kétszer is megrúgta az asszony lábát bokája fölött. Ekkor elengedte a gyereket. Ferike beszaladt az udvarra, rá sem nézett az összedőlt várra. Felfutott az emeletre, de a lakás zárva volt. Újból lement az udvarra, s nekifogott a vórépítésnek. Könnyeit hol jobb kezeszárával, hol a ballal törölte le. „Hát te nem vagy a lakásban? — kérdezte Ferikétől mostani anyja. „Hol a kulcs?" „Elvitte egy néni". „Miféle néni?" „A banya-boszorkány. Bejött a kulcslyukon — ahogyan apuka mesélte —, engemet el akart rabolni, de én sírtam." „Hol a kulcs?" „Talán bent van, a konyhában. Azt hiszem". „Itt állt" — mondta reszketve Ferike. „Itt ült. Oda ment, be, a szobába. Nem, kulcsot nem láttam nála. ÉS a várat is összedöntötte, amit a Kisernyővel építettünk". Az új asszony körülnézett, de minden a helyén volt. Tudta, mi történt." Egy percre a gyerekével akart sétálni, de Ferike egy percet sem, azt az egy percet sem adta meg neki". Este Ferike kiszállt rácsos kis ágyából, odament második anyja ágyához, megállt, és síró-remegő gyerekhangon mondta: „Anyuka, engedj magadhoz. Úgy félek, anyuka!" KOPOCS TIBOR: Jelzések (tus - komb. - 1968)
