Új Szó, 1968. október (21. évfolyam, 271-301. szám)

1968-10-16 / 286. szám, szerda

SZERETETET ADNAK SZERETETÉRT A hűvös, barátságtalan reggel nem ritkaság ilyenkor októberben. Ma is sűrű köd nehezedik a fővárosra. Sokan a Moldva partjára, a pártközpont felé tartanak és csakhamar elvegyülnek az impozáns épület előtt várakozó tömegben. Mit akarnak itt ezek az emberek? A bejárat előtt szolgálatot teljesítő rendőr csodálkozva emelt rám tekintetét: — Bizonyára nem prágai, ha nem tudja, hogy ez itt mindennap így van mostanában. Néha többen, néha kevesebben vannak, de annyi bizonyos, hogy már néhány hete, tekintet nélkül az időjárásra, esőben, szélben, hidegben vagy napsütésben egyaránt, rendszeresen Idejárnak azok, akik munkába menet látni akarják a párt vezetőit... Megszólítok egy szemüveges, középkorú férfit. — Olomouci vagyok — mondja. — A hajnali vonattal érkeztem. Mielőtt hivatalos ügyelmet elintézném, szeretnék kezet szorítani Dubček elvtárssal, és megmondani neki, mennyire bízom benne. A tv-ből már jól ismerem, szeretném látni az életben is. Egy michalovcei polgár is ezért jött ide, majd kiegészítésképpen hozzáfűzi: — Noha nem vagyok párttag, Dubček elvtársat nyíltságáért, szerénységéért nagyra becsű löm. Kötelességemnek tartom hogyha már Prágában vagyok, ezt megmondjam neki. Egy idős nénike arra szeretné figyelmeztetni a fia korában levő Dubček elvtársat, hogy ne dolgozza agyon magát és vigyázzon az egészségére. — Szükségünk van rá —- jelenti ki —, s ezért féltjük. Az egyik brnói diákinternátus Igazgatónője szegfűcsokrot szorongatva hajnali hat óra óta vár az épület előtt. Nem akarja elmulasztani, azért jött olyan korán. Fázik s nyilván ezért nézegeti félpercenként az óráját. Hirtelen autóbusz áll meg az épület előtt. Tisztára mosott, pomádés hajú, fehéringes, piroskendős fiúk, szőke kislányok ugrálnak kt belőle. A berouni kilencéves alapiskola tanulói. Egy-egy osztályt 4—5 gyermek képvisel. Lehetnek vagy ötvenen, — kísérőikkel együtt —, ÍGY VAN EZ MOSTANÁBAN... akik csakhamar rendet teremtenek védenceik soraiban. Az elmaradhatatlan szegfűcsokor láttán önkéntelenül is az jut az eszembe, hogyan birkózik majd meg Dubček elvtárs egymaga ennyi virággal? Mit szól majd a szeretet ilyen nagyfokú megnyilvánulásához, ami a gyermekek ajándékaiban is kifejezésre jut. A kislányok apró kézimunkáikat, babákat, a fiúk paritytyáikat, üveggolyókat, örökírótollakat hoztak emlékbe, mindenki azt, ami számára a legkedvesebb. — És még valamit — mosolyog az egyik tanítónőjük: — A gyermekek nyersanyagokat nagy család benyomását keltő tömeg eleinte tanácstalannak látszik. Ám csakhamar döntöttek. Senki sem mozdul a helyéről. A kilencéves iskola tanulói ts kijelentik: maradunkI Közben előkerül a tarsolyokból az uzsonna, majd jóízű falatozás közepette megmutatják az iskola büszkeségét: a bőrkötéses vastag krónikáskönyvet, melybe — de jó volna, ha Dubček elvtárs beleírna néhány szót, emlékül . . .Bizonyára megteszi, ha megkérjük... Megható ez a határtalan lelkesedés, ez az önzetlen odaadó elismerés és tisztelet, amelyhez hasonlóban államférfinak 80 ÉVE SZÜLETETT O'NEILL Az élet nehéz, de gyönyörű Október 16-án töltené be 80-ik életévét Eugen O'Neill, neves amerikai drámaíró. Úttörő érdemeket szerzett abban, hogy az amerikai drámaírás világszínvonalra emelkedett. Iro dalmi munkásságáért 1936-ban Nobel-díjjal tüntteték ki. O'Nell New Yorkban született, édesapja ismert színész és színházi igazgató volt, ezért már fiatal korában bepillanthatott a kulisszák mögé, közelebbről megismerkedhetett a színházi élettel. Hányatott, kalandos életet élt, s ez az életmód később egészségére is kihatott. Sokszínű élményeit, mélységes emberismeretét színpadi alkotásaiban használta fel, magas művészi fokon. Drámáiban az amerikai társadalmat ábrázolta lélektanilag ls mélyen átérzett formában. Legismertebb müveiben nem is az ember társadalmi jelentőségére, hanem biológiai tulajdonságaira összpontosít. A tragikum új területeit fedezi fel, megrázó erővel mutatja be, hogy az ember által felépített civilizáció mennyire veszélyezteti már magát az alkotót is. Elemi erő és kérlelhetetlen őszinteség jellemzi műveit, melynek egyes jelenetei már-már a patológia és a morbidság határalt súrolják. O'Neill nemcsak a tartalom, hanem a forma terén ts új elemekkel gazdagította a drámairodalmat. Alkotásai maradandó értékűek, közülük többet, elsősorban az Amerikai Elektra, a Különös közjáték, és a Vágy a szilfák alatt elmü műveit világszerte — így nálunk is — nagy sikerrel játszanak. Az amerikai Shakespeare — ahogy nevezni szokták őt — 1953 februárjában halt meg Bostonban. (kt) TANULSAGOS KIÁLLÍTÁS NYITRAN A nemzeti biznttságnk ötven évéről így köszöntik Dubček elvtársat gyűjtöttek a „Haza szolgálatában" akció keretében. Keresetüket, 4500 koronát a köztársasági alap javára most akarják átadni Dubček elvtársnak. Folyik a terefere, az ismerkedés. Beszélgetnek, tréfálkoznak az emberek, pedig az imént még nem ts tudtak egymásról. Így rövidítik meg a várakozás idejét, amely eléggé lassan telik. Mégsem türelmetlenkedik senki, még akkor sem, amikor valaki kijön az épületből és bejelenti, hogy Dubček elvtárs az éjszaka három óráig dolgozott és ezért ma csak később jön be. Várjanak? Távozzanak? A CSKP KB épülete elfitt. (ČSTK — O. Pícha lelvétele.) nálunk, de talán másutt sem volt soha része. Lehetetlen volna megrendezni ezt a spontán megnyilvánulást, mert a szeretet nem tűr erőszakot. Minden ékesszólásnál meggyőzőbben bizonyította Dubček elvtárs fogadtatása is, a minden reggel megismétlődő meleg óváció, melyben a hálás néptömegek részesítik. Októberi borús nap van ma, de a szívekben napsütés, melegség, és szeretet. Annak ajándékozzák, akitől már eddig is annyit kaptak. Szeretetet adnak szeretetért. KARDOS MÁRTA (Tudósítónktól) A Nyugatszlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság, a Nyitrai Járási Nemzeti Bizottság és a Nyitrai Kultúra és Pihenés Parkja közös rendezésében dr. Albert Košťal, a nyugat-szlovákiai KNB elnökének jelenlétében ünnepélyes keretek között nyílt meg Nyitrán „Az ötvenéves Csehszlovákia és a nemzeti bizottságok" című kiállítás. Az ünnepi beszédben a KNB elnöke hangsúlyozta: éppen a nemzeti bizottságok voltak akkoriban, az újonnan alakult köztársaságnak az önálló államirányítás első szervei, s munkájukra ezért — a múlt esztendők eltorzulásai ellenére — tisztelettel tekintünk. A terjedelmében ugyan nem nagy, de mondanivalójában annál időszerűbb kiállítás anyagát zömében eredeti dokumentumanyagok fényképmásolatai képezik, amelyek valóban kifejezően mutatják végig a nemzeti bizottságok elmúlt félévszázadnyi munkáját. Különösen két próbatételt kellett eddig sikerrel kiállniuk; az elsőt rögtön a köztársaság kialakulása után, 1918-ban, amikor is nem csupán az első világháború kárainak felszámolása várt az első önálló nemzeti bizottságok dolgozóira, hanem az államigazgatás megszervezése és megszilárdítása is. Ennél is súlyosabb próbatétel volt a hitleri fasiszta megszállás éveinek rémuralma, s a felszabadulása után újra induló élet rugalmas irányítása. Érdekesen, színesen mutatja be ezeket a Jelentős problémákat egészen napjainkig az éppen három hét múlva — október huszonkilencedikén záró nyitrai kiállítás. Egyetlen szépséghibája — szerintem — az, hogy az ilyen rangos és főképpen az iskolák számára rendkívül tanulságos akcióra a rendezőségnek egy magyarázattal vagy útba Igazító válaszokkal szolgáló kiállításvezetőt is kellett volna szerződtetnie ... (M 8. Hácha aláírja 1938. december 15-én, este 8 órakor a gyarmatügyi minisztériumban, Georges Mandel dolgozószobája. César Campincht haditengerészeti miniszter nyit be. — Mi történik a képviselőházban? — kérdezi Georges Mandel. — Az ülésen semmi. De úgy hírltk, hogy Münchenben, ahol a Csehszlovákiának nyújtandó garanciák kérdését vitatják — magyarázza Campinchi —, sem a Quai d'Orsay, sem o Foreign Office nem fejt ki számottevő ellenállást a németekkel szembeni Persze... a miniszterek, akik a parlamentjük előtt azzal aratják a tapsot, hogy megmentették a békét, nem adnak határozott utasításokat a nagyköveteinknek. Ezért aztán Ribbentrop arcátlanul vezeti a tárgyalást: — Nem bánom, ha kitartanak a követeléseik mellett, beszámolok róla a lührernek, és ő majd ettől teszi függővé, hogy revízió alá vegye-e Münchent — mondja a francia és angol nagykövetnek. Georges Mandel dühös hallgatásba burkolózik. — A minap is a francia diplomaták több ízben telefonon kértek utasításokat. Valaki a Quai d'Orsayn éppen értekezleten vett részt, de mégis hajlandó volt válaszolni hivatali főnöke nevében: Csinálják, ahogy akarják, csak a müncheni egyezményt ne kockáztassák! Az egyidejűleg gilnyos és elkeseredett Georges Mandelból kifakad a mélységes keserűség: — Kormányunk, ahelyett, hogy haladéktalanul katonai szövetséggé alakítaná a francia—orosz politikai paktumot, ahelyett, hogy az ország fölfegyverzésével törődnék, a szakadatlan széthúzás és a teljes határozatlanság képét mutatja. Ki tudhatja ma, hogy végül is Franciaország az ellenállás politikája mellett dönt-e, vagy beletörődik a gyarmatbirodalomra való viszszavonulásba, amit egyes körök oly buzgón hirdetnek? A tengerészeti miniszter szomorúan ezzel búcsúzik Georges Mandeltól: — A német propaganda valóban szörnyű pusztítást végez. Az ajtó halkan résre nyílikI A szép, szőke, diszkréten elegáns Béatrice Bretty, immár a ComédieFrangaise társulatának tagja, mosolyogva figyelmezteti a minisztert, hogy a meghívottak már itt vannak! Bretty mindig tettre kész szívélyességének és talpraesett józanságának köszönhető, hogy valamelyest emberibbé tudta faragni a munkának ezt a megszállottját, Georges Mandelt, aki sokak véleménye szerint „a Jövő embere", 6s egykor csakis az ő kezdeményezésére épülhet majd fel a negyedik köztársaság. Bretty rajong a szakmájáért, még ha ritkán beszél ls róla; három éve 6 volt az, aki rá tudta venni Georges Mandelt az anyagi csőd szélén álló Comédie-Frangaise megmentésére! Georges Mandel akkor postaügyl miniszter volt, és elintézte, hogy a rádió mindennap közvetítse a színház egy-egy előadását. Moliére színháza talpra állt! Illúziókat mindazonáltal sohasem táplált az emberek háládatossága Iránt, s most így szól Brettyhez: — Ö, a kollégái, Ismerem őket... anynyira szeretik magát, hogy fáj nekik, ha most nem panaszkodhatnak magánakI — Osusky őexcellenciája van itt — Jelenti be az ajtónálló. 1939. JANUÁR 18., Genf, a Népszövetség Tanácsának 104. ülésszaka. • LITVÍNOV NÉLKÜL Első eset, hogy Lltvinov nincs Jelen. A legutóbbi közgyűlésen mondta az egyik francia miniszternek: — Búcsúzom, nem jövök többé vtssza Genfbe. Evekig azt magyaráztam a kormányomnak, hogy politikáját Párizséra és Londonéra kell építenie. Moszkva előtt ma már világos, hogy nincs francia—angol politika, ha ugyan ez nem azonos azzal, ami az újságokban nyilatkozik meg. — És Litvinov megmutatja a „Matin" egyik számát, amelyben a vezércikk fölött ez a cím áll: „Tereljük Kelet felé a német expanziót, és akkor békében lehetünk Nyugaton." Majd mikor a francia miniszter föláll, hogy elbúcsúzzék tőle, a szovjet külügyminiszter mélységes keserűséggel teszi még hozzá: — Nagyon jól tudom, hogy a minap a külügyi bizottságban, a Bourbon-palotában, az önök politikájának felelős vezetője szó szerint ezeket mondta: Alaposan tanulmányoztam a francia-orosz paktumot, nem köti automatikusan Franciaországot. Fölösleges tehát felmondani, minthogy valóban nem kötelez minket cselekvésre. A Tanács tagjai egymás után mennek át a nagy márványfolyosón. Kezdődik az ülés. A napirenden a még mindig harcoló spanyol köztársaságiak panaszáról és fegyverkéréséről szóló vita befejezése szerepel. — Nincsenek illúzióink — mondja del Vayo. — München óta meg vagyunk győződve, hogy Európában senki sem áll ellen többé Németországnak. A tanácsülés a végtelenségig nyúlik; a spanyol kérdés az utolsó. Bonnet és Halifax úgy tesz, mintha nem is hallgatna del Vayóra, aki hirtelen a végső elkeseredés hangján Így kiált fel: — Igen, uraim, az ezer sebből vérző, mindenkitől elhagyott és elárult spanyol nép továbbra ts ellenáll. Nem tudták helyreállítani az igazságos békét, így számunkra nincs más hátra, mint a harc mindhalálig. Ám eljön még a nap, amikor emlékezni fognak intő szavunkra, és rájönnek, hogy Spanyolország az Immár feltartóztathatatlanul közelgő második világháború első csatatere volt. 9 DÖNTŐ LÉPÉS A HÁBORÚ FELÉ A Quai d'Orsayn, 1939. március 13-án. Viharos szóváltás a német nagykövet és Georges Bonnet között: — Figyelmeztesse a kancellárt, hogy ha elfoglalja Cseh- és Morvaországot, a német csapatok bevonulása Prágába a müncheni egyezmény megszegését fogja jelenteni. Ez pedig döntő lépés lesz az európai háború felé — mondja a miniszterünk. Ugyanebben az órában Berlinben, az új kancellária hatalmas szalonjában Háchát, a Csehszlovák Köztársaság szerencsétlen elnökét — akit a führer Berchstesgadenbe rendelt, hogy átadja neki Németország ultimátumát, s most hazatérőben van — székébe roskadva egyedül hagyják a hatalmas tárgyalóasztal végében. Előtte egy papírlap. A szövege kurta. Ha még mindig nem hajlandó aláírni, a führer repülőivel rommá bombázhatja Prágát és a többi csehszlovák várost. Bombázók százai várják az Indulási parancsot. Reggel 6 órakor startolnak, ha Hácha addig nem írja alá. Múlnak az órák. Ribbentrop emberei időnként be-benyitnak. Hácha közel van az ájuláshoz; Injekciót adnak neki. Ettől erőre kap, de a keze még nem engedelmeskedik. Végre, mikor megjelennek a hajnal első sugarai, aláírja, majd ájultan összerogy. KÖVETKEZIK: 9. NAGY FOGADKOZÁSOK PÁRIZSBAN £S LONDONBAN