Új Szó, 1968. szeptember (21. évfolyam, 241-270. szám)

1968-09-29 / 269. szám, vasárnap

1988 IX. 29. Ä

z égbolt tiszta volt, a levegőben madártollak szálldostak, meghalt Bartolomej apó. Egy száraz árok tetején találták meg; hátát egy vén almafa törzsének támasztva ült, feje a jobb vállára kókadt. A szeme nyitva volt. Akik elhaladtak mellette, először azt gondolták, hogy csak pihenni ült le. Néhányan oda is kiáltottak neki, de egyikük sem állt meg, mindnyájan siettek a szomszéd faluba futballmérközésre. Amikor hazafelé tartottak, arra lettek figyelmesek, hogy az útszélen öszszesereglenek az emberek. Csak most jutott eszükbe, hogy Bartolomej apó, akit szenvedélyes szurkolónak ismertek, nem volt ott a mérkőzésen. Erős ember volt. Próbáljanak elképzelni egy férfit, amint feltűrt ingujjal cgv mély teknőből kiszakítja a tésztát, és a tölgyfaasztalon addig gyúrja, míg csak alkalmassá nem válik, hogy a kenyérkosárba kerüljön. Eltelik néhány perc, és a tészta dolgozni kezd. Egyenesen csodálatos az a folyamat, amikor a kenyérben mindenféle mélyedések, kamrácskák és kis üregek keletkeznek, amelyek voltaképpen nem is részei a kenyérnek, de annyira természetesek számunkra, hogy jelenlétüket megbocsátjuk a kenyérnek. Azt hiszem, megközelítetőleg ilyen volt Bartolomej apó. Arcáról jószívűség tükröződött, de bármikor képes volt kirobbanni, és olyankor megesett, hogy még a segédjébe is belerúgott. Egyszer haragjában felkapta a péklapátot, és mint egy gerelyt, az inas után repítette. A fiú olyat ugrott, mint a legügyesebb sportoló, és a mestert ez felvidította. Igazi hangulatember volt. Szeretett tréfálkozni, de aztán nagyon gyorsan elkomolyodott. A templomba nem járt, sokat ivott, és voltak időszakai, amikor csak a mihaszna nőkre gondolt. Igaz, a családjával törődött. A fiát tanulni adta, a lányait pedig megtanította, hogyan álljanak ellen a világ csábításainak. A feleségét soha nem ütötte meg, sőt egyetlen rossz szóval sem illette egész életében, de néhányszor megcsalta más asszonyokkal. Azt mondogatta, hogy mindezt a legjobb szándékkal tette; elcsábították az ördögök, mert a vidám természetű embert mindig rossz útra vezeti valamilyen ördög vagy ördögasszony. A tisztelendő úr nagyon megszerette. Néhányszor elment hozzá a pékségbe; járkált fel-alá a faállványok között, és ujjpercével meg-megkopogtatta a kisült lángos barnáspiros kérgét. Közben igyekezett rábírni a mestert, hogy rendesen éljen. A mester nevetett. — Tisztelendő úr, nekem jó kenyeret kell sütnöm. És azzal, hogyan élek,-magán kívül senki sem törődik. É3 mindig behívta a szobába, ahol aztán máriásoztak, s megittak néhány liter bort — Jaj, már megint megfeledkeztem magamról — a tisztelendő úr rendszerint csak késő este vette magát észre. — Ma még kezembe se vettem a breviárumot. — A tisztelendő úr mindig ugyanazt hajtja — jegyezte meg Bartolomej apó. — Mindennap muszáj imádkoznia? — Mindennap — felelte a tisztelendő úr. — No, nem baj. Majd eljövök vasárnap a litánia után. Annak ellenére, hogy Bartolomej apó világias alkat volt, a tisztelendő úr pedig többnyire az egyházi életnek szentelte magát, jól megértették egymást. Ha nem mehetett a tisztelendő úr a pékségbe, Bartolomej apó látogatott el hozzá a plébániára. Mindig úgy társalogtak egymással, mint egyenrangúak. A tisztelendő úr gyakran felidézte azokat az időket, amikor még szeminarista volt [szerette a krikettjátékot), vagy amikor teológushallgató volt (gyakran mondogatta, hogy Jan Húsnál nem volt nagyobb ember és nagyobb lelkész), egyszer a méltóságos spirituális úr kizavarta a kápolnából. Bartolomej apó harcolt az első háborúban, orosz fogságba esett, így lett légionárista. Tyepluskában (fűthető tehergépkocsiban) lakott. Bejárta egész Szibériát, tehát tudja, hol fekszik Irkutsz városa. Egészen Habarovszkig ment, és látta, hogy mészárolták le a fehérgárdisták a cseh és a magyar muzsikusokat. Azon a vasárnapon — már véget ért a litánia, és Bartolomej apó elindult a szomszéd faluba futballmérkőzésre — a tisztelendő úrnak nem volt hová mennie, Így tehát az első szobában üldögélt, amely egyben dolgozószobája és Imaháza is volt, és csendesen imádkozott. Nincs kizárva, hogy minél előbb túl akart lenni ezen a mindennapos kötelességen, mert a keze csakhamar betévedt reverendája zsebébe, és rátapintott az ott lapuló aprópénzre. Két alkalommal megzavarta a sekrestyés; a pénzt hozta az énekes misére. (Az énekes szent misére, amelyet majd Jozef és Mária HorenCár lelki üdvösségéért mond.) Be van jegyezve. A sekrestyés elment, és vagy tíz perc múlva megszólalt a lélekharang. A tisztelendő úr kinyitotta az ablakot, és kinézett az utcára. * A tehetséges fiatal szlovák prózaíró novelláját most megjelent „POVETRIE" elmű kötetéből vettük. VINCENT ŠI KUL A:*) Bartolomej

, a pék — Kinek harangoznak? — kérdezte egy négyéves forma fiúcskától, mert az volt hozzá a legközelebb, és egy éretlen almát rágcsált. A pap véglghordozta tekintetét a falun, de tulajdonképpen sehol sem történt semmi. Az emberek kint üldögéltek a kapuban, mindenki a maga háza előtt. A gémesftútnál valaki a teheneit itatta. Az úton keresztül ment a sekrestyés feiesége. — Képzelje csak, tisztelendő úr, meghalt a pékünk! A pap levette a szemüvegét, és reverendája zsebébe tette. — Bartolomejről beszél? — nézett még egyszer az asszonyra. — Igen, a mi pékünkről. — Meghalt? — Halva találták. A keresztnél. Biztosan gutaütést kapott. A fiúcska még egyszer beleharapott az almába, majd elfutott. A pap nem szólt. Látszott rajta, hogy valamin töpreng. Ujjai percével az ablakpárkányon dobolt. — Felkészületlenül halt meg! — mondta. — Szegény! — sóhajtott fel a sekrestyésné, és keresztet vetett. A pap bezárta az ablakot.' Valaki a kocsmába is bevitte a hírt. Akik kártyáztak, abbahagyták a játékot, először azt gondolták, hogy valami huncutság az egész. Mikor azonban meggyőződtek róla, hogy igaz, amit híresztelnek, a részletek felől kezdtek érdeklődni. Két élemedettebb férfi, az egyiket Marcelnak, a másikat Leopoldnak hívták, közvetlen a söntéspultnál állt, és szótlanul ivott Bartolomej örök nyugalmára. Később félre vonultak. Találtak egy üres asztalt, leültek mellé, és még Jó ideig hallgattak. — Tudják, mi újság van? — kérdezte tőlük váratlanul egy ténfergő legény. — Eredj inneni — szólalt meg az, akit Marcelnak hívtak, és a legény eloldalgott. — Akkor már csak ketten maradtunk — mondta Leopold. Marcel rábólintott. Aztán felidéztek több eseményt, amelyek közvetlenül vagy közvetve összefüggtek Bartolomejjal, és teljes egyetértésben megállapították, hogy mondjon mindenki amit akar, nem volt ő rossz ember, sőt — sokkal jobb volt, mint amilyennek mások tartották, meg kell hát mondani, hogy az Úristen nem volt valami igazságos, amiért ilyen hirtelen magához szólította, bűnbocsánat és utolsó kenet nélkül. Az ajtóban feltűnt az orgonista feje. Szemével körbefutott a kocsmán, bizonyára keresett valakit. — Tanító úr, tudja, hogy nyertünk? — hallatszott a hosszú asztaltól, melynél az elégedett, jókedvű futballisták ültek. Az orgonista mondott valamit érthetetlenül, és eltűnt. Később a helyi rezesbanda karmestere lépett be a kocsmába, cigarettát kért, és ő ls azonnal elsietett. Egész éjszaka nem aludt, kiszolgált harmőniumánál üldögélt, és egymás után szívta a cigarettákat, fejében különféle dallamok röpdöstek, de egyet sem talált közülük eléggé szomorúnak. Néhányszor felállt, lassan Járkált fel-alá a szobában, és halkan fütyörészett. Nagyon bántotta, hogy alkotóötleteibe idegen zenei gondolatok tolakszanak. Sokáig bajlódott egy népdallal, mely úgy rémlett neki, hogy kitűnően megfelel a céljaira. Leült a harmóniumhoz, és egészen szépen megalkotta hozzá a kíséretet. Ám amikor néhányszor eljátszotta, ismét elégedetlen lett. A dal az dal, ő gyászindulót akart komponálni. Mogorván turkászott az összefirkált papírdarabok között, mígnem az egyik lapon egy régebbi feljegyzést talált. Ez talán jó is lenne. Lenyomta az egyik pedált, majd a másikat, a kezét a billentyűkre helyezte, és ujjai alatt tovább futott a dallam, úgyhogy — bár egyszerű, de befejezett zenei gondolat született belőle. Reggelre készen lett az induló. Könnyű melódia — könnyű hangszerelés. Azon gondolkozott, nem hat-e túl iskolásán a szerzeménye. Fontos, hogy megfeleljen a célnak. A trió kissé rövidnek tetszett számára. Oda se neki. Legalább hamarább megtanulják a fiúk. A szünetbe majd beleüt a dob. Bum-bum-bum! És majd újra. A címe talán lehetne: Légionárius-búcsúztató. Vagy: Temető, temető. Nem, ez már volt. Utolsó sóhaj. Ez is. A címet valaki másnak kellene kitalálnia. Mondjuk a tanítónak. Vagy: Könnyek és gyász. De ez már mind volt. Üjra lenyomta a pedált, és még egyszer eljásztotta az egész szerzeményt. Tetszett neki, de kissé bosszantotta, hogy nem tud neki címet találni. Bartolomej indulója? Ha már Bartolomejnak szerezte, viselje az ő nevét. Legyen hát: Bartolomej gyászindulója. Kész! Eloltotta a villanyt, és lefeküdt. A temetést csak a harmadik nap tartották. összegyűlt az egész falu, sőt még a környező falvakból is rengeteg kíváncsi érkezett. A tisztelendő úr új pluviálét viselt, és a ministránsok ls frissen vasalt fehér ingben jelentek meg. Az orgonista szintén meglepte a gyülekezetet. Olyan búcsúztatót komponált, amilyet még sohasem hallott a falu. Mindenről és mindenkiről megemlékezett: a megboldogult feleségéről, gyermekeiről, a kenyérről, a sport iránti szeretetéről, tengerenútli öccséről. Szibériáról, a tyepluskáról, Irkutszkról, Habarovszkáról... Jertek hát ti is, Leopold és Marcel, barátaim, agg légiós katonák, és halljátok bajtársatok búcsúszavát.. j Mindkét férfi közvetlenül a tisztelendő úr mögött állt, ittasak voltak, és hangosan zokogtak. Az orgonista befejezte az éneklést. A hordárok felemelték a koporsót, és a gyászmenet elindult. A menet élén egy ministráns haladt, ő vitte a keresztet, melyen egy széles fekete szalag lobogott. A kereszt mögött a rezesbanda menetelt, és méltóságteljesen játszotta Bartolomej gyászindulóját. Amikor befejezte, csak a léptek csoszogását lehetett hallani. Az orgonista elénekelte a Miserere mai deus című zsoltár második versszakát. A gyászmenet végén valaki imádkozni kezdett. Csak néhány asszony csatlakozott hoz zá, a férfiak még imádsággal sem akarták megzavarni a menet komolyságát. Az orgonista el akarta énekelni a zsoltár harmadik versszakát is, de váratlanul ismét játszani kezdett a rezesbanda. Azután a nyolcütemes közjáték hangzott fel, majd a Da capo al fine következett. A trió párhuzamos dúr skálába kezdett. Amikor a keresztet vivő ministráns beért a temetőre, a sírásó még igazgatta a sírgödröt. Azt akarta, hogy szép legyen, de bosszúságára az utolsó pillanatban egy bőröndnyi agyagos föld becsúszott a gödörbe. Amennyit még volt ideje kidobálni, kidobálta, a maradékot pedig lapátjával szétterítette a sír alján. Látta, hogy már a hordárok is közel járnak a koporsóval, így hát ki kellett másznia a gödörből. Tovább minden úgy folyt, mint a többi temetéseken. A pap mondani kezdte a miatyánkot, és mindnyájan csatlakoztak hozzá. Az orgonista köhintett néhányat, s csak azután zendített rá: Most leteszünk a sírba ... Valahol távolabb, talán a temető kapujánál megszólalt a zene, a rezesbanda ugyanazt az éneket kezdte játszani, csak egy kvarttal magasabban és kissé gyorsabban. Az orgonista elkomorodott, és elhdllgatott. A hordárok egymásra kacsintottak, odaléptek a koporsóhoz, és lassan ereszteni kezdték lefelé a sfrba. Az asszonyok sírtak. A tisztelendő úr zsebkendőjével törölte izzadt homlokát. Hírtelen eszébe ötlött, hogy a gyászoló családnak, meg hát mindenkinek, aki elkísérte Bartolomejt utolsó útjára, mondania kellene valamit. Nem azért, mintha az szokás lett volna. Az a körülmény késztette rá, hogy olyan embert temetett, aki nem vette fel az utolsó kenetet. De valahogy nem tudta összpontosítani gondolatait. A rezesbanda már befejezte a játékot, s ő még mindig nem tudta, hogy is kezdje. Az orgonista odahajolt hozzá, és valamit a fülébe súgott. Nem volt az különösebben szellemes gondolat, de abban a pillanatban nagyon jól jött a tisztelendő úrnak. — Kedveá híveim! — szólt a gyülekezethez. — Mindnyájan ismertük Bartolomej testvérünket. Tudjuk, hogy nem volt jó katolikus, de azt is tudjuk, hogy jó pék volt. Nem járt el a templomba, nem érdeklődött az istentiszteletek iránt, de kedves testvéreim, vajon csak az a félórácska számít-e istentiszteletnek, amit időnként vagy akár naponta az isten házában töltünk? Írva vagyon, hogy isten igéje mustármaghoz hasonlatos. És hogyha ama ige már gyermekkorában megfogamzott megboldogult testvérünk szívében?! Szárba szökkent, lombokat hajtott, és betöltötte egész életét. Az ő élete ugyanolyan volt, mint a mienk. Az ő életében ugyanúgy voltak örömök, vigasság, de szerencsétlenség, gyötrelmek és mindenféle kínok, és r.eki, éppen úgy, mint bármelyikünknek mindent el kellett fogadnia, amit jóságos Urunk-Istenünk az útjába helyezett. Háborúban is volt, és őrangyala megvédelmezte. Védelmeznie kellett, mert ki sütött volna nekünk itt Vrbinkában kenyeret? Lám, csak két napja van zárva péküzlete, és egyikünk-másikunk már kenyér után kezdett futkosni. Vagyis megmutatkozott, milyen fontos szerepet töltött be közöttünk Bartolomej testvérünk. Ogy gondolom, ha az Űr megjelenne a falunkban, és felszólítaná gyászoló gyülekezetünket, hogy szavazzon: kárhozatra kell-e jutnia Bartolomej lelkének, egyetlen ember sem akadna, aki elkárhoztatására szavazna. Talán azt go.idoljátok, kedves testvéreim, ht-gy az ÜR rosszabb, mint a vrbovkaiak? Tovább már nem volt mit mondania. Mély lélegzetet vett, és még hozzátette: — Amen. Az emberek kezdtek szétszéledni. A rezesbanda elkezdte játszani KmoclI sólyom indulóját. KÖVESD1 JÁNOS fordítású VLADIMÍR MOŤOVSKÝ: ÖSSZETARTÁS (1961)