Új Szó, 1968. szeptember (21. évfolyam, 241-270. szám)

1968-09-29 / 269. szám, vasárnap

K özvetlenül a hikkaduval resthouse alatt, a part­tól vagy száz méternyire egy sziklás kis sziget mered íel a tengerből, a szigettől pedig északi irányban egy korallzá­tony húzódik. Azon túl új vi­lág nyílik, a tenger alatti ko­rallok csendjének, nyugalmá­nak és színpompás gyönyörű­ségének tengeri oázisa. Az ember a Hikkaduva előt­ti vízi kerteket néhány fillé­rért is megpillanthatja a tu­ristacsónak üvegalján keresz­tül. Ez azonban csak kurta, loppal tett pillantás. A végte­len korallakvárlum egész pompáját csak az láthatja meg, aki leküzdötte magában az ismeretlen veszélyektől való félelmet, s megszokta a búvármaszkát és az uszonyo­kat. Az ilyen ember elláto­gathat a víz alatt elterülő vi­lágba, páncéljánál fogva ra­gadhatja meg a teknősbékát s vígan lovagolhat rajta, ameddig csak meg nem únja. Vagy egész egyszerűen ráfe­küdhet a víz színére és él­vezheti az amatőr búvárok egének látványát. Ez azonban csak az első paradicsom. A hetedikbe az utat búvárálarc­cal és uszonnyal felszerelve olyan tengeri áramlatokkal vívott órákig tartó küzdelem­ben kell megtenni, amelyek egy nap és éjszaka négyszer változtatják erejüket és irá­nyukat, az apály és dagály ritmusával egyetemben. Ha az ember mindezt kita­pasztalta, már tudja, hova és mikor merészkedhetik el, anélkül, hogy veszélynek ten­né ki magát. Ekkor aztán ked­vére kigyönyörködheti magát a korallszakadékokban és völgyekben, rejtekekben és barlangokban, amelyek a színkép valamennyi színében tündökölnek. Számtalan a zöld árnyalat. Ám ugyanilyen élénk színűek és tarkák a ka­nárisárga és melegbarna, a kármin- és borszínű, a bíbor és kékszínű korallok. Minden­esetre óvatosan kell közeled­nünk hozzájuk, a leglégiesebb alakú korall is úgy bevágja az ember bőrét, akár a zsilett­penge. A rém Csupán a mesékben a kép­zelet tudott ennyi szépséget egyszerre elővarázsolni. Olyan átlátszó halak úszkálnak itt, hogy a korallok között tova­suhanó árnynak tűnnek. Amott más halacskákat úgy sodor az áramlat, akár az őszi szél a nyírfa levelét. Vannak itt félénk, riadt ha­lacskák, amelyekre az ember­nek hosszú percekig kell várnia. Más halak viszont úgy úszkálnak közvetlen közelünk­ben, mintha a világon mi sem volna természetesebb, mint a fürdőruhás ember. Ha azonban az embert egé­szen rabul ejti az ilyen vízi kóborlások varázsa, olyan per­ceket is megélhet, amikor a tropikusán meleg vízben is megfagy ereiben a vér. Nem, nem cápa, vagy polip... A rémnek merőben más alakja van. A vlz alatti láthatár váratla­nul elsötétül. Az embernek olyan érzése támad, mint ha valamely ismeretlen áramlat fekete sziklának sodorná. De garettahamu is megteszi.", mondta és lesózta a vörös tömlőket, összerezzentek, az­tán rögtön kicsúsztak a sebek­ből. Még egy kis só, és a pió­cák minden vért kiadtak ma­gukból. A vörös tömlőkből percek alatt vékony cérnaszá­lak lettek, melyek rövidesen megfehéredtek és mozdulat­lanná merevedtek. Végük volt. „Látod, jaguár. Ha legköze­lebb kiruccanunk az őserdőbe, ne hagyd itthon a sótartótI" A múlt sohasem a jövő A haemobdella zeylanica a fűben, a bozótban," a fákon él, és szenvedéllyel veti rá magát zsákmányára, hogy magába szívja vérét. Teste hirtelen megvastagszik, s ilyenkor a kicsi orvosi piócára hasonlít. A sebhely napokig éget és viszket. Az emberre visszake­rült piócák előszeretettel kere­sik a gyulladt helyezet, a ki­újult seb gennyesedik és még fájdalmasabb, mint előtte volt. Az 1815-ben Kandyba bevo­nult brit expedíciós hadtest számára kimondhatatlan gyöt­relmet jelentettek a földi pió­cák. A katonáknak őserdőkön keresztül kellett utat törniük, és a piócák olyan sokasága támadta meg a katonákat, hogy azok a számtalan sebtől majdnem elvéreztek. Egyszer sem történt, hogy környékbeli sétáinkról vérte­lenül tértünk volna vissza. A Centrotex vászoncipői némi vé­delmet ugyan nyújtottak, de a piócák azért felmásztak a ci­pő peremére és utat találtak a zoknin keresztül. A millimé­terestől a 3—4 milliméteresig minden nagyságban minde­nütt ezrével voltak, bármelyik pillanatban készek voltak vér­szomjas támadásra. Kísérlete­ket végeztünk magunkon. Az ember megáll a mezei úton, s az óráján figyeli, mennyi idő múlva bukkan fel az első támadó, öt-tíz perc, ennél to­vább sohasem kellett várni. Előreveti magát, mintha rúgó lőtte volna ki, egyenes irány­ban, nesztelenül, gyors ugrá­sokkal közeledik az áldozat felé. Egyet a szó szoros értel­mében halálra ugrattunk. Má­sodpercenként végezte gumi­szerű ugrásait, centiméteren­ként hátráltunk, s ez a fehér „rúgó" fantasztikusan pontos szerkezetként mérte az utat, három perc, négy perc, aztán mintha elfogyott volna a gép üzemanyaga, vagy a szervezet egy szempillantás alatt kime­rült volna, szélhűdésesen ösz­szeroskadt. A pióca összezsu­gorodott, megfehéredett — vége volt. Víz sem keltette életre. „Most pedig képzeljék el, mit szóljanak a mezőkön dol­gozó emberek", mondta csüg­gedten a szenátor, amikor utánunk jött víkendre, és vé­gighallgatta elégiánkat a pió­cákról. „Hogyan védekeznek? Hisz van valamilyen védelem?" „Dohány- vagy szappanol­dattal. De ez csak egy pilla­natig segít. Aztán meg örökké vigyázzon az ember a lábaira vagy sót vigyen ki magával a földekre. Tudja, Ceylonon az ember mindent megszokik, még a piócákat is ..." elég, ha egy pillantást vet a tengerfenékre, vagy a legkö­zelebbi zátonyra. Áll. A szik­la azonban közeledik, lassan, szüntelenül, mint holmi óriási sajtó lemeze. Aztán a szikla már nem szikla, hanem vala­minő élő anyag, ami fenyege­tően közeledik, bakacsinba vonta már a vizet és tenger­fenéket, minden eltűnik, s váratlanul ebből a fekete fal­ból ezernyi mozdulatlan hal­szem mered az emberre. Egy örökkévalóságig bámulnak. Az ember erőt vesz magán, feléjük legyint, tovább bámul­nak. Aztán a másodperc egy tört része alatt megbolydul a fal, a farkuszonyok örvényévé vál­tozik, már csak az élő anya­got látjuk, aztán a sziklát, s már megint előttünk a nap­fény elöntötte varázslatos ko­rallkertek. A sok ezer halszem faszcináló tekintetétől azon­ban akkor sem szabadul az ember, amikor feje felett már a kókuszpálmák koronája su­sog s talpát a forró homok melegíti. Bizonyára még sok­sok éjszakán át fogja kisérte­ni. Ezer meg ezer hal-plebe­jus. Rettenetesek, mert mind­ezideig senkinek sem sikerült magyarázatot adnia mozgásuk abszolút szinkronlzáltságának rejtélyére. Mi az a titokzatos radar, amely a halak óriási ra­ját egyetlen szervezetté tömö­ríti? Honnan indul ki az im­pulzus? Mi ruházza fel az egyedeknek ezt az óriási tö­megét, azzal a képességgel, hogy a másodperc egy ezred­része alatt hajszálpontosan ugyanazt a mozdulatot végez­ze? Hosszú ideig gyötört benün­ket a hal-radar rejtélye, az abszolút csordaösztön kulcsa. Ám aztán szorongás lett raj­tunk úrrá. Mi történik, ha egyszer az ember is megérti — és elsa­játítja ezt a csordaösztönt? Nem tesz-e túl az emberi­ség még Capek szalamandrái­nak irtózatos látomásán is? Meg ne feledkezz a sótartóról! a romantikához. Látszik, hogy már elkényeztettek a trópu­sok. Miféle sarjerdő! Vad dzsungel volt, őserdő!" „Helyes. Megütötte orrun­kat a gyökerek illata, botla­doztunk a kidőlt törzsekben, amelyeken már új élet bonta­kozott. Felülről mindenünnen vastag liánok csüngtek, ezek tették lehetővé, hogy gyorsab­ban haladjunk előre. Tarzá­nokként keltünk át az átgá­zolhatatlan zuhatagok fölött. Egy pillanatban már a lián után v nyúltam, de elhajlott előlem, hogy még a szívveré­sem is elállt. Ez tigriskígyó lesz! A távolból vészes morgás hallatszott, biztos jaguár kö­zeledik, aztán hirtelen szét­hajlott a bozót..." „ .. és abban a pillanatban felébredtem!" „Nem. Itt a bizonyíték. Nézz csak Mirára! Hát ez a vértócsa?" Valóban. A padlón vörös folt, lábszárán vörös erecske folyik lefelé, térde alatt két ötcenlis hosszúkás tömlő. Te­leszívott piócák. „Ügye nem érzed?", lelken­dezett a doktor. .Ez a hae­mobdella zeylanica, földi pió­ca, várj, ne szakítsd le. Ennek a bestiának kész marógép a pofája, átvágja a felsőbőrt, maga gyártotta hirudint fecs­kendez a sebbe, az érzéstele­nít és ugyanakor meggátolja a vér alvadását, hogy a féreg szépen teleszívhassa magát. Egy pillanat, mindjárt jövök kötszerrel. Itt már az öreg Bamunatta­rigé is beleszólt, felmérte a helyzetet, eltűnt, aztán sótar­tóval a kezében ismét meg­jelent. „Ha nem volna sójuk, a cl­Perera szenátor Colombó­ban kezünkbe nyomta bunga­lója kulcsát: — Minek ülnének örökké Colombóban. Ha meg akarják ismerni az igazi Ceylont, el kell menniük Oya Sis-be. Ru­wanvellából Kegalla felé in­dulnak, s csak a kilométerkö­veket kell figyelniük, a 46-ik­nál már helyben vannak, kes­keny út vezet balra a hegyoldal­ba. Oázis, aztán gondoljanak rám ... Mesevilágban éreztük ma­gunkat. így van ez, amikor az ember sötétben felkapaszko­dik a hegyekbe, aztán reggel mindent a maga szépségében lát lábai előtt... Dél volt, mire visszatértünk a bungalóba, s az egzotikus nevű, rokonszenves öreg, lat­tanwella Bamunattarigé Pa­nyapu éppen végzett konyhai bűvészkedésével. Tányércsör­gés közben körülbelül ^lyen párbeszéd zajlott le: „Olyan érzés fogta el az embert, mintha a hazai sűrű lomberdőben, amolyan vad sarjerdőben mászkálna. Csak egy pillanatra fogott el a fé­lelem, vajon visszatalálunk-e". „Egyáltalán nincs érzéked A reformnemzedék egyik legnagyobbja SZABÓ ERVIN (1857 — 1918) Szerkesztőségünkben amolyan íratlan szabály, hogy a halál évfordulóiról nem emlékezünk meg, Többnyire csak a szüle­tést ünnepeljük. Ha most mégis kivételezünk, és Szabó Ervin halálának 50. évfordulója alkalmából írunk, azért tesszük, mert az emberi magatartásnak és gondolkodásnak olyan Időszerű példájával állunk szemben, amely nemcsak fejhajtásra kész­tet, hanem arra is ösztönöz, hogy tanuljunk tőle. Életművéről keveset tudunk. Köreinkben nevét csak a róla elnevezett könyvtár tette is­mertté. Tanulmányai, kritikái, könyvtártudományi és művelő­déspolitikai cikkei szétszóród­tak, nálunk szinte hozzáférhe­tetlenek. A köztudatban könyv­tárosként élő Szabó Ervin éle­tét és nagyságát pedig ezek a müvek őrzik és teszik időtálló­vá. Nemcsak életében, hanem hosszú évekig a halálát követő években is a viták pergőtüzé­ben állt. A konzervatívoknak,^ szektás baloldalnak azért nem tetszett, mert a nagy tudású, széles látókörű, öt nyelven be­szélő, félelmetes vitapartner túlságosan intellektuálisnak bi­zonyult. A jobboldal, a két vi­lágháború közötti negyedszáza­dos ellenforradalmi hatalom birtokosai azért támadták, mert benne látták a magyarországi szocialista forradalom törekvé­sének egyik vezető egyéniségét. Mai szemmel ítélve Szabó Er­vin életműve nem mentes a té­vedéstől. jogosan bírálható anarcho-szindikalizmusa, állam­elmélete és az, ahogy a nem­zetközi munkásmozgalom fejlő­dését megítélte. Változatlanul értékesek azonban és számos tanulsággal szolgálnak a má­nak is közgazdasági és szocio­lógiai vizsgálódásai, művelődés­és könyvtárpolitikai elvei, vala­mint a könyvtárszervezésben ki­fejtett gyakorlati munkája. A magyar szocialista művelő­déspolitika egyik legjelentő­sebb és legnagyobb hatású meg­alapozója Magyarországon tu­lajdonképpen elsőnek hirdette és képviselte tudományos szin­ten a marxizmust. Forradalmárrá, vérbeli mar­xistává, diákkorában, jogi tanul­mányai során érett. Az akkori marxizmusból a gazdasági fej­lődés elméletét, valamint az orosz és francia forradalmá­roknak és kritikai realistáknak azt a tanítását tette magáévá, hogy új társadalom csak jól szervezett és öntudatos mun­kássággal teremthető meg. A marxizmus igazához követ­kezetesen ragaszkodott, a filo­zófia forradalmának eme vív­mányát azonban nem dogmák gyűjteményének, nem lezárt eszmerendszernek, hanem ál­landóan fejlődő, a tudomány eredményeit integráló és a he­lyes cselekíés irányvonalát meghatározó világnézetnek te­kintette. Vallotta, hogy belső reformok nélkül nincs szocia­lista átalakulás, hogy a mar­xista világnézetnek át kell hat­nia az élet minden területét, hogy a kapitalista jellegű él­vezethajhászás összeegyeztet­hetetlen a szocialista magatar­tással, hogy a szocializmust •nemcsak ismerni és érteni, ha­nem érezni és élni is kell, hogy a ,párt semmiféle akciója se legyen „a vezető kisebbség kizárólagos, önkényes intézke­désének kiszolgáltatva", hogy a szocialista erkölcs követelmé­1968.

Next

/
Thumbnails
Contents