Új Szó, 1968. szeptember (21. évfolyam, 241-270. szám)

1968-09-13 / 253. szám, péntek

Az emberiség 23 1968 . 13. legelterjedtebb tévedése az a meggyőződés, hogy a háború megacélozza a jelle­met s egyébiránt is jó hatással van a lélek és a test megedzésére. Háború­ban érvényre jut a bátorság, a kitar­tás, a pontosság, sőt mi több, a haza­szeretet is. S mindez összhangban a békés neveléssel és az együttérzés ápo­lásával. A csaták és harcok során szer­zett minden tulajdonság elkél a béké­ben. Sőt ezek a tulajdonságok kitűnő névjegyül és káderanyagul is szolgál­hatnak. Egyedül én ordasodtam el a háborúban. Mindent túlságosan komo­lyan vettem, most aztán félvedres va­gyok. Igaz, két háborút éltem át, meg aztán elszálltak felettem az évek is: idestova hetven esztendős vagyok. Az ember ilyen korban már kákán csomót kereső, meg van győződve arról, hogy amit tud, azt jól tudja, s abból nem is enged. A dohány elkábít s az ételnél is kedvesebb számomra. Ma azonban nem hasznomra, hanem káromra szív­tam el a cigarettát. Le kellett feküd­nöm. Azt álmodtam, hogy tévedésből puskatöltényeket vettem magamhoz, így aztán nem volt mivel megtöltenem a pisztolyomat. Almomban le kellett lőnöm egy katonát. Hogy felébredtem, azon törtem a fejem, ki is lehetett vajon az a katona. Egy kissé az unokahúgom fiára emlékeztetett. Annak az unokahúgomnak a fiára, akinek emitt a szomszédban van a szőleje, a másik unokahúgomnak nincs gyereke. (Egyébként van még két unokafivérem és természetesen, fivéreim és nővéreim is.) Ez a fiú, a Gyurka, egy hete azt mondja nekem: — Matrka úr, tudja már, ki lopta el az óráját? Azt válaszoltam, hogy nem tudom. Gyurka úgy véli, hogy oz órámat senki se lopta el, hogy sose függött odakinn a verandán. A szobából tettem át a ve­randára s két hétig ott lógott. Aztán va­laki kinyitotta a hanyagul bezárt ablakot s elvitte az órát. Könnyen elérhette kí­vülről, át se kellett másznia az ablakon. Ahelyett, hogy bebizonyítottam volna a fiúnak: téved, édesanyjának panaszkod­tam. Nem érezte ki fia gúnyolódásából azt a méltatlant, amit én kiéreztem. Legszívesebben szót se vesztett volna az órára, már torkig volt vele. Ha az em­berfia valaminek a mélyéig akar hatol­ni, szenilis vénembernek tartják. Gyurka szívesen hallgatta, ha a harcokról be­széltem, de nem volt szabad bölcselke­désekbe bocsátkoznom: tüstént elfogta az indulat. Őkelme a háborúból szebb következtetéseket vont volna le. őkelme okosabb lett volna. Tán még az órám eltulajdonítóját is megtalálná. Sikerült szüntelenül rosszat tennie. Jónéhányszor magam is fontolóra vettem, miképpen te­hetnék valakinek rosszat, de sosem sike­rült. Nem tudtam semmi alkalmasat ki­agyalni. Szabotálni semmit se lehetett, az emberek kedvesek egymáshoz, ne­kem is mindent elnéznek. Senkinek sem árthatok úgy, mint a háborúban, amikor elég volt, ha a kávéba beleszórtam egy kiló sót és az egész ezred sós kávét iha­tott. Az ember ilyen vágyainak csak a háborúban engedhet utat. Az ember árt az ellenségnek s övéinek nemkülönben. Mert ha tulajdon tábora gyenge, árt neki minden jótett — csak elodázza a vereséget, amelyet gyengeként megérde­mel; az ember késlelteti a békét. Béke­időben már mi rosszat se lehet elkö­vetni. Mindent lelepleznek s megbüntet­nek. Időnként olyan bolond álmom van, hogy valakinek jókora kárt okoztam és semmi bajom se történt. Váltakozva hi­szek a rosszban és a jóban. Életemben már annyi jót tettem, hogy már szom­szédaimat se köszöntöm szívesen. Tán csak nem gondolják, hogy minden nap, minden istenáldott nop ugyanúgy haj­landó vagyok őket üdvözölni! Hogy min­dig ugyanúgy vélekedem róluk? Hogy mindig azt hiszem, nehéz az életük? De­hogy, szó sincs róla! Olykor már arro gondolok, hogy meg kellene nekik mon­danom a magamét, de úgy...! Minden nap meg kell vámom, míg az autó át­halad az útkereszteződésen? Minden nap előnyt kell adnom a gépkocsinak? Egy­szer már talán mégis tehetnék valamit ez ellen. S valaha sikerült is tennem egyet-mást, de az idén már nem. Nem keresek holmi kicsinyes alkalmat. Az embert elfárasztja, hogy ártson vala­kinek. S ha ártasz valakinek, segítesz rajta. Szeretnék állandó kapcsolatban állni valami gonosszal. Aránytalanul ma­gas büntetéseket szabni ki! Bírónak kel­lene lennem. Izmokat metszettetnem és varratnom. Ügy, ahogy azt valaha a há­borúban megtanulhattam volna — be kár, hogy nem igyekeztem! Most ezernyi nyavalya gyötör. Minden reggel elátkozom testem valamelyik izét. Az istennek se tudok kimúlni. Egyszer vi­zelni nem tudok, másszor a lábam zsib­bad el. Átkozott feleségem, hamarább kellett meghalnia, mint nekem, nincs már senkim, akitől kívánhatnék valamit. Mór t« esztendeje szüntelenül kínoz valami, hol a lábam, hol a kezem, fogam, sze­mem, vagy torkom . . . A világ pedig egyre emberiesebbé vá­lik. A világon minden jobbra fordul. Az emberek többet esznek, több a pénzük, az idejük, kevesebb aggodalom és gond gyötri őket. Csodálatos, hogy a világ egyre a jobb felé halad, mindegyre újabb változások, javítások, jobb utcai világítás, új tejcsarnok, narancsot az em­ber meg mór lépten-nyomon kap. Hót hová jutunk mindezzel a jósággal? A bé­ke az ember jóságán alapul, ezért so­sem szűnnek meg a háborúk. Béke ide­jén túlságosan, szinte feleslegesen jók vagyunk egymáshoz, háborúban aztán ezt ki kell pótolnunk; háborúban min­den gonoszság meg van engedve. A fia­talok mór magukévá tették a tudomá­nyos világnézetet. Tudják, miképp lehet felszámolni a háborúkat: elegendő, ha kezükbe veszik a béke ügyét. Elmélyül a humanizmus. A demokrá­cia egyre magasabb formákat ölt. Az egész kulturált világ humanisztikus, min­oludni. Kitől .könyöröghetek ki egy sze­mernyi nyugalmat? (Igen, ha megsimo gatna az a kislány, aki tegnap az uno kahúgomnál járt. Micsoda bársonyos meleg teste van, ha hozzám bújna, meg szabadulnék egy csomó nyavalyámtól .. De a falusiak . . . megköveznének.) itt < vég. Azt hiszem, elhívom a halált. Lehe tetlen szüntelenül fogat csikorgatni. Édes, drága, harmatos hajú kislányom Kis órácskám. Gombold csak ki a blúzo dat, mutasd meg édes kis meljecskédet amely olyan, akár a himporos méh Ilyen mélységes, szépség híjával való béke ... Te vagy az egyetlen béke, hoz zád nem vonz a klerikális imperatívusz nem vonz sem a logika, sem a szükség Rudolf S loboda den állam mindenkinek jót akar, segíte­nek a nyomorultakon, az analfabétákat megtanítják olvasni, hogy úrrá lehesse­nek a természeten. A kormányok meg­szüntetik a halálos ítéleteket, minden nagy festő eszménye humanisztikus. Az erkölcsi kategorikus imperatívusz min­den olyan ember magától értetődő sa­játjává válik, aki elvégzett vqlamilyen középiskolát. S ebben a helyzetben nya­valyáim egyre szaporodnak. Megszűn­tem öregedni és a halál karmai közé ke­rülök. A betegségektől már nem sikerül szabadulnom, már szorgoskodnak végze­temen. Szellemem elhasználódott, olyan nevetséges, mint holmi naiv gyermeki gondolkodási rendszer. A halál csak egyet akar: azt, hogy elhívjam. Míg nem hívom, nem formál jogot testemre, hellyel-közzel meghagyja ítélőképességem életes szigetecskéit. A halál vár, én azonban türelmes vagyok, semmi okát sem látom annak, hogy hív­jam, Ez a nagy, mélységes béke kezdi átformálni romlottságomat, így aztán időnként utálom tulajdon múltamat, gyermekkoromat, amelyet rég elfelejtet­tem, anyámat, akit nem ismertem, cse­lekedeteimet, amelyekért sosem voltam felelős, szerelmeimet, akik sosem szeret­tek. Ha elismerem a jóság elvét, el kell ismernem az öregkor és a halál huma­nizmusát, ez pedig lehetetlen. Az élet­nek nincs számomra más elve, mint a háborús gépezet, az engedelmesség, pontosság, szigorú büntetés elve. Már nincs kihez közeledjem. Csak útjában állhatok, árthatok az embereknek. Ki­használom környezetem humanizmusát, bosszút állok minden apróságért és kel­lemetlenségért, amelyet bárki is okoz ne­kem. (Az óra ellopásával Gyurkát vá­dolhatom.) Jaj, de komiszul érzem magam. Mi az ördög gyötör abban az átkozott hasam­ban, legalább egy percre nem egyhül­hetne fájdalmam? Szüntelenül nyavalyog­nom kell s időmet testem figyelésével vesztegetnem? Hallom ütőereim lükteté­sét, hallom minden mirigyemet, hallom tüdőmet és szívemet, s azt is, ahogy izületeim csikorognak . . . hogy is moso­lyoghatnék?! S szeretném magam ki­szerűség vagy az üzlet, csupán fójda­lomtépte lelkem néhány egészséges he­lye bilincsel hozzád, az örök kifürkész­hetetlenség; a te jóságod nyújtotta gyó­gyító ír egy pillanatra megenyhítené a nyomorult öregember rideg végzetét. Mi egyebet kíván a szív? , De a kislány a Gyurka kedvese. Kilyu­kasztom az óvszerét. Gyerekük születik. Kénytelen lesz a kislányt elvenni. Kilyu­kasztom bizony. Rosszat teszek vagy jót? Mindegy; tüstént ki kell lesnem egy olyan pillanatot, mint tegnap adódott és ki kell lyukasztanom az óvszert. Nem engedem meg, hogy valaki is bolondot tegyen a kislányból, eljátszogassák vele, aztán al­kalomadtán otthagyja. Ha ugyan holnapig nem halok meg. Holnapig kitörhet a háború. Mindent el­vinne az ördög. A fiatalok egymásra lö­völdöznének, a gyermekek sírnának. Még elgondolni is szörnyű . . . igen, számotok­ra szörnyű, számomra egyszerű. Az em­beri pszichével való manipulálásotok, páncélos-kiképzéstek, mindez egyetlen célt szolgálna: megcsonkítani a másikat. Szeretném látni az álnok gyülevésznépet, hogy gyötrődik, miképpen kínoznák egy­mást az egy osztálybeli testvérek, ho­gyan tennének tanúságot békés nevelé­sükről. Bebizonyosodnék, hogy a mélysé­ges, szent béke nem nevelte az embere­ket magasabbrendű emberiességre, meg­mutatkoznék, mit halmozott fel a sátán az álnok, aljas, csaló és rabló szívekbe, az élvezethajhászók és tunyák szívébe, akik egészséges testükkel az üdülőköz­pontokban henyélnek s eljárnak a mo­dern művészet kiállításaira, regényeket olvasnak és barátaik gyermekeit gyógyít­ják — az ellenség gyermekére fütyülni. Megmutatkoznék az öregek iránti szerete­tetek, szociális vívmányaitok s ígéretei­tek eredményei. Az emberek lopnának, gyilkolnának, erőszakoskodnának, hazud­nának . . . Könnyű volt Krisztusnak felebarátait szeretni, mikor az akkori világban mind­össze egy milliónyian voltak. De szeresse a mostani három milliárd embert! Köny­nyen lehetett a betegségeket gyógyítani, mikor a felnőtt emberek egészségeseb­bek voltak, mint o mai felnőttek — aki (LÖRINCZ GyULA RAJZA) fiatal korában nem bírta ki, nem nőtt fel . . . Minden fájdalomért fizetni fog kelleni, mindenütt sírás hangzik fel, az isten senkinek se fog eszébe jutni; ahogy én nem hívom segítségül az istent, nem hívja a háborúban gyötrődő emberiség sem. Hiábavalók lesznek a tisztaság megőrzésére tett kísérletek, szertefoszlik minden remény, a halál mindent és min­denkit elragad. A mélységes béke nem is adhat semmit. Remény most, remény az­tán — mindig egyformán. Mi az én első szerelmem? Már sem­mit se szeretek. Csak egy kissé enyhülne a fájdalom a hasamban. Ki emlékezik meg rólam? Nővéreimnek vannak uno­káik, azoknak eszébe se jutok. Azt se tudják, hogy Matrka vagyok. A nővé­reim unokái számára bácsi vagyok. Halál, szabadíts meg a fájdalomtól. Legalább egy órányi egészséget! Aztán bocsásd rám örök csendedet. Valami már közeleg rejtjelzett üzenet formájában. Ozenet az energetika ama világából, ahol a szépség és béke szü­letik. Az említett világgal való egyszer s mindenkorra megszakított összeköttetést csak a halál újítja fel, a források és ős­erő világától megfosztották az embert. A történelem tőrvetései és gyors folyása mindörökre kimerítette az emberiséget. Az extázisban érzékelt tiszta források már sosem válnak az emberiség hasz­nára. A sivár földeken szikkasztó szél kergetőzik. Az öröm tovatűnt, kinn álljak bosszút?! Száz esztendő alatt mi sem változott. És mégis — mennyi apróságot fedezett fel a szorgos műszaki szellem. Hívság és por, rozsda és rák, bánat és melankólia. Fájdalom nélkül mind csak képmutatás... á. . . és a hasfájás, amelytől az embernek még a nyaka is viszket. . . á, hogy felsóhajtanék ... visz­sza kellene tartanom a lélegzetemet. Visszatartom . . . csak ne haljak meg . .. ne fulladjak meg. Némi reményem még maradt, hogy holnap reggel felöltözve kimegyek az ud­varra és körültekintek. Ám már ma bú­csút kellene vennem, most azonnal: ha nem gyötörne a fájdalom, nem búcsúz­kodnék. És miért búcsúzkodjam hol­nap, ha jól fogom magam érez­ni? Ilyen fájdalmas halálra senki sem készül fel. Mindenki azt hiszi, hogy angyali karok fognak neki énekelni. Hogy a halál mélabús koszorút fon -a homloka köré. Én azonban nem béké­ben halok meg, én ugyanolyan értel­metlenül halok meg, mint az agyonszur­kált katona. Életem hetedrészét katonaként éltem át. Honnan sejthettem volna, hogy a bé­ke ilyen szörnyűséges pontig jut? Kiért harcolok most? Halálom annak idején va­lamelyik fél hasznára válhatott volna. Ki­nek a hasznára válik most? A fájdalom csok a háborúban számít? Számítsátok be ezt a haldoklást is. Már nem kell megokolnom gyűlöletemet. Gyűlölöm hi­teteket és szereteteteket, minden emberi kapcsolatotokat és azokat az eszközöket, amelyekkel megszépítitek az életet. Át­kozottak legyenek szerveitek, átkozott le­gyen szexualitásotok, hiábavaló és fény­űző értelmetek. Átkozott legyen az első boncolás és minden félfedezés, zsigerei­tek, csöveitek és visszacsatolásaitok, rflinden természetes és humánus, min­den végrendelet és testamentum, minden kormány és hadsereg, forradalom és szent.. . Eladnám a lelkem az ördögnek is, csak ne erezzek semmit. Semmisíts már meg, halál. Lehelj rám. Hát kértem én a gyomromat? Ki adta testemet ezzel a nyomorúságos hassal? Ki merészelt nem­zeni!? Legyen átkozott az elhatározá­sa... Ó, jól van, rendben van, mindenkinek megbocsátok. Csak ne gyötrődjem már. Aki ellopta az órámat, most jöhetne. Jö­hetne és meggyilkolhatna, rám szánhat­ná a kegyelemlövést. Már tudom, mire valók a gyilkosok. Megmentik az embert a fájdalomtól.. az ember egész életén át tanul . . . vagyont kellett volna hará­csolnom és valamilyen mérget szerez­nem ... s lehet, hogy le is nyeltem va­lamilyen mérget. Hát lehetséges egyál­talán, hogy meghaljak? De hisz nem hal­hatok meg, nem tudom elképzelni, az ember nem hal meg. Mások meghaltak, de én nem halok meg. A rejtjelzett üze­net eltűnt szemem elől. Már babérkoszo­rút fonnak köré s az énekes madarak csicsereanek. Már ültetik a dohányt, ezt a aondolkodó növényt. Már közelea az örök béke, a fájdalom nélküli béke. A új. békés államban olyan nevetséges mes­terség is van mint az órásmesterséq, de a katona is polqárrá válik és meatanul békéhen élni. Ki hallia mea kiáltásai­mai?! Ó, galamb. Ennek is meg kellett jelen­nie — a béke ősrégi jelképének. Miiven enyhén jelentkezett a fájda­lom, és miiven qonoszul végződik. A qyű­lölettel kezHődött és a meqbocsátással ér véqet. Méa néhány ütést akartam adni, most oedig már magamra idézem o csaoást. Mennyire vágytam arra, hoqy leleplezzem a tolvajt, hogy magamhoz öleliem Gyurka kedvesét. . . már semmi­re se vágyom. Hisz már kiáltani se tu­dok. Nap, ments meg! A háború megacélozta jellememet ab­ban az értelemben, hogy egész életem­ben gyűlöltem eqyes embereket s ma­gam se tudtam, miért. Babos László fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents