Új Szó, 1968. augusztus (21. évfolyam, 322-240. szám)

1968-08-10 / 220. szám, szombat

osszanlolt kissé az elképzelési Megálltam, és vártam. — „Meg kell ismernem" — gondoltam. Nem ts emlékszem pontosan, hogy tíz, vagy húsz percig... Amikor egyszerre felbul. rant előttem a kislány. Egyenes, nyugodt léptekkel haladt el mellettem. Követni próbáltam ... Mikor közelébe értem, a szívem dobogását a torkomban éreztem. Hátrafordultam, senkit sem láttam: megszólítotton: — Nem fél így egyedül? ... — kérdeztem. „Bután kezdtem, most már mindegy" — gondoltam. A park mellett haladtunk el — válaszát vártam. No, majd megmondja a magáét, — el voltam készülve a legrosszabbra. Nem úgy történt. — Kitől félnék?t — válaszolta mogorván. Próbáltam valami jót kicsempészni a szavaiból, de nem ment: közelebb léptem hozzá. — Annyi mindent hall az ember és maga... — szóltam aggasztó hangsúllyal, mintha félteném a csendzavartól. De 0 közbe szólt: — Néha szeretek egyedül len-, ni. Bizony, sok embernek jól esne. Remélem megértette. — Felém fordította az arcát. Olyan bájosan nézett fel rám és oly szép az arca: a szeme elragadóan csillogott. Én csak bólogattam. Azt hiszem zavaromban mosolyogtam ls. Megsértett, de nem fájt: igaza volt. — Ne haragudjon rám. — Kértem bűnbánóan, könyörögve, majd mélyen lehajtott fővel folytattam: — Nem akartam megbántani. — Ügyetlenek néha maguk, férfiaki Erre, azonnal nehéz volt felelnem. Megtöröltem az izzadt homlokom s közben gondolkoztam. Sajnos, a fefemben nem bírt megszületni valamiféle értelmes kijelentés. így hát csak kapkodva igyekeztem válaszolni: —> Azt hiszem tgaza van, majd mentségül azt hoztam fel, hogy mint vendég tartózkodom az egyik ismerősömnél. — Nem vette észre, hogy az ember mindig ki van szolgáltatva valakinekI — mondta enyhe fölénnyel. Szűk mellékutcákon keresztül a főtérre értünk. Követtem a tekintetét... Megállt, felém fordította az arcát. Éppen egy villanylámpa alatt álltunk: jól megnéztem. Ö is figyelt engem. — Érdekes szeme van — mandulavágású. — mondtam. Csintalanul elnevette magát. — En már otthon vagyok — jelentette ki. Most villant fel az agyamban, hogy még egymás nevét sem ismerjük. — Bocsánat be se mutatkoztam ... — Megmondtam a nevemet. Vártam. — Icu vagyok! — válaszolta pajkosan. PÁRIZSI NAPLÓJEGYZETEK — Icuka! — kértem félénken — maradjon még egy kicsit velem. — Igaz, ma nem vár rám senki. A barátnőm, akivel lakom — szabadságra utazott. Félkarnyi távolságra ütemesen sétálgattunk egymás mellett. Később beültünk egy feketére. Kellemesen szórakoztunk. Sokat beszélt önmagáról. Részben hasonlított a sorsunk. Megbarátkoztunk. Még könyvekről és filmekről társalogtunk. Aztán pertut ittunk. Furcsa gondolatok kavarogtak a fejemben. Az idö már későre járt: hazakísértem. Másnapra megbeszéltük, hogy találkozunk a presszóban. Nem messze laktam, így hát DOHÁNY TIBOR: kerülő úton sétáltam hazafelé. Valahogy f ól esett az egyedüllét. Nézegettem a neónfényes kirakatokat. Nem tudnám elsorolni, mit láttam ... Micsoda különös este volt. Az égre bámultam: nagyon sötét volt, kerestem valami fényt az égen, de sehol egy csillagot sem láttam. Hazaérkeztem, belenéztem a tükörbe; borzalmasan gyűrött volt ctz arcom. Még sokáig nem tudtam aludni: tehetetlenül forgolódtam az ágyban. Icu arcát idéztem magam elé, majd lassan elaludtam. Másnap esett az eső. A megbeszélt helyen a pontos időben találkoztunk. Ügy tetszett, hogy ma sokkal szebb, mint tegnap: frissebb volt az arca. Jó erős feketekávét rendeltem, aztán megkínáltam cigarettával, jó kedve volt. Olyan édesen nevetett: meg is jegyeztem: — Icuka! neked mindig nevetni kellene. Aztán sokáig beszélgettünk. Később megkérdeztem: — Icuka! nincs ma programod, nehogy zavarjalak? — Nincs, veled maradok amíg csak akarod. Ez a mondat is furcsán hangzott. Jobban szemügyre vettem; valahová bámult és mintha ezeket a szavakat a messzeség súgta volna - s J csak úgy kimondta. Szemembe nézett, úgy láttam, mintha mély álomból ébredezne, majd némi szünet után így folytatta: — Már mindenem fáj ettől a sok üléstőlI — Icuka volna egy... — de nem mertem a mondatot befejezni, pedig olyan erősnek, bátornak és frissnek éreztem magam, mégisI — Mit akartál mondani, csak ki vele! — parancsolta. Lehajtottam a fejemet, valahová a mélybe bámultam. A forróság annyira elborította az agyamat, hogy szinte képzelt villámokat láttam körülöttem keringőzni. Aztán mégts erőt vettem magamban és megmondtam. — Gyere el hozzám. Mindezek után is, magamon éreztem nemes, finom tekintetét. Én persze kínosan hallgattam és vártam. Elképzeltem, hogyan is nézhetek én most ki: kívülről, bévülről? Eszembe ju> tott, hogy valahol ezt olvastam „... tudnunk kell fegyelmezni arcvonásainkat. Az az ember aki önmagát tudja fegyelmezni, maga alá tud rendelni másokat ts ..." Lassan emeltem fel a fejem: ránéztem. Az arca feszes volt, ugyanolyan, mint amikor először megpillantottam. — Esztelenség felzaklatni magad. — nevetett fel hangosan. — De különben is legyen. — folytatta. — Döntöttem, a meghívást elfogadom. Fizettem s mentünk hazafelé. Az eső végre elállt. Néha-néha, egymásra pillantottunk, de nem beszéltünk, mintha némák lettünk volna. Lassan besötétedett. Amikor kinyitottam a szoba ajtaját, úgy surrantunk be, mint a tolvajok. Rendetlenség fogadott. Az első benyomás igazolta, hogy nem voltam felkészülve a vendégfogadásra. A rekamién minden szanaszét hevert. Kissé bosszantott, de szépíteni nem akartam: még Ittott megigazítottam egyet-mást, titánná megkínáltam barackpálinkával. Lassan töltöttem, — jól esett. Nagyokat kacagtunk ... Nem emlékszem meddig beszélgettünk ... Egyszer olyan közel hajolt hozzám, hogy kénytelen voltam megcsókolni. Feketekávét készítettem. Bekapcsoltam a rádiót, s csak a kis lámpát hagytam égve. „Micsoda ravasz ember vagyok" — gondoltam. Még többször átöleltem s megcsókoltam ... Forróság futott végig a testemen. Hirtelen valami megmozdult bennem... Ideges voltam. Ivóvízért mentem ki a folyosóra: száraz volt a torkom. Mire visszajöttem, Icu már ott feküdt a paplan alatt. Gondolkodás nélkül levetkőztem. Amikor mellette feküdtem, a meleg testét éreztem. A hangulatlámpa színes fénye Icu arcára tévedt. Megsimogattam a haját, homlokát és szemét. Éreztem, hogy nedves a szeme. Magamhoz húztam és ajkamat az arcára nyomtam. — Ml történt veled? — suttogtam a fülébe. — Zavaros gondolatok fürödnek az agyamban ... tele van a fejem kísérteties álmokkal s mintha szeretnének mind mind kitörni... Megölelt — éreztem, hogy a nyakamat forró könnycseppek melegítik. — Tudod mi tetszik nálad, hogy nem használsz nagy szavakat és nem mondod mennyire szeretsz... — majd szájon csókolt. — Mintha égne a tested. — Rekedt hangon suttogtam. — Szoríts magadhoz! —mondta. Ügy éreztem, mintha a világot öleltem volna magamhoz. Suttogott valamit még a fülembe... de én nem hallottam. Némaság vett körül •.. Mindez nem tudom meddig tartott... Utána megnyugodva feküdtünk egymás mellett. Csendesen felém fordult: megsimogatta a hajam. En átöleltem ... Késő volt már — haza akartam kísérni, de az ajtónál megállított. — Nagyon kérlek, hogy most hagyj magamra — szomorkás hangulattal mondta. Megfogta a kezemet, aztán folytatta: — Tudod a telefonszámomat, — akkor holnap vagy már ma — kissé mosolygott — hívjál fel! Viszontlátásra!... Először mondta kt a nevemet. Jó érzés volt hallani. Esni kezdett az eső — de én csak álltam. Mégis, valamit nem értettem ... Mire visszaértem a szobámba, már csupa víz voltam. Cigarettát vettem elő. Ideges voltam. Ahogy körülnéztem a szobában, oly érzés fogott el, mintha valaki bámulna— és követné minden mozdulatomat. Néhány percre kinyitottam az ablakot: szobámba friss levegő tódult. Utána befeküdtem az ágyba. Valahogy nem bírtam elaludni. „Miért nem, hagyta hogy elkísérjem?" Es úgy emlékszem valami még motoszkált a fejemben — végre elaludtam. Délelőtt tízóra felé kitárcsáztam Icu telefonszámát. Egy férfihang szólalt meg: — Tessék ... — és bemondta a vállalat nevét. — K. Icut kérem a telefonhoz — kezdtem. — Sajnos, ma nem jött be. — Letettem a kagylót. A férfi hangjából ravaszságot észleltem. Kissé bosszantott... „Mi történhetett lcuval?" — adtam fel magamnak a kérdést. Gondolkoztam. Egy óra múlva ismét felhívtam, de nem az Icutól megadott telefonszámot, hanem a vállalatnak a másik telefonszámát. „Most vagy soha" — gondoltam. Elég sokáig tartott, mire szabad lett a telefonvonal. Vártam. Végre egy női hang szólalt meg. Gyorsan beszéltem: K. Icut kérem a telefonhoz! — Azonnal átadom — jegyezte meg. Most már biztos voltam benne, hogy mégis valaminek történnie kellett. — Hallót Hallói — a hang ismerős volt. Villámgyorsan bemutatkoztam. — Mit akar tőlem — mond ta fölényesen. Az arcomon forróság futott végig. Magázott. Hirtelen a tárgyra tértem: — Icu talán nem ismersz meg? — Nem vagyok süket, remélem világosan mondtam. Mit akar tőlem? — Icu ki vagy Te? — kérdeztem kétségbeejtőn. — Kérem, ami közöttünk történt ... felejtse el. Nagyon kérlek — tegezett már. Az utolsó két szót szinte könyörögve mondta. — Ha már itt tartunk, légy szíves mond el mi történt? Kérlek, és úgy lesz amint kívánod. — Úgy is fölösleges, — majd szinte dadogva folytatta — egy, egy feltétellel: soha nem látjuk egymást. — Igen, soha többé. — feleltem. — Féléve járok egy fiúval, megcsalt. Már gyanakodtam azelőtt is, de nem akartam elhinni. Tegnapelőtt bevallotta. Akkor én azt mondtam neki: „Nem művészet valakit megcsalni". — Próbáld meg — felelte. Hát megpróbáltam, tgaza volt, nem olyan egyszerű mint ahogy elképzeltem. Megboszszulni akartam, de a pofon engem talált. Most legalább tudod, miért nem akarlak látni?! — Mélyet lélegzett, majd folytatta: — Szavadat adtad az előbb, igen? Akkor sok-sok szerencsét! — Hadarta el gyorsan. A telefonkészülékben valami kattant. A telefonkagylót viszszatették... Próbáltam a történetet újból felidézni... becsületérzés? szégyenérzés? ... még kezemben szorongattam a telefonkagylót — talán szerettem volna még hallani... Kissé fájt — még álldogáltam egy kicsit, aztán összeszedtem magam és elindultam... A z utcán úgy éreztem maZJ gam, mintha mindenki csak engem figyelne. Magamhoz szóltam: — „Piszkos kaland volt? ... vagy szép emlék? ..." Bennem szédületes gyorsasággal forogtak a gondolatok, Icut láttam magam előtt: mit érezhet ő! Valahogy engem is hajtott a szégyen... A fejemben volt valami homály, amit nem tudtam, — vagy inkább nem akartam megérteni. Aztán, mintha felébredtem volna: stetős léptekkel majdhogy menekültem a 'járókelők elől. játék vajy szerelem Június 24-én a délutáni érákban egy trancia diákkal a Victor Hugó Múzeumot látogattam meg. Elfluőleg a Gar de I'Est állomáson egy vendéglőben kávéztunk, ntána fizettem, és a felöltőmet ott hagytam a szék karfa Ján. Egy óra múlva, amikor már a múzeumban voltam, mulasztásom hirtelen eszembe jutott és visszasiettem érte. Ott találtam, ahol elhagytam. Amikor lihegve feléje nyúltam és lihegve örUltem neki, a pincér fölényesen mosolygott rajtam. Ezt a fölényt csak egy frank borravalóval tudtam ellensúlyozni. A Victor Hugó Múzeumban a legnagyobb meglepetést Victor Hugó festményei szerezték nekem. Sosem tudtam, hogy festett, és faragott, sőt bútordarabokat ls összeállított. Szinte hihetetlen, hogy mi mindenre jutott Ideje. Festményei irodalmi alkotásaira hasonlítanak. Színei, témái sötétek, és jő adag romantlzmussal párosulnak. Sok a karikatúrája is. Az első teremben a Notre Dante kéziratát látom, hoszszú íveken irt szép, olvasható írással. A kéziraton kevés a javítás. Az egyik teremben a Notre Dame 1831-ben megjelent elsiő és második kiadása látható. Egy mellszobra van itt, Dávid készítette, ugyanaz a szobrász mintázta Balzac mellszobrát is, amellyel a sírjánál találkoztam. A két szobor stílusa és miivészi kivitele hasonlít egymásra: kisimított, kivasalt arcvonások. Éppen ezért, akit ábrázol, éppúgy lehetett volna kereskedő, vagy akár hentes ls. A másik teremben már ott van a híres Rodin-mellszobra., amely Victor Hugót kételyeivel, redőivel, gondjaival és ráncaival ábrázolja. Ebben a teremben egy igen érdekes levelet olvashat a látogató. Alexander Dumas. Grót Mon te Chritos szerzője írta, III. Napóleon uralomrajutásakor. Az írásán látni, hogy nagyon sietett, sorai és betűi gyorsan odavetettek. Dumas egy barátját figyelmezteti, hogy Victor Hugó fejére 25 000 arany frankot tűztek ki. Arra kéri a barátját, ha tudja, i:ol van Victor Hugó, sürgősen figyelmeztesse ... De úgy látszik, Victor Hugó tudta, hogy kivel van dolga, mert idejekorán emigrációba menekült. Az egyik vitrinben jelülőlista látható, amelyen Victor Hugót képviselőnek jelölik. Meg is választják. Az egyik Írásában a következő megjegyzés olvasható: „Nemcsak beszélek a szocializmusról, de szocialista is vagyok." Egy másik vitrinben ott találjuk a nevét az 1871-es választási listán. Ugyanebben a vitrinben száraz, fekete, földszínű kenyérdarabok láthatók. Ezt ette Párizs népe 1871 januáriéban, amikor a német hadsereg körülkerítette a várost. Később A tenger munkásainak 1882 es díszkiadásával találkozom, és festményeinek, karikatúrálnak a sorozatával, majd egy feltűnő, drámai témájú képpel, amelynek a címe John Brown az akasztófán. Megrázó kép, Amerikának Észak és Dél közti háborúját akarja szemléltetni. Az egyik asztalon hat lúdtoll látható. Egykor Victor Hugó dolgozott, irt velük. KI tudja, melyik tollal, melyik regéoyét írta. A tollak közönyösen és szürkén hevernek ott, ayoma sem látszik rajtuk, hogy egykor egy zseniális író mtinkaszerszámai voltak. Itt van kiállítva a NyomoA Victor Hugó Múzeumban rultak 1882 es kiadása. Az egyik vitrinben az akadémiai egyenruhája pihen üveg alatt. A másik vitrinben színházi kellékek láthatók, többek között egy strasszköves korona, melyet Sarah Bernhardt viselt egyik darabjában. Lamartine levelét Is olvashatja a látogató. A levélben megköszöni Victor Hugónak az 1840-ben kiadott költeményeinek a kütetét. Dicséri a verselt. Többek között azt írja, oly kiváló költeményeket talált a kötetben, hogy az ember ezután nem ls mer tollat fogni a kezébe. Az emeleten a látogató megnézheti Victor Hugó bútorait. Ez az emelet tulajdonképpen eredeti lakása volt. Itt lakott 1832 tői 1848-ig. Tehát 18 esztendőn át élt és dolgozott itt. Egy kredenc-féle bútordarabon az olvasható, hogy a faragásokat őmaga végezte rajta, fgen érdekes bútordarab itt egy asztal, Lamartine, Victor Hugó, A. Dumas és George Sand neve bronzbetűkkel van lapjára bevésve. Ugyanakkor az érdekes asztallap minden sarkában az említett íróknak egy-egy bekeretezett levele olvasható. A toll is látható az asztalon, amellyel a leveleket írták. Az asztalt Victor Hugó felesége adta el egy műgyűjtőnek. Mondják, hogy az igen szép összeget jótékonysági célokra fordította. Az egyik vitrinben képviselői egyenruháját őrzik a nemzeti színű kokárdával. Az emelet utolsó helyisége a hálószobája, az ismert baldachinos széles ággyal. Itt látható a halotti maszkja is. És ahogy nézem a maszkot, eszembe jut a temetése, amelyről azt mondják, hogy egymillió trancia kísérte koporsóját utolsó útjára, LÁTOGATÁS AZ ĽNESCO PALOTÁBAN Június 25. Délután három óra van, Párizsban a forgalom óriási. Néha 10 percig is várni kell, amíg a kocsi elindul, olyan nagy itt a torlódás. Az UNESCO épületét látogatom meg. Az épület ív alakú, most is építenek újabb részeket hozzá. A hall üvegből és oszlopokból áll. Az épület eddig közel 10 millió dollárba került. Az egyik ablakból a kertet látjuk, ahol H. Moore angol szobrász művét láthatjuk. Azt hiszem, Pihenő aő a címe. A vezetőnő kivezet az épületből egy japán kertbe, amelyben apró tavak és vízerek csillognak játékosan. A tó felszínén lótuszvirágok úsznak. A vezetőnő azt mondja, hogy ebbe a kertbe a növényzetet és a talajt Japánból hozatták. Oldalt egy japán szobor áll, amelyen ó japán nyelven a BÉKE szó van kivésve. Egy hatalmas kettéfűrészelt fatörzs szolgál itt padnak. A fát erdős francia vidékről hozták ide. A hallban a padló kövezetét Spanyolországból hozatták. A másik hall padlójának az anyagát pedig Portugália szállította. Itt meg egy óriási Picasso-kép látható, színezése egyezik a leróni falának, padlójának és mennyezetének a színével. A kék és a barna színekre határozottan emlékszem, továbbá egy figurájára és nyújtózkodó, a magasba ágaskodó kezeire. Ügy tetszett, mintha ezek a kezek békét követelnének. A képnek nincs neve. Picasso a látogatókra bízta a névadást. A vezetőnő megmutatja az UNESCO fötermét. Az ajtóval szemben a fal és a mennyezet harmonikaszerjien van építve. Ez az UNESCO legnagyobb terme, van karzata is. A teremben 1100-an férnek el. A másik terem 600 személyt fogadhat be. Egy mexikói festő Prométheusz elmü műve díszíti. Kint az egyik teraszon amerikai szobrász müve látható. Absztrakt mü. csúcsa állandó mozgásban van, és súlya két tonnát nyom. Ügy tetszik, mintha a gépesítést akarná kifejezni. Ez a törekvés egyébként az összes modern szobroknál tapasztalható. Innen, az amerikai szobortól mintegy 1000 méterre az Eiffel-torony ágaskodik és ^^ az amerikai szobrász művének igen szép háttérül szolgál. fTS Most lemegyünk a pincébe, Itt a vezetőnő három terembe vezet, az egyiket Németország, a máslkat Olaszország, a harmadikat Franciaország ajándékozta az UNESCO-nak. 196f Arra a kérdésre, hogy más országok nem ajándékoztak-e az UNESCO-nak termet, a vezetőnő azt válaszolta, hogy VIII Igen. így többek között megemlítette Svájcot, Dániát, Amerikát, Belgiumot és Csehszlováklát. A hallottak megnyug- JT tattak és ezzel udvarias vezetőnőmtől elköszönök, mert az Idő már későre Jár. SZABÓ BÉLA w