Új Szó, 1968. augusztus (21. évfolyam, 322-240. szám)

1968-08-09 / 219. szám, péntek

H lorman valónak együtt... És mivel az ösztöndíj kifejezésének magasztos pillanata csupán másfél órája zajlott le, sört ittak, korlátlan mennyiségben. Hozzátartozik az est krónikájához, hogy Pintér József harmadéves bölcsészhallgató asztalt verve követelte a pezsgőt, barátai azonban lefogták. Óriási gesztenyefák alatt ültek, sarkukat néha megforgatták a kerthelyiség laza, vörös salakjában. — Mondom, hogy arra a gépre van szükség! A civilizáció e fokán? Semmi az? Fekszel benn az ágyban a képernyőn a professzor magasztos arcéle. — Melyike? — Az mindegy — intett a szónokló Varga, és lendületes gesztusokkal folytatta —, szóval megjelenik. Az inas behozza a teát, bágyadtan szürcsölgeted, közben oda-oda figyelsz a neves filozófusra. Hang — emelte fel tiltóan kezeit — természetesen nincs. Az öreg magyaráz, mutogat, tátog a szájával, te vársz, vársz egy darabig, jól van, mondod, van még egy dobásod. És amikor megunod, megnyomsz egy gombot. Ekkor a professzor háta mögött piciny ajtó nyílik, kipattan egy gépláb, erőteljes rúgás, finita la cammedía. Hasadra fordulsz, nyugodtan tovább alszol. Na? — Zseniális! Pintér, aki a pezsgőaffér óta csöndesen húzódott meg a székén, a körmét rágta. Hallgatott, töprengett. Szélroham futott át a domboldalon, s a felettük tornyosuló nagy fáról lehullott egy sárgálló levél. Pergett- forgott a lengőben, ingadozott és tétovázott, azután odahullott a terítőre. Nézték. Tessék — mutatott a bűnjelre Galla Géza, az évfolyam esztétája —, tessék! Itt a giccs. Sörhabtól foltos abrosz, közelítő tél. És itt a mementó. A levél. A halál az elmúlás levele. Mi' ludna ebből Krúdy kihozni! Ird meg! — Nem megy — ingatta fejét Varga — nem az én műfajom. — Nem hát —, Pintér felriadt — nem az övé! — Miért? — sértődött meg Galla — ő már megteheti! Büszke vagyok a hasonlatomra, megértetted? — Meg. Oe rem Vcrgának való. — Miért — Galla Varga felé fordult, fortyogott mérgében —, miért nem neked való? Azt hiszem — Varga nagyon komolyan mérlegelt —, ezt hiszem ... — Ha ő írná meg — Pintér eltolta maga elöl a sört és kutatva nézegette a másik kettőt —, ha ő írná meg, akkor a fa esne le a levélről, idezuhanna, egyenesen ránk Te — csc.tciem vádlóan meresztette mutatóujját az esztéta Gallára, természetesen alászorulnál. Csak nyögni tudná!. Csend! Ű pedig, holott a vállát egy ág alaposan összezúzta, ereje megfeszítésével, kirángatna a törzs alól. Igy van? Varga meghökkenve meredt rá, azután bólintott. — így van. — Akkor adjatok kölcsön százötven forintot! — Micsoda? — Meredt szemmel bámultak rá —, mit akarsz? — Pénzt. Kell! Ma láttam a Sportszerben egy vadászcipőt, meg fogom venni! Pintér nyugadtan rótta a villamoshoz vezető utat, ők ketten aggódva mellette. Hiszen évek alatt összemelegszik az ember, megszerették egymást, s nehéz elhinni, hogy egy haver megbolondult. — Te, öregem ... — Varga csaknem alázattal beszélt —, és mi a fenét akarsz vele? Mármint ezzel a bakanccsal. Gerelyes Endre: — Az nem bakancs! Az vadászcipő. Alaszkai csizma. Megértetted? — Meg. Meg, persze... De hát, hol vadászol te? — Sehol. — Akkor mefi mit ckarsz vele? Itt Pesten mászkálni ebben? Kiröhögnek. — Kell a cipó! — Te! — Galla ijedten loholt a másik kettő mögött —, ennek rögeszméi vannak! Záporozott a déli nap. Sok sört ittak, tán emiatt történt. P

;nton vi'.s;:aic>cul, elkapta a szepegő Galla zakóját és megrázta, mint egy macskát. — Te! Most vasárnap otthon voltam. A padláson van egy csomó régi könyv, meg ilyesmi... Felmentem és találtam egy elreíthadt vadászcipőt. Hát nem érted, hülye! — Jóska! — Varga halkan, megrendülten beszélt —< én sem értem. Mi bajod van? Itt van a „Trombitás". Gyerünk be, fizetek egy pohárral! Pintér megnézegette magának mindkettőjüköt. ' — Következő ösztöndíjig meglesz a 150 forint kölcsön? — Meg. Klassz - nézegetett Galla -, ez a jó, ez a rettenetes változatosság. Most nem gesztenyék, hanem platánok alatt ülünk. — Fogd be a szád. Mondjad. Pintérről eltakarodott az indulat, talán szégyenkezett is egy kicsit. — Én láttam vitéz nagybányai Horthy Istvánt. Aki később lezuhant a repülővel. — Lelőtték a németek. — Tudja a fene. Azt is mondják, tökrészeg volt. Nem érdekes. Ahogy így visszaemlékszem rá, jóképű ember volt. — Hogy a fenébe kerültél te a közelébe? — A hajtóvadászatokra mindig elvitt az apám. Sutyeral; vcltam en méq hét- vagy nyolcesztendős, nem is engedtek a vadászat közelébe. — Akkor minek vitt el? — kérdezte Galla. — Mert ott — Pintér nem nézett rá és iparkodott elfogulatlanul beszélni — nemcsak tisztes napszámot kaptak az emberek, hanem annyi húst, meg kenyeret, amennyi beléjük fért. Ott én jóllakhattam. — Jóska — Galla elhűlve lesett... — Az én apámnak — Pintér könyörtelenül folytatta — egész életében nem volt jó csizmája és nekem nem volt egy pár, érted? egy pár jó cipő. Amikor lelövöldözték a nyulakat, összegyűltek a hajtók, persze külön messre. Én ott iődöiöptc m, amíg valami komornyik, vagy fővadász nem adott egy nyaklevest, és el nem kergetett. Ott láttam meg ezt a Horthy Istvánt, nevetve, jóképűen és olyan cipőben, amit én még sohasem láttam. Nem csizma volt, hiszen azt a faluból ismertem. Előlfűzős, fél lábszárig érő. — Rágyújtott és elnevette magát, és én tudtam, hogy nekem sohasem lehet ilyen csizmám. — Ott a padláson ... — kérdezte Varga. — Mondom. Kotorásztam a könyvek között, és alattuk meg mögöttük, a kezembe akadt. Hát elég bamba képpel forgathattam. A talpa meg a szára elmállott, a ringlik elrozsdásodtak. Tönkrement, de vadászcipő volt. Levittem, megmutattam az apámnak ... — És? — Mit és? Tudod te milyen az... hagyjuk! Megkérdeztem, hogy került ez ide? Miért nem hordta. Miért nem láttam én soha? Azt mondta, hogy negyvenöt nyarán, amit a kastélyból, tudod a Bory családtól nem hordtak széjjel, a kasznár, vagy az ispán, mit tudom ón, kiárusította. Ö meglette ezt a vadászcipőt, nem volt csizmája soha. És nem merte hordani. — Nem? — Galla értetlenül nézett. Varga Sanyi pedig megrendült és csendben maradt. — Nem. Tudod, te, mi az a bilgeri? — Tudom. — Oldalfűzős csizma. A nyilasok hordták. És aki egyáltalán ilyen csizmában vagy cipőben járt... hát szóval nem vette fel. És úgy halt meg, hogy nem volt egy becsületes, jól elkészített csizma a lábán. Egy ideig csendben voltak, restelltek egymásra nézni. — De hát ez bolondság — nyögött Galla —, hát nem a csizma . . . — Hallgass, szamár! — ordított rá Varga. — Énnékem azt a csizmát most már meg kell vennem. Horthy meg az urak ellenére, apám védelmére. — B vagy te rúgva! így akarsz te „osztályharcot vívni?" Ezek nevetséges és primitív eszközök! Ez komplexus. Észnél Iŕgy, intellinges légy! — Igen — mondta Pintér —, neked valószínűleg igazad van. — Szevasztok. — És elment. Galla szájtátva bámult utána. — Hiszen ez a Jóska bolond! Hová a fenébe megy? Varqa felugrott, és elkiáltotta magát. — Állj meg, te! — A pincér előpattant, odaadott neki egy húszast, elkap'a Galla karját, és a megtorpanó Pintér után iramodott: — Állj meg! A frászt... Csak nem akarod nélkülünk megvenni . .. N, A • aponta ismétlődik: az ember rohanna, de a helyiérdekű nem mutatkozik. Körülöttem gondterhelt, Ingerült mindenki. Ingerültségét magába fojtja, emiatt még elkeseredettebb az arckifejezése. — Nem jön az átkozott... — tör ki valaki. Senki sem válaszol. Bömböl a hangszóró. Annyira recseg, hogy egyetlen szavát sem érteni. Néhányan a peron vége felé tartanak megnézni jön-e a vonat? Engem is arra visz ^ türelmetlenség, de egy férfinak, aki már vissza is fordult, a képére van írva: „nincs vonat, hogy süllyedne ell" Megfigyelem, minden férfiarc kísértetiesen egyforma. Van ugyan erősebb pofacsontú, szélesebb képű is, de végeredményben mind elnyűtt, közönséges, mai japán arc. Majd ha a vonat feltűnik, az elégedetlenség alábbhagy, a kedélyek lecsitulnak. Szorongunk a vagonokban mint a heringek a hordóban, s megyünk apró dolgaink után. S hazamenni se jobb ennél... Rágyújtanék, de hátha közben befut a vonat... akkor el kell oltanom a cigarettát. Pocsékolás ... Milyen passzív, tehetetlen mindenki. Hogyha egy szép nő mutatkozna, akkor se rezzenne egyikük se. Egyébként nincsenek ts Itt szép nők. A nők a férfiakhoz hasonlóan, egyformán szürkék ... A tömeg folyton növekszik. A függővasútről zajos áradatként özönlik a nép. Az arcok némiképp élénkebbek, ám a peronra érve rögtön eltompulnak a tekintetek. Nőttön nőtt a tömeg. És mindenki •let. Együttérzek velük? Azt hiszem, szeretném, hogy ne mind jussanak fel. Persze nem szép így gondolkodni, de mi mást csinálhatnék. Ismertem egy lányt, négy évig nap mint nap beutazott Akaviból a központba, s a vonaton örökké állt. Négy év alatt egyetlen egyszer sem sikerült helyet kapnia. Nem akadt senki, aki egyszer ls átadta volna neki a helyét. Valaki csak annyit kellett volna mondSzigeharu Nakano (Japán): táncoló férfi Jon önmagának: „Légy férfi!", vagy: „Szánd már megl" s a lába mindjárt talpra állította volna. De nem akadt senki, aki rászánta volna magát. Szegény lányi... És én hasonló esetekben ugyanúgy viselkedem. Mindenki így tesz. Egész Japán. Látszólag nem kerülne nagy fáradságba udvariasnak lenni az emberekhez. S még sem vagyunk azok. Az ember csak magával törődik. „Csak a tiszta lélek nyílik meg a jónak." Hol vannak a tiszta lelkek? Üjra rákezdi a hangszóró. A szemközti peronra vonat fut be. Tolongás kezdődik, az érkezők diadalmasan vonulnak a kijárat felé. Az ember nézi őket: a boldogoki A mi vonatunk még mindig nincs sehol. Körülnézek. A közelben angol feliratú tábla: „No Lolteringl" Közelebb megyek, mellette a Japán szöveg: „Szükségtelenül ne ácsorogjunk a perononl" Dühbe hoz. Emlékszem, az egyik állomáson ilyen felhívás került a szemem elé: „A vagonon kívüli felszállás szigorúan tilos!" Mi az, hogy „vagonon kívüli felszállás"? Sose tudom meg, ha nincs ott a lakonikusabb angol nevű felírás: „Ne lógjunk a lépcsőkön!" A torkom elszorul. Hova köpjek? A peron szélén vízlevezető csatorna. De ma nem esett: aligha van benne víz. — Jö-ö-önl — hangzik fel élesen egy fiú kiáltása. A tömeg örvénylik. Egyesek rohannak, mások még tétováznak, vajon tényleg jön? Aztán sietnek a többiek után. Megjelenik a villamosvonat. A hangszóró ismét rákezdi fülsiketítő recsegését. Mindenkinek két dolog fontos: vigyázni, hogy a vonat kavarta por ne csapjon arcon, s hogy pontosan kiszámítsa, hol lesz vagonajtó. Közeledik a vonat, előtte mint forgószélben, por kavarog. A szemekben elhatározás, az arcokon konok elszántság. Az első — fehér sávos — vagon az amerikaiaké. A tekintetek elsiklanak mellette. A puha üléses, szinte üres, tükrös vagon nem kelt irigységet vagy felháborodást. Ilyesmire most nincs idő. A tömeg a japánok vagonjára veti magát. Aki elszámította magát a legközelebbi feljáró közelébe furakodik. Nekem sikerült ajtóközeibe Jutnom! Csak el ne sodorjanak. Az ajtók kinyílnak, kiözönlenek az érkezők. Az ajtók előtt dugó keletkezik. Mindenki elsőnek akar feljutni, s ezért megakadályoz mást az előrehaladásban. A peron két egymásnak feszülő legyező. Hajladozik a két legyezőszár. Az emberek lihegnek, amint előre-hátra inognak. Elől alacsony férfi. Sapkája nyomja az államat. Jobbomon negyven év körüli kemény asszony tolakszik. Feje a sapkás fölé ágaskodik. A férfinak alacsony növése miatt alaposan kijut. Egyrészt dühösen taszigálják a leszállók, másrészt a mögötte állók pajzsnak használva egyre előbbre dobják. Megtépázódik a szerencsétlen. S ez így megy végeérhetetlenül. Aztán robban a dugó. A szerencsétlen szökni akarna, de nem tud. S ekkor egy helyben kezd ugrálni. Zavar engem is, az asszonyt is. Nem ugrik magasra, de a sapkája most az asszon/ orrát verdesi. A hangszóró rekedten hajtogatja: — Siessünk a kiszállással, meg a felszállással! — Nahát, mit táncol ez az alak? — kiabálja az asszony. Csakugyan, pontos a kifejezés „táncol". Jégesőként zúdul a szerencsétlenre a gúnyolódás. — Hé, hél Hopp, hopp! A férfi nyakát csavarja, válaszolna, de nem bír. Tovább ugrándozik. Mellettem valaki kacag. Szétmarcangolnám ezt az asszonyt. Odafordulok, látom erőszakos húsos ajkát. Undor fog el. Alig állom meg, hogy rá ne szóljak: „Hagyja békén! És hallgasson!" Még agyontapossák a szerencsétlent". Az asszony folyvást csúfolódik, a férfi pedig a fejét se tudja forgatni. Ugrál, mint a felhúzható játékbéka. Be kell fognom ennek a némbernek a száját! Hadd halljon egy-két kedves szót most azonnal. — Hagyja már abba ezt a hülyeséget! — visít az asszony. A hangja kellemetlen és átható. Micsoda ronda némber. A férfi megszólalna, de ekkor elfogy a leszálló és a hátul állók az ajtóhoz lódítják. Vele együtt engem is: csaknem elesem. Ott van már az asszony is. Minden oldalról fokozódik a nyomás. Az alacsony férfi úgy repül a vagonba, mintha rúgnák. Aztán az asszonnyal együtt szem elől veszítem. A vagon zsúfolt, állani is alig lehet. Az ajtónál a fogantyúba kapaszkodom. Fütty és indulunk. Az első, fehér sávos vagonból ezalatt senki se szállt kl. Senki se szállt ki és senki se szállt be. Köpni sincs erőm. SZÁNTÓ IRÉN fordítása 1968. VIII. S. 10