Új Szó, 1968. augusztus (21. évfolyam, 322-240. szám)

1968-08-01 / 211. szám, csütörtök

MEZÖGAZDASAGI HELYZETJELENTÉS Vége felé közeledik az aratás A hozamok jobbak a vártnál 0 Lassult a betakarítás, gyorsult a tarlóhántás # A szalma összegyűjtésére nagy gondot fordítanak A nyugat-szlovákiai kerület­ben jó volt az aratás kezdete, de rossz a befejezése. Balún Bartolomej mérnöknek, a Nyit­rai Mezőgazdasági Társulás fő­agronómusának megjegyzése — hogy a gabona négyötödének a betakarításáig még egy esz­tendőben sem ment olyan gyorsan a munka, mint az idén —, csaknem az egész kerületre érvényes. Az utóbbi napokban azonban nagyon lelassult az aratás üteme. A futó esők lehe­tetlenné teszik a folyamatos betakarítást és csak hektáron­ként, „lopkodva" lehet csépel­CSAK FELEANNYI TELJESÍTMÉNY Ha figyelembe vesszük, hogy két héttel ezelőtt a heti telje­sítmény 84 351 hektár gabona betakarítása volt, akkor bizony a múlt heti 52 603 hektár kalá­szos betakarítása kevésnek tű­nik. A lemaradást nemcsak az okozza, hogy a brigádosok tá­vozásával csökkent a kombáj­nok száma, hanem inkább a kényszerpihenő játszik közre. Ha nem jön közbe az esős idő­járás, a Bratislava-vidéki, a ga­lántai, a nyitrai, az érsekúj­vári, a komáromi és a lévai já­rásban már régen végeztek vol­na az aratással. MÁR NEM SOK AZ ARATNIVALÓ Szerencsére a nyugat-szlová­kiai kerületben a 322 958 hek­tár gabonából már csak 43 345 hektár kalászos betakarítása MEDDIG VÁRJUNK? Községünkben az építkezési tervek szerint a Kisvég utcában sor kerülne a víz levezetésére. Erre a célra 30 betoncsövet rendeltünk a PREFA kassai üzemétől. A megrendelést nyug­tázták s közölték velünk, hogy a betoncsöveket a második ne­gyedévben leszállítják. Azóta már hétszer írtunk sürgető le­velet, de eredménytelenül. A csöveket a jaklovcei üzemrész­leg gyártja, sajnos még arra sem méltatnak minket, hogy válaszoljanak. A lakosság a HNB-re neheztel, pedig a PREFA üzem nem tartja be az ígéretét. IAKAB SÁNDOR, Szirénfalva OLCSÓ SZÁLLODA?! Aki tegnap kora reggel a bratislavai állomáson járt, meg­lepetésben volt része. Az állo­mási csarnok vendéglője előtt vagy harmincan feküdtek a kö­vezeten. Legtöbbjük borostás arcú suhanc volt, de akadt köz­tük idősebb és egy nő is. A büfé előtt állók — ahol feke­tekávén, kekszen és cukorkán kívül más egyebet nem tudtak venni — fejcsóválva nézték e furcsa „szállodai" részleget. Fél óráig időztem az állomáson, de a közbiztonság őreit sehol sem láttam. Az alvók bizonyá­ra még éjféltájban elszende­rültek, úgy látszik ezen senki sem botránkozott meg, jóllehet az állomásnak is vannak vasúti rendőrei. Szlovákia fővárosa nem engedheti meg, hogy vas­úti állomásának csarnokából bárki is olcsó szállodát csinál­jon. EZ AZTÁN HIGIÉNIA A losonci Ryba büfében min­dig sok a vásárló. Olcsó és íz­letes ételt, hűtött sört lehet ott kapni. Jómagam is betértem tegnap. Elfogyasztottam a hal­salátát, és sorba álltam sörért. Miközben várakoztam, szemügy­re vettem az üvegszekrényben elhelyezett árut. Mit látok? A celofánpapírral betakart túrós lepényeken ezernyi apró légy. Odahívom a kiszolgálónőt, mu­tatom, mit fedeztem fel. ö azonban rántott egyet a vállán, és tovább szolgálta ki a vevő­ket. A polcokon is hemzsegnek a legyek. Nem tudom ki, hogy van vele, de nekem az Ilyen higiénia láttán még a sör sem kellett. — NÉMETH ­van hátra. Az említett járások már közel jutottak a célhoz. Például a galántai járásban csak 380 hektáron, a nyitrai já­rásban meg 550 hektáron kell kicsépelni a gabonát. Az észa­ki járásokban viszont, mint a trenčíniben, a kalászosoknak még az 52 százalékát, a seni­caiban pedig az 50 százalékát kell betakarítani. A SZALMÁNAK KELETJE VAN Köztudomású, hogy szálas ta­karmányokból kevés termett. Ezzel magyarázható, hogy a gazdaságok a tarlókeverékek vetésével igyekeznek pótolni, amit még lehet. De a szalmát is ügyesen kazlakba rakják, hogy ne tegye tönkre az eső. A déli járásokban a tarlón már alig lehet szalmát látni. Ez, meg a gyakori eső tette lehető­vé a tarlóhántás meggyorsítá­sát. Számítani lehet rá, hogy a gazdaságok a héten behozzák az eddigi lemaradást. NEM VÁRT HOZAMOK Aratás előtt senki sem bízott elfogadható hozamokban. Ki­váltképpen a nyitrai járásban voltak gyengék a kalászosok, s csak 23—24 mázsás átlagho­zamot vártak hektáronként. Most azonban már kiderült — ahogy a főagronómus mondja —, hogy búzából 28—29 mázsa, árpából meg 26—27 mázsa lesz az átlagos hektárhozam. Az aratás kezdetén a komáromi járásban búzából csak 26 má­zsás, árpából meg 27 mázsás átlagos hektárhozamot vártak. A jobb területek termése azon­ban búzából 7, árpából pedig 5 mázsával javította az átlagos hektárhozamokat. Ogy látszik, hogy az érsekújvári járásban sem lesz sokkal kisebb a ho­zam. Búzából 32 mázsa körüli, árpából pedig 29 mázsa körüli hektárhozamra számítanak. (bjj OÍCiÓ Cemccanáb A nyári szabadságok kellős közepén vagyunk. Azt hiszem, egyetlen ember se akadna, aki ne a tenger mellett szeretné el­tölteni szabadságát. Ez esetben azonban pénztárcánk tartalma sokszor álljt parancsol, s így kénytelenek vagyunk megelé­gedni egy „jutányos" hazai üdü­léssel, vagy fürdés-napozással a Duna-parton. Némelyek véleménye szerint azonban egy balatoni üdülés jó­val olcsóbb, mint egy belföldi utazás. Erről győződhettem meg a minap, amikor egyik ismerő­sömmel találkoztam. Erősen napbarnította bőre már mesz­sziről elárulta, valahol a ten­ger mellett tölthette szabadsá­gát. — Jugoszláviában vagy Bul­gáriában nyaraltál? — kérdez­tem tőle kíváncsian. — Ugyan! — legytntett. Az idén még nem tellett egy na­gyobb külföldi utazásra, csak jövőre szeretnék menni. — Es hol barnultál le ilyen szépen? — érdeklődtem tovább. — Csak leugrottam felesé­gemmel két hétre a Balaton­hoz — szólt hetykén, aztán to­vább folytatta. — Igaz, hogy idei szabadságunkat a Tátrában szerettem volna eltölteni, de feleségem hallani sem akart róla. Mindenáron külföldön akart nyaralni. „Hadd pukkadjon meg Ilus! Nehogy azt gondolja, csak ne­kik telik külföldi útra. És bi­zonyára kevesebbe is fog ke­rülni, mint egy tátrai utazás" -— bizonygatta feleségem. — Kénytelen voltam bele­egyezni, pedig ebben a nagy kánikulában jobban szeretem a hegyek és az erdők friss le­vegőjét, mint a strandok zaját. De hát szembe lehet szállni az asszonyok akaratával...?! — És legalább valóban olyan olcsón megúsztátok? — sze­geztem neki hirtelen a kérdést. Ismerősöm láthatóan zavarba jött. Egy ideig csűrte-csavarta a dolgot, végül mégis kibökte: — „Csekély" 5000 forintba! FEKETE ILONA Drága önkiszolgálás Aránylag kevesen vagyunk ebben az országban, akik azzal dicsekedhetünk, hogy az ultra­modern prágai röptérre a meg­nyitás napján az elsők között érkeztünk. Büszkén mondom: én azok közé tartozom! Már akkor, amikor IL-18-as gépünk leszállásra készült, megcsodál­tam — útitársaimmal együtt — a hatalmas üvegtáblákat, az óriási teraszt stb. Valameny­nyien elismeréssel adóztunk építészeinknek. Miután azonban a leszállásunkat követő tizenöt perc után még mindig ott áll­tunk a betonon, a sivító gépma­darak között — azon igyekez­ve, hogy elhallgattassuk a há­rom félelmében bömbölő kisko­rú útitársunkat —, csodálatunk kissé alábbhagyott. A steward meg csak egyre biztatott ben­nünket, hogy nemsokára mehe­tünk. Valóban, röpke húsz perc múltán bekerültünk az előcsar­nokba. Régi szokásunk szerint egyenesen az autóbuszhoz siet­tünk volna, ám az új ruhába bújtatott steward mosolyogva tudtunkra adta, hogy poggyá­szunkról magunknak kell gon­doskodnunk. Ismét fél órát vár­tunk, míg az automatizált vona­lon megjelentek a csomagok. S ekkor következett a legelra­gadóbb mutatvány: egy öreg nyugdíjas bácsi — a csomagke­zelő — korának megfelelő tem­póval, szépen egymás mellé rakta a bőröndöket és a táská­kat, majd megszámlálás után, egy rövid fél órán belül „meg­kereste" azok gazdáit. Kissé méltatlankodva, ennyi viszon­tagság után mégis boldogan, a kijárat felé siettünk. A légifor­galmi társaság autóbusza per­sze éppen az orrunk előtt ment el, tehát nem maradt más hát­ra, mint további tizenöt percet várni a következőre. Várakozá­som közben határoztam el, hogy nyilvánosan szóvá teszem szol­gáltatásunk eme remek formá­ját. Bevallom azonban, hogy az autóbuszban kissé lecsillapod­tam, szinte hálát éreztem, amiért a Bratislava—Prága vo­nalat hatórás vonatdöcögés he­lyett, csekély két és fél óra alatt tettem meg. Meg aztán arra is gondoltam, hogy min­den kezdet nehéz és hogy az első nap tapasztalatain okulva, az illetékesek bizonyára javíta­nak a helyzeten. Csakhogy az­óta többször megtettem ezt az utat és kijelenthetem, hogy ,,a repülőtéren a helyzet változat­lan!" A közelmúltban — a horribi­lis önköltséget emlegetve és a szolgáltatások javulását ígérve — emelték a repülőjegyek árát. (A Bratislava—Prága vonalon húsz koronával.) De a szolgál­tatások javulása helyett, annak redukálását észlelem. Valahol azt olvastam, hogy szolgáltatá­sunk hálózata és minősége egy hárommilliós nemzetnek felel meg. Remélem, hogy ezúttal legalább a statisztika pontos és hogy a prágai repülőtér esetét is belekalkulálták. Elvégre az ember nem veszítheti el min­den illúzióját!!! A szót értő embereknek Motto: Azt állítják rólunk, hogy túlságosan érzékenyek, vagyunk. Csakugyan, nagyon érzékenyek vagyunk — az ér­zéketlenségre és pökhendiségre. Uhrovcén is rentábilis a mezei téglagyár (né) Ezeket az emlékezetes szava­kat olvastuk a Nové Slovo leg­újabb, 11. számában „A szót ér­tő csehekhez és szlovákokhoz intézett szó" cikkben. A cikk egyébként, hevenyé­szett fordításban, így kezdődik: „Őseink százhúsz esztendő­vel ezelőtt írták meg a szlovák nemzet követeléseit. Ez már követelés volt, nem holmi ké­relem vagy panasz. Ez a fel­lépésünk éppoly természetes, mint öntudatos volt: —... hogy Magyarországon vége vet­tessék az egyik nemzet vagy nemzetiség másik felett való uralkodásának, az ilyen hatal­maskodás gyökerestül kiirtas­sék, s így egyetlen nemzet se kényszeríttessék arra, hogy a legcsekélyebb mértékben is fel­adja jogait..." A cikk a továbbiakban meg­állapítja: szégyenletes, hogy százhúsz esztendővel később a nemzet kénytelen ugyanezt a célt kitűzni maga elé. Teljes mértékben egyetér­tünk szlovák barátaink és test­véreink követeléseivel. Az íté­lőképes polgártársak nyilván eddig is tisztában voltak azzal, hogy a szlovákokat nem a ma­gyar paraszt, zsellér, vagy munkás nyomta el, hanem a nemzetközi „úr", aki ugyanúgy igát vetett mind a szlovák mind a magyar szolgái nyaká­ba. Ennek kapcsán ideje lenne leszögeznünk: a múlt század közepéig, tehát a polgárosodás időszakáig szó sem lehetett a régi Magyarországon holmi nemzeti elnyomásról. Egyfor­mán el volt nyomva az ország minden dolgozója, mint Ady Endre írta, „magyarok és nem magyarok". Visszatérvén tehát a felhí­vásra, amelyet a szlovák nem­zet reprezentánsai, kiválóságai írtak alá, tudósok, művészek, sportolók, kijelentjük, hogy a felhívással teljesen egyetér­tünk. Kívánjuk szlovák barátaink­nak, testvéreinknek, hogy éle­tük kiteljesedhessék, érjék el minden ifjú nemzethez méltó kitűzött céljukat. Ám szeret­nénk, ha tulajdon követeléseik kétségtelen jogosságát felmér­ve, tőlünk, szlovákiai magya­roktól sem tagadnák meg el­idegeníthetetlen jogainkat. Ezekben a sorsdöntő pillana­tokban megpróbálunk mindent elfeledni; vállvetve állunk a vártán, szabadságunkat, az egy­séges és oszthatatlan szabadsá­got idézzük. Meggyőződésünk, hogy sza­vunk nem marad a pusztába ki­áltó szava ... BABOS LÁSZLÓ A tejhordók ébresztőórája még nem csengett, ami­kor a barátom engem ébresz­tett. Halászni mentünk. Súlyos szempilláimmal kö­nyörtelen harcot vívtam. Lajos barátom bemutatta a Simcájá­ban üldögélő társunkat. „Bu­kasz" — morogta az kezét nyújtva s feje azonnal félrebil­lent és tovább szunyókált. Út­közben megtudtam, hogy ha­lász-álneve Buksi. Hajnali szürkületben érkez­tünk a kiszemelt helyre. A tó felett vastag rétegben ült a köd. Lajos tapasztalt mozdula­tokkal összeállította a horgász­botokat. öt különböző színű úszó egymásután öt loccsanás­sal törte meg a magasztos csen­det. A feszültség higanyszála egyszeriben felszökött. Rajtam volt a sor. Minden igyekezetem ellenére az én fonalam egy be­nyúló állvány felé szállt és be­leakadt. Társaim szigorú tekin­tetet vetettek felém, azonban észrevették szememben a kez­dő könyörgését és megbocsáj­tottak. Kissé távolabb tőlünk Buksi teát főzött. Hátizsákjában egyébként egy demizson ivóvi­zet, vagy öt kilogramm burgo­nyát és egy tucat sertéskonzer­vet hozott. „Nem halunk éhen, Vi igya ebédre olyan gulyást készítek, hogy csak úgy ropog" — szólt Lajos felé. Aztán egészen más hangon kérdezte: — Semmi? — Semmi, válaszolt Lajos. A nap már felbukott a lát­határon és sugarai aranyat szőttek a víz felett lengő párá­ba. A tó vize tiszta volt, mint a kristály. Lassan, alig észreve­hetően úsztak benne az apró halak kisebb-nagyobb csapatok­ban. Ha a kishalak ilyen nyu­godtan úszkálnak, aligha van ragadozó a közelben. Ez volt a véleményem, s ezt ki is fej­tettem társaim előtt, ők azon­ban csak szótlan összenéztek. Mintha azt mondták volna: „Közönséges nyúlvadász, ő ma­gyaráz nekünk a halászás for­télyairól." Úgy láttam, jobb, ha ezután nem szólok. „A mesterek" a sok hiábavaló próbálgatás után fémhalacskával kísérleteztek. Néhány méterrel mögöttük egy fának dőlve olvastam. Csak néha emeltem fel a tekinteteim, s aggódva tapasztaltam egyre növekedő idegességüket. Ez ért­hető volt, mivel — ahogy pas közben kiderült — a szomszéd­asszonyuknak is ígértek egy­egy csukát... Buksi váratlanul felkiáltott: — Lajos, kapás! Lajos ledobta a horoglécet és szaladt, ahogy csak bírta. Közös erővel akarták kihúzni a zsákmányt, amely a jelek sze­rint különös nagy példány lehe­tett. Meglepődtem, amikor La­jos egyszeriben földhöz vágta a lécet, haragosan Buksi sze­mébe nézett és rámordult: „Szerencsétlen tomolykó, hát nem látod, hogy ágban akadt el a horog I" Sajnálkozva néztem őket, de közben minden pillanatban kedvem lett volna hangosan fel­kacagni. Igyekeztem, hogy ezt ne vegyék észre, arcomra az együttérzés álarcát helyeztem. Ez nyilván tetszett a társaim­nak, mert ebéd közben kifejtet­ték, hogy még lehet belőlem valami. Ezt úgy gondolták, még lehet belőlem halász, türelmes, olyan, aki balsiker esetén sem veszíti el a fejét. Estefelé, amikor már a haza­térés ideje közeledett és tár­saim üres halzsákjaikat elhe­lyezték a táskájukban, előszed­tem sörétespuskámat, s gondol­tam, kivárom a vadkacsák hú­zását. Nem is kellett sokáig várakoznom. A fűzfák felett jó­kora sereg húzott át. Puskám eldördült — s öt élettelen fe­kete folt hullott alá a fűbe. Ugyanannyi, ahány horgászbo­tot hajítottak a vízbe társaim kirándulásunk kezdetén. Lajos sokatmondóan dörzsölte össze tenyerét, Buksi pedig hozzám lépett és megveregette a vál­lam. A faluban betértünk a kocs­mába. Beszélgetés közben hoz­zánk szegődött egy halász s egy vadkacsa fejében vagy három­kilós harcsát ajánlott fel. El­árulta, hogy eredetileg vadász­ni ment, de nem volt sikere, így hát előszedte a horgászfel­szerelését és ... Mindenki jől szórakozott ezen a furcsa vé­letlenen. Társaim irigy tekinte­teket vetettek „vadászzsákmá­nyom", a tekintélyes harcsa felé Barátságunk most is tart. Ha halászni mennek, rendszeresen magukkal visznek, és sosem fe­lejtik el megkérdezni: — Hozod a puskádat is? MARTIN KISS kHttt4J 1968. VIII. X.

Next

/
Thumbnails
Contents