Új Szó, 1968. augusztus (21. évfolyam, 322-240. szám)

1968-08-16 / 226. szám, péntek

••©arrsspsaa f^TT^IÍ on m ID AZ ELSŐ ÖT LAKÓ mór beköltözött. A ház két oldalán még állványok magasodnak, a környékét mészfoltok tarkítják, és a kapu közelében egy árva taliga szomorkodik. A pántvasak rozsdásak, amikor játékosan tologatni kezdem, a kereke nyikorog, sír, mintha valami nagy fájdalma lenne. A kapu alatt a levélszekrények is mészfoltosak, csak öt zöld doboz ragyog szépen, tisztán. Ezeket már gondos kezek lemosták, kifényesítették. Apró fehér papírsávokon: nevek. Az egyiket kézzel írták, szép megfontolt betűkkel, a másikat írógéppel, a harmadik egy nyomtatott névjegy, a negyediket gumibetűkkel nyomták a papirosra, az ötödik név szinte olvashatatlan. Hevenyészve írták puha ceruzával, felületes, gyors vonásokkal, kissé türelmetlenül. Aki ezt írta, az csak átutazó ebben a házban, az nem akar véglegesen letelepedni, az csak úgy véletlenül érkezett ide, még n

c,..ny nap és továbbsiet, hát csak úgy futtában kiírta a nevét, mert valahonnan, valakitől levelet vár és az újságkihordónak is tudnia kell, hogy ő itt lakik . . . Ha lenne kulcsom és kinyitnám a levélszekrény ajtaját — nyikorogna. Ugyanúgy nyikorogna, mint a kapu közelében unatkozó taliga kereke. Az első öt lakó már beköltözött. Az öt levélszekrény hirdeti, hogy az új ház első emelete megtejt. Négy ajtó mögött már szövik a színes terveket: még egy kis szekrényt kell venni... meg egy kovácsolt vas függőlámpát... fotelt az ablak elé ^állítjuk,.... jövőre a másik szobába is veszünk szőnyeget. . . kovrált, az most nagyon divatos . . . NÉGY AJTÓ MOGUL vidám, erős zajok szűrődnek a lépcsőházba, az egyik lakásból tánczene, a másikból asszonyi ének. Szinte látom, amint a daloló asszony a gázkályha előtt áll, s nézi, ahogy a morzsába göngyölt hús sisteregve pirul az olajban. Az asszony énekel, mert boldog, jó kedve van. A férfi néha kikapcsolja a porszívót, kinyitja a szoba ajtaját és beleszagol a levegőbe. Elégedetten dörmög, csak úgy magának, a hús mellé tálalt kovászos uborkára gondol, és még a nyál is összefut a szájában. Négy ajtó mögött kellemes, jó zajok, hangok, szagok hirdetik, hogy az élet szép, most már lakás is van, kedves puha otthon, itt jó lesz élni, lassan megöregedni, mélyeket kortyolni a nyugodt nappalok és öleléstől forró éjszakák szépségéből. AZ OTODIK LAKAS ajtaja előtt egy kicsit várok. Ez az ajtó hideg, barátságtalan, ezt az ajtót nem szeretik kinyitni, ez az ajtó nem tud hívogatón kitárulni. Ez az ajtó szomorú, nem tud mosolyogni. ' A csengő hangja is durván éles. Ez a csengő nem szokott örömöt hirdetni, ez a csengő nem beszél, csak jelent. Mert a csengők is tudnak beszélni. Van, amelyik azt rikoltja: megjöttem anyuka, jaj de éhes vagyok! Az ébresztőóra csengője bohém jóindulattal, kissé rekedten kiált az alvóra: gyerünk, ki az ágyból, hasadra süt a nap! Az iskolákban a csengők nevetnek, mert tudják, hogy hívó szavukra a folyosóra tódul a sok gyerek, és ők nagyon szeretik a gyerekeket. A férfi mérnök, az asszony műszaki rajzoló. — Két héttel ezelőtt költöztünk be ebbe a lakásba. Három évig vártunk rá ... — Nagyon szép lakás . . . — Igen, szép. — Ez az igazi boldogság ... — Boldogság? Egy lakás még nem boldogság, életszükséglet! A medve barlangban lakik, a róka odúban, az ember lakásban . . . Ezt a férfi mondja. Hűvösen, kategorikusan, szürke hangon... De — ez a szürke hang: nyikorog. A taligára gondolok ... az árva, szomorú, nyikorgó taligára és a levélszekrényre, a hanyagul odavetett betűkre. Igen, ez a férfi írta... itt ennél az asztalnál. Talán még mondta is közben, hogy „erre a néhány napra nem érdemes cifrázni, ő úgyis költözik, az asszony majd írja ki úgy, ahogy akarja". HÁROM ÉVIG vártak erre a lakásra. Egy albérleti szobában éltek. Amikor két évvel ezelőtt megszületett a fiú, az asszony hazament a babával az édesanyjához, wert a főbérlő nem tűrt gyermeket a lakásban. A gyerek ottmaradt a nagymamánál. Persze — mondták az öregasszonynak, — csak amíg megkapjuk a lakást... Tudja anyuka, nincs hova vinnünk a Tibikét. . . Anyuka tudta, anyuka vállalta. Aztán mikor megtudta, hogy már két-három hét és a fiatalok beköltözhetnek az új fészekbe, még a harmadik szomszédasszonynak is elújságolta, hogy „na már van lakásuk, most majd elviszik az én kis bogaramat a városba, jaj de szomorú, lesz akkor a ház . . ." Anyuka tévedett: Tibikét nem vitték el, Tibike még most is ott játszik a két diófás udvaron, az öregebbik fa alatt. KEZDETBEN jó volt az a kis albérleti szoba. Kicsi volt, szűken voltak, jobban össze kellett simulni, még ha nem akarták, akkor is egymáshoz értek. És hiába bújt az asszony a sarokba öltözködni, opálos bőrét nem rejthette el és boldogpirosan lobbant a férfi vágya. Aztán valami elromlott, ölelő karjuk ellankadt, hirtelen únni kezdték egymást, aztán gyűlölni. Ma már közönyösek. Ma már a bíróság valamelyik szobájában egy kemény irattartó fedőlapján szerepel a házaspár neve. Az irattartóban néhány fehér papírlap . . . „ezért kérem a házasságunk felbontását"... — az 1968. május 14-i tárgyaláson a felek kitartottak szándékuk mellett ..." Ma már az asszony is sietve indul munkahelyéről egy legénylakás felé, a férfi pedig néha az egész éjszakát ott tölti a másiknál. MAR NINCS PROBLÉMA... csak a lakás, az új lakás. Mert ezt közösen vették, ezért közösen gürcöltek. Ez most baj, nagy baj, mert egyiknek sincs annyi pénze, hogy kifizesse a másikat. — Már hirdettük is. Szeretnénk eladni. Több jelentkező is akadt, de mindenki olcsón akar lakáshoz jutni, mi pedig szeretnénk a pénzünket visszakapni. Hát igen, csak ez a probléma. Mert a bútort könnyű elosztani — ez az enyém, az a tied, ez az enyém, az a tied ... A GYEREKNEK jó dolga van falun a nagymamánál. Ott legalább mindig van friss zöldség, gyümölcs, levegőn van a gyerek . .. persze fizetnek a mamának.. nem kívánják ingyen. A Tibike jövője? Azon még nem gondolkoztak, de hiszen Tibike még csak kétéves, van idő. Csak a lakás a probléma. Hiába, nincs más megoldás, el kell adni, vagy ki kell cserélni két garzonért. ESTE VAN. Az új ház első emeletén csak két ablak világít. Az ötödik lakás két szobájának ablaka. Nem hangulatlámpák csillognak, a nagy csillárok erős, hideg fénye ömlik a kapu mellett szomorkodó árva taligára. PÉTERFI GYULA TANULÄS KÖZBEN „A gépet lelőtték, a híd megmaradt... 66 „November 17. Egyetem tanulmányi központja, Szene" — hirdeti a tábla az iskola falán. Bellii tágas elocsarnok, asztalok, fotelek, a falak mentén virágok. Rend, tisztaság és kellemes, idegnyugtató csend. A központ 1960-ban létesült. A nálunk tanuló kUlföldi diákokat nyelvileg készítik elő főiskolai tanulmányaikra, jelenleg Vietnam, Szíria, Szudán, Libanon, jordánia és Laosz fiait tanítják a szlovák nyelvismeretre. Huynh Thu Luong és Le Huy Khuon társaságában ülök az olvasóteremben. Mindketten Észak-Vietnamból jöttek hozzánk az elmúlt év augusztusában. Luong, a kislány BratislaA vába készül. Élelmiszerkémiát szeretne tanulni. Khuon, a fiú pedig a zólyomi erdészeti és faipari főiskolán akarja folytatni tanulmányait. — Milyen meglepetés érte önöket, ós mi az, amire majd a későbbiek folyamán is szívesen gondolnak vissza? — kérdezem. 1— A szívélyes fogadtatás, a modern házak, berendezés, a nagyméretű villamosítás. Mindenhol jó emberekkel találkoztunk. Amikor Prágába utaztunk, az utasok szinte versengtek a társaságunkért. Az egész úton mesélnünk kellett magunkról és hazánkról. Számunkra az első havazás volt a legnagyobb élmény.' Azonnal leültünk és megírtuk haza a nagy szenzációt. — Kivel és kikkel leveleznek? — Én a nagyapámmal — mondja a kislány. — Nekem meg a két bátyám és az idősebb öcsém ír a leggyakrabban — feleli a fiú. — És miről írnak? Mi újság odahaza? Kérdésem bénitólag hat. Az eddigi kedélyes beszélgetés megakad, a vidám fiatal arcok elszomorodnak. — Szüleim a Nemzeti Felszabadító Front tagjai. Alig vannak odahaza, nincs idejük írni. Nagyapa sokat ír róluk. Jó érzéssel, olvasom, hogy egészségesek, nincs semmi bajuk. — Mindkét bátyám katona, sok nehéz harcban vesznek részt, ök erről írnak a legtöbbet. — Nagyapa azt írja, hogy az amerikaiak vegyi mérgező anyagokat alkalmaznak a békés lakosok ellen. — Bátyám egyik levelében leírja egy híd védelmét. Amerikai repülőgépek akarták felrobbantani A légelhárítás jól működött, a gépet lelőtték, a híd megmaradt. — Nagyapa meséli, hogy a kerti munkát gyakran kénytelenek félbeszakítani a légiriadó miatt. Ilyenkor a bunkerba futnak a veszedelmesen közelgő bombázók elől. Sokszor még éjjel is ott alszanak. — öcsém írja, hogy elhagyták iskolájukat, mert elérték területüket a bombázók. Ideiglenesen faházakban tanulnak, de sokszor csak egy fa árnyékában, ahol nem láthatók a repülőgépből. Levélrészletek, töredékek. Kicsiségükben is milyen sokatmondók. Szüleim meséltek hasonlókat húszegynéhány ezelőtti esztendő eseményeként. Már akkor is borzongott a hátam. És most ugyanazt hallom ismét. A jelenben még borzasztóbb, sokszorosan szomorúbb. A tengerparton üdülnek ... új, modern Duna-hidat építünk ... szövetkezeti lakásnegyedet adtunk át a lakosságnak ... tanulóink többsége pionírtáborokban tölti szünidejét... — hallják és olvassák a híreket ezek az alig húszesztendős fiatalok és közben megkapják a hazulról küldött leveleket. De őket mindez nem töri meg. Tudnak tanulni, szorgalmasn készülnek a vizsgákra. Tervezgetnek, a vizsga után valamelyik szövetkezetben akarnak dolgozni, hogy megismerkedjenek az itteni termelési módszerekkel. Tanulnak és dolgoznak, hogy tudjanak. Tudjanak újat teremteni, vagy újjáépíteni azt, amit talán épp most rombolnak le az amerikai B—52-es bombázók. EGRI FERENC A z elmúlt év októberében kaptam először. Ked /1 vene pártlapom oldalai közül húllt ki, amikor ' • kivettem a postaládából. „Írja le tizenháromszor és küldje szét tizenhárom napon belül, szerencsét hoz magának. Henger úr, aki a láncot megszakította, elvesztette a lányát, egy másik ember meghalt, míg tizenhárom személy, aki a láncot továbbbította, meggazdagodott. Ezért várhatja, hogy tizenhárom napon belül nagy szerencse éri." Vártam, vártam, de a szerencse csak nem jött. Lehet, hogy azért, mert elfelejtettem teljesíteni a feltételeket. Se lányom, se vagyonom, nincs mit vesztenem. Könnyelmű is vagyok, én bizony nem írtam le egyszer sem, amit rám bíztak, minek folytán nem is továbbíthattam. Utói is ért a szerencsétlenség, ha késve is, mert e napokban megint jött egy ilyen Irat. Ezúttal kétnyelvű. A második nyelv angolt Nyilván a nyomatékosság kedvéért. Most szabályosan postán érkezett, felbélyegezésénél a feladó igénybe vette a nyomtatványoknak kijáró postai illetékkedvezményt. A papír, az írás formája, a gép betűi ugyanaz, ami az elsőnél, csupán hanyagságom miatt immár húsz kópiát kell tovább küldöznöm és nem 13, hanem 4 napon, vagyis 96 órán belül. A szöveg is módosult. „Szent Antal lánca" helyett „Imádság" címet kapott, és tudomásomra hozták, amit előbb elfelejtettettek, nehogy eszembe jusson a szerencsét osztozgató kópia helyett készpénzzel támogatnom ismerőseimet... (Már éppen nyúltam a bugyellárisom utáni f Továbbá — nem árt, ha tudom hogy „aki a láncot megszakítja, arra szörnyű gázhalál vér." Szóval — lányom, vagyonom már nem elé^, mulasztásom esetén az életem is kockán forog. Komoly érvelés számomra, mert már megszoktam, hogy élek, és ezért, vagy talán éppen ennek hatására eszembe jutott, hogy kaptam én már Ilyen házhoz szállított szerencsét, valamikor a harmincas évek elején. A szöveg azóta csak annyiban változott, hogy akkoriban — nem lévén olyan elterjedt a gépírás — csupán hétszer kellett kézzel lemásolniés gázhálál helyett tűzhalál fenyegette a szabálysértőt. (Na perszel Azóta fejlődtek azok ts, akik kitalálták.) A szerencsével tehát nem jó packázni — beláttam — tehát felhívtam az egyik barátnőmet, akinél tudtam elkél ilyesmi a háznál, és megkérdeztem, nem tart-e igényt a kivételes lehetőségre? Mert akkor telefonon továbbítom, jElvégre velem sem állt meg az idő.) Mire ő, hogy köszöni, de kapott eredeti kópiát. Nem csak ő, hanem a házban lakó két nőismerőse is, meg egy nő a hivatalban, ahol dolgozik. No és azért sem kér az enyéböl, mivel — csakis a postán érkezett szerencselánc teljesértékű. Olvassam el figyelmesen a kapott utasítást. Ne vegyek igénybe postagalambot. A pártlap sem felel meg a célnak. Egyébként — barátnőm szerint buta tréfa az egész, ne törődjek vele, dobjam a papírkosárba. — Bedobnám — válaszoltam, de ő már nem hallotta, mert unva a témát letette a kagylót. Így hát csak magamba morfondíroztam. A butaság végeredményben magánügy, amíg csak egy ember butaI De az ostoba tömeg már közügy. Ami közügy, az már az én ügyem is, tehát törődöm vele, és nem dobom szó nélkül a papírkosárba, mert sokallom mindazt, amit a népbutítók által félrevezetett tömegek véghez vittek már a történelemben. Es véghez vihetnek ezután ts. Akkor meg a láncnak lesz igaza. Gázhalál, tűzhalál, elvesztem lányom, fiam, vagyonom. Míg ha szóvá teszem, 20 példányban, 100 példányban ... 80 ezer példányban amennyiben ez az újság megjelenik ... és nyolcvanezer olvasó közül legalább 20 elkezd az írásom nyomán gondolkodni. Szerintem már az is nagy szerencse. Tehát — szóváteszeml DÁVID TERÉZ 1968. VIII. 16 12