Új Szó, 1968. augusztus (21. évfolyam, 322-240. szám)

1968-08-02 / 212. szám, péntek

„Európa volt a hazájuk, szegény nemzet a szerelmük, szocializmus a törvényük, demokrácia a mértékük és az emberség a magyarságuk. " (

F Á B R Y Zoltán) -j J Ó C S I K LAJOS : UJ ARCU MAGYAROK bölcsőjénél I • • • K m m m ^^ • • Sokat töprengtem, hogyan zsúfoljam bele a A Sarló 40 EVES A SARLÓ Ezekben a napokban emlékezünk a SARLÓ megalakulásának 40. évfordulójára. A Nyári Ifjúsági Találkozó részvevői nemcsak megemlékeztek erről a jelentős évfordulóról, de maguk közt üdvözölhették Győry Dezsőt és Szalainai Rezsőt is. A többi sarlós, akinek neve elválaszthatatlan a csehszlovákiai magyarságtól, lélekben ugyancsak Keszegfalván volt. Balogh Edgár, e mozgalom vezére levélben köszöntötte a mai fiatalokat. Az évforduló közeledtén a Keszegfalván elhangzott visszaemlékezésekből közlünk néhányat, ezzel is kifejezve őszinte megbecsülésünket a múlt iránt, a Sarlósmozgalom iránt, melynek vezérszava az: EMBERSÉG volt,, Sokat töprengtem, hogyan zsúfoljam bele a „pillanatba az idő egészét", néhány sorba a hosszú évek küzdelmeit a 40 éves évfordulóig, amikor a Sarló 1928-ban a gombaszögi táborozáson megszületett. A genezis első perce, hogy a 20-as évek közepéig mindenütt megalakultak a cserkészcsapatok a szlovákiai magyar városokban és Prágában a Szent György Kör. Két-három évi cserkészkedés elég volt ahhoz, hogy lehántsa rólunk a szokványos cserkészromantikát és a hazai rögökhöz ragaszszon. És ebből sajátos mozgalom támadt: a regősvándorlás. Balogh Edgár, a Szent György Kör vezetője, már 1926-ban így indította új csapásra a regősmozgalmat: „Ezennel Igazolom, hogy X. Y. vezetésével vándorló cserkészek azon az országos vándorlási versenyen vesznek részt, melyet a prágai cseh Károly Egyetem magyar cserkészeiből alakult „Szent György Kör" a Losoncon megjelent „A Mi Lapunk" ifjúsági folyóiratban kiírt." Mintegy 9— 10 őrs indult a versenyre. A program: mesedélutánok, tábortüzek tartása, játékok és éneklés a falvak fiataljaival, valamint etnográfiai elemek gyűjtése. Már az első esztendő bebizonyította, hogy a regősromantikával nemigen lehet mozogni a falvakon. Minket csendő,rfedezet kísért ki Kamocsáról, mielőtt mesedélutánunkat megtarthattuk volna. A felismerés: a falu olyan társadalmi és gyarmati szolgaságban él, hogy a hatalom még mesével, dallal és játékkal sem engedi „felszabadítani". Két év után tapasztalatcserére gyűltünk öszsze Gombaszögön. A következőkre jutottunk. A falu nem idillikus egység. Osztály- és gyarmati elnyomásban él. Ehhez a valósághoz irodalmi igényünk inkább Móricz, mint — korábban — Szabó Dezső. Kutató módszerünk nem az etnográfiai elemek gyűjtése, hanem a szociográfiai felmérés, tények és összefüggések megállapítása. Az új munka a Sarló jegyében folyik tovább. Ez történt ma 40 esztendeje, 1928-ban, a Sarló bölcsőjénél, a szilicei karsztos fennsík tövében, Gombaszögön, 52 regős táborozásán. Ady, Móricz, Kassák hatásával, önerőből átvehető hagyományokból és tapasztalatainkból ötvözött önképletünk Győry Dezső Űjarcú Magyarok címen foglalta lírába és versbe. És egy végleges hatás: egy évvel később Fábry Zoltán, a Korunk 1929-es évfolyamában megírta Etnográfiai szocializmus című cikkét, a Sarló címére. Ez fájt, de mint eredményes operáció, bár egy évvel korábban lett volna jó az a „keresztelő", etnográfiával és regőrejtemmel a népet nem lehet megmenteni. A gombaszögi csecsemő gyorsan növekedett, mert 1931-ben, a Sarló pozsonyi kongreászusán már Július Fučík, a csehszlovák baloldal egyenrangú társa gyanánt köszöntötte a Sarlót. Ha tartjuk az emlékezés 40 éves évfordulóit, erre 1971-ben vissza kell térni. Csak éljünk még akkor, akik a szocializmus frontján való végső összetalálkozásunkra hitelesen emlékezhetünk. GYÖRY DEZSŐ Hivatás es kötelessegvállalás Négy évtized kavargott el a gömöri Gombaszögi Tábor óta, amelyen megszületett a nevezetes Sarló-mozgalom. Csak lelkesedéssel tudok emlékezni azokra a fenyves- és szamócaszagú születésnapokra, mert az a tábor, az a fiatalság csupa útkereső hit, szinte messianista hivatás és kötelességvállalás: ösvényt vágó forradalmi lelkesedés volt. Űk voltak az új arcú magyarok ... Parasztok, munkások, értelmiségiek idegen nyelvű főiskolákra kényszerült sarjai voltak, akiket főbe kólintott a történelem, porba tiport egy új polgári nemzetiségi és gazdasági nyomás, sőt kiátkozott a kótyagos magyar reakció, az apák üSDizedéke is. írók és fiatalok, mind a porban eszmélkedtünk. És ki tollal, ki gyalogszerrel — tíz évvel a magyarországi falukutató írók nagy felsorakozása előtt — már regősdiákként, szociográfiai vándorutakon keresték a népet, a magyar valóságot, kisebbségi magyar hivatásukat. És még ennél is többet: tapogattuk a Duna táji népek közös gondjait, megláttuk és vállaltuk a hídszerepet és kutattuk a magyar megmaradás és a magyar lét értelmének európai távlatait... Magunkra találtunk és Gombaszögön már hittünk szenvedésünk értelmében, a Kisebbségi Géniuszba: „Ezt a népet szétdarabolták, de a részek új életet kezdtek. Új mentalitásuk gazdagító erő. Szeressétek az elnyomottakat, tegyetek úgy, ahogy akarjátok, hogy veletek is tegyenek. Legyetek ti minden testi és lelki kifosztás legerősebb ellenségei, a legszélesebb emberi szolidaritás, a legszebb humanitás, legbátrabb becsület. És ezt a lelket plántáljátok át a magyarságba. Ti itt, az egész magyarság Európában egyformán kisebbség vagytok" ...A kisebbségi magyar élcsapat szelleméről írta 1957-ben válogatott versei előszavában Fábry Zoltán találóan valló jellemzését: „Európa volt a hazánk, szegény nemzet a szerelmünk, szocializmus a törvényünk, demokrácia a mértékünk és emberség a magyarságunk!" 1928 nyárelején, a Rima partján, a feledi Boross-kúriában hallottam először a gombaszögi tábor tervéről: Balogh Edgár álmodta és szervezte. Hármasban tervelgettünk a vendéglátó főiskolás házigazdával. Ott mondta ki: a főiskoláscserkészek táborozásán szellemi mozgalmat indít. Sarló lesz a neve! Akik valami módon támogattuk a tábor tervét, büszke boldogsággal részt is vettünk benne... Hátizsákkal mentem közéjük. A gömöri Szilice-i fennsík torkában verték fel sátraikat. Örökre belém vésődött a drága-emlékű, gyönyörű táborkép. Délre a Sajó lapálya, kétoldalt a fennsík sziklái és erdői, északról a rozsnyói hegyek és a Gömör-Szepesi Érchegység ormai. A sátrak az erdő szélen, almafák alatt. Fölöttük a prágai főiskolások liliomos tábori zászlója, a tábor mögött a Feketevíz-forrás sötét sziklahasadéka, az akkor még csak sejtett cseppkőbarlang jéghideg vize. Kivettem a hátizsákomból a vörös sarlóval díszített, édesanyám varrta öt zászlót és szétosztottam Gömör, Mátyusföld, Csallóköz, Tiszánhát és az Ipolyvidék, meg az ország más tájáról összesereglett fiataloknak ... Nappal viták, este irodalmi tábortüzek lobogtak, s fölöttük a csillagos égen, nótákban ott ragyogott Ady, Móricz, Szabó Dezső, Bartók és Kodály szelleme, mint a nép irányába mutató újnázáreti magyar üstökösök ... Így született és ott ezeknek az új arcú magyar fiataloknak nagy, immár történelemmé szépült indulása, példás vállalkozása: a Sarló-mozgalom forradalmi magyar erőink áramlása — a nép, a dolgozók, egy új magyar humanizmus és majd a szocializmus felé. Forradalmi röpiratunkban, a Vetésben, verssel kívántam nekik jó munkát a mozgalmi, rögös életútra. DO BOSSY LÁSZLÓ : Sarló és az irodalom Irodalmon nevelkedett és irodalomban élő nemzedék voltunk. Amikor a magyar gimnáziumok osztályaiban még az új rendszerű csehszlovákiai élet hullámzása közt érlelődni kezdett egyéniségünk, minden vágyunkat, indulatunkat, hódító szándékunkat és megtorpanó reményünket — ezt az egész, tragikus ellentéte' létünk és lehetőségeink kicsisége s a vágyaink végtelenje közt — ciz irodalomban láttuk kifejeződve, az irodalommal véltük igazolhatónak. Olyan nemzedék voltunk, amely az iskolában mást tanult, mint amit a szüleiktől hallott, sőt mint amit az iskolán kívül a saiát tanárai is suttogtak neki. Két türelmetlen, vak és vad nacionalizmus — malom közé szorultunk. Tiszták voltunk, igaz szóra vágytunk, úgy éreztük szétlapít. megaláz, elemészt a kétfelől szorító hazugság. Bizonyára gyakran tévedtCnk megtéveszteni azonban soha nem akartunk; gyűlöltük a kétlakiságot, az álnokságot, az altatást és önáltatást, de hittünk benne, hogy a fertőzetlen nép erejével olyan világot teremthetünk magunk körül, amely példa lehet másoknak is. Nyaranta falvakat jártunk, téli estéken munkásakadémiákra lopakodtunk, s o világtalan kisvárosokban nem kevesebbről álmodoztunk, minthogy a tudás és az emberség tüzét szítsuk fel a körülöttünk sűrűsödő európai éjszakában. Ezért hát az életbe indulásunk pillanatában azokhoz az alkotókhoz vonzódtunk, akik a mai formálódó életünkben is beteljesedő magyar sorsérzést: a mindenkori jó szándék hiábavalóságát, de az ütésektől mégis mindig erősebbé edződő akaratot szólaltatták meg, más-más művészi eszközökkel. Mi nemcsak diákosan lelkesedtünk Ady Endre messianizmusáért Móricz Zsigmond példamutatásáért vagy Szabó Dezső perzselő pátoszáért, hanem úgy képzeltük, hogy épp a mi nemzedékünk hivatott megvalósítani mindazt, ami e mesterek műveiben legjobb, legtartósabb: s e valóra váltás szinteréül kisebbségi életünket álmodtuk, mivel ott a szűk magyar világ Európával érintkezett, a helyi az egyetemessel társult, s az időleges feladatok is időtlen célok vonalára vetültek. Később, persze, valójában rövid idő múltán, hiszen meteorként zúdultak a magyar életbe s alig egy évtized alatt végigszáguldottunk onnyi fejlődési állomáson, amennyi máskor több nemzedéknek is sok lett volna — nos, egy-két év múltán már nem elégített ki az említett triász; legelőbb Szabó Dezsőtől fordultunk el, az üresjáratúnak érzett utóromantika meg a szóvirágokba fulladó ködös eszmék okán: aztán Ady Endrében is egyre inkább csak a versművészt becsültük, nem a magyar sors vátesz-pózú énekesét; Móricz Zsigmondtól pedig emberi és politikai magatartásának, óvatosságát kértük ekko

r számon. A húszas évek végén Győry Dezső lett a költőnk, ez a nyolc-tíz évvel idősebb társunk, aki az Ady-hagyatékot továbbvivő, ám ugyanakkor a mi sajátos szlovákiai életünkből kinőtt és a nemzedéki gondjainkra-vágyainkra rásugórzó műveiben — versekben és lírai prózában — annak a végletesen feszült életérzésnek adott hiteles kifejezést, amely kimondatlanul és kimondhatatlanul lappangott mindnyájunkban. Amikor, épp negýven évvel ezelőtt, a gombaszögi fennsíkon, „Sarló" néven új keretbe szerveződött mozgalmunk; Győry Dezső költeményei fedték föl nekünk az eddigi élettapasztalatainkat, csalódásaink, tépelődéseink és reményeink igazi mivoltát, emberi tartalmát, szélesebb távlatát. Mi voltunk az „új arcú magyarok", s jövőbe nézőn, vállalkoztunk rá, hogy a költő szavát ne csak visszahangozzuk, de meg is valósítsuk: kisebbségi magyarokból közép-európa

: emberekké, népek és kultúrák közvetítőivé, a vox humana hirdetőivé edződjünk. Hiszen Győry Dezső költészetének a nemzedékünk útjával egybeeső szakasza azt példázza, hogy a legszűkebb tájhazából is utat lehet találni a legtágabb emberséghez, s hogy a legzártabb és legindulatosabb nacionalizmusból is ki lehet törni, el lehet jutni a tiszta és következetes humanizmushoz. Ámde — jóllehet csak átmeneti időre — mihamar Győry Dezsőt is magunk mögött éreztük. A sereg elhagyta a költőt, s a fejlődésünk akkori ütemének megfelelően a saját körünkből próbáltunk kinevelni alkotó írókat, akik a valóság minél pontosabb rögzítésére vállalkozhattak. Balogh Edgár, Jócsik Lajos, Peéry Rezső, Szalatnai Rezső, Vass László meg mósok — köztük magam is — érzelmű töltetű esszékben, a társadalomtudomány, a széppróza és a lírai vallomás határán mozgó (s azt hiszem, sok tekintetben mindmáig érvényes) írásokban hangos, szóval szorgalmaztuk a valóságirodalmat, a tényirodalmat: a kezdetleges szociográfiai kutatómunkánk eredményeinek művészi rögzítését. Bizonyára nem túlzás és nem nemzedéki öndicséret annak megállapítása, hogy tőlünk indult el, a mi kezdeményezéseinkből nőtt ki a magyarországi falukutató mozgalom, majd ennek irodalmi vetülete, a széppróza eszközeivel írt szociográfia. Ekkorra azonban mi már megint újabb lépéssel jutottunk előbbre. Mozgalmunk beolvadt a kommunista pártba, mi pedig olyan új változatú világirodalmat hirdettünk (és műveltünk), amely nemcsak rögzíti az élet tényeit, hanem az irodalom eszközeivel változtatni is kíván rajtuk. Aki átlapozza kiadványainkat, vagy folyóiratainkat, amelyek írásainkat őrzik, láthatja, miként valósultak meg esztétikai elképzeléseink, pl. Sellyei József vagy Dömötör Teréz, Morvay Gyula vagy llku Pál műveiben. Bízvást mondhatjuk hát, hogy a „Sarló"-mozgalom fejlődésének minden mozzanatát áthatotta olyan irodalmi eszmények keresése, amelyek leginkább voltak összhangban vágyainkkal, terveinkkel, reményeinkkel és vállalkozásainkkal. Gyakran nem rajtunk, hanem mostoha körülményeinken múlt, hogy a teher, mint amekkorát a szóművészethez szükséges könnyedséggel mozgathattunk volna. (Rólunk írta Fábry Zoltán, hogy „Európa volt hazájuk, szegény nemzet a szerelmük, szocializmus a törvényük, demokrácia a mértékük és az emberség a magyarságuk"). S mikor most, immár negyven év múltán, visszagondolok akkori lázainkra, lázongásunkra, újra meg újra lankadatlanul nekilendülő próbáinkra, — elszoruló szívvel érzem, hogy több volt a terv, mint a tett, több volt a szándék, mint az eredmény. S mégis olyan ez, mint valami szellemi alkímia: az aranyat nem leltük meg, de mindabban, amit azóta — ki-ki a maqa helyén — véoeztük és végezzük, tovább rezegnek, moovol-ísulnak. úi (néha szokotlnn formában) alakulnak a váqyak és indulatok, amelyek ifjúságunkat hevítették.