Új Szó, 1968. július (21. évfolyam, 180-210. szám)

1968-07-03 / 182. szám, szerda

i tirrií h a&*mu fiih Honi baszó ff A TÖMEGKULTÚRA TOVÁBBRA IS NÉPSZERŰ G

ombaszögre, a csehszlovákiai magyarok XIII. országos dal- és táncünnepélyére vegyes érzelemmel mentünk. Egyrészt a beígért János vitéz előadásának a lemondása, másrészt a kedvezőtlen időjárás azt a gondolatot érlelte meg bennünk, hogy ez idén a szabadtéri műsornak aligha lesz annyi nézője, mint volt a múltban. Am igen kellemesen csalódtunk. A János vitéz bemutatójára előre megváltott jegyeket az előadás lemondása miatt senki sem váltotta vissza. A műsorváltozás — különösen az ifjúság köréből — újabb közönséget szerzett. A CSEMADOK tizenharmadik országos dal- és táncünnepélyének a látogatottsága így nemesük elérte, hanem jóval meg ls haladta az előbbi évek bármelyik rendezvényének a látogatottságát. A két nap alatt mintegy 40—45 000 ember gyűlt össze a gombaszögi völgyben, s ezzel a csehszlovákiai magyarok dal- és táncünnepélye iránti érdeklődésben rekord született. E tény ismételten azt bizonyítja, hogy helytelen az a többek részéről megnyilvánuló vélemény, hogy a dal- és táncünnepélyek elvesztették létjogosultságukat, feleslegesek időszerűtlenek, unalmasak. Mivel haszna és szükségessége nyilvánvaló, a kérdésre nem térnénk ki, ha csupán arról lenne szó, hogy kell-e e tömegkultúrát kifejező szórakoztatási forma vagy nem. Néhányan bármit is mondanak fennt és lent, a döntés a nézőké, tömegeké. Ezek évről évre úgy szavaznak, hogy a nvári szabadtéri rendezvények jók, a közönség igényli őket. A „nem"-et képviselők mellett van azonban egy másik — szerintünk szintén vitatható — nézet azok körében is, akik a rendezvényeket egyébként őszintén igénylik. Ez a produkciós szemlélet. Ennek a „vonal"-nak a képviselői a rendezvényeken csupán a színvonalat, a szólisták és az együttesek produkcióit nézik és — meglehetősen egyoldalúan — eszerint formálják véleményüket mind a szereplőkről, mind a rendezvények értékéről. A produkciós szemléletet képviselőknek változatlanul az a véleményük, hogy a számszerűen igen tekintélyes, de csupán közepes teljesítményre képes együttesek helyett többet érne néhány, de minden tekintetben kimagasló teljesítményt nyújtó együttes. Az álláspont tetszetős. Nekünk (figyelembe véve sok más szempontot ) mégis az a véleményünk, hogy legyenek élegyüttesek, a járási székhelyeken alakuljanak állandó Jellegű csoportok, maradjon meg azonban a mozgalomnak a tömegjellege is, s a színvonalat ne csak néhány, hanem mindegyik szereplő és együttes igyekezzék emelni. A nyári rendezvényeknek éppúgy, mint az öntevékeny művészeti mozgalomnak általában nem a hivatásos művészek nevelése, nem a kiválóak futtatása, hanem a művészettel történő tömeges foglalkozás megteremtése és biztosítása az elsődleges célja. A kirakategyüttesek gyakran csak a hivatásos művésszé válás illúzióját táplálják. A teljesítmény tekintetében gyengék, de számbelileg jelentős csoportok viszont sok ezer embert tartanak össze, és indítanak el az önképzés, a művelődés, a belső nevelés útján. Ami az egyik oldalon mínusz, a másik oldalon többszörös plusz. A sok szempontból szükséges és előnyös tömegjelleghez nem a tényleges adottságokat és állapotokat torzító kirakategyütteseken, nem csupán a kiválóak felkarolásán, hanem az egész mozgalom támogatásán keresztül vezet az út. A/ a koncepció, amelyik nem látja a dal- és táncünnepélyekben rejlő nagy ön- és közművelődési lehetőséget, valamint a tömegeket aktivizáló és összetartó erőt, éppen olyan helytelen, mint az a nézet, amely a különféle tömegrendezvények értékmeghatározójának egyedül a produkciót, a hivatásos művészethez viszonyított színvonalat veszi figyelembe. klem lehet másodrendű kérdés az sem, hogy az együttesek milyen színvonalat képviselnek. A mi esetünkben — nemzetiség esetében — azonban nem engedhető meg, az a luxus, hogy egyedül csak a produkció legyen a cél és a mérvadó. Az 1908-as Gombaszög iránt megnyilvánult nagy érdeklődés ismét azokat igazolta, és valószínű, hogv a hasonló rendezvények a jövőben is azokat fogják igazolni, akik a tömegjelleg pártján állnak, és a kultúra, a művelődés vonalán is a demokratizálódást szorgalmazzák. Az idei műsor kísérletnek bizonyult. Nem mondható róla sem az, hogy jó volt, sem az, hogy rossz volt. A két nap alatt bemutatott öt összeállítás mindegyike nyújtott jeles és kevésbé megnyerő teljesítményt. Erényének azt tartjuk, hogy változatos igényt próbált kielégíteni és lehetővé tette, hogy a nézők tetszés szerint válogassanak klasszikus népdal, és divatos sláger, tánczene és népi muzsika között. Az összeállítások alaposabb megszerkesztését sajnos ezidén is hiányoltuk. A Slágerparádénak például csak az első része teremtelt feszültséget, és hangulatot. A Folklór évkönyv-nek a lendülete hagyott sok kívánnivalót. A Vidáman című esztrád inkább a szombat esti tematikához illett. Sajnálatosnak bizonyult, hogv az Ifjú Szívek igényes műsorának bemutatása vasárnap estére maradt, mikor a közönség nagy része már hazaindult. A múltban sokat hadakoztunk a tengeri kigyóvá nyúlt és többször valóban unalmassá váll műsorok miatt. A hosszúság elleni védekezés azonban hiábavaló. Az összeállítások ez idén is 3—4 órásak voltak, s a műsor — a rövid szünetektől eltekintve — tulajdonképpen reggeltől estig tartott. Az antik világ mienkkel rokon, szabadtéri rendezvényeire gondolunk, ahol e8y~egy előadás szintén-két-három napot vett igénybe ... Ügy látszik, a szabadtéri rendezvények dramaturgiájának feltétele, hogy a színpadon állandóan történjék valami. Belenyugszunk hát, hogy a hosszúság „szabály". A stílusjegyek tisztántartására azonban még abban az esetben is, ha több

féle műsorformával próbálkozunk, a jövőben jobban kellene vigyázni. Nem engedhető meg, hogy a klasszikus érték rovására a divatos giccs kerüljön előtérbe. Idősebbek és fiatalok ez• rei ünnepeltek Gombaszögön. S bár a műsor színvonala nem mindenben felelt meg a rendkívül nagy érdeklődésnek, a közönség így is sok szépet kapott, és a CSEMADOK gombaszögi rendezvénye 1968ban is teljesítette hivatását. BALÁZS BÉLA á szlovákiai magyar irodalom sorsa 1968 VII. 3. Nein az én feladatom, hogy beszámoljak arról az emlékezetes délutánról, amelyen az Irodalmi Szemle szerkesztői meg a komáromi Magyar Színház művészei Budapesten, a Magyar Írók Szövetségének klubjában, meghívott közönség előtt, bemutatták a szlovákiai magyar irodalom problémáit és értékeit. Inkább arról szeretnék számot adni, hogy néhányunk körében azóta ls vitatéma az ott felmerült számos kérdés, az ott hallott kitűnő műsor. De miről lehet vitatkozni ezzel kapcsolatban? Mindenekelőtt arról, hogy az érték arányban van-e a követelménynyel, vagyis, hogy a művek, amelyek számára okkal Igénylünk elismerést az egész magyar nyelvterületen, hoznak-e valami eredendően újat, valami mást, valami többet, tehát olyan sajátos értéket, amely eleve ráirányítja a figyelmet, kiköveteli az elismerést. Igazuk van azoknak, akik méltán panaszolják, hogy a szlovákiai magyar Irodalmat eddig nem kísérte megértő figyelem, serkentő bírálat, Jótékony olvasási érdeklődés. Ámde talán azok sem tévednek nagyon, akik szerint a Szlovákiában kibontakozó magyar Irodalom alkofói eddig kevéssé hasznosították azt a lehetőséget, hogy szerves kapcsolatban élnek olyan irodalmakkal — a csehvel és a szlovákkal — — amelyek modernebbek, élőbbek, fogékonyabbak, mint a magyarországi irodalom, érzékenyebben és hitelesebben fejezik ki korunk és kortársaink lényegi gondjait. Ezzel természetesen korántsem akarok olyan balgaságot feltételeztetni, hogy a cseh, illetve a szlovák irodalom jobb vagy kiválóbb vagy értékesebb, tehát magasabbrendű, mint a magyar, csupán arra utalok, amit mindenki tud: hogy néhány év óta az avantgard hagyományok fölélesztésével, a cseh és a szlovák irodalom közvetlenebb utat talált a világ valódi nagy kérdéseinek művészi megjelenítése felé. Azok tehát, akik úgy gondolják, hogy a szlovákiai magyar Irodalomnak sajátos és csak általa vállalható szerepe van az egyetemes magyar irodalom távlataiban, — olyasmit várnak tőle, hogy magyar nyelven és a magyar irodalom hagyományaiba ágyazottan szólaltassa meg (persze, nem fordításként, hanem önálló alkotásokban) azt a többet, azt a mást, ami a Jelenkori cseh és szlovák irodalmat alapvetően jellemzi. Ha példát és ösztönzést mindig csak Budapesttől vár, szükségképpen ugyanazt folytatja — csak provinciálisán — ami Magyarországon színvonalasan készül. Nem tudom feltűnt-e más valakinek, hogy a szlovákiai magyar irodalom első köztársaságbeli szépírói közül úgyszólván senki sem emelkedett a magyar szellemi alkotómunka élvonalába. Miért? Mert úgy írtak, ahogyan akkor Budapesten írtak; csak a témáik voltak némileg mások. Azok viszont, akik Ifjonti hévvel (meg kényszerűségből is) elszakították a budapesti köldökzsinórt, s merészebben tájékozódtak a gondolkodás és a művészi alkotómunka új vívmányairól, előbb-utóbb majdnem valamennyien igazolódtak. Később majd arra is fény derül, milyen szerepe volt eljben a cseh és szlovák közvetítésnek. Világos, hogy ezzel korántsem kívánom igazolni, vagy épp menteni azokat, akik Budapest- ten és másutt viszolyognak attól, hogy a baráti országokban élő magyarok szellemi és egyéb megnyilvánulásairól tudomást szerezzenek s ezekről netán esetleg véleményt is nyilvánítsanak. Az ilyen közönyösök csak közönyt érdemelnek, hiszen óvatosan hallgatnak az egészséges bírálat vagy akár — miért ne, ha úgy gondolják — a lesújtó elmarasztalás helyett. Az ilyen, rossz lelkilsmeretűen óvatoskodó magyarok büszkén hivatkoznak arra, hogy pl. hazahozattuk Frankel Leo hamvait, ami önmagában szép és felemelő (hiszen annak idején épp e sorok írója kezdeményezte és vitte keresztül a síremlék felújítását), most azonban a Frankel-ügynek semmi köze a szlovákiai magyar irodalom sorsához; ha pedig valahol Afrikában különféle néger népek dicséretesen, ám vajmi vitatható (gyakran nacionalista) módszerekkel küzdenek jogaikért, e langyos magyarok harsányan helyeselnek, mert az erény: internacionalizmus. De ha baráti országokban élő magyarok ügyében, vagy akárcsak irodalmuk érdekében kellene barátian és őszintén, igenis, internacionalista szellemben szót érteni, ők alamuszin pusmognak, ködösítenek, mellébeszélnek, mert szerintük ez bűn lenne: nacionalizmus. Értse, aki tudja! DOBOSSY LÁSZLÓ VI sszl II! 10... ÍM ÓVA INTŐ JELENSÉG Mozgalmas idők nem kívánatos, keserű fűszere a névtelen levél és főleg a befeketítő rágalmazás. Mozgalmas időket élünk mostanában is s bár a szocialista demokrácia egyik eredménye a példátlan szólás- és sajtószabadság, mégis — furcsa paradoxonként — akadnak még egyesek, akik aláírás nélkül mondanak véleményt, kritikát. Előfordul azonban olyan eset is, hogy az ilyen ködösítést nagyon is megértjük. így van ez olyankor, amikor az anonimitásba burkolódzó joggal tart nézeteinek leghatározottabb visszautasításától és az ellenszenvtől. Ebbe a kategóriába sorolhatjuk például azt a rejtélyes levélírót, aki nemrégen Eduard Goldstückert. a Csehszlovák írószövetség elnökét „örvendeztette meg" róla alkotott, cseppett sem hízelgő véleménye tolmácsolásával. Goldstücker professzor ezt a levelet teljes egészében nyilvánosságra hozta a RÜDE PRÄVO június 23-i számában és természetesen megfelelőképpen kommentálta is a hozzá intézett sorokat. Az ember valóban undorral olvassa el a névtelen levélíró gyűlölettől szinte csöpögő förmedvényét. Nem szeretem az erős szavakat, de ebben az esetben csak ilyfornián jellemezhetem ezt a ha-, zugságokra és frázisokra épülő, de épületesnek aligha mondható antiszemita kirohanást. A „szerző" cionista hiénának, lókötőnek s jó, hogy nem anyagyilkosnak „becézi" ezt az irodalmi körökben messze a határon túl is ismert szaktekintélyt, akit különben a személyi kultusz idején ártatlanul halára ítélték, hosszú éveken át börtöncellák lakója volt. Ez a piszkolődás önmagában tulajdonképpen nem is érdekes. Végeredményben mit is mondhatunk az időtlenségre, a kézzel fogható primitivizmusra? Legfeljebb kézlegyintésre van kedvünk. Csakhogy itt és most ezzel nem térhetünk napirendre. A levélíró ugyanis, miután elképesztő módon Goldstückert vádolja meg a demokratizálási folyamat kirobbantásáért és ebben nemzetközi cionista összeesküvést lát — a munkásosztály, a párt „becsületes tagjai, sőt a Népi Milícia nevében lép fel. Egyszóval kikiáltja magát — kéretlenül — szószólójukká és így megvetve a lábát, teszt Goldstiickernek kilátásba a — kötelet. S ez kétségbevonhatatlanul arról tanúskodik, hogy szocialista társadalmunkban akadnak még olyan elemek, amelyek kimondottan retrográd célzattal, gátlástalanul merítve a fasiszta ideológia eszmei kútjából, visszaélnek munkásosztályunkkal és pártunkkal* A címzett méltó választ ad a kútmérgezőnek. Találóan mutat rá arra, hogy tapasztalatból ismeri ezt a stílust, a ruzifti nyomozóktól halotta az ölvenes évek elején, majd később különböző fegyház zak börtönőreitől ezeket a szavakat, amelyek egyben emlékeztetik a vádiratra és a főügyész vádbeszédére is. Nem munkás írta ezt a levelet, hanem véleménye szerint olyan ember, aki kapcsolatban állt az ötvenes évek államrendörségével. Cikke végén felkéri a kommunistákat, hogy soraikat tisztítsák meg az ilyen elemektől, az államrendőrséget, hogy nyilvánosan határolja el magát tőlük s ezzel rehabilitálja tekintélyéi s a Népi Milícia tagjait, hogy határozottan lépjenek fel az ilyen propaganda ellen. Végül polgártársaitól kér védelmet. Meggyőződésünk, hogy népünk java a leghatározottabban elítéli az ilyen és az ehhez hasonló óva intő, de szórványosnak tekinthető jelenségeket. Erről tanúskodik a többi között nemcsak kormányunk legutóbbi, a „Kétezer szó" című cikkel kapcsolatos állás* foglalásának erre vonatkoztatható része, hanem az a nagy vissz=• hang is, amelyet Goldstücker professzor cikke kiváltott, A TERMÉSZETES, NYÍLT VITA IGÉNYE Májusban már Irtunk arról a budapesti írószövetségi vitáról, amelynek tengelyében a Magyarországgal szomszédos országok magyar irodalma iránti viszony kérdése állt. Az ÉLET ES IRODALOM 24. száma beszámol a vita második részéről s mivel a dolog bennünket is közelről érint, legalább nagy vonalakban tájékoztatunk az elhangzottakról. Ezúttal főleg a gyakorlati tennivalókról esett szó. A többi között arról, hogy az említett irodalmak figyelmes nyomonkövetése megkívánja a kiadványok rendszeres gyűjtését valamely könyvtár» ban, továbbá minél több mű behozatalát. Ez az egyik alapvető feltétele annak, hogy „A szomszédos országok magyar irodalma csak úgy nyerheti el méltó helyét, ha szervesen beleépül az egyetemes magyar irodalom vérkeringésébe." Másszóval ez egyet jelent azzal, hogy a kisebbségi magyar irodalmak alkotásait elsősorban a kritikának úgy kell kezelnie, olyan értékmérővel fogadnia, mint a magyarországi műveket. Szerintünk is helyesen fogalmazta meg ezt az igényt Dobozy Imre: „Ma nekünk kell megteremtenünk a jeltételeket: a természetes, nyílt vita légkörét, mely egyetlen alapja lehet az igazi barátságnak. Ezeket az irodalmakat a különböző esztétikai színvonal valóságos értékelésével kell tárgyalnunk, még akkor is, ha a tárgyilagosság kezdetben újabb sérelmek okozója lehet." Minden tollforgató ember érzékeny és ezért jómagunk sem zárjuk ki az ilyen vélt sérelmek lehetőségét. Mégis, nem látjuk különb útját, módját irodalmunk helye meglelésének és színvonala emelkedésének, mint éppen ezt. Ügy hisszük, ez esetben irodalmunk valamennyi mívelőjének álláspontját képviseljük, amikor kimondjuk: bátran — és — tegyük hozzá — örömmel vállaljuk az elvszerű, színvonalas kritikát. Csak igent mondhatunk azokra a további javaslatokra is, amelyek ebben a vitában elhangzottak. Ide tartozik például az írók kölcsönös kapcsolatainak elmélyítése, íróolvasó találkozók a kisebbségi magyar írók és a magyarországi olvasók között, a magyarországi egyetemek magyar tanszékein bizonyos óraszám biztosítása a külföldi magyar irodalmaknak és egy olyan díj létesítése, amelyet „minden évben egy-egy külföldön megjelent magyar mű kapna". ELTÚLZOTT ÁLTALÁNOSÍTÁS A szocialista irodalmak nagy családjában a legidősebb, a legnagyobb érdemekre visszatekintő és egyben komoly tekintélynek ör* vendő a szovjet irodalom. Ezen nem változtat az a körülmény sem, hogy voltak hosszú évek, amikor a hivatalos kultúrpolitika remekműnek kiáltott ki gyenge szovjet műveket is. Éppen ezért bántónak érezzük azt a jegyzetet, amely Bíráló glosszák címén a L1TERÄRNI LISTY 18. számában jelent meg, l. Jungmann-nak ebben az írásában van ugyan néhány olyan megállapítása is, amelyekkel fején találta a szöget (elismeri a néhány évtizeddel ezelőtti szovjet irodalom remekműveit, joggal kifogásolja a kölcsönös bíráló elvszerűség elvetelését és ehelyett az officialitás térhódítását stb.) viszont elfogadhatatlan következtetésekre jut a mával kapcsolatban. Ide tartozik például az az állítása, hogy a hazai könyvpiacon a szovjet kaland- és kémregények túlsúlya vitathatatlanul tanúsítja: „A szovjet kultúra ugyanis már nem sugározza ki azoknak internacionalista együvétart ozását, akik hasonló célokat követnek, már nem hat ránk termékenyítőleg." Mintha itt elsősorban nem az elkommerszionálódó hazai könyvterjesztés lenne a ludas! Globálisnak és az igazságot távolról sem fedclönek tartjuk Jungmann-nak azt a nézetét is, hogy „a szovjet irodalom tekintélye kulturális közegünkben ma valóban majdnem a nullával azonos". Úgy hisszük, hogy az ilyen elfogult és provinciális friccskázás helyett sokkal célravezetőbb lenne az e téren tapasztalható jelenségek tárgyilagos és széles körű felmérése, az okok keresése és az esetleges hibák megfontolt kiigazítása. lg• l>f