Új Szó, 1968. július (21. évfolyam, 180-210. szám)

1968-07-17 / 196. szám, szerda

A vádlottból vádló lett A könyvkereskedések kirakataiban mind gyakrabban Iát mostanában az ember leleplező kiadványokat, melyek mind az ötvenes — és a hatvanas(l) — évek jogszolgáltatását vádolják. Főszereplőik egyrészt a hatalomtól megszédült politikusok, akiket a kurzus bírái, ügyészei — sőt, védőügyvédei is — gátlástalanul kiszolgáltak, másrészt a védekezés elemi lehetőségeitől is megfosztott vádlottak, akiket művi úton előállított vádak alapján ítéltek el. Ezek, a törvénysértéseket leleplező könyvek egytől-egyig az országos jelentőségű, a világsajtóban is publicitást kapott kirakatperekről szólnak. Viszont a helyi jellegű, kisembereket derékba törő atrocitásokról eddig még senki se írt könyvet. Ezek írásos dokumentumai még a bíróság aktatáraiban porosodnak. Az emberi méltóságon ejtett sebek néhol már begyógyultak, máshol még mindig sajganak. A minap Galantán, a járásbíróságon jártunk. Dr. Sinka Pál büntetőbíró régi-régi aktákat tanulmányozva görnyedt íróasztala fölé. Kbben a dél-szlovákiai járásban is folyik már az ártatlanul meghurcolt emberek rehabilitálása. •jfc- Mezőgazdasági perek Az asztalon heverő tucatnyi dosszié szinte kivétel nélkül falusi emberek sorsáról beszél. — Itt voltak például a „kulákperek", meg a „kontingensperek" — mondja dr. Sinka. — Ezeket boszorkánypereknek is nevezhetnénk, mert — ahogy a periratok is bizonyítják — valakire mindenáron rá kellett sütni az osztályellenség bélyegét. Steinhübel Mihály cseklészi lakos is egy ilyen per áldozata lett annak idején. Hosszú ideig rendesen teljesítette a beadási kötelezettségét. A helyi szervek azonban — nyilván, hogy bebizonyítsák államellenességét — egyre fokozták a kontingenst. Az idős ember ráadásul meg is betegedett. Egy szép napon érte jöttek, letartóztatták. A járási lapban rövidesen terjedelmes cikk jelent meg az ügyről. „Osztályellenség állt a népbírőság előtt" — adta tudtára a világnak. Steinhübel Mihály fellebbezett. A kerületi bíróságon azonban még meg is dorgálták, mondván: miért nem nyugszik meg a járási népbíróság döntésében. -fa Másfél évi börtönre ítélték Az öreg Steinhübel a rehabllitálási kérvényhez az ítéletet is csatolta. Ezen az ítéleten ez 611: „A köztársaság nevében ... taásfél évi börtönre...". A bíróság dolgozói az irattárban az ítélet másolatát megtalálták. Erről azonban az a szövegrész, ahol a börtönbüntetés terjedelméről van szó — hiányzik. — Négy esztendeje keressük, kutatjuk ennek az okát — mondja dr. Sinka. — Az egykori bírák azonban nem nyilatkoznak. Nem, mert az ország más tájaira helyezték őket. Az akkori emberek közül akár csak egyet is szinte lehetetlenség felkutatni. •jfc Aggastyán a bíróság előtt Minarics F. igrámt lakos már az ötvenes években is pátriarka-korú volt. Az akkori törvények értelmében se kellett volna dolgoznia, ö azoban szerette a földet és — látástól vakulásig dolgozott, mert kisgyerekkorától mindig ezt tette. A megsárgult vádiraton ez áll: „390 kg sertéshús, 946 drb. tojás, 2000 liter tej be nem adása miatt szabotázzsal vádolom ...". Az öreg paraszt voltaképpen azt se tudta, mit jelent ez a súlyos vád. Bírósággal hosszú élete alatt még egyszer se volt dolga. A per rövid volt. „Szabotálja a munkásosztály törekvéseit" — olvasta az ügyész — „és ezzel aláássa a köztársaság biztonságát". it Micsoda jogi kategóriák I Dr. Slnka is csak a fejét cs6válja. Kirakatperek - kisemberek ellen % Akiből mindenáron kulákot csináltak % Ma mi biztosítja a bírák függetlenségét? 0 Az ügyvéd — védjen 0 Hova tűntek a hatalmukkal visszaélt bírák? — Az ötvenes évek brosúráinak stílusában íródtak ezek a periratok. Nem jogászok, hanem hordószónokok szókincsét tükrözik. Az öreg Minarics már jóval túl van a nyolcvanon. Leülte a kiszabott két esztendőt, megfizettették vele a 35 ezer korona pénzbüntetést, egész vagyonát elkobozták. Akkor örökre kitiltották a járás területéről. Ö azonban visszatért falujába, mert a földet mindenekfölött szereti. — Miért nem pihen, Minarics bácsi? — kérdik tőle nap mint nap a fiatalok. — Pihentem én eleget. Amikor szabotázsért két esztendőt ültem. Azt most pótolnom kell... Az öreg igrámi paraszt büszke, mert bebizonyosodott, hogy ártatlan, mint a ma született bárány. De vajon hol vannak azok, akik kulákot csináltak belőle? Akik kiseperték a kisparasztok padlását. Akik mindezt a nép nevében tették ...? * Pofon a HNB titkárának Nagy István szeredi lakos is rehabilitációját kéri. Ű fél esztendőt ült, mert a HNB titkárnak lekent egy csárdás pofont. — Hogyan történt? — Valamilyen ügyben a nemzeti bizottságra mentem. A titkár úgy beszélt velem, mintha kegyelemkenyérért mentem volna hozzá. Foghegyről. A paraszttal akkor szinte minden hivatalnok így beszélt. Ordibált rám. Megfogta rajtam a kabátot. Elfutott a méreg, majd elcsattant a pofon. Hatóság elleni erőszak címen indítottak ellene eljárást. A védelmére felhozott indokokat jegyzőkönyvbe se vették. És a nép érdekeit „védő" bírák azzal sem törődtek, hogy a büntetés letöltése idején Nagy István öt kisgyermeke éhezett. Dóka Károly boldogi lakost a „fasiszta eszmék propagálásáért" ítélték el jogerősen. — Röpiratokat terjesztett? — Ah, dehogy. Politikával sohasem foglalkoztam ... — Szóval agitált? — Mondtam már, hogy sehogy se. Mindössze annyi történt, hogy Dóka Károlynak véletlenül a kezébe került egy fasiszta szellemű — még a háború előtti időből származó — kiadvány. Egy rosszakarója ezt meglátta. Feljelentette. Az embernek a periratok olvastán lúdbőrös lesz a háta. Mindez a szocializmus nevében történt? — És az akkori bírák? Csak nem nyelte el őket a föld? Dr. Sinka csak a vállát vonogatja. — Itt a járásbíróságon már senki sincs az akkori garnitúrából. Annyit tudok csak, hogy Dr. Stark például a bratislavai Kerületi Bíróságon működik. A Minarics esetben ő hozott ítéletet. De erre a konkrét esetre már nem emlékszik. A parasztok ellen akkor futószalagon gyártották az ítéleteket. Az az ügy csak egy volt a sok közül. ^ Kiket vádoljunk? Végiglapoztuk már az asztalon heverő poros iratokat és így szóltam: — A bírák most már — szerencsére — teljesen függetlenek lesznek ... Dr. Sinka megint csak legyint. Tamáskodva legyint. — Elemezzük a dolgot. Nézzük meg, mitől válik függetlenné egy büntetőbíró. — Ha a párttitkár nem szólhat bele a dolgába. Ha a hatalmasok nem sugalmazhatnak... Ha a ... — A legfontosabbak egyikéről, az anyagi függetlenségről, megfeledkezett — figyelmeztetett dr. Sinka. — Tegyük fel — mondja — hogy egy sokgyermekes járási büntetőbírónak ítéletet kellene hoznia. És tegyük fel, hogy a járási hatalmasok közül valaki a vádlott érdekében — vagy ellenében — sugalmazna, ön szerint ilyenkor mi a teendő? — Természetesen — a legerélyesebben tiltakozom. Ha kell, a talárt is leteszem. Lemondok — válaszoltam. — Tehát lemond. Csakhogy: melyik járási büntetőbíró engedhetné ezt meg magának? Anyagilag teljesen ki vagyunk szolgáltatva. Hihetetlen, de: egyik napról a másikra élünk. Tegyük fel, hogy lemondanék és más állás után néznék. És tegyük fel, hogy ez egy hónapot venne igénybe. A családom közben éhezne. A társadalom ugyan a kezembe, a kezünkbe adta az ítélkezés lehetőségét, de olyan jövedelmet például nem biztosít, mint egy helyi nemzeti bizottsági elnöknek. Vagy mint egy járási referensnek ... Az igazság hajléka — a járásbíróság épülete — se nyújt felemelő látványt. Hát még a bírák és a többi igazságügyi dolgozó munkahelye! Dr. Sinka a körülbelül háromszor hatméteres helyiségre mutat: — Ez három büntetőbíró közös hivatalos munkahelye. Itt ismerkedünk a kivizsgálások eredményeivel, Itt tanulmányozzuk az iratokat, az Irodai segéderőknek itt diktálunk. Pedig az igazságügyi apparátus ebben a járásban nem csak apró-cseprő ügyekben dönt. Nemegyszer emberek sorsáról, életéről van ebben a kis teremben szó. — Véleményem szerint minden egyes bírának külön munkahelyet kellene biztosítani. Ez egyáltalában nem túlzott követelmény. Az igazságszolgáltatás komolyságának külsőségekben is meg kellene nyilvánulnia. A büntetőbíró a másfél-két évtizedes aktákat szépen rendben visszarakta a szekrénybe. De nem tette őket ad-acta. A járás területén már több mint egy tucatnyian kérték rehabilitálásukat. Ahol az igazság kiderítéséről van szó, ott az ügyeket nem lehet elfektetni. Ország-világ tudja meg, hol történt jogsértés. És az egykori vádlottak váljanak vádlókká. TÓTH MIHÁLY A nagysurányi „Autobrzdy" üzemben automata esztergák dolgoznak. • Ax Itt dolgozó gépbeáliítóktól Ifi gg a gépek pontos működése te J a szerszámok, Illetve az alkatrészek pontossága. (Bakonyi felv.) visszňani;..lB^flMiWvisszhani|.., • OJ SZELEK A KULTÚRA BERKEIBEN Megújhodásunk friss szelleme és nem utolsósorban az a körülmény, hogy a Művelődésügyi és Tájékoztatási Minisztérium élére Af. GaluSka személyében elismert szaktekintély került, előnyösen Érezteti hatását ezen a szakaszon, amely az adminisztratív-bürokratikus irányítási rendszerben talán a leginkább volt kitéve a különféle deformációknak. Az egészséges változásról tanúskodik a többi között a minisztérium programnyilatkozata is, amely a RUDE PRAVO július 14-i számában látott nyomdafestéket. A programnyilatkozat abból a megállapításból indul ki, hogy a kultúrálatlan, dogmatikus és szektás politika, amely gátolta a kultúra kibontakozását és elnémította a kritikát — a kulturális front bizalmának eltékozlásával járt. Éppen ezért szükséges az olyan úf politika érvényesítése, amely a kultúrát elismeri a szocializmus létszükségletévé. Ez egyben annyit jelent, hogy az anyagi és a szellemi kultúráról való gondoskodás

1 az egész társadalom ügye lesz. A minisztérium ilyen felfogásban kívánja ellátni feladatát és munkájában támaszt keres a művészi front kezdeményezésében, s az egész nyilvánosság együttműködésében. Az irányító munka radikális módosítása ennek egyik alapvető feltétele. A minisztérium elhatárolfa magát az eddigi direktív irányítási módszertől és küzdeni fog bárminemű restaurálása ellen. A pozitív célkitűzéseket a programnyilatkozat így foglalja össze: 1. védeni fogja a kultúra érdekeit; 2. gondoskodik kibontakozásának anyagi és szellemi feltételeiről; 3. elmélyíti a kultúra hatását az ország életére és tekintélyét az európai és a világkultúra kontextusában; 4. fokozottan törekszik a jó ízlés kimunkálására, életünk etikai és humanista elveinek szilárdítására; 5. a hatáskörébe tartozó szervezeteket és intézményeket példaadóan fogja igazgatni. Nagyon érdekes számunkra is a programnyilatkozatnak az a része, amely körvonalazza kultúránk alaphelyzetét: „A szocialista Csehszlovákia kultúráját az önálló és egyenjogú cseh és szlovák kultúra alkotja; jelentős hozamát képviselik a köztársaság nemzetiségi kultúrái. Ennek megfelelőnek kell lennie a kultúra szakaszán az államigazgatási rendszernek és az állami szervek munkásságának. Javasoljuk, hogy létesüljön két önálló — cseh és szlovák — minisztérium, továbbá pedig egy föderális koordináló bizottság, amelynek küldetése volna országos szinten foglalkozni a két nemzeti kultúrának és a nemzetiségi kultúráknak közös kérdéseivel". Ogy hisszük, hogy ez figyelmet érdemlő konstruktív javaslat. Szerintünk helyénvaló az az elképzelés is, hogy a minisztériumot nevezzék el Művelődésügyi Minisztériumnak, mivel valóban, a tájékoztatás vagyis, a tömegtájékoztatási eszközök is szerves részét képezik az egyetemes kultúrának. Indokoltnak tartjuk azt a követelményt is, hogy vizsgálják felül egyes kulturális célzatú szervezetek, szervek és intézmények rezortok szerinti besorolását és az ilyfajta tevékenységet utalják át a Művelődésügyi Minisztérium hatáskörébe. A kultúra fejlesztése feltételeinek józan, reális felméréséről tanúskodik, hogy a programnyilatkozat szerzői nem feledkeztek meg két, szerintünk is alapvető fontosságú követelmény beiktatásáról. Az egyik, hogy a minisztérium rendelkezzen azokkal a feltétlenül szükséges anyagi eszközökkel, amelyek lehetővé teszik ax állami kulturális politika új modelljének fokozatos kialakítását. A másik, hogy a minisztériumban elsősorban a kulcsfontosságú posztokat hozzáértő, bevált emberek foglalják el, akik kezdeményezően, erélyesen és megfontoltan tudnak cselekedni s képesek arra, hogy ezen a szakaszon kivívják a tekintélyt. Rokonszenvesnek tartjuk végül azt, hogy a minisztérium programnyilatkozatát azzal a céllal hozza nyilvánosságra, hogy kikérje minél több ember véleményét, észrevételeit, bírálatát. Ez is ú| szelekről tanúskodik a kultúra berkeiben ... • DÉL-SZLOVÁKIA ÉS A HORTHY-MEGSZÁLLÁS Már elöljáróban leszögezhetjük, hogy dr. Vietor Márton egyetemi tanár legújabb műve (Dél-Szlovákia megszállásának története. — Egyetemi Könyvkiadó, 1968) pozitív visszhangra talált A KULTU RN

f ŽIVOT 28. számában például Mária Lavová méltatja elismerő szavakkal a szerzőnek azt a törekvését, hogy hű képet fessen az 1938-as esztendő hazai eseményeiről és a délvidék azt követő hatesztendős Horthy-megszállásról. Lavová a többi között megállapítja, hogy ez a mű jelentős hozzájárulás nemcsak Dél-Szlovákia akkori történelmének tisztázásához, hanem egyben a közép-európai fasizmus formáinak, és történetének feltérképezéséhez is. „Ez eddig nálunk — vélekedik a recenzens — a legátfogóbb, legrészletesebb és a legtárgyilagosabb kép Dél-Szlovákia horthysta megszálásáról" ..., majd a mondat további részében fülsértően igyekszik mentegetni a mentegethetetlent: amely rávilágít a csehszlovákiai nemzetiségi kérdés háború utáni rendezésének számos gyökerére is, főleg a magyar lakossággal kapcsr latban". A bírálatnak még egy részletében igyekszik M. Lavová „időszerűsítent", mégpedig ott, ahol az alábbi érvvel alátámasztva szorgalmazza a könyv magyar nyelvű megjelentetését: „ ... hogy magyar polgártársaink ráébredjenek arra, a saját soraikban is differenciálniuk kell — különösen a múlt viszonylatában — s arra, hogy valamennyien nem olyan feddhetetlenek és haladó internacionalisták, mint ahogy arról ma egyesek közülük igyekeznek meggyőzni egész társadalmunkat". Köszönjük a kioktatást, de mégis úgy tartjuk, hogy ennek a mai csehszlovákiai magyar társadalomnak túlnyomó többsége éppen a saját, nem egyszer gyászos tapasztalatai alapján nagyon is differenciál, mégpedig másoktól eltérően — osztályszempontból. Az általában elismerő bírálat tartalmaz különben néhány fenntartást is. Ide sorolható az az állítás, hogy Vietor — önhibáján kívül — elsősorban a hivatalos magyarországi levéltári anyagból merít s ez „főleg a nemzetiségi kérdés megoldásában és a szlovák nemzeti mozgalom viszonylatában torzítóan hat". Végül M. Lavová kifogásolja a könyv formális felaprózottságát, túlzok tagoltságát is. • ELISMERŐ SZAVAK A KOMAROMI MATESZ-RÖL Valószínűleg Stanislav Vrbka kritikus írta azt a cikket, amely A FILM A DIVADLO 14. számában — Vrb — jelzéssel néhány találó és vitatható észrevétel alapján térképezi fel színházunk helyzetét és törekvéseit. Vitathatónak tartom például azt a cikkindítő nézetet: a szlovákok és a magyarok együttélésének elmélyülő válságáról tanúskodik az a körülmény, hogy a szlovák sajtóban szinte egyáltalában nem esik szó a MATESZ-ről. Nos, tényekkel lehet bizonyítani, hogy a „válság" előtt semmivel sem volt jobb a helyzet .. A cikkíró különben pozitívumként könyveli el, hogy a színház elért egy bizonyos szelíd hivatásos színvonalat, s bár színészei különféle közegből (Faluszínház, Színművészeti Főiskola, műkedvelő színjátszás) kerültek el Komáromba — az együttes „viszonylag kiegyensúlyozott". Elismeréssel szól a rendezői gárdáról is, főleg Beke Sándorról s bár fenntartásai vannak Luk á f Tibor munkájával szemben, dicséri azért, hogy „megszállottja a művészetnek". Pártjára áll annak, hogy a színháznak építsenek fel egy új, minden igénynek megfelelő épületet, viszont nem tartja szerencsés ötletnek, hogy szóba került egy operettegyüttes létesítésének gondolata. Szerinte ez kedvezőtlenül befolyásolná a közízlés alakulását és a drámai együttes ls kárát látná ennekl lg. t.)