Új Szó, 1968. július (21. évfolyam, 180-210. szám)

1968-07-16 / 195. szám, kedd

OTA ŠIK, akadémikus, miniszterelnök-helyettes előadássorozata a televízióban Látlelet gazdaságunk betegségéről Külkereskedelem Nálunk a külkereskedelem nem az a tényező, amely hozzájárul a nemzeti jövedelem növekedéséhez, hanem ellenkezőleg, lassítja a felhasznált nemzeti jövedelem növekedését. Hibás szemlélet A múltban a külkereskedelmet a hazai termelés kiegészítőjeként fogták fel. Az voit az elképzelés, hogy csak azt hozzuk be, amit otthon nem tutunk előállítani, illetve kitermelni (főleg nyersanyagot). Ennek megfelelően csak olyan mennyiségű terméket vigyünk ki, amely annyi devizát biztosít számunkra, amennyire az elkerülhetetlen behozatal fedezésére feltétlenül szükségünk van. A külkereskedelemnek abban az időben szántunk ilyen szerepet, amikor csak az érdekelt bennünket, mennyit termelünk egészében, mennyit tesz ki a bruttó termelés, illetve mennyit termelünk egyes kiemelt termékekből, mennyi vasat, mennyi acélt, hány pár cipőt, hány méter gyapjúszövetet stb. Ez tisztán mennyiségi szemlélet volt. Elhanyagoltuk azt a kérdést, mennyiért termelünk, milyen a termelés hatékonysága és rentabilitása. Figyeltük ugyan a termelési költségeket és a rentabilitást, de csak a hazai árakhoz viszonyítva. Ezek az árak azonban nem voltak közgazdasági árak. Túlsúlyban központilag és szubjektív módon megállapított árak voltak, amelyek nem alakultak a termelési költségek, még kevésbé a kereslet és a kínálat szerint, s Így elvesztették közgazdasági tartalmukat. Ilyen árak mellett nem lehet megállapítani a rentabilitást, a termelés hatékonyságát. Részben még ma ls ez a helyzet, mivel az árakat a központ túlsúlyban adminisztratív módon tartja. Ezek az árak még rosszabbul nyilvánultak meg a külkedeskedelemben. A termelő vállalatok hazai nagykereskedelmi áron adták el termékeiket a külkereskedelmi vállalatoknak, és egyáltalán nem érdekelte őket, vagy nem tudtak arról, milyen árért kellett ezeket a termékeket eladni a világpiacon. Emellett tudnunk kell, hogy árainknak semmi közük sem volt a világpiaci árakhoz, egész más árak voltak, s ezért a hazai árak alapján egyáltalán nem lehetett megállapítani, melyik export gazdaságos, melyik ráfizetéses. Ez nem is érdekelt senkit. Az sem érdekelt senkit, hogy a világpiacon elért árakhoz viszonyítva mekkora a termelési költség egy-egy termékünknél, tehát hol van veszteség, hol nyereség. Árainkon keresztül azonban ezt nem is lehetett megállapítani, mivel a mi áraink nem fejezték ki a tényleges termelési költségeket. A piac törvényei legyőztek bennünket Azokban az országokban, ahol rendes közgazdasági árak vannak, és az árakat a piaci hatékonyság szabja meg, ott a külkereskedelmet olyan tényezőnek fogják fel, amely növeli a nemzeti jövedelmet, a hazai gazdagságot. Ezek az országok azt termelnek otthon, amit olcsóbban elő tudnak állítani, mint más országok, és nem termelnek azt, ami drágábba jön. Mi ellenkezőleg, otthon akartunk gyártani mindent, amit csak lehetett. Ismeretes például, hogy a gépipari nomenklatúra V< részét gyártjuk. Más országok szakosítanak bizonyos termékek gyártására, ezeket azután igyekeznek minél nagyobb mennyiségben és minél kisebb termelési költségekkel gyártani, hogy keressenek rajtuk. Vagy bizonyos termékeket igyekeznek minél magasabb műszaki és minőségi színvonalon gyártani, hogy így magasabb árakat érjenek el az átlagos világpiaci áraknál. Ezzel a módszerrel érnek el a kivitelben rendkívüli nyereséget. Másrészt ezek az országok olyan termékeket igyekeznek behozni, amelyeket mások alacsonyabb termelési költségek kel gyártanak, mint amilyen költséggel tudnák e termékeket ők előállítani. így a beho zatalon is keresnek. Ez egyébként a politikai gazdaságtan egyik legrégibb elve, amit minden normálisan fejlődő gazdaságban tiszteletben tartanak. Csak mi akartuk leküzdeni a piaci törvényeket, és sajnos ezek a törvények győztek le bennünket. Növekvő veszteségek Termékeinket külföldön azokért a világpiaci árakért voltunk kénytelenek eladni, amelyeket a világpiaci termelési költségek szabnak meg. Kiviteli termékeink összetétele és minősége azonban évről évre jobban lemaradt a világfejlődés mögött, és egyre kevésbé felelt meg a világpiaci követelményeknek. Veszteségeink ezért évről évre nagyobbodtak. Egyrészt növekedett a különbség a mi átlagos hazai termelési költségeink és a világpiaci költségek között, másrészt egyre jobban lemaradtunk a minőség tekintetében. Ennek következtében bizonyos deviza jövedelem eléréséhez évről évre nagyobb mennyiségű árut kellett kiszállítani. Ez azt jelenti, hogy a behozott élő- és holtmunka ellenében egyre több hazai munkát kellett kivinni. S ezek a veszteségek fogyasztásunk rovására történtek. A külkereskedelem gazdaságosságának romlásáról tanúskodik az a tény, hogy 1955— 1966 között az 1 devizakorona bevétel népgazdasági költsége a felével növekedett. Ez azt jelenti, hogy mondjuk egy dollár beszerzéséhez egyre nagyobb mennyiségű terméket kellett kivinnünk. Vagy más példa: gépipari termékeinkre lényegesen kisebb kilogrammárat érünk el, mint más fejlett országok. E termékeink kilogrammára a hatvanas évek elején 9,5 koronát tett ki, a fejlett nyugati országok átlagban 13 koronát értek el, sőt Svédország 15, Hollandia 19, Svájc 24, az Egyesült Államok 28 koronát. Sok gépipari terméknél Csehszlovákia 50, 40, sőt csak 30 százalékát éri el annak az árnak, amit a konkurrensek elérnek. Termékeink ki nem elégítő versenyképessége az egyik fő oka annak, hogy vállalataink miért keresik a kevésbé igényes piacokat, és miért olyan jelentős a mi kivitelünk a fejlődő országokba, ahová középvagy hosszú lejáratú hitelért vagyunk kénytelenek eladni. A mi kivitelünk ezekbe az országokba az összexporthoz képest igen nagyarányú. Hol keressük az okokat? Nehéz megállapítani, hogy hol van a veszteségek fő oka: a termelésben-e, vagy a külkereskedelem monopóliumában. Tény az, hogy nálunk a külkereskedelmi monopóliumot nem úgy értelmezik, mint más országokban, vagyis mint az állam szükséges monopóliumát a kereskedelem- és devizapolitika irányításában. A külkereskedelmi monopóliumot nálunk éveken keresztül a külkereskedelmi vállalatok monopolhelyzeteként értelmezték. És minden monopolhelyzet fékezi a kezdeményezést, a vállalkozást. A termelés mennyiségi növekedése következtében növelni kellett a nyersanyagbehozatalt, és a sok éven át stagnáló mezőgazdasági termelés miatt az élelmiszerbehozatalt. A növekvő behozatalt egyre nagyobb mennyiségű és egyre ráfizetésesebb kivitellel fedeztük. A veszteségeket az állam növekvő szubvenciókkal egyenlítette ki. Hogy kiegyenlítsük a .fizetési mérleget, egyre több olyan terméket kellett kivinni, amelyek világpiaci ára nem fedezte termelési költségeinket, sőt több esetben mérg a bérköltségeket és a nyersanyag árát sem. Az új irányítási rendszerben ls megmaradt a kivitel és a behozatal direktív, központi irányítása és a régi értelemben vett külkereskedelmi monopólium, vagyis a külkereskedelmi vállalatok monopólhelyzete. Ezzel továbbra is védelmezzük a termelés elmaradottságát. Az új irányítási rendszerben alkalmazott kompromisszumok nem vezethettek a külkereskedelem hatékonyságának növeléséhez, s ha beszéltek is az új irányításról, a vállalatok gyakorlatilag semmilyen különbséget nem tapasztaltak. Milyen változások i Ahhoz, hogy javíthassuk a kivitel gazdaságosságát, eltávolíthassuk a ráfizetéses kivitelt és termelést, s hogy Így a külkereskedelem a nemzeti jövedelem növelésének eszközévé váljék, fokozatosan és céltudatosan el kell távolítani az ún. védelmező rendszert. Nem megy ez egyszerre, mert a termelés nem képes egyik napról a másikra megváltoztatni az adott struktúrát, nem tud ilyen gyorsan alkalmazkodni a világpiaci kereslethez. A vállalatokat azonban azzal, hogy fokozatosan eltávolítjuk a dotációkat és árengedményeket, tehát a veszteségeket saját „bőrükön" fogják tapasztalni, hatékonyabb termelésre és kivitelre kell kényszeríteni. Még fontosabb, hogy azok a vállalatok, amelyek gazdaságos exportot mutatnak ki, a rendkívüli nyereség minél nagyobb részét maguknál tarthassák, hogy érdekük legyen az ilyen termelés növelése és lehetőségük legyen rá. Ezzel egyidőben le kell építeni a külkereskedelmi vállalatok monopolhelyzetét. A vállalatok számára lehetővé kell tenni, hogy válasszanak a különféle előnyös külkereskedelmi tevékenység között. Végül meg kell szüntetni a direktív módszereket a külkereskedelemben. Azt kell elérni, hogy a vállalatok maguk törekedjenek a minél gazdaságosabb kivitel és behozatal elérésére. Az állam csak bizonyos devizapolitikát folytasson, és a gazdasági szabályozó eszközök alkalmazásával biztosítsa a fizetési mérleg egyensúlyát. A külkereskedelem gazdaságosságának fokozása, a veszteségek eltávolítása nem lesz könnyű dolog, ha következetesen is fogunk eljárni. Alapvető változást kell elérni a termelés összetételében, műszaki színvonalában, a termékek minőségében, s ez bizonyos időt követel. Itt azonban döntő befolyása van a termelés irányításának. Nemrégen kezdett üzemeltetni Ukrájnán az ÉszakDonvidék új vegyi kombinátjának első nagyobb részlege. A CSTK—ANP felvételén a mammutvállalatnak csak egy tört részét láthatjuk. NYITRA UTÁN A garast már letettük BEFEJEZŐDÖTT a szövetke zeti parasztság és az egyénileg gazdálkodó földművesek nyitrai országos értekezlete. Ez a konferencia — ahogy ismeretes — egyben alakuló közgyűlés is volt. Létre kellett volna hoznia a szövetkezeti parasztság és az egyénileg gazdálkodó földművesek országos társadalmi érdekvédelmi szervezetét s külön-külön a nemzeti szövetségeket. Ennek a feladatnak — ahogy már tudjuk — a konferencia maradéktalanul nem tett eleget. A cseh és szlovák nemzeti szövetségek megalakultak, különkülön megválasztották képviseleti szervüket, viszont nem alakult meg az országos szövetség. Hogy miért nem? Ennek több objektív és szubjektív oka van. Ennek a boncolgatása azonban most nem célom. Egy dolog azonban bizonyos, hogy ez a háromnapos értekezlet mégis nagy jelentőségre tett szert: azon túl, hogy az országos szövetség nem jött létre, igen nagy és hasznos munkát végzett. Ügy érzem, nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom: Csehszlovákia mezőgazdasága fejlődésének történetében emlékezetes állomásként szerepel majd. Számtalan, esetenként szöges ellentétben álló nézet vetődött fel, viszont a vita során a józan ész, a megfontolt érvelés a nézetek tisztázását eredményezte. Egy dolog visszavonhatatlanul bebizonyosodott: úgy, ahogy az a múltban történt, nem lehet tovább gazdálkodni. Az utasítgatásokat megfontolt, előrelátó, demokratikus vezetésnek kell felváltania. Bebizonyosodott, hogy a közel kilencszázezres tagságú szövetkezeti család, a szövetkezeti parasztság a demokratizálódási folyamat progresszív tényezője. Nemcsak látja, tudatosítja a múlt hibáit, hanem keresi és megtalálja a járhatóbb, célravezetőbb utat is. A konferencia leszögezte, hogy a szövetkezeti parasztság a múltban — habár Jelentős társadalmi réteget képvisel — társadalmi, politikai és gazdasági életünkben háttérbe szorult. Az elhangzott felszólalások alapján ítélve, ez több vonatkozásban megmutatkozott. A fő hiba, a különféle deformációk gyökere azonban abban rejlett, hogy a szövetkezeti parasztságnak nem volt — létrehozását indokolatlannak minősítették — olyan szervezete, illetve szövetsége, amely akár a legfelsőbb helyen is szót emelhetett volna az érdekében. Bebizonyosodott, hogy az ilyen szövetséget semmilyen minisztérium, vagy állami szerv nem helyettesítheti. Ebből adódott aztán, hogy a régi gazdasági rendszerben a szövetkezeti parasztság nem dönthetett saját maga szervezeti, illetve gazdasági kérdésekben. A szövetkezeti élet fejlődésében komoly fogyatékosságként jelentkezett az a tény, hogy a szövetkezetek az általuk termelt javakkal valójában nem rendelkeztek. Nem volt szavuk az árképzésnél, a nyereség nagy részét a felvásárló, illetve a feldolgozó szervek, iparágak vágták zsebre. Többnyire megkérdezésük nélkül mások, idegenek döntöttek a szövetkezetesek legsajátabb ügyeiben ls. A termelés struktúráját sem ők szabták meg, hanem sok esetben olyanok, akik a helyi, gazdasági, éghajlati és egyéb feltételeket jóformán nem is ismerték. De, hogy az eredeti gondolatnál maradjunk: a nemzeti szövetségek létrehozásával a múlt hibáinak következetes felszámolása terén jelentős lépést tettünk. A szövetségek elnökei a Nemzeti Frontban, mint választott szerv képviselői lesznek jelen és képviselik választóikat. És most, hogy a nemzeti szövetségek létrejöttéről adhatunk számot, talán nem leszek ünneprontó, ha olyan kérdésre is kitérek, amelyről eddig talán korai lett volna ; beszélni: a magyar nemzetiségű szövetkezeti parasztság társadalmi helyzetének megoldásáról. Tudomásul kell vennünk, hogy Dél-Szlovákiában a magyar nemzetiségű szövetkezeti tagok száma százötvenezer körül mozog. Majda István, a peredl szövetkezet elnöke is érintette felszólalásában ezt a kérdést. Szükségesnek tartja a Szlovák Nemzeti Szövetkezeti Földművesszövetség keretében megtalálni a módját egy olyan fórum létrehozásának, amelynek közvetítésével a magyar szövetkezeti parasztok saját anyanyelvükön jutnának szóhoz. Ez a követelmény indokolt. A magyar szövetkezeti parasztság Szlovákiában jelentős társadalmi és gazdasági erőt képvisel. A mezőgazdasági területnek közel az egyharmadán gazdálkodik és a kitermelt javaknak majdnem a felét adja. Tehát nem lenne helyes, ha nem találnák meg a módját, hogy ezek az emberek szavukat hallassák ott is, ahol a mezőgazdaságot érintő kérdésekről döntenek, lavaslatként hangzott el például az is, hogy a szlovák nemzeti szövetség keretében szükséges lenne létrehozni nemzetiségi szekciót a megfelelő választmányi szervekkel. Az említett nemzeti szerv jóváhagyásával megválasztaná a maga irányító, végrehajtó és ellenőrző szerveit. Esetleg szóba jöhetne egy — szükség esetén — több kamarás rendszer. A nemzetiségi kamarák elnökei egyben alelnökei lennének a nemzeti szövetségeknek, illetve a nemzeti szerveknek, a járási vezetőségnek. Maga a konferencia a kérdésben nem foglalt állást. Nem is igen foglalhatott állást, mivel ezek önmagukban még csak felvetett gondolatok, nem következetesen végigvitt, — a legapróbb részletekre ls kiterjedő elképzelések. Arra azonban már alapul szolgálhat, hogy a nemzeti szövetség foglalkozzon ezzel a kérdéssel is, elgondolkozva a megoldás hogyanja és mikéntje fölött, kikérje azoknak a véleményét is, akiknek további sorsáról döntenek. Remélni merem, hogy a konferencián a magyar nemzetiségű szövetkezeti tagokat érintő kérdés meghallgatásra talál. Ezt a reményemet táplálja az ls, hogy dr. Koloman Bocfa, az SZNT földművelésés élelmiszerügyl megbízottja a konferencián elhangzott beszédében — habár csak távirati stílusban — ezt a kérdést is érintette. A nemzeti szövetség egyik feladataként említette meg a magyar nemzetiségű szövetkezeti parasztság helyzetének rendezését is. A garast tehát letettük. Tudjuk, hogy olyan dologról van sző, amelyet jelentőségénél fogva nem lehet máról holnapra megoldani. Viszont hiba lenne kitérni a dolgok elől, ha következetesen teljesíteni akarjuk a nemzetiségi kérdésre vonatkozó, a párt akcióprogramjából eredő feladatokat. Egy dolgot azonban látnunk kell: a magyar szövetkezeti parasztság is elvárja, hogy ne csak kötelessége, de jogai is legyenek. Ne csak a termelőmunkának legyen részese, hanem adassék számára lehetőség, hogy bizonyos kérdésekben a véleményét is megmondhassa úgy, ahogy azt a legjobban kifejezésre tudja juttatni. Természetesen a megértés, a jószándék, egymás jogainak tiszteletben tartása ennél a kérdésnél is jelentős szerephez jut. SZARKA ISTVÁN