Új Szó, 1968. június (21. évfolyam, 151-179. szám)

1968-06-30 / 179. szám, vasárnap

H osszú volt a nop. Elfáradtak az emberek, a gyárkémé­nyek se ontják olyan hévvel o füstöt, elcsendesedtek az utcák. Néhány órával ezelőtt még kö­nyörtelenül perzselt a nap, a tű­sarkú cipők nyomot hagytak a felolvadt aszfaltban, most azon­ban már kigyúltak a neonlámpák. A város fölött még mindig lassú egymásutánban haladnak a szénnel megrakott csillék. Míg a Gottwald utcán a fiatalok korzóz­nak meg-megállva egy-egy kira­kat előtt, addig Ostrava alatt a harmadik műszakosok fejtik a fe­kete aranyat. Késő este van. Aludni készü­lök. Az Imperial Szálloda halljá­ban a város rendőrparancsnoká­val találkozom. — Éjszakai szolgálatom von. Nincs kedve velem tartani? — kérdezi. Megtetszik az ötlet. A rendőrkapitányság épülete nincs messze. Csengetünk, az ügyeletes nyit ajtót. — Mi újság? — Semmi különösebb. Tessék, itt van a napi kimutatás: né­hány közlekedési baleset, kisebb lopások. Az ötször ötös helyiségben két hatalmas íróasztal, egy heverő, írógép, a falon térkép. Gyakran végigvirrasztják az éjszakát, nincs rájuk szükség, de itt kell lenni, mert hátha, sohasem lehet tud­ni ... Az ügyeletes a telefonasztalhoz lép, egymás után felvillannak az apró zöld fények, állásjelentést kér — Nárcisz egy, Nárcisz egy . .. A Csi-Csi bár Közben kocsi érkezik értünk. Végigpásztázzuk oz utat. A Csi­Csi bár előtt — így nevezik gú­nyosan az egyik külvárosi kocs­mát — megállunk. A járdán egy vérző fejű fiatalember ül, körülöt­te néhány suhanc. Amint észre­veszik a rendőrkocsit, szétszéled­nek, csak a földön ülő marad. — Mi történt? — Valaki összevert, aztán el­tűnt. Egy férfi jön ki a bárból. — Ezek verekedtek, a vendég­lős meg nyugodtan nézte. Azt mondta, semmi köze hozzá. Szép kis hely, nem mondom . .. — Ha tudja, miért jön ide? — veti közbe a rendőr. A kocsmában vágni lehet a füstöt. Az emberek többnyire sört és rumot isznak. A sarokban egy harmonikás és egy hegedűs húz­za o talpalávalót. Szörnyű lát­vány. Itt a részegek valóban az asztal alatt fetrengenek. A ki­öregedett, kétes múltú örömlá­nyok átlátszó, divatját múlt szi­lonblúzokban hívják táncba a ki­szemelteket. Valamennyien han­gosan kacarásznak, az alkohol hatására trágár szavakat kiabál­va. * Végre kint vagyunk. Még min­dig nem tudok szabadulni a lát­ványtól. A rendőrparoncsnokhoz fordulok: — Mondja, miért nem zárjók be ezt a kocsmát? Az — Nem lehet. Helyrehozhatat­lan hibát követnénk el Ez az al­világ. Itt gyülekeznek. Ismerjük őket, tudjuk kik járnak ide. Ha becsukatnánk, akkor is összejár­nának másutt, titokban. Szá­munkra az sokkal rosszabb vol­na. Nekik is módot kell adni a „szórakozásra". A kocsiban megszólal a me­gafon: — Nárcisz három, Nárcisz há­rom, jelentés érkezett gyilkossági kísérletről. A tett színhelye K. J. lakása, nem messze az állomás­tól. (Pontos leírás következik.) Küldünk oda embereket. Vége. — Itt Nárcisz három. Megyünk a tett színhelyére. Vége. A kocsi irányt változtat. Gyil­kossági kísérlet? Ki lehet a me­rénylő és ki az áldozat? Hogyan akarta megölni? Miért?-A kérdé­sek elözönlik az agyamat. Ismét megszólal a megafon: — Az Y utca 40-es számú há­zából gázszivárgást jelentettek. — Helyes, megyünk. Az asszony és a gáz áldozata Az előző eset világos. Ott már semmi különös nem történhetik. Különben is a közbiztonsági szer­vek K. J. lakására mentek. A gáz nagyon veszélyes. Hátha ember­életről van szó. Megérkeztünk. A park közepén egy magányos, nagy villa. Minde­nütt sötétség. A házmester kivá­lik a tömegből és elénk siet. — Már délután éreztem, de nem volt gyanús. Most azonban éjfél is elmúlt, félünk, hátha rob­banás áll be. A biztosítékokat ki­csavartam. A bejárathoz érve émelygős gázszag üti meg az orromat. A parancsnok előveszi villanylám­páját. Felmegyünk az első eme­leti lakásba, ahol állítólag a leg­inkább érezni a gázt. Lemegyünk a pincébe: semmi. A földszinti lakás ablakai alatt szimatolunk: igen, ez az. — Ki lakik itt? — Egy elvált asszony három gyerekkel és egy — ki tudja há­nyadik — élettárs. — Mikor látták őket utoljára? — Az asszonyt tegnop reggel. Elment valahová a gyerekekkel. Gázszerelőkért telefonálunk. Amíg megérkeznek, a parancsnok érdeklődik a lakóktól, aztán gon­dol egyet, kezembe nyomja za­kóját és felkapaszkodik az ablak­párkányra. Próbálja kinyitni, de hasztalan. Egy távolabb eső fa alá megy. Cigarettára gyújt. A gázosok csak nem jönnek. Ismét felmászik az ablakra. Hosszas próbálkozás után mégis sikerül kinyitnia. A parancsnok zsebken­dőt tesz az orra elé és beugrik az előszobába. Perceken belül visszajön: lehetetlen kibírni. Ki­tárja az ablakokat, egy kicsit vár. Közben megérkeznek a gáz­szerelők. A parancsnok „álljt" parancsol és ismét bemászik. — Egy fiatalembert találtam a konyhában. Semmihez se nyúlja­nak ! Elzárják a gázt. Nyomozókért, fényképészért és orvosért telefo­nálnak. A szobákban nagy a rendet­lenség a földön ruhák, eltörött poharak, vetetlen ágyak, nyitott szekrényajtók. A konyha padlóján fekszik az alig harmincéves, fekete, göndör hajú férfi. Csak nadrág van raj­ta. Mellkasát vöröses foltok tar­kítják. Különben szürkés-fehér. Mozdulatlan. A házmester bizo­nyítja, hogy ő az élettárs. Az asszonyok sopánkodva tör­delik kezüket, egy kislány sírva fakad. Megérkezett a nyomozó: kérdezősködik, mindent pontosan feljegyez. A fényképész felvéte­leket készít. Az orvos öngyil­kosságot állapít meg, a halál körülbelül tizenkét órája állt be. Sietnünk kell. Itt már nincs ránk szükség. Ai áldozat hároméves A parancsnok hívja a közpon­tot: — Itt Nárcisz három, mi újság a gyilkosság körül? — Családi tragédia. Az opo ittas állapotban hároméves kislá­nyát akarta megölni. A gyerek a kórházban, az anya a porubai ki­rendeltségen van. — Értem. Irány a kórház! Az orvos felvilágosítása rövid: fojtogotás nyomai a nyakán, agy­rázkódás, néhány kisebb seb a fejen. Előreláthatólag tíznapi ke­zelést igényel. Megnézzük a kislányt. Fekszik az ágyacskában, egyenletesen szuszog, testét kék foltok tarkít­ják. Porubán folyik a kihallgatás. Az anya feltűnően csinos, festett hajú, huszonnégy éves. Két tás­kát tart. Egyik cigarettáról a má­sikra gyújt. Szaggatottan, de lát­szólag nyugodtan beszél: — Ma engedtek ki a kórház­ból. Az anyámhoz mentem, on­nan öt után indultam a lakásom­ra. A zárba nem tudtam beten­ni a kulcsot. Gyanút fogtam. Az udvoron találtam egy drótot és azzal belöktem a kulcsot. A konyhaszéken ült Jitka, remegett és sírt, a padlón vért láttam. A férjem a heverőn feküdt... — Mi történt, kislányom? — Nem akartam szót fogadni és apuka elvert.. . Felkaptam a gyereket és a heverőhöz mentem — Lá­tod? — Ráztam a férjemet, de olyan részeg volt, hogy nem is felelt. .. — Es most hol o férje? — Otthon. A kopitány kocsit küld, vigyék a tettest a kijózanítóba, Az asszony zsebkendőjébe tör­li izzadt tenyerét, ismét rágyújt. Húszéves sem volt, amikor egy­bekelt a tizennyolc éves partner­rel, akitől gyereket várt. A kicsi még meg sem született, amikor férjét fiatalkorúak megerőszako­lásáért, munkakerülésért, kisebb lopásokért, betörésért két évre ítélték. A nő beadta a válópert. A férfi szabadulása után vissza­ment volt feleségéhez. Fűt-fát ígért, ő meg — állítólag — o gyerekre való tekintettel befogad­ta. Állást szerzett neki. A vesze­kedesek azonban napirenden vol­tak. A férfi gyakran ittasan jött haza és féltékenységi rohamáuan elverte az asszonyt. Végül is a gyerek lett az áldozat. Miért? Lassan ez is világossá vált: az apa több mint négyezer korona gyermektartással maradt adós és a továbbiakban sem volt hajlan­dó fizetni. Kijelentette, hogy a gyerektől szabadulni akar. Szomorú történet. Számtalon tragikus részlettel. Nem kétsé­ges, hogy a férfit ismét bíróság elé állítják. A tetten ért betörő Hajnalodik. A szokatlan élmé­nyek elfárasztottak. Visszame­gyünk a kapitányságra. — Mi újság? — Most érkezett egy jelentés, hogy egyik járőrünket — miköz­ben tetten érte a dohányüzlet betörőit — fejbe vágták egy bo­rosüveggel. Kórházba kellett szál­lítani. A tettesek megszöktek. — Mozgósítani! — Megtörtént. Kocsikat küld­tem, nyomozókutyákat, a kör­nyező utcák járókelőit és moto­rosait igazoltatjuk. — Helyes. Na, mit szól, kiné­zünk oda? Mire kiértünk, a rendörök mar elözönlötték a környéket. Néhány kíváncsiskodó az ablakból nézi a történteket. A kutyák türelmetle­nül lihegnek, ide-oda ráncigálva gazdáikat. — Ez reggelig is eltart. Elered az eső. — Na még ez hiányzott. Ha a víz elmossa a nyomokat, nehéz lesz a tettest lefülelni. Az orvos szerint a rendőr kö­rülbelül egy hétig marad a kór­házban. Hajnalodik. Csicseregnek a madarak, megindulnak az első villamosok. Jönnek a tejesek és a szemetesek. Akik most indulnak munkába, fogalmuk sincs, mi tör­tént városukban az éj leple alatt. Minden éjszakán történik vala­mi. Ostravát a gyakori bűncse­lekmények városának ismertük o múltban. Ma már — a parancs­nok szerint — javult a helyzet. Itt semmivel sem több és sem­mivel sem kevesebb a bűnözők száma, mint más nagyvárosban. Megiszunk még egy kávét, át­lapozom az éjszakai szolgálat jegyzőkönyvét: még néhány vere­kedés, lopós, fosztogatás, bal­eset — amiről nem számoltam be. OZORAI KATALIN éj leple alatt Jogos követelmény 1908 VI. 30. Jövőre ünnepeljük a Szlovák Nemzeti Felkelés 25. évfordu­lóját. Ebből az alkalomból Szlo­vák ia-szerte nagy Ünnepségeket rendeznek. Ennek szellemében él ma Trnava is. Hogy még ko­rai? Nem! Ök ugyanis szeret­nék, ha a jubileumi évforduló­ra elégtételt kaphatnának. Hi­szen Nyugat-Szlovákiának egyetlen városa, amelynek la­kossága segített előkészíteni a felkelést. Az itteni helyőrség a felkelési területre vonult és vé­gig a legnehezebb frontszaka­szon harcolt. — Helyőrségünknek a felke­lés előtti napokban 200 kato­nája volt — % emlékezik vissza \ Andrej Benka-Rybár tartalékos ezredes, a helyőrség egykori parancsnoka. Laktanyánkban szereltek le a keleti frontról érkező katonák. így hát fegy­ver volt bőven a raktárainkban. S rna már elárulhatom, hogy már ekkor Jó kapcsolatban vol­tunk az illegálisan dolgozó el­lenállási csoportokkal, és titok­ban felkészültünk arra, hogy szükség esetén szembeszálljunk a fasisztákkal. A törzskar megbízható tiszt­jei éjszakánként az operációs terven dolgoztak. Céljuk ugyan­is az volt, hogy nemcsak a két­száz beöltözött katona vegyen részt a harcokban, hanem a vá­ros és környékének minden katonaköteles polgára. A hely­őrség létszámát növelni úgy, hogy arról a felsőbb parancs­nokság ne szerezzen tudomást, lehetetlen volt. Maradtak tehát az átgondolt és gyors mozgó­sítási terv mellett. — Augusztus 29-én, az ösz­s/.ekötőn keresztül megkaptuk 8 várva várt Jelszót. A helyőr­séget harci készenlétbe helyez­tük — eleveníti fel a múltat az egykori parancsnok. Az egésznek olyan látszatot ad­tunk, mintha gyakorlatoznánk. Este megszálltuk a stratégiai­lag fontos épületeket, lezártuk a városba vezető utakat. Mű­ködésbe léptek az illegális cso­portok ... Bárki bejöhetett a városba, de ki senkit nem engedtek. Az autókat, amelyek itt „reked­tek", a kaszárnya közelébe irá­nyították. A fegyverraktárakat kinyitották és mindenki kikép­zése szerint magát szerelte fel. Mire a hajnalpír megjelent az égen, háromezerötszáz fegyve­res ember volt a helyőrség lét­száma. A város védelmét meg­erősítették. A parancsnok ösz­szehívta a tiszteket és tiszthe­lyetteseket. Felolvasta a Besz­tercebányáról kapott parancsot. Megkérdezte, megértették-e, majd kemény hangon folytat­ta: — Katonák vagyunk. Ahová megyünk, ott harcok várnak ránk ... Sokan elesnek majd közülünk ... Aki akar, az Itthon maradhat! ... Egyetlen német származású tiszthelyettes hagyta csak el az egységet. A laktanya udvarának csend­jét pattogó parancsszavak, majd vidám nótaszó verte fel. A pa­rancsnok elgondolkodva nézte a térképet, amikor az ügyele­tes tiszt benyitott hozzá. — CatlóS hadügyminiszter úr kéreti a telefonhoz — mondot­ta savanyú arckifejezéssel. — A hadügyminiszter három­A MOZGOSfTÁS PILLANATA negyed órán keresztül igyeke­zett meggyőzni, hogy ne áll­junk a „lázadók" mellé — mondja Rybár elvtárs. — Azt válaszoltam, a katonák harci kedve olyan, hogy eltökélt szándékukról nem merem őket lebeszélni. Alig telt egy óra, és a trna­vai helyőrséget felhívta dr. Ti­so, az úgynevezett Szlovák Ál­lam elnöke. ígért fűt-fát. El­nöki becsületszavát adta, hogy ha leteszik a fegyvert, senkinek sem lesz bántódása, a németek nem szállják meg a várost, csu­pán keresztülvonulnak rajta. — Azt a választ adtam, hogy Jöjjön ő személyesen meggyőz­ni a katonákat — mondja az egykori parancsnok. — Láttam azonban, hogy ennek nem lesz Jó vége, Tiso ránk küldheti a németeket, ezért cselhez folya­modtam. Azt telefonáltam ne­ki, hogy a kedélyek lecsillapí­tása végett nem maradhatunk a laktanyában, hanem átcso­portosítási gyakorlatot tar­tunk. A felderítők elindultak, hogy híreket szerezzenek a németek mozgásáról. Az előzetes terv­től eltérően — amely a város védelmét tűzte ki célul — a parancsnok úgy határozott, hogy elhagyják a várost és a felkelési területre menetelnek. Augusztus 30-án déltájban a hátvédek is elhagyták Trnavát. Éppen Ideje volt, mert a moto­rizált német egységek már a város határában jártak. Mintegy 3500 fiatal katona és a csendőrállomás legénysége a rekvirált autókon, sokan pedig gyalog igyekeztek a cél felé. Nem mentek üres kézzel. Az összes fegyvert, a városban ta­lálható benzint és élelmiszer­készletet magukkal vitték. Azt a 250 lovat, amelyet a keleti frontra kellett volna küldeni, befogták szekérbe. Az útirány Hlohovec volt. Abban remény­kedtek, hogy az itteni helyőr­ség Is csatlakozik hozzájuk. Az ottani parancsnok azonban erről hallani sem akart, így a trnavaiakhoz csak az egyes al­egységek csatlakoztak. A nyit­rai parancsnok még a városon sem engedte őket keresztülvo­nulni. TopofCanyban sem jártak eredménnyel. Amikor sikerült kapcsolatot teremteniük a felkelők pa­rancsnokságával, azt a felada­tot kapták, hogy vonuljanak Zarnovlca térségébe. Ennek a parancsnak augusztus 31-én eleget is tettek. Itt kezdődött meg a trnavaiak harcos útja. Az egyik ütközet a másikat kö­vette. A sok visszavonulás el­lenére sem csüggedtek. Egysé­güket — amelynek létszáma egyre csökkent — többször át­szervezték. S amikor a túlerő ellen a felkelő katonaság az erdőbe húzódott, a trnavaiak is velük mentek ... Azóta 24 év telt el. A trna­vaiak azonban még azóta sem részesültek elismerésben. Az egykori tisztikar tagjait elbo­csátották a hadsereg köteléké­ből. Dtcső harcuk múltját be­lepte a por. Éppen ezért a de­mokratizálódási folyamatban joggal elvárják és kérik reha­bilitálásukat nemcsak az egy­kori harcosok, hanem az el­esettek hozzátartozói, valamint a város és környéke lakossága is.. NÉMETH JÁNOS

Next

/
Thumbnails
Contents