Új Szó, 1968. június (21. évfolyam, 151-179. szám)

1968-06-27 / 176. szám, csütörtök

* A

TÖRTÉNETÍRÁS különös viszonyban áll vizsgálatának tárgyával: igyekszik megközelíteni, s ugyanakkor megfelelő távlatból szemlélni. Az elmúlt eseményeket a jelen szemszögéből, a jelent pedig már mint múlót és eltávolodót vizsgálja. A közel és a távol egységet képez a történész szemében. Minél nagyobb a távolság időben és térben, annál inkább igyekszik az elmúlt események elhalványult színeit felújítani. S minél közelebb van figyelmének tárgya, annál nagyobb távlatból igyekszik azt megérteni és megmagyarázni. Ha a politikai jaieonek azt az időszakot tartjuk, amelyben a legidősebb, még életben levő generáció viseli a politikai felelősséget, akkor egy fél évszázad szükséges ahhoz, hogy az elmúlt események történelmi eseményekké érlelődjenek, s személyekre való tekintet nélkül vizsgálhassuk őket. A történelmi távlatot azonban nemcsak idővel mérjük. Az elmúlt éveknek különböző súlyuk volt; néhány közülük évtizedek súlyát is elérte. Ilyenek voltak a két világháború évei. A két háború közötti két évtized ennek folytán immár egységet képez, mondhatnánk az „elvetélt szabadság és gyermekbetegségben szenvedő" demokráciák történelmét. A mai napig vitáznak a történészek azon, hogy az első világháború után megalakult utódállamok miért vesztették el a második világháborúban állami önállóságukat és lakosaik polgári szabadságjogaikat? Elveszett a szabadság, mert a béke nem volt jó, avagy összeomlott a békerendszer, mert a szabadságot feláldozták? Mindenkit érdeklő kérdések ezek. Az első világháború végén, 1917-ben két fontos esemény indította el a további fejlődést: a Nagy Októberi Szocialista Forradalom és az USA belépése a háborúba. A háború előtti nemzetközi hatalmi rendszerben ezzel sorsdöntő váltQzás állt be. Az egyes államok közötti szerződéses viszonyok elve helyébe, a két ellentétes póluson álló nagyhatalom hatalmi-politikai dualizmusának elve került. Ez a két történelmi tény is elegendő volna ahhoz, hogy az első világháború kitörésének napjáról el ne feledkezzünk. De az Osztrák—Magyar Monarchiában 1918-ig élő népek számára a szarajevói pisztolylövésekkel elindított események még ma is élő emlékek; még élnek, ha nem is sokan, akik az első világháború nehéz éveit a frontokon, a lövészárkokban vagy az éhségtől meggyötört, nyomorúságtól kínzott özvegyek és árvák könnyeitől áztatott hátországban élték le. Az ötven éven felüli emberek azt is túlélték, ami az első világháború után következett, s amire a „megszépítő messzeség" félévszázados távlatából mindenki a maga módján emlékezik. AZ ELSÓ VILÁGHÁBORÚ KITÖRÉSÉT az 1914. június 28-i szarajevói merénylettől számítjuk. Megemlítünk néhány történelmi tényt, melyekkel p sorsdöntő esemény hátterét és következményeit megvilágíthatjuk. A két balkáni háború és azok következményei, valamint az Osztrák-Magyar Monarchia kardcsörtetésé folytán, amivel Szerbiát és Montenegrót akarta megfélemlíteni, a nemzetközi helyzet a Balkánon 1913-ban erősen kiéleződött. A második balkáni háborúból győztesen kikerült Szerbia egyre nagyobb vonzóerőt gyakorolt a Monarchiában elnyomot délszláv nemzetekre. Ennek ellensúlyozására a Monarchia kormánya, Németországtól támogatva, Szerbiát diplomáciai eszközökkel izolálta, s csak a megfelelő alkalomra várt, hogy katonai erővel megtámadja. A háborús készülődés már 1912-ben megkezdődött; ezt tanúsítja többek között a háború esetére szóló kivételes intézkedéseket tárgyaló 1912/63. sz. törvénycikk is. 1914 tavaszán a német császár is szorgalmazta a háborús előkészületeket; a nőmet nemzeti bank aranykészletet, a német hadiipar nyersanyagokat tárol. A másik oldalon, Franciaország is tökéletesítette hadserege technikai felkészültségét, határmenti erődítményeket épített, Anglia új hadihajókat épített, a cári Oroszország pedig újraszervezte hadseregét. E készülődések természetesen elmélyítették a kölcsönös bizalmatlanságot. A háborús összeütközés lehetősége a „levegőben lógott". A feszültség erősödött azáltal is, hogy a központi hatalmak, Németország, Ausztria—Magyarország nemzetközi helyzete megingott, amikor Olaszország Angliához és Franciaországhoz közeledett s Románia semleges maradt a szerb—bolgár viszályban, Anglia és az USA közeledése napiTörténelmi összefüggések rendre került s Németország befolyása Oroszországban meggyöngült. Ilyen helyzetben Németország és a Monarchia féltve nagyhatalmi helyzetét, erős hadseregére támaszkodva villámháborúval akart helyzetén javítani. Az antant-hatalmak közül Franciaország vissza akarta szerezni Elszász-Lotharinglát s megtörni a német ipar konkurrenciáját, Anglia a német gyarmatokra aspirált, s a cári Oroszország balkáni és közép-európai befolyásának erősödéséről, a Dardanellákról álmodozott. A HÁROM SZERB NACIONALISTA, Gavrilovics, Princípe, Ciganovics merénylete Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége ellen volt az alkalom, amelyre a központi hatalmak oly türelmetlenül vártak, hogy elindítsák a háborús kalandot. A trónörökös halálával a közte és Ferenc József császár közötti egyre jobban elmélyülő ellentétek is megszűntek. A háborús gépezet megindulhatott, 1914. június 5-én a német császár teljes támogatást ígért az esetre, ha Oroszország Szerbia oldalán mozgósítana. Erre megindult a propaganda a szerbek ellen, s a külügyminiszter, gróf Berchtold, a vezérkari főnök, Hötzendorfi Conrád tábornok s mások nyomást gyakoroltak a császárra, hogy azonnal üzenjen hadat Szerbiának. A szerb kormány július 23-án elfogadhatatlan ultimátumot kapott. Ugyanakkor életbe léptek a háborús kivételes intézkedések. Az ultimátum világszerte nagy megdöbbenést keltett, mert tartalma az osztrák kormánynak durva beavatkozását célozta Szerbia belügyeibe. Az antanthatalmak lázas diplomáciai akcióba kezdtek a háború megakadályozására, melyre még nem voltak teljesen felkészülve s nyomást gyakoroltak Szerbiára, hogy fogadja el a megalázó ultimátumot. Anglia Németországhoz fordult, intervencióját kérte, s ezzel azt a látszatot keltette, hogy nem kíván beleavakozni az osztrák—magyarszerb konfliktusba. A német császár természetesen mindent megígért, de a kulisszák mögött 1914. július 25-től kezdve igen erélyesen utasította a monarchia kormányát a hadüzenetre. Ez meg is történt 1914. július 28-án, egy hónappal a szarajevói merénylet után. Egyidejűleg megindult az osztrákmagyar hadsereg Belgrád irányába. A „Vesszen Szerbia" csatakiáltással elindított „kis balkáni kirándulásból" világháború lett, mert 1915—1917 között további államok, köztük az USA is fegyvert fogott. Valóban „mindent meggondolt és megfontolt" az agg Ferenc József császár, amikor 1914. július 28-i, „Népeimhez" című kiáltványa szerint „nyugodt lelkiismerettel lépett arra az útra, melyre kötelessége irányította?" Biztosan bízott hadseregében s talán, mint a kiáltvány befejező mondatában kijelentette, ugyancsak bízott „a Mindenhatóban, hogy fegyvereitől a győzelmet nem vonja meg." Csakhogy az ellenség is ugyanígy imádkozott, s ugyancsak az egyházak közvetítésére számított. Végeredményben azonban a hősi halottak százezreinek elhantolásánál épp úgy nem volt elegendő papi segédlet, mint ahogy a Monarchia temetésén sem a Habsburgokat támogató papság, hanem az önállóságért harcoló nemzetek hordták a keresztet. A lavina megindult s maga alá temetett százezreket, egyenruhába öltöztetett családapákat, fiatalokat és öregeket, akik a királyok, császárok és cárok dicsőségére véreztek el a lövészárkokban, s akikre már csak az országút menti kopott emlékmű olvashatatlan betűi emlékeztetnek. Az emberiség hamar felejt, mert a vér és könny hamar felszárad. DE EMLÉKSZIK AZOKRA, akik nem a „dicsőség mezején hullottak el, akik önkéntes elhatározásból szálltak szembe az - államhatalommal és a törvényekkel, akik feláldozták életüket mint a nemzeti és szociális felszabadulás mártírjai, akik hamisan vádolva, elátkozva végezték be az igazságnak és szabadságnak szentelt életüket. A szarajevói merénylettel megindult vérözönből kikerült új rendben, mely a még rettenetesebb második világháborúba torkollt, s a fasizmus megdöntése után következő, a máig vezető további húsz évben az emberiség tudatában mély gyökeret vert az a meggyőződés, hogy a legnagyobb és legtermékenyebb emberi teljesítmény, mely tovább viszi az emberiség fejlődését, a gondolatszabadság s a gondolkodó ember törhetetlen egyéni bátorsága. Ez az etikai és szellemi szolgálat minden élet fölött áll, mert az emberi élet alapfeltétele. Ha visszatekintünk az elmúlt ötven év eseményeire, valóban úgy látszik, hogy a nemzeteknek, az emberiségnek, ma talán inkább mint a múltban, mártírokra van szükségük, hogy az emberi élet értelme el ne vesszen. A szarajevói merénylettel elindított első világháború végén 1918-ban az utódállamokban, köztük Csehszlovákiában is, két történelmi fejlődési irányzat ütközött össze. Az első a nacionalizmus további hulláma volt, amely a Monarchiában elnyomott nemzetté érett népek állami önállóságát hozta magával, annál ís inkább, mert az antant-hatalmak — nagyrészt maguk is nemzetek fölött uralkodó államok — érdekeinek ez megfelelt. A másik a nemzetek fölött álló internacionális hullám keletről, az Októberi Forradalom hazájából közeledett, mely az utódállamokban fejlődő kispolgári soviniszta erőket a nemzetközi proletár szolidaritás és a szocialista forradalom eszméivel igyekezett ellensúlyozni, annál is inkább, mert a világforradalom térhódítása a fiatal, életéért küzdő orosz szovjethataiom érdekeinek is megfelelt. Mindkét eszmei hullámnak voltak mártírjai. Dr. B. Smeral, aki szintén a meg nem értett, félreállított kommunisták közé tartozott, 1919 tavaszán hangoztatta, hogy a „világforradalom nem áll meg Csehszlovákia határainál; a legyőzöttek szomszédaink maradnak, s a szövetségesek messze vannak. A csehek, szlovákok, németek, magyarok, lengyelek problémáját a jószomszédi viszony szellemében és demokratikus eszközökkel kell megoldani." Szavai a múltban nem valósulhattak meg. F

ORDÍTSUK VISSZA TEKINTETÜNKET a múltból s nézzünk szembe a jelen,nel, melyben a két eszmei hullám egyesítése nálunk ötven év után a demokratikus szocializmus eszméjét hozta felszínre. Ezen eszméknek mártírjait most rehabilitáljuk. Magát az eszmét, a szocializmust — mely nemcsak kenyeret, hanem egyre gazdagabb alkotó életet, fejlődési lehetőséget és szabadságot biztosít minden embernek és minden nemzetnek. VIETOR MÁRTON egyetemi tanár SZÜLÖK, NEVELŐK FÓRUMA HOGYAN NÖVELHETŐ A GYERMEK ÖNBIZALMA? A GYERMEK EGÉSZSÉGES és sikeres fejlődése szempontjából rendkívül szükséges, hogy helyes és reális elképzelései legyenek önmagáról, kialakuljon önbizalma s tervei reális megvalósításának elképzelése. Az egészséges önbizalom a legértékesebb tulajdonságok egyike, melyet a szülő gyermekénél, a tanító a diáknál, az ember embertársánál formálhat. Hogyan alakul ki az önbizalom és a magunkról alkotott reális elképzelés? Minden gyermek bizonyos tulajdonságokkal jön a világra, melyeket biológiai vagy veleszületett alapnak nevezünk. A külső környezetnek (ez tulajdonképpen a nevelés) az idegrendszerre gyakorolt hatása eredményeként létrejön a gyermek képességeiről kialakult elképzelése. A gyermek azt gondolja magáról, amit a felnőttektől hall. Ehhez csatlakoznak a logikus megítélés alapjai — a jó és rossz élmények és tapasztalatok —, melyek hatékonyan hozzájárulnak a személyünkről alkotott kép kialakításához. Emellett a gyermeket három ösztön ls irányítja: az utánzás, a kíváncsiság és társítás. A képesség és a tehetség az idegrendszer biológiai alapjájának legfőbb tulajdonsága, szükséges, hogy mielőbb felismerjük és fejlesszük, hogy kedvező körülmények között a lehető legnagyobb mértékben bontakozzon ki. A tehetség és a képesség akkor fejlődik a legjobban, ha a gyermek számára alkalmas és megfelelő életkörülményeket biztosítunk, melyek egészséges fejlődése szempontjából nélkülözhetetlenek. A nevelés célja a harmonikus személyiség, azaz a fizikailag és szellemileg egészséges, a külső ingerekre normálisan reagáló egyén kialakítása, melynek testi szépsége, ereje, egészsége és személyi adottságai megfelelnek szellemi teljesítőképességének. A helyes nevelés kialakítja az önbizalom érzését, lehetővé teszi, hogy helyes elképzeléseket alkossunk önmagunkról, erősíti és fejleszti akaraterőnket, határozottságunkat, önzetlenségünket, vállalkozó kedvünket, bátorságunkat. EMLÍTETTÜK MÁR, hogy a gyermek külső környezetét a család alkotja, mindenekelőtt azonban a szülőknek a gyermekkel és egymással szemben tanúsított magatartása és cselekvése, valamint az iskola, a barátok és a kollektíva határozza meg. Ha a gyermek egészséges idegrendszerrel rendelkezik, a nevelés során általában nem merülnek fel nehézségek. A beteg idegrendszerű gyermek nevelése a családban és ezen kívül is „problémát" jelent. A szülők a gyermek számára —a nevelés szempontjából — akkor biztosítják a legmegfelelőbb légkört, ha önmaguk példát mutatnak Igazságosságukkal, igazmondásukkal, áldozatkészságükkel, önuralmukkal, gyöngédségükkel, hálájukkal, illedelmes viselkedésükkel. Az erkölcsi képességekről érzelmi neveléssel alakíthatók ki helyes elképzelések úgy, hogy a gyermeknek meséket, derűs történeteket olvasunk fel, melyek hangsúlyozzák a kiváló erkölcsi tulajdonságokat. Ezenkívül bábszínházzal, gyermekfilmekkel és televíziós játékokkal is hozzájárulhatunk a neveléshez. Minden szülő és tanító feladata, hogy a gyermek számára kedvező légkört és hangulatot teremtsen. A gyermeknek mindig félelemérzet nélkül kell tudatában lennie képességeinek, hogy kudarcot ne valljon. A gyermek önbizalmának forrása lehet eredményes cselekvése, illetve az elért sikerek elismerése és méltányolása. A dicséret és az elismerés, a gyermek tevékenysége pozitív és hasznos vonásainak kiemelése, illetve a buzdítás pozitívan hat a gyermekre és erősen befolyásolja a helyes önbizalom kialakítását és a reális önértékelést. Azonban mindig csak valamilyen rendkívüli cselekedetet, s a gyermek viselkedése pozitív vonásait érdemesítjük dicséretre. Ezáltal • gyermek megtanulja, hogy megkülönböztesse az erkölcsi jót a rossztól és tudatosítsa tevékenységének pozitív vonásait. Ez a felismerés megszilárdítja az újabb cselekvésre irányuló elhatározását is. Erkölcsileg jó és társadalmi szempontból hasznos tettek növelik a gyermek öntudatát és önbizalmát, hozzájárulnak személyisége és jellembeli tulajdonságainak pozitív formálódásához. A jó és kedvező hatású nevelés, megértés esetén a gyermek kellemesen fogja magát érezni, s megtanulja, hogy becsülje önmagát és ezáltal a többi gyermeket Is, a sikerre törekvés lelkesíti és buzdítja őt munkájában, a tanulásban csak önmagára fog támaszkodni és életkori sajátosságainak megfelelően mindig megállja a helyét. Abban a meggyőződésben kell élnie, hogy képes arra, amit a szülő, vagy a társadalom támaszt vele szemben, s ez önbizalmának és önértékelésének legegészségesebb és legreálisabb alapja. A GYERMEK SZEMPONTJÁBÓL sokat ártanánk, ha igazságtalanul büntetnénk őt olyan tettekért is, melyeket tudatlanságból vagy kíváncsiságból követett el. A gyermek személyiségének lebecsülése komoly lelki megrázkódtatást okoz, károsan befolyásolja önbizalmát és öntudatát. A nevelőnek a rájuk bízott gyermekeket semmilyen körülmények között sem szabad lebecsülniük, megvetniük, nevetségessé tenniük vagy igazságtalanul büntetniük, mivel ezáltal a gyermeknél kisebbrendűségi érzést válthatunk ki, mely megtöri a gyermek önbizalmát és aláássa vállalkozó szellemét. A társadalom számára a tehetséges gyermekek értékes „anyagot" jelentenek, ha letörjük önbizalmukat, különösen súlyos pedagógiai vétséget követünk el, s gátoljuk további fejlődésüket. A kevés önbizalommal rendelkező és kisebbrendűségi érzéssel küzdő gyermek fél a többitől, bár vágyik társaságukra és áhítozza elismerésüket. Kerüli őket azért, mert fél a kudarctól, a bírálattól vagy attól, hogy kinevetik, lebecsülik és lenézik őt. Az ilyen gyermekeket minden megalázás, kinevetés vagy bírálat szellemileg súlyosan sért. Kisebbrendűségi érzésben szenvednek főleg azok, akik külső megjelenésük, vagy valamilyen testi hibájuk miatt a többi gyermek szemében nevetségesség tárgyává válnak, a kollektíva ezért megveti őket és száműzi köréből. A KISEBBRENDŰSÉG KÁROS, egészségtelen érzés, ezért gyógyítani kell, komoly erőfeszítést kell kifejteni, hogy a gyermek megszabaduljon tőle. Ennek érdekében meg kell változtatni a gyermek külső körülményeit, azaz el kell távolítani a káros befolyásokat, szükséges átalakítani szubjektív álláspontját, s arra kell törekedni, hogy helyes, torzítatlan elképzeléseket alkosson önmagáról, a valóságról ós környezetéről. A szülőknek és a a tanítónak az ilyen „lelki beteget" a kollektíva előtt meg kell dicsérnie, s a gyermekek előtt hangsúlyozniuk kell azokat a tulajdonságait és képességeit, melyekkel a többiek nem rendelkeznek. Amennyiben a gyermeknek ilyen tulajdonságai nincsenek, olyan feladatokkal kell megbízni, melyek minden körülmények között teljesíthetők, s az elvégzett munkájáért dicséretben és őszinte elismerésben kell őt részesíteni. Ha a gyermek hoszszabb időn keresztül ilyen káros érzésekkel szenvedett, a „műveletet" többször is meg kell ismételni, s kedvező légkört kell biztosítania számára azzal a céllal, hogy végérvényesen megszabaduljon ettől az érzéstől és visszanyerje lelki egyensúlyát. HA A NEVELŐNEK ezt sikerült elérnie, pozitívan hozzájárult a gyermek személyiségének formálásához. Dr. EUDOVlT REPÁŇ 1968