Új Szó, 1968. június (21. évfolyam, 151-179. szám)

1968-06-26 / 175. szám, szerda

il , A nyelvoktatás mai kérdőjelei m 1986 VI. 26. A DEMOKRATIZACIÖ ébresz­tette publicitásra törekvés, az elmúlt évek deformációinak jóvátétele, az új államjogi reform és annak vetületei, meg e nemzetiségi vidékeken ki­alakult sajátos problémavi­lág kissé kiszorították napi sajtónk hasábjairól az isko­lareform gyakorlati vonatkozá­sainak ígéretesen induló vi­táját. Persze, ez természetes folyamat, hiszen a közvélemény figyelme az ország elsődleges kérdéseinek megoldását követi és sürgeti. Mivel az iskolareform országos jellegű, s a hazai ma­gyar iskolaügynek számos sajá­tos kérdése van, tisztázása sür­gető. Szakmai körökben régóta is­mert tény, hogy a nemzetiségi iskolákon az oktatás és nevelés általában sokkal nehezebb, kü­lön munkára, a tanulók min­den szabad idejét felemésztő érdekköri tevékenységre van szükség ahhoz, hogy megköze­lítsék az országos színvonalat. A tanítók ilyen terhelése — a nemrég még helytelenül ér­telmezett „kötelező" társadalmi munka mellett — odavezetett, hogy egyesek fásultan beletö­rődtek a pedagógia terén fenn­álló helyzetbe, lemondtak ma­gasabb célok eléréséről, szor­galmazásáról, hivatásérzetük és becsvágyuk perspektíváiról. Megszűntek érdeklődni a meto­fc'kai és didaktikai progresszi­vitás iránt. A tanítók egy ré­széből oktatási eszköz lett, nem pedig a szocialista iskola­politika intellektuális alkotója. A pedagógus nem egy esetben elvesztette tekintélyét nemcsak önmaga, de a társadalom előtt is. Hiba volna, ha ezt a megle­hetősen negatív képet általáno­sítanánk, vannak szépszámmal kivételek is, akik nem vesztet­ték hitüket, hanem változatlan erőbedobással küzdenek. Saj­nos — félek — nem ez a több­ség. Sokszor előfordult, hogy a helyzetet felismerő szervek — főképp a helyi és járási szer­vekre gondolok — ilyenkor megfellebbezhetetlen ítéletet mondtak a tanító felett, és nem egy esetben nyilvánosan elha­tárolták: ki a jó vagy rossz pedagógus, ahelyett, hogy azo­kat az objektív okokat vizsgál­ják volna, amelyek létrehozták ezt a pedagógiai szempontból különösen káros állapotot. Szakmai körök — s ezt a véleményt én is osztom — a részleges pedagógiai terméket­lenség, illetve a minőségi csök­kenéshez vezető túlterheltség egyik eredőjének a három nyelv kötelező oktatását tart­ják, amely a magyar iskolák­ban magasabb heti óraszámot eredményez, s a tanítási idő­nek mintegy 30 százalékát emészti fel. Az eredmény a leg­gyakrabban az, hogy a tanulók egyik nyelvből sem érik el a kívánt szinvonalat, ugyanakkor a jövőjük szempontjából nem kevésbé fontos reáltárgyakban — mivel ezek bizonyos hátrány­ha kerülnek — csak nagy erő­feszítéssel küzdhetik fel magu­kat a szerény átlagra. TÉNY AZ, HOGY a 7—14 éves vidéki tanulók többsége a három élőnyelvvel nem birkó­zik meg, és mivel energiájuk nagy részét a nyelvekkel foly­tatott egyenlőtlen harc fel­emészti, a reáltárgyakban sem képesek megfelelő eredménye­ket felmutatni. A helyzetet még súlyosbítja, hogy tankönyveink jelentős része mértéken felül maximalista és olykor a gyer­mekek felfogóképességével és olvasmányélményre törekvésé­vel is hadilábon áll. A nyelv­készség kialakítása területén természetesen a környezet ha­tása sem mellőzhető, ami e kérdés többszörös differenciá­cióját eredményezi. Mjg váro­saink nagy részében a környe­zet hatása a szlovák nyelvtaní­tás szempontjából pozitív, és ez az eredményeken is megmutat­kozik, a községek jó részében viszont ez a hatás jóval gyen­gébb, sőt egyes járások falvai­ban teljesen elenyésző. Ennek megfelelően már részben meg­kezdődött a nyelvoktatási mód­szerek dif ferenciója. (Itt az utóbbi években megindult gye­korlat- és feladatgyűjtemények kiadására gondolok.j Nézetem szerint a szlovák nyelvtanítás mai helyzetén az a törekvés sem változtathat, hogy ne az alapiskola második és harmadik évfolyamában vessük meg a szlovák nyelv el­sajátításának alapjait, hanem ezt egy esztendővel előretolva már az első és második, osz­tályban realizáljuk. A szlovák tannyelvű iskolákban az első idegen nyelv, az orosz oktatá­sát csak a negyedik osztályban kezdik, bár az orosz szláv nyelv, s ebből a szempontból is közelebb áll a 6—10 éves szlo­vák kisdiákokhoz, mint a ma­gyar tanulókhoz a szlovák nyelv. A szlovák iskolaügy ide­gen nyelvoktatási koncepciójá­nak alkotóit nyilván az a meg­gondolás vezette, hogy a foga­lomalkotás, az ismeretszerzés, s általában a beszédkészség fej­lesztésének ebben a döntő Idő­szakában fokozzák az anya­nyelv zavartalan elsajátítását, az átlagos vagy az átlagosnál gyengébb tanulók esetében. Ez a koncepció egyébként az eu­rópai országok többségében ha­sonló változatokban található meg. EDDIG CSUPÁN a nyelvisko­lákban történtek olyan kísérle­tek, hogy az anyanyelvvel párhuzamosan oktassanak ide­gen nyelvet. Viszont az ilyen típusú iskolák vagy osztályok tanulótoborzása kiválasztó jel­legű, képességvizsgálathoz kö­tött és az egész tanév koncep­cióját ennek megfelelően dol­gozzák ki. A szlovák nyelvokta­tás hatékonyabbá tételét a ma­gyar iskolákon máshol kellene kezdeni. Tekintettel a szlovák nyelv oktatásának fontosságá­ra, a magyar tannyelvű alapis­kolákban be kellene szüntetni az általánosan kötelező máso­dik idegen nyelv, az orosz köte­lező oktatását. Az orosz nyelv­oktatást ezen a fokon fakultatív módszerrel kellene megoldani azoknál a tanulóknál, akik 10 —15 éves korban képesek há­rom nyelv befogadására. Ezzel egyidejűleg széles körű tudomá­nyos kutatást kellene Indítani azzal a céllal, hogy megállapít­suk a szlovák nyelvoktatás megkezdésének optimális idő­szakát. Elsősorban azt a kér­dést kell eldönteni, hogy az át­lagos tanuló esetén fejlődési szempontból mi jobb: ha anya­nyelve megerősödését kivárva kezdjük el az idegen nyelv ha­tékony oktatását, vagy már ak­kor, amikor az átlagos, vagy átlagon aluli- gyermek még anyanyelvén sem képes gondo­latainak kifejezésére. A „két­nyelvűség" elmélete a magyar falvak tömegméreteiben néze­tem szerint nem alkalmazható. A TUDOMÁNYOS KUTATÁS­SAL egyidejűleg nemzetiségi alapiskoláinkat három kategó­riára osztanám. A kétnyelvű környezetben lévő városi isko­lákra, a konverzációs lehetősé­geket nyújtó községek iskolái­ra és a többségben homogén vidéki iskolákra. Mindhárom kategóriában más-más oktatási módszerek és tanítási segédesz­közök szükségesek. Természe­tesen eszerint kellene eloszta­ni az iskoláknak nyújtott anya­gi dotációt is. (Egy példával szeretnék élni. Ma már elég sok magyar alap- és középisko­lában található komplett nyelvi laboratórium. Ha azonban vizs­gálat tárgyává tennénk, vajon minden esetben olyan iskolák kapták-e ezeket a drága felsze­reléseket, amelyek a nyelvok­tatás szempontjából legjobban igénylik, nemmel kellene felel­nünk.) A fent vázolt elrende­zéssel párhuzamosan meg kell valósítani a szlovák nyelv ok­tatóinak nyári módszertani át­képzését. Természetesen ennek csak akkor volna értelme, ha a szervezők pontosan tudnák, ini miért történik. Ehhez pedig előzetes tudományos kutatás nélkülözhetetlen. Az igazgatók régóta követelik és saját sze­rény anyagi lehetőségeiken be­lül egyénileg meg is valósítják a harmadik kategóriába tarto­zó iskolák tanulóinak nyári üdültetését szlovák környezet­ben, esetleg szlovák iskolákkal együtt. Vannak, akik az üdülés programját úgy dolgozzák ki, hogy az ilyen szempontból ma­ximálisan hathatós legyen. Az iskolák és a szülői munkakö­zösségek közti baráti kapcsola­tok néhány helyen azt eredmé­nyezték, hogy szlovák és ma­gyar családok között a nyári szünidőben gyermekcsere ls történt. Nem szükséges hangsú­lyoznunk, hogy az ilyen kapcso­latoknak a nyelvkészség kiala­kítására milyen konkrét hatá­sa van. Természetesen csak ab­ban az esetben, ha intézménye­sen történik. Tudomásom sze­rint az ifjúsági szövetség főis­kolások, sőt középiskolások kö­rében is szervez ehhez hasonló akciót — pl. Angliába, miért ne lehetne az ország határain belül ls? EZEN A TÉREN IS tennünk kell valamit. A bizalom légköré­nek megteremtéséhez elsősorban tettek kellenek. Megérett az idő arra is, hogy összehívják a ma­gyar tanítóság első kongresz­szusát. A Szlovák Nemzeti Ta­nács oktatásügyi bizottsága dolgozza ki e kongresszus té­ziseit a Pedagógiai Kutató Inté­zet dolgozóinak bevonásával és küldje meg az iskoláknak. A kongresszus a demokrácia szel­lemében üljön össze s csak az iskolaügy alapvető koncepció­jával foglalkozzon. A pedagó­gusok véleményének meghall­gatása után tegyen javaslatot az iskolaügyi szerveknek egy általános reformra, amely fi gyelembe venné a húszévi po­zitív és negatív tapasztalatokat és a nemzetiségi vonalon dol­gozó pedagógusok fizetéspótlé­kát munkájuk nehézségi foka szerint. HEIMLER LÁSZLŐ JEGYZETEK KI/.'.UTASOKRÓL Aldo Borgonzoni, az elkötelezett festő Súlyos mondanivalójú olasz piktorral ismerkedhetünk meg a Nemzeti Galéria tárlati termei­ben. Borgonzoni vásznai kegyet­len igazságokat közölnek az élet s a társadalom jelenségei­ről. — A művész egy Bologna környéki nyomorúságos község­ben született 1913-ban. A nyom­dászi és vésnöki mesterség nem elégíti ki. Miután az iparművé­szeti Iskolát elvégzi, ecsettel rögzíti gondolat-, és érzésvilá­gának tartalmát. A kezdetet néhány napfé­nyes táj, akt, és jól megfigyelt arcmás képezi. De 1939-ben kapcsolatba került a haladó olasz mesterekkel: Guttussoval és Birellivel. Hatásuk, s a há­borús feszültséggel terhes kor sugallmazzák expresszionista hangvételű, szenvedélyes ecset­kezeléssel festett műveit. Vádo­ló vörössel, beteges kékkel és sárgával, erős turzítás&al idézi a Spiritiszta széanszban az el­gyötört arcú, tágranyílt szemű, rémségeket megszüntető csodá­ra varó embereket. — A rizs­földeken dolgozó asszonyok érzéketlenné tompult, fáradt vonásait, elnehezült tagjait, — s a Pó síkság tengődő mun­kásának reménytelen beletörő­dését együttérzéssel, közvetlen­séggel foglalja képbe. 1945-ben az olasz neorealista csoporthoz közeledik. Most az időszerű téma a háború. A pusz­tulás gyilkoló lángként csap kl egy bérház ablakaiból s a két­ségbeesett szülők tehetetlenül merednek halott gyermekükre. Egy másik csoport fenyegetve emeli öklét azok felé, akik a szenvedést reájuk zúdították. — Az óvóhelyek fantasztikus meg­világítású figurát a rettegés és iszonyat megtestesülései. — Borgonzoni ott van az ellen­állók sorában. Perzselő színek­kel, -erős deformációval vádol­ja a fasizmus vérszomjas ke­gyetlenségét. az Akasztott par­tizánban. — A béke sem hozza meg az olasz proletáriátus szá­mára az emberhez méltó életet. Melléjük áll, s az ötvenes évek­től hivatástudattal, társadalom­formáló szándékkal ábrázolja a nagyszemű, csenevész dél-itá­liai gyermekeket. A kisvárosok kietlen utcáit rovó, borús arcú, megtört család, a házbérrel tar­tozó kilakoltatott nyomorultak elé tükröt tart, hogy felismer­jék végre saját helyzetüket, amire a vásznak háttere is ér­zékenyen utal. Képei közben bejárják Itá­liát, Párizst, Londont, a Szov­jetuniót, Dél-Amerikát, Jugosz­láviát, most eljutottak hozzánk is legújabb alkotásaival együtt. — 1964-től fogva az egyházi koncilium kerül érdeklődése középpontjába. Szembefordul az egyházzal. S ha nem is goyai színvonalon, de hasonló szen­vedéllyel és elkeseredett harag­gal jelzi a kegyetlen, olykor kísérteties arckifejezésű, súlyos, díszes ornátusba öltöztetett fő­papokat, a dogmatizmus és fa­talizmus képviselőit. Világszem­lélete, filozófiája nyilvánul meg ott is, ahol a Koncíliumban és a Kozmikus térben szembeállít­ja a végzetes maradiságot s a visszahúzó irányzatot korunk haladó, tudományos és techni­kai vívmányaival. Ezen kompo­zícióit az újfiguráció, talán leg­inkább Francis Bacon szellemé­loen fogalmazza. Valódi humanista. Nem csu­pán saját népe szenvedése ké­pezi gondját. A távol-keleti vé­rengzés ellen is felemeli sza­vát a feszült drámaiságú Krisz­tus Vietnamban. / • Ján Zelibský legújabb képei A mester utolsó öt esztendei művészi termésének válogatásá­val találkozunk a Nemzeti Ga­léria második emeletén. A meg­előző tematikus művek s az is­mert nagv pasztell-ciklus után keletkezeti harminckét kismére­tű olajfestmény sorakozik fel előttünk. Ezek a képek Želibský mű­vészetének újabb szakaszát jelzik. S jelzik, hogy mi­re és hogyan reagál, — és miképpen fogja mondani­valóját egyre tömörebb, össze­gezöbb formába, sötét, erős, körvonalak közé, meleg színel­lentétekben, feszülő kompozí­cióba. — Csupa leszűrt, szubjek­tív szemlélettel, meg érzéssel átitatott közlés. Az élet ritmi­kus folyását érzékelteti. — A mindennapok emberközelségű jeleneteinek vagyunk szemta­núi. Gomolygó vörösből s zöldből áll össze a napfényes táj. — A falu léckerítéses udvarán lombos fák. A nyugodt, szerény otthonok körül megfontolt moz­gású, csöndes emberek. Békés családok, beszélgető asszonyo­nyok, korsóból szomját oltó le­ány lépnek elénk. — Balladás hangulatú hegyek alján, felhők között bújkáló hold fényében pihenő férfiak. — A lírai zengé­sű Emlékezés, amit finoman éreztet egy fiatal leány kezébe adott virág. — Tavasz és ősz váltakozása, szőlőskertekbe, mezőkre és a hegyekbe igyekvő falusiak. Majd meleg reflezek fényébe egy sokemeletes vá­rosi ház s előtte vidékről ér­kezett látogatók. A leegyszerűsített formák, a szigorúan tagolt felépítés a jó rend és biztos, békés élet lehe­tőségét festik. A valóságnak fintoroktól, zaklatott torzulásoktól és erő­szakolt szenzációktól mentes, de átköltött képe nyugtató ír­ként hat a felajzott idegzetű, harmóniát kereső emberre. BÁRKÁNY JENŐNfi My,etumiw.eléb Fordítsunk helyesen! A múltkoriban az egyik isme­rősöm így adta tudtomra a gyű­lés elhalasztását: „Visszahívták a gyűlést." Ez a furcsa és szo­katlan helyen álló „visszahív­ták" egyenest a hír megértését nehezítette meg. Pillanatnyi meghökkenés után azonban könnyen megfejthetjük, hogy az illető a szlovákban nagyon is természetesen hangzó „Odvolali schôdzu" mondatot szó szerint fordította magyarra. A gyűlést, persze, a magyar ember elha­lasztja, nem visszahívja! Az ilyen tükörfordítások saj­nos ma már nemcsak a beszélt nyelvben figyelhetők meg, ha­nem egyre inkább terjednek és szaporodnak a szlovákból, Ille­tőleg csehből magyarra fordí­tott szépirodalmi alkotásokban is. Ján Johanides szlovák író „Taposómalom" ( Bratislava, 1967) címen nemrégen magya­rul is megjelent regényében például az egyik regényhősről ezt olvashatjuk: „Feldolgozta magát (66)." A jó nyelvérzékű embernek éreznie kell, hogy itt valami sántít. És valóban: a „Sám sa vypracoval" ilyetén való átültetése torzítás, mert hiszen feldolgozni anyagot szoktunk, s nem magunkat. A szövegbe sokkal jobban beil­leszkedne az „önerejéből fel­tornászta magát", esetleg vala­mi más. De a „vytyčuje opor­né body" sem ugyanaz, mint „a támaszpontokat jelöli ki" (59). A „támaszpont" ugyanis a jelenlegi konvenció szerint katonai-hadászati kifejezésként él a köztudatban. Viszont a hoz­zá szószoi'kezetileg közel álló „támpont" már teljes mérték­ben fedné az eredetiben elő­forduló szavak tartalmát. Ugyanebben a fordításban Ilyen hibára is rábukkanhatunk: „...tiszteljük... egymás púp­jait" (34). Joggal merülhet fel a kérdés: hány púpja van az embernek, ha már egyszer pú­pos? Azt hiszem, a válasz na­gyon is magától értetődő: egy. S még egy példát említek, amelyhez nem is kell külön ma­gyarázatot fűzni; a fordító az „Uplývali k orgazmu na do­strel" mondatot így ültette át magyarra: „Már csak lőtávol­ságra voltak az orgazmustól" (135). Hát kérem, itt azért mégsem hadseregről van szó! Anton Hykisch „Mähringben találkozunk" (Bratislava, 1967) című regényének magyar vál­tozata sem mentes a kisebb­nagyobb hibáktól. Sokszor ha egy-egy szót kihagyunk vagy nem veszünk figyelembe, már az is a fordítás rovására me­het, sőt még a szövegrész értel­mét is megváltoztathatja. Ezt mindjárt egy konkrét példával illusztrálhatjuk. Hikysch regé­nyében az egyik szakasz Igy kezdődik: „Električka v zákru­te pod stanicou sa prudko za­kývala a vás sa zmocnila mdlo­ba chytili ste sa za ústa a chcelo sa vám zvaliť na zem, na. čierne mriežky a nežiť", (150). Nyilvánvaló, hogy az író gondolatait valakinek címezte, elmondta, kifejtette, egy másik személyhez beszélt, ami a mo­dern irodalomban egyáltalán nem számít különlegességnek. A fordító ezzel azonban mltsem törődött, amiről a fentebbi mondatok magyar megfelelői tanúskodnak legkézzelfoghatób­ban. Íme: „A villamos az állo­más előtti kanyarban nagyot zökkent, rosszullét fogta el, szájához kapott, szerette volna a földre vetni magét, a padozat fekete rácsára, és nem tudni semmiről" (160). Ebből az de­rül ki, hogy a villamost zökke­nés után rosszullét fogta el, szájához kapott, stb. Pedig mindez az igazgatóval történtl Lám, az ön névmás kihagyása milyen zavart idézhet elő! Eb­ben a fordításban sem ez az egyedüli hiba; fogyatékosságok, helytelen stilizálások akad­nak itt is jócskán. Például: a „hradby mužov a žien" helyett aligha jó „a férfiak és nők zárt vára" (39); inkább megfelelne a „zárt sora" vagy valami más. S „a lányom nem tudja, mihez fogjon a periódusával" (165) sem éppen szerencsés fordítás. Lehetne esetleg „mit csináljon", „mit kezdjen"; csak éppen „mi­hez fogjon" nem. Az eddigi felsorolt és bemu­tatott hibák persze kiragadott példák, kirívó esetek. És ha semmi mást, legalább egy tanul­ságot levonhatnánk belőlük: ezeknek a kérdéseknek több fi­gyelmet kell szentelünk! ZS1LKA TIBOR

Next

/
Thumbnails
Contents