Új Szó, 1968. június (21. évfolyam, 151-179. szám)

1968-06-25 / 174. szám, kedd

{ A

z ujjaimon számolgattam a hónapokat, a heteket, majd a napokat. S lám, már a tegnapi — az utolsó — nap is olyan furcsa volt... Vaskapocsként nyúltak utánam a faiak. Tizenkét évet töltöttem közöttük. Nem volt minden nap ragyogó. Nem is lehetett, hisz ez a természet törvényei ellen lett volna. Borús napok is voltak. Ilyenkor földig értek bennem a fellegek, és lassú, monoton kopogással esni kezdett bennem az eső. Apró embernek is lehetnek nagy bánatai. Én emlékszem, hogy az enyémek nagyok voltak. Mert, ha anyu vagy apu engem páholt el Zsuzsi helyett, akkor nagyon elhagyatottnak éreztem magam. Nem jó érzés, mert én amúgy is magányos ember vagyok. Az is leszek mindig, azt hiszem. Ilyenkor nem tudtam jól figyelni az iskolában, és amikor a tanító néni kihívott felelni, rendszerint nem tudtam, mit kérdezett. Arra a nagy „igazságtalanságra" gondoltam, ami otthon ért, és ilyenkor nagyon fájt a szívem. És a tanító néni összeszidott. Még ha csak összeszidott volna! De a diákkönyveim lapjain hirtelen ott éktelenkedett az ötös. Csak a templomi öreg páternek volt olyan ijesztően fekete csuhája, olyan pöffeszkedő jól táplált hasa, olyan gunyoros és fekete kalpagja, mint az ötöseimnek. De nemcsak az ötöseim fájtak. Mondom, jobban inkább a tanítók hangja. Sokszor elmérgesedett a szívemben ilyenfajta hanggyökér. Nem volt hasznos, mert a tanítók iránti gyűlöletemet jelentette. Amikor gyűlölnöm kellett valakit, mindig szerencsétlen voltam. Azért voltam szerencsétlen, mert a tanítókat bölcs és nagy embereknek képzeltem, akik az okozat után kutatnak, hogy az okok kulcsaira rátalálhassanak. Ahogy nőttem, sokan úgy zsugorodtak össze bennem. Bántott ez az érzés. Jobban szerettem volna magam összezsugorodni, mert életem minden vágya az volt, hogy valakit nagyon, de nagyon tudjak tisztelni. Valahogy úgy, ahogy jó néném tisztelte az Istent. Annak a páternek sem hittem. Nem volt a szemében igaz Jóság, bár állandóan vigyorgott. Nem hittem, hogy hiszi az Istent, de a néném, az hitte. Bámultam a hitéért, de benne sem találtam meg azt az egyszerű bölcsességet, ami után sóvárogtam, mert őt meg éppen a hite vezette sokszor tévútra a dolgok megítélésében, és ez engem mindig bosszantott. No, de azt hiszem, eltértem a tárgytól. Az öreg falaknál hagytam abba. Ott, ahol tegnap vaskapocsként nyúltak utánam ... M

a a tanterem egyik sarkában nagy fecskefészket raktak a másodikosok. Harminc fecske repül ki belőle. A fecskék is láthatók, sőt mindegyiknek neve is van. Az egyik fecske szárnyán saját nevemet fedezem fel. Sorra veszem a betűket, aztán visszafelé olvasom őket, majd lentről felfelé rajzolgatom a szememmel. Találgatom: én vagyok, nem vagyok? Bizonyára csak álmodom... Anynyiszor álmodtam már ezt a pillanatot. S az ember csak arról szokott álmodni, amit nagyon, de nagyon kíván. Bevallom, én nagyon kívántam ezt a percet, amikor végre kirepülök a fészekből. S most ezek az öreg falak ... Furcsa... a torkom állandóan összecsőndben. És kínomban fölkelek, villanyt gyújtok, magolom tovább az angolt, mert arra gondolok: „Majd én megmutatoml"... De nem mutatok meg semmit, mert másnap tantermünk padjain újból ott látom a szőke kislány arannyal telitűzdelt haját. Egyre ömlik szét a padokon, akárcsak a nap odakünn a szőlődombok felett, vagy akár a Tisza, amikor a legszőkébb. Még soha egyetlen lány sem csókolt meg. Pedig írtam egynéhány szerelmes verset is. Úgy látszik nem szeretik a lányok azokat a fiúkat, akik csak ábrándoznak, meg verseket faragnak. Bezzeg a Péter.. . annak minden ujjára tíz is Jut. Végigmegyünk a korzón, és úgy futnak utána, mintha mágnesMOYZES ILONA: Liám, az öreg falak (EGY ÉRETTSÉGIZŐ VALLOMÁSA) szorul, és mind gyakrabban nyúlok a zsebkendőm után. Először csak halkan szóltak, mintha álmomból ébresztenének. S most egyre hangosabban beszélnek. Túlkiabálják az osztálytársaimat. Zúgnak. Mintha a Nílus akarna elnyelni. De időnként észrevétlenül visszahúzódnak, mint gyermekkorom lázálmai. Tizenkét esztendő emlékeit zúgják felém. Lám, az öreg falak... Sose hittem volna. És a padok ... Egyre arra az örömre gondolok, amelyet hetek óta vártam. Széjjelnézek magamban, aztán magam körül s keresgélek. Sehol semmi. Csak zátonyok vannak bennem. Akaratlanul is rájuk futok, és összetörök. Az a valami felsír a torkomban és nyelek. Nagyokat nyelek, hogy ne lássák a többiek. Valamennyi kikívánkozó könnyemet lenyelem. Nem is értem, hisz én nem vagyok sírós ember. Illetve csak úgy, befelé szoktam sírni néha. Például amikor a szőke copfos belékarol abba a nagy fekete kamaszba. Undorító képe van, mondhatom. És egyáltalán... nem is tudom, mi jogon mer ránézni arra a kislányra, hisz ő az én szerelmem. Igaz, nem tudja senki, de akkor is ... Olyankor befelé sírok, hosszúkat ülve a kanapén, és egyre kifelé bámulok az ablakon, mert látni akarom, mikor térnek vissza, rétekről. De rendszerint már nem látom őket aznap, mert lehull az este, s én hiába magolom az angolt, nem fog az eszem. Utána nem tudok elaludni. Haragszom arra az esetlen nagy fekete pofára, aki diáknak meri vallani magát, de biztos, hogy a főiskola környékét sem látta. „Majd megmutatom én neki!" — fenyegtőzöm az éjszakai bői öntötték volna. Nem értem őket. Hiszen a Péter üres kisfiúcska. Mutatós, az igaz. Szép fekete haja, csinos arca többet jelent, mint az én ábrándjaim. Ogy látszik, ez már nem divatos. Amíg én Bachot muzsikálom otthon az ablak előtt, addig Péter három lányt szédít egyszerre. És még van képe eldicsekedni. Na de megint eltértem. Különben is, indulok kifelé a tanteremből. Tizenkét esztendő lezárul. N

ini, az elsősök és a másodikosok! Minden osztály a tanterme előtt sorakozik. Mi is ezt tettük éveken át. Kissé ijedten, kissé csodálkozva, kissé irigykedve néztük a „vén diákokat". Akkor is azt képzeltem, hogy repkedni fog bennem az öröm, ha egyszer én ballagok majd. S íme, most... ehelyett... mennyi értelmetlenség ... Sohasem tudtam, hogy enynyien vannak ezek a gyerekek, és sosem tudtam, hogy ennyire szeretem őket. Hetek óta Angliára gondolok. Arra, hogy ha nem vesznek fel a főiskolára, elmegyek egy esztendőre. Tovább is kibírnám, ha egy vén kastély tulajdonosa meginvitálna. Belesüllyednék egy öreg, meghitt fotelbe, az ódon könyvtárszobában kibelezném a könyveket. S most arra kell ébrednem, hogy az én iskolámnak karjai vannak. Átfognak és visszahúznak. Pedig milyen roggyant volt tizenkét éven át... Abban az ódon könyvtárszobában is a Dunára gondolnék, tudom. Opálszínű vizére, amely az anyatejjel folyt belém. Meg a túloldali fákra, mert reggelenként hozzám simultak. Az érkező és a távozó hajókra, amelyek magukban hordozzák a kéklő messzeséget. Az udvaron állunk Sorban; Cifrára faragott botunk végén pirospöttyös kis tarisznya. A tarisznyában egy üveg pálinka, egy hamuban sült pogácsa s egy aranypénz. Elballagunk. Nekimegyünk a világnak. Ki-ki a maga útjára. Széjjelszóródunk, mint a Duna melletti hársfák levelei, ha rájuk ül az ősz. D» ebben a pillanatban a kék ég még úgy csodálkozik ránk, mint a csecsemőszem. Szeretném valahol itthagyni a szétdobált kövek, téglák, malter között ezt az érthetetlen buta nagy bánatomat, de ehelyett aput látom. A szeme mintha kifakult volna ... Ogy áll egy helyben, mintha halott mása lenne önmagának. Néha furcsa, megmagyarázhatatlan szomorúság ereszkedik belém, ha látom, olyankor utána kell mennem. Bemegyek a munkahelyére és elbeszélgetünk, mint régi ismerősök. De azért haragszom is rá, ha eszembe jut, hogy... hogy sokszor ellopta az éjszakámat. Aztán anyut látom meg. Pedig ő az udvar másik végén áll. Mosolyog és integet. Furcsa ez a mosoly, mintha kövek húznák lefelé. Visszaintek én is tétova mozdulattal, amely félúton megáll. Anyu és apu olyan, mint egy kettétörött virágváza, s én valahol ott állok köztük, körülöttem szertefolyt az éltető víz, s nem tudom, melyikük felé dőljek, hogy élni tudjak. Vannak az embernek néha ilyen abszurd érzései. A rogyadozó lépcsőn Szonya lépked •lefelé apró, formás lábacskáival. Vajon kinek viszi azt a három piros rózsát. Ügy tör felém, mint a vízesés. Elsodor maga elől mindenkit. Neki fekete copfja van. ö is tetszett nekem, de ő még olyan kicsike. Csak elsős ... Nini, itt is van előttem. Mi? Hogy nekem? Ez a három vérszínű ró ... izé ... Egek, a szám! De hisz Szonya megcsókolta a számat! Az enyémet! A sajátomatl Nyári ég, borulj a földre! A

z utcák macskaköveit járjuk. A tegnapi zápor lemosta róluk a port. „Ez út hazámba visszavisz ..." Visszahoz. Biztos, f s ez a három szál rózsa is a kezemben. Nem is rózsa, vércsepp. Ez az első virág, melyet életemben kaptam. Még soha senkitől nem kaptam egy szálat sem. Születésnapomra sem. Igaz, senki sem sejthette, mennyire szeretem őket. Na, de ki gondolta volna, hogy éppen ez az apró, formás kis fruska ... Mennyi bátorság szorult belé. Én sohasem tudtam volna megtenni. Eszeveszetten ugrál bennem valami. A nap korongja lefordult az égről és a szívembe esett... AZ ELMARADOTT TERÜLETEK fejlesztésének támogatására különféle kivételeket állapítottak meg a kedvezmények, engedmények és dotációk nyújtásában, ám ezek mindeddig lényegében nem befolyásolták a beruházások intenzitását, mivel megszabott feltételek szerint a hozzávetőleges számítások alapján csupán 80 millió koronát lehet így felhasználni, ami a területi arányosság elérését komolyabban nem segítheti elő. Ami a beruházásoknak a kevésbé fejlett területeken — mikrorajonokban — való elhelyezését illeti, eddig az a helytelen nézet uralkodik, hogy ezeken a helyeken új üzemeket építeni inkább politikai kérdés, mint gazdasági, hogy e területeken ipart építeni kimondottan szocális ügy (főleg a munkalehetőség szempontjából). Tehát a gazdaság szempotJából ez csupán szükséges rossz. Alaposabb elemzés hiányában a felületes szemlélőnek így tűnhet a dolog, főleg ha a beruházások gazdasági hatékonyságát a mai rendszer szerint értékeljük. A beruházás gazdasági hatékonyságát rendszerint vállalati szempontból szokták megítélni; a társadalmi érdekek háttérbe szorulnak Ilyenkor. Szlovákia fekvésének Jelentősége a Szovjetunióhoz viszonyítva, ahonnan a legtöbb nyersanyagot kapjuk, és ahová termékeink döntő többségét szállítjuk, gazdaságilag még nincs kellően felmérve. A termékek árának megállapításakor például nem veszik tekintetbe a szállítási költségek társadalmi szempontjait. Ügy vélem, hogy a termékek árának franco átvevőállomás szerinti megállapítása nem teszi érdekeltté a vevőt a termékek szállítási költségeinek megtakarításában. Az új irányítás keretében a vállalatok saját Jogkörükben irányítják az ipari beruházásokat. Az értéktörvény ilyen szaň FÖDERÁCIÓ ÉS AZ ELMARADOTT TERÜLETEK bad érvényesítésében nem feltétel a beruházások jelentős részének összpontosítása azokra a helyekre, ahol az társadalmi szempontból a leginkább kívánatos, hanem oda, ahol a termelés a vállalat szempontjából rentábillsabb lesz. Léteznek ugyan bizonyos intézkedések, amelyek a vállalatok döntési szabadságát, a termelés elhelyezését illetően is korlátozzák, ám ezek csupán passzív beavatkozások. EZÉRT A SZLOVÁK NEMZETI SZERVEK befolyását a köztársaság termelőerőinek elhelyezésére jelentősen meg kell erősíteni. Elsősorban azokra az üzemekre vonatkozik ez, amelyek nincsenek egyértelműen a nyersanyagforráshoz kötve, vagy nem a meglevő üzemek bővítéséről van szó. Véleményem az, hogy a termelőerők céltudatos és helyes elhelyezése nemcsak gazdasági, hanem politikai probléma is, amelyet a központi szervek nem hagyhatnak a „hozraszcsot-szféra" kénye-kedvére. Az állami szervek részéről a beruházások elhelyezésének befolyásolása azért is indokolt, mert az építkezések egy bizonyos konkrét területen valósulnak meg, s ezek a területek nem a vállalat, hanem a társadalom tulajdonát képezik. Ezért az életkörülmények céltudatos kialakításának szempontjából az állami szerveknek feltétlenül lehetőséget kell biztosítani — elsősorban az új irányítási rendszer elmélyítésének időszakában —, hogy közvetlenül befolyásolhassák a termelőerők elhelyezésének politikáját. Az üzemek elhelyezésének új rendszerében ezért a fentebb említettek alapján a következő elvekből kellene kiindulni. i Az állami és nemzeti ' • szervek döntenek majd azon bizonyos fajta és nagyságú fejlesztési beruházások elhelyezéséről, amelyek nincsenek helyhez kötve (nem bányák, nem létező üzemek újjáépítése stb. J. E beruházások fajtái és nagysága vitatható, ezért a kormány és az SZNT illetékes szerveinek megállapodása után konkrétan meg kellene ezeket határozni. o E fejlesztési beruházások hatékonyságának kritériuma lehetne a komplex költségek összege és megtérülése. A komplex költségekbe beleszámltódnának egyrészt a közvetlen invesztíció és az üzemköltségek az üzem belső területén, másrészt azok a költségek, amelyeket ez a beruházás a környező területen tesz szükségessé, például: infrastrukturális költségek, amelyeket részletesebben meg lehetne határozni. Az egyik fontos tényező lenne például az adott terület fekvési rentájából eredő költség is, úgy amint azt fenntebb a szállítási tényezőknél említettük. 3

A beruházások elhelyezé• séről való döntésnél a néhány mikroterületen előkészített építkezés komplex költségeiből kell kiindulni, ugyanakkor legalább két változatnak számolnia kellene a gazdaságilag kevésbé fejlett területekkel is. A beruházás bizonyos mikroterületre történő elhelyezésénél a végleges változat meghatározásában részt kellene venniük a közvetlen, esetleg a központi beruházó képviselőinek, az illetékes terület nemzeti bizottságai képviselőinek, a nemzeti szervek képviselőinek, beleértve a nemzetiségi kisebbség képviseletét is, valamint a Csehszlovák Szocialista Köztársaság népgazdasági tervezési minisztériuma képviselőinek is. Az összes lehetőségek mérlegelése és a gazdaságiakon kívül eső szempontok figyelembevétele után (a szabad munkaerők megoldása) a népgazdasági tervezési minisztériumnak kellene kijelölnie a területet az adott beruházás elhelyezésére. Abban az esetben, ha a költségesebb változat mellett döntenének, a beruházónak az alacsonyabb költségek és a választott változat közötti különbséget az állami költségvetésből kellene megtéríteni. * Tekintettel arra, hogy a nemzeti bizottságok Jogköre megnövekszik, egységesen kellene megállapítani azoknak az építkezéseknek fajtáját és nagyságát, amelyeknek elhelyezésében a köztársaság népgazdasági tervezési minisztériuma is dönt. Mindenesetre meg kell akadályozni egyes beruházások felesleges párhuzamos építését mindkét nemzeti-politikai területen. 5

A mikroterületre történő • beruházás esetén törekedni kell olyan lakóközpontok kiépítésére, amelyek a legjobb gazdasági, műszaki és természeti feltételekkel rendelkeznek. 6

A beruházások elhelyezé• sénél tekintetbe kell venni a Csehszlovák Területi és Tervezési Intézet feldolgozott anyagát is. Az anyag címe: „A szlovákiai kerületek fejlesztésési lehetőségei területi-műszaki szempontból". Ez az anyag rövid időn belül igen hatékony segítséget nyújthat a termelőerők kihasználásában, mivel lehetővé teszi a beruházásos építkezéseket irányító nemzeti bizottságoknak és szervezeteknek, hogy elmélyítsék ismereteiket a területekről, s ezáltal tudományos alapokra támaszkodva döntsenek. •j Az egyik további lehető' • ség az állam közvetlen vállalkozása elsősorban az elmaradott területeken, ahol az állam által megbízott szervek és szervezetek biztosítják a részben vagy egészen az úgynevezett fejlesztési alapból pénzelt építkezések realizálását. ÜGY GONDOLOM, ily módon eleget lehetne tenni annak a követelménynek, hogy a társadalmi hatékonyságot egybekapcsoljuk a vállalatok érdekeivel, s egyben elősegítsük a kevésbé fejlett területek céltudatos gazdasági és kulturális fejlődését. Ezt követeli tőlünk a párt akcióprogramja is. ALEXANDER BELOVlC mérnök, az SZLKP KB gazdasági osztályának dolgozója ELINTÉZTÜK CSAK ÜNNEPNAPOKON KEVÉS A TEJ „Miért nincs ünnepnapokon tej? Losoncon többször elfitordnl, hngy már reggel nyole órakor egyetlen elárúsitéhelyen sem kaphatö tej. Sajnos, ez a kettfis ünnepek esetében már rendszeressé is válik .. • Mi ennek az oka?" Ezeket a sorokat Sólyom Lászlónak lapunk június 7-1 számában megjelent cikkéből Idéztük. A bírálatra a Losonci Városi Nemzett Bizottság válaszolt. Megtudtuk, hogy a hiányosság oka nem az üzletekben keresendő. Ünnepnapokon a lakosság a szokottnál lényegesen több tejet vásárol, s ezt a fokozott keresletet a tejüzem nem tudja maradéktalanul kielégíteni. A válasz szerint a bírálónak azaz állítása, hogy köznapokon ls kevés a tej, — nem fedi a valóságot.