Új Szó, 1968. június (21. évfolyam, 151-179. szám)

1968-06-21 / 170. szám, péntek

ÉGY TÖRPE LICHTENSTEINI ÚTIJEGYZETEK 2. AHOL A KIS ORSZÁG „HAGY POLITHÜljAr IRÁNYÍTJÁK A lichtensteini katonasá­got 1866-ban feloszlatták, s azóta sem szervezték újjá. Vaduz főterén készségesen fel világosftással szolgáló rendőr nem ls gondol rá, hogy a je­lenleg 1 gyalogsági és 1 hu­szárőrmesterből, 2 tizedesből, 6 őrvezetőből és 5 rendőrből álló lichtensteinl „fegyveres erő" egytizenhatodát alkotja. A rendőrfőnöki állás betöltet­len. A két motorkerékpárral, egy terepjáróval és három sze­mélyautóval rendelkező rend­őrség élén helyettes rendőrfő­nök áll. A 3900 lakosú Vaduz az or­szág központja. Országos mú­zeumával, barátságos vendég­lőivel, zsúfolt emléktárgybolt­jaival, és tetszetős virágoskert jeivel kellemes kis városként hat. Én is felsétálok a meredek ösvényen a 700 éves várba. Tor­nyaiból a herceg birodalmának jórészét betekintheti. A csapó­hidat esténkint felvonják, akár­csak a középkorban. Ki hinné, hogy a vastag ódonfalak mö­gött száz modern berendezésű szoba, húsz nikkel- és márvány­fürdőszoba és személyfelvonó van, mely az országban igen ritka?! A látványosságban re­ménykedő idegen csalódottan távozhat: háromnyelvű felirat tudatja vele, hogy a vár ma­gántulajdon, ezért nem tekint­hető meg. Semmi kétség: az uralkodó, II. Ferenc József Mária Alajos Alfréd Károly János Henrik Mi­hály Ignác Benedek Gellért Ma­jella őfensége, Lichtenstein 13. kormányzó hercegének, Trop­pau hercegének, Jügendorf her­cegének, Rletberg grófjának, az aranygyapjas rend lovagjá­nak rezidenciája előtt állok. Opava (Troppau) és Krnov (Jä­gendorf) cseh városok lakosai bizonyára nagyon csodálkozná­nak, ha megtudnák, ki tartja magát ma is „uralkodójuknak". A herceget nyilván nem izgatja, hogy ötven éve jogtalanul bi­torolja a címet és a címei t, mert a polgári Csehszlovák Köztársaság a nevezett birto­kokat 1918-ban elvette tőle. Néhány évvel ezelőtt az „or­szág gyermekei" (az állampol­gárok j állítólag még tegezték az „ország atyját" (az uralko­dót). Az „ország anyjával" (az uralkodó feleségével), Georgi­na hercegnővel (vagyis „Giná­val") kínos körülmények kö­zött majdnem megismerkedtem. A fővárosi parkolóhelyen ugyan­is kis híján beleütköztem a ma­ga vezette FL 3 rendszámú au­tójába (naponta ezen jár bevá­sárolni). Ha kedvem támadna, bármikor felhívhatnám „őfensé­gét" vagy a trónörököst ottho­nában, mert a telefonkönyvben az L betűs nevek között meg­találom mind II. Lichtensteinl Ferenc József herceg (212—212), mind János Ádám trónörökös telefonszámát. A liechtensteiniek méltányol­ják, hogy a herceg demokrati­kusan viselkedik; ő az első uralkodó, aki országában lakik. Azelőtt a hercegek csak láto­gatóba jártak haza, az országot helytartóik igazgatták. Ferenc József bátran lehet egyszerű és szerény, mert a vi­lág egyik leggazdagabb család­jának a feje. Cseh- és magyar­országi birtokait ugyan elvesz­tette, de ausztriai és egyéb bir­tokainak összterülete megha­ladja a 450 négyzetkilométert, vagyis a birodalom területének a háromszorosát. A múzeumban megcsodált több tucatnyi festmény csupán elenyésző töredéke a herceg műgyűjteményének, melynek felbecsülésére senki sem mer vállalkozni. Csak holland és olasz mesterek mintegy kétezer alkotásáról tudnak, amelyek 23 termet foglalnának el. Van köz­tük 25 Rubens és egy Frank Háls mű, s csak ezért az egyért nemrég egymillió svájci fran­kot kínáltak a hercegnek. A gyűjteményt több mint kétszáz aranyékszer, valamit gobelinek, fegyverek és vértezetek egé­szítik ki. A szőlőhegy és a va­dászatért beszedett évi bér még további 75 ezer frank jövedel­met hoz a konyhára. A herceg műkincseivel a maga módján fejleszti az ipart. Saját kiadója van, s egyetlen festmény árá­ból optikai alkatrészgyárat és a világ legkisebb írógépét elő­állító gyárat épített. Ebből az­tán olykor a hercegi pompára is telik. Tavaly augusztusban a trónörökös esküvőjén a ven­dégek 200 kacsát, 100 fácánt, 100 hízottjércét, 20 kg sonkát, 80 őzgerincet, 30 kg libamájat, 600 rákot, 200 homárt és 400 piszt­rángot fogyasztottak el. A herceg csak névleges ál­lamfő. A politikát a kormány és a pártok csinálják. Betérek a Vaduz peremén álló barokk kormánypalotába, hogy megpró­báljak behatolni a lichtensteinl belpolitika titkaiba. Senki sem kérdi, mit keresek. Találomra benyitok egy ajtón, s régi für­dőszobában találom magam. Az onnan kivezető további ajtón „Börtön" felirat gót betűi dí­szelegnek. Nem, nem ezt kere­sem. Mindenesetre megnyugta­tó, hogy az ajtó mögött meg­húzódó hat cellának nincs la­kója. A nehéz eseteket ugyanis a szomszéd svájci St. Gallenba szállítják. Ogy hírlik, hogy az utóbbi 15 évben főbenjáró bűnt nem követtek el. Az első emeleti sötét tölgy­faajtókon táblák hirdetik, hogy itt hivataloskodik a miniszter­elnök és helyettese, valamint a kormánytanácsosok, akiket fogadóóráikban bárki felkeres­LICHTENSTE1N HERCEGEINEK 700 EVES FELLEGVÁRA VADUZ FÖLÖTT het. A miniszteri interjúkat gyorsan meg tudom szerezni, mert a kormányfő a külügyi, pénzügyi, közoktatás, kulturális és egészségügyi tárcát is be­tölti, helyettese pedig a bel­ügyi, iparügyi, közlekedési, földművelésügyi és kereskedel­mi tárcát látja el. A kormány egy 15 tagú parlamentnek (Landtag) felel. A képviselőket négyévenkint négyezer, szava­zásra jogosult lichtensteinl fér­fi polgár választja meg. Svájci mintára a nőknek nincs szava­zati joga. A Haladó Polgári Pártnak nyolc, a Hazafias Unió­nak hét képviselője van a par­lamentben. Az előbbi már 40 éve tartja a parlamenti többsé­get. A két párt azonban har­minc évvel ezelőtt, a hitleri tá­madás veszélye idején összefo­gott, s azóta is koalíciót alkot. A hercegség sajtóirodájában a bájos Marianna kisasszony barátságosan fogad, s bőkezűen ellát könyvekkel, brosúrákkal, statisztikai évkönyvekkel. Kész­ségesen felvilágosít. Amikor azonban a politikai pártokra terelődik a szó, zavarba Jön. Hivatalos dokumentációt nyújt át, amely mindjárt bevezetőben találóan megállapítja: „A két párt közti különbséget külföl­dinek igen nehéz megmagya­rázni". A Hazafias Uniót „vö­rös", a Haladó Polgári Pártot „fekete", a nemrégen alakult Keresztényszociális Pártot pedig „zöld" jelzővel illetik. Jelenté­süket a kisasszony logikusan így magyarázza: A Hazafias Unió monarchista, demokrata, keresztény és szociális beállí­tottságú. Ezzel szemben a Ha­ladó Polgári Párt a hercegi csa­lád, a demokrácia, a keresz­ténység és a társadalmi hala­dás híve. Arra a kérdésemre, nincs-e baloldali párt, munkás­mozgalom, ellenzék, azt vála­szolja, hogy ezt a szerepet töb­bé-kevésbé a keresztényszociá­lisok töltik be. Hogyan? Nos ők hercegpártiak, keresztények, demokraták és szociális Irány­zatúak. Lichtensteini álllampolgárrá kell vedleni ahhoz, hogy az ember mélyebbre hatolhasson a belpolitikai titkokba. Könnyű ezt mondani. Közvetlenül a má­sodik világháború után, amikor az államkincstár tátongott az ürességtől, állítólag könnyen lehetett lichtensteini állampol­gárságot szerezni. Manapság azonban nemi tehetetlenséget Igazoló orvosi bizonylat ls szük­séges az állampolgárság meg­adásához, mert csak öregeknek és családalapításra képtelenek­nek engedik meg a bevándor­lást. Bármilyen groteszk, eléggé Indokolt az ország elidegenedé­sétől való félelem Lichten­stein 20 ezer főnyi lakosságá­nak ugyanis több mint egyhar­mada idegen származású, jó­részt svájci, osztrák, nyugatné­met és olasz szakmunkások, s ötször olyan gyorsan szaporod­nak, mint az őslakosság. Lichtensteinnek határvlszá­lya is van. (Ogy látszik, egy ország nem lehet elég kicsi ah­hoz, hogy ne legyen ilyen prob­lémája, j A Luziensteigen utaz* va közvetlenül a határ elő^ festői várkapun haladtam át, amely — mint később megtud­tam — a svájci hadsereg egyik laktanyájához és gyakorlóteré­hez tartozik. Hadgyakorlatok Idején a svájci katonák — a lichtensteini áru- és idegen­forgalom rovására — elzárják a Luziensteiget. A lövedékek kárt tesznek a mezőkön és szántóföldeken, erdőtüzeket is okoznak. Az éjszakai gyakorla­tok lármája zavarja a lakosság és az idegen vendégek álmát A parasztok nem dolgozhatnak a földeken. A liechtensteini saj­tó kígyót-békát kiált a svájci tisztekre, a „kisdiktátorokra", akik szemlátomást megfeled­keznek Lichtenstein szuverén állami voltáról és határanak sérthetetlenségéről. Következő pénteken a befe ezés: 3. ALCEGEK BIR05JAL MA. IV olumbusz Kristóf Haitit sem ke­' rülte el: 1492. december 6-án fe­dezte fel ezt a Karib-tengeri szigetet. Felfedezése nem volt valamilyen sze­rencsés, mert zászlóshajója, a híres Santa Maria széttört az északnyugati partvidék zátonyain. A szigetlakó ka­rib és aravak indiánokra nézve meg egyenesen tragikus volt a sziget felfe­dezése: a spanyol aranykeresők már a XVI. század elején gyökerestül ki­irtották a kb. egymillió indiánt. Igy kezdődött annak az egzotikus földrésznek a folyamatos felfedezése, ahol azúrkék a víz, fennségesek a he­gyek, jázmin- és mimózaillatú a leve­gő, de állandóan vér folyik. A spa­nyolok az indián lakosság kiirtása után a holt egzotikum kellős közepén hirtelen rádöbbentek, hogy nincs, aki aranyat bányásszon nekik és megmű­velje a cukornádültetvényeket. Ezért régi szokás szerint Afrikából szállítot­tak ide rabszolgákat, s így „felfedeztet­ték" Haitit több száz néger törzzsel. Jelenleg Haiti négy és fél millió la­kosának 95 százaléka néger, öt szá­zaléka pedig mulatt. A spanyolok és a négerek után a francia kalózok fedezték fel Haitit, s végül az 1697. évi megállapodás ér­telmében a sziget nyugati részét fran­cia gyarmattá, a haiti négereket pedig a francia korona rabszolgáivá változ­tatták. Az ún. kreol tájnyelvet ajándé­kozták nekik, amely nem más, mint a kalózok kétes szókészletének, vala­mint spanyol, néger törzsi és indián szavaknak a keveréke. „Mi nem vagyunk rabszolgák" — nyilatkoztatták ki ezen a tájnyelven a négerek és a mulattok a Nagy Fran­cia Forradalom után kitört lázadások ľ. 5 iy^.'."'':'r' '".'". ' .-.' v r '.' - \ * SZ. KONDRASOV ÚTI JEGYZETE i ' • ''^-Ä'ÄÄ' ÍV-Äc tüzében, és 1793-ban a jakobinus kon­vent komisszáriusaival egyetemben megszüntették a rabszolgaságot, majd kiűzték Napoleon seregeit, kikiáltot­ták a köztársaságot, aztán nemegy­szer felfedezték, hogy törzsfőnökeik haitiak sorsa a szenvedés". Ezt iga­zolhatják a diktatúra ellenfeleinek tízezrei, akik kénytelenek voltak el­menekülni a szigetről, további ezrek pedig a főváros peremén Fort Diman­che kazamatáiban sínylődnek. és köztársasági elnökeik „fekete csá­szárokká" szeretnének válni. ÚJKORI FELFEDEZŐK Századunkban Haitit az amerikai tengerészgyalogság fedezte fel. 1915­ben partra szállt és 1934-ig ottrekedt, hogy „rendet csináljon". Kolumbusz óta Haiti „feldezése" mindenkor sajátos jellegű volt. Ebben meggyőződhettünk, amikor Port-au­Prince repülőterén egy meleg este ki­szálltunk a Pan Americain társaság re­pülőgépéből. Haiti New York-i konzulátusán an­nak rendje és módja szerint elintéz­tük a beutazási vízumot. Az alkon­zul öt különféle pecsétet nyomott rá, két okmánybélyeget is ráragasztott, aláírta és szerencsés utat kívánt ne­künk. A falról egy szemüveges, szi­gorú tekintetű férfi képe nézett ránk. A „doc", vagy ahogy még mondják, „Papá Doc" képe. Francois Duvalier diktátoré, a Michigani Egyetem vég­zett örvosnövendékéé, aki most a hai­ti nép „életfogytiglani elnöke", „szel­lemi vezére", a hadsereg főparancs­noka, a nemzetbiztonság főnöke. Duvalier egyszer kijelentette: „A Kétszeri jamaicai leszállás után kö­töttünk ki Port-au-Prince-ben, Haiti fővárosában. A határrendőr csodálkoz­va nézegette, honnan is jöttünk, de be­lepecsételte okmányunkba a három­szögletű „belépés"-1. Okmányaink és holmijaink vélünk voltak. Máris mel­lettünk termett egy — a nagy hőség ellenére — fekete öltönyt viselő mé­zesmázos fiatalember, aki az idegen­forgalmi hivatal képviselőjeként mu­tatkozott be. A DROT VEGEN A DIKTÁTOR A „formalitás" kissé elhúzódott, s ami esetünkben ez odafajult, hogy te­lefonon keresztül megismerkedhet­tünk Duvalier elnökkel. Ennek „ered­ményeként" füstbe ment egész utazá­sunk. Ismét elkérték útleveleinket. Egy khakiruhás őrnagy, a bevándorlási szolgálat országos feje vette át okmá­nyainkat, aztán lefoglalva a telefont, sokáig adatokat olvasott fel belőlük valakinek. — Magával az elnökkel beszél, — \ jegyezte meg az idegenforgalmi ügy­nök, még mindig mosolyogva, de már kissé zavartan. A tisztviselők és a hordárok egy aránt fürkésző pillantásokat vetettek ránk. Valaminek történnie kellett. Történt is. Az őrnagy segédtisztje egy másik helyiségbe tuszkolt bennünket. Itt a Pan-Americain embere közölte velünk: — „Önöket nem engedik Hai­tiba." Nemcsak nem engedtek be bennün­ket Haitiba, hanem a célra külön fenn­tartott repülőgépen sürgősen ki is toloncoltak az országból. Rögtön je­gyet adtak a Puerto Ricó-Í San Jüan­ba ezzel a megbélyegzéssel: „deportál­tak". Hiába mutattuk fel kifogástalan vízumainkat. Az elnök Ítélete ellen nem lehet fellebbezni. — De miért? — kérdeztem utoljá­ra az őrnagyot, amikor a trópusi éj­szakában türelmetlenül az indulásra kész géphez vezettek minket. Csak grimaszt vágott. Nyilván az volt a baj, hogy először is Moszkvából jöt­tünk, másodszor újságírók vagyunk, harmadszor pedig a New York-i alkon­zul megbocsáthatatlan politikai baklö­vést követett el, hogy az előző két kö­rülményt nem vette tekintetbe. Igy hát Duvalier ajtót mutatott ne­künk. Neki köszönhettük, hogy egyhu­zamban 30 órát töltöttünk a levegő­ben és a repülőtereken, hússzor száll­tunk fel és le, míg eljutottunk Me­xikóba. Repülőtereken nem lehet megismer­ni egy országot, de itt is érezni a he­lyi diktatúrák és az észak-amerikai kolosszus fojtó légkörét. Látszatra Haiti és az Egyesült Államok viszo­nya nem a legszívélyesebb, de Wa­shington titokban nemcsak tűri, ha­nem áldja is Duvalier rendszerét, mert mit neki az áldozatok, ha Duva­lier gátat emel a latin-amerikai for­radalmi mozgalomnak. Legfeljebb jobb valakivel szeretné kicserélni Papa Doc-ot. Csak ki legyen az? 01 1968. VI. 2 6

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents