Új Szó, 1968. május (21. évfolyam, 120-149. szám)
1968-05-04 / 123. szám, szombat
Prd <)a i élmény Néhány nappal május elseje előtt érkeztem Prágába. Ahogy kiszálltam a repülőgépből, zuhogó eső fogadott. „Aranyat ér — gondoltam magamban —, miközben fogam egymáshoz verődött, reszkettem és fáztam könnyű öltözetemben, mert induláskar Bratislavában úgy sütött a nap, mintha már nyár volna. Másnap a prágai utca még mindig felhős volt ugyan, de itt-ott kisütött a nap, és a fű meg a fák zöldje és virágai mintha világítottak volna ... Nincs szebb a prágai tavasznál, most mégis hiányérzetem volt. Később rájöttem, a színes május 1-i plakátok hiányoznak nekem. Sem a falakon, sem az állványokon egyetlen plakátot sem láttam, amely mint az előző években, fennen hirdette volna május 1 ünnepét. Es érdekes, erre Vršovicén jöttem rá, ahol a kis tejcsarnokok, cukrászdák és zöldségesboltok vezetői a kirakatokat régi plakátokkal díszítették, és néhány sajátkezüleg írt sorral hívták fel a járókelők figyelmét a közeledő május elsejére. Ezek a régi plakátok vigasztaltak, e régi plakáttá gyűjtői arról adtak hírt, hogy minden deformáció ellenére, az emberek szívükben megőrizték a május elsejei ünnep tisztaságát, és illatos ragyogását. E prágai május elsejének az ünneplése tehát magától jött, akárcsak a tavasz. A hosszú órákig tartó menetet elárasztották a pingált transzparensek. Pingálás alatt azt kell érteni, hogy a diákok, vagy munkások nemcsak írták, hanem szerkesztették a Vietnam elleni háború szövegét. Voltak persze egyéni kezdeményezések is. Így például egy buzgó fiatal apa, aki vállán vitte a gyermekét, a gyermek pedig a transzparenssel ágaskodott felfelé. A szöveg így hangzott: „Mondjátok meg nekünk mindenről az igazat. Mindent akarunk tudni. Az igazat, csak az igazat." Noha ez a szöveg nem is volt olyan nagyon vidám, apa és fia mégis nagyon vidámak voltak, az apa azért, hogy ezt megírhatta, a fia pedig, hogy apja művét, mondhatnám alkotását a májusi menetben mindenkinek megmutathatta. Még Svoboda elnöknek is megmutatta és valószínű, hogy az elnök el is olvasta. Az elnök bizonyára tapasztalhatta már, mily szívósak és ragaszkodók ezek a kis apróságok. Amikor Svoboda elnök Dubček elvtárs társaságában megnyitotta a májusi menetet, és ruganyos léptekkel végigment a PHkopyn, nekem hirtelen eszembe jutott az a jelenet, amely néhány nappal ezelőtt, az elnök ittjártakor játszódott le Bratislavában ez egyik villamoson. A villamos a piac előtt állt meg az utasokkal. Hirtelen futótűzként terjedt el a hír, hogy „jön az elnök", „jön az elnök". Az utasokon izgalom lett úrrá, és alig vettük észre, hogy egy kis három-négyesztendős fiú a foglalt ablakok felé törekszik, kis öklével próbál magának egy rést kiharcolni, hogy ő is lássa az ablakon keresztül az elnököt. De törekvése meddő ... a felnőttek elállják az utat, ők az erösebbek... A kisfiú azonban szívós, nem hagyja magát. Végül az utolsó ablak előtt, a kijárattal szemben helyet talál és lábujjhegyre ágaskodik, hogy lásson valamit... de nem lát, mert kint az utcán is sorban állnak a felnőttek. Erre gyorsan határoz, a kijárat felé tart. Közben az anyja keresi a villamoson, akkor veszt észre, amikor éppen kiszállt. Elkiáltja magát és utána rohan. Ekkor suhan el az elnök kocsija. Svoboda elnök bizonyára megállt volna néhány percre, ha tudta volna, mi játszódik le a sorfal mögött. A kisfiú ugyanis sír-zokog az anyja karjaiban, vergődve akar szabadulni anyja ölelő szorí tásából. Keservesen síró hangon kiáltja, hogy az elnök bácsinak akarja adni kincsét, a színes üveggolyót. Es abban a pillanatban kinyitja kis öklét és a színes, vörösen erezett, szikrázó golyó az út porába hull. Nincs tovább, a villamos elindult, eltűnik az anya, a gyermek, majd a szikrázó üveggolyó a porban. A kép csak bennem marad meg élményként, és most a május elsejei menetben újra megelevenedik előttem. Azóta minduntalan az a gondolat kísért, hogy az elnököket tulajdonképpen a gyerekeknek találták kt, és azt hiszem, az igazi elnök az nagyon is szereti a gyermekeket. Nem nagy feladat ez, a gyerekek igen kedves és szeretetreméltó lények. Sosem felejtem el... Amikor Dubček elvtárs befejezte a beszédét és felhangzott az Internacionálé, a mellettem álló hat-hét éves kisfiú, aki apja kezét fogta, halkan és meghitten énekelte az Internacionálé szövegét, dúdolgatta, mondhatnám azt is, szopogatta a szavakat, mint az édességet... Es az egész jelenet olyan volt, mint a színes golyó esete. Mindent egybevetve, nekem a prágai május elsejei ünnepről az volt a benyomásom, mintha a főváros és május elseje régi házasok lettek volna. Ezen a május elsején Prága nem volt olyan pompásan feldíszítve, mint máskor, egyszóval szürkébb volt, de ugyanakkor meghittebb és szeretetreméltóbb. SZABÓ BÉLA ARÁNYOSSÁG ÉS IGENYESSÉG EGY ESZTENDŐ A HAZAI FILMMŰVÉSZETBEN A Fazekasbál felújítása a bratislavai Uj Színpadon Gondolom, Gejza Duslk zeneszerzőt nem kell külön bemutatni a színházlátogató és zenekedvelő közönségnek. Operett- és táncmelódiái révén ismert és közkedvelt zeneszerző lett Szlovákiaszerte. Dusík nevéhez fűződik az operett műfaj 30 éves fejlődése Szlovákiában. Dusík nemcsak a szlovák operett megalapozója, de tulajdonképpen máig is egyetlen művelője. Akkor is foglalkozott az operettszerzéssel, amikor az idő nem nagyon kedvezett ennek a műfajnak. Arra a vitára, hogy összefér-e az operett a szocialista társadalommal vagy sem, Dusík konkrét tettekkel válaszolt, példa erre az Aranyhalacska (1954) és a Fazekasbál (1956). Különösen a Fazekasbállal ért el meglepően átütő sikert, amivel megadta a legmeggyőzőbb választ mindazoknak, akik a legszívesebben kizárták volna az operettet a szocialista társadalom zenei életéből. A Fazekasbál azóta sikerrel megjárt számos hazai színpadot és a szlovák operett műfajban elért sikerét kissé ahhoz a sikerhez lehetne hasonlítani, amit Suchoň ért el örvényével az opera műfajában. Ha tehát a Fazekasbál tizenkét év elteltével újra viszszatér a bratislavai Oj Színpadra, ez egyrészt kétség kívül a háború utáni legsikeresebb szlovák operett pozitív értékeinek megbecsülése, másrészt az Oj Színpad dramaturgiája célirányos törekvésének bizonyítéka, hogy zenés repertoárjában Dusík gazdag operett-termésére támaszkodik. A Fazekasbál mostani színpadra állítását úgy értékelhetjük, hogy ez kísérlet az operett végleges arculatának kialakítására. Hála Bedŕich Kramosil üde és ötletes rendezésének, azt mondhatjuk, hogy a kísérlet igen sikeres. A rendező munkáját ezúttal az átdolgozás előzte meg. Igaz, Dusíknak a szlovák népzenére és kritikai elemekre támaszkodó muzsikáján semmit sem kellett változtatni. Bedŕich Kramosil és Dalibor Heger érdeme elsősorban az, hogy mint tapasztalt színházi szakemberek józan szemmel felülvizsgálták Braxatoris eredeti librettóját. Elsősorban is arra törekedtek, hogy „ ... az egész történetet megtisztítsák az akkori évek sematikus gondolkodásmódjának nyomaitól, kigyomlálják belőle a hamisan csengő álforradatini jalszavakat, figyelmüket a történet vígjátéki elemeire összpotosítva, kihozzanak belőle valamiféle kisvárosi zsánerképet." Az így kitűzött célt sikerült aránylag jól megvalósítaniuk, noha meg kell mondani, hogy az átdolgozásban még következetesebbek és merészebbek lehettek volna. A humoros-szatirikus hangvételű fazekas históriát, mely a múlt század 40-es évében játszódik le, sokkal hitelesebben formálták meg, az egyes alakokat igyekeztek valamennyi emberi hibájukkal színpadra állítani, finom szatirikus éllel festik meg őket, durva vulgarizálás és erőszakolt karikírozás nélkül. Az így átformált szövegkönyv alapján alkotta meg azután Kramosil találékony rendezői ötletekkel egy szlovák kisváros tetszetős zsánerképét, valamennyi jellegzetes kisvárosi gondjával és örömével. Az előadás sikeréhez nem kis mértékben hozzájárult a Boris Slovák által betanított táncbetétek jól sikerült koreográfiája. Noha Slovák eddig a modern táncművészetben ért el sikereket, ezúttal a népi milliőbe helyezett operettben is sikerrel alkalmaz számos érdekes, természetesen a folklórból vett táncelemet. Nagy előnye a táncjeleneteknek az üdeség, a koreográfiai ötletesség is, amiért az Irena Schanerová által tervezett kosztümökben táncoló kar nemegyszer nyíltszíni tapsot kapott. A Fazekasbálban fellép az Oj Színpad csaknem egész szólistagárdája. Főképp a fiatal művészek hívták fel magukra a figyelmet, akik elsősorban természetes kifejezésmódjukkal próbáltak valami újat alkotni. Ezek közé tartozik elsősorban a sokoldalú Ivan Krajíček (Stacho Floris), az igyekvő Ladislav Miskovics (Ferko), Jarmila Vašicová (Anička), a kitűnő énekes színésznő, a prózai és énekes szerepekben egyaránt kitűnő Mária Schweighoferová (Ilonka) és a tehetséges Ada Hornungová (Katka). A többiek, mint Jaroslav Rossival (Rafael Tomasovičj, Gizela Veclová (Serafina), František Hudek (Gašpar Chytil), Karol Vlach (Peter Chytil), Anton Baláž (Palko), Dano ZivojnoviC (dr. Benickyj, és Ernest Kostelnik (Sándor) a tőlük megszokott teljesítményt nyújtják. Zdenék Macháček karmester a táncbetétekben is jó ritmusérzékről tett tanúságot. A Fazekasbál felújítását a dramaturgia részéről szerencsés lépésnek lehet tartani. A. G. Alakuló // • / g y u I e s A közelmúltban tartotta alakuló gyűlését a kassai, ifjúsági klubokat tömörítő CSEMADOK szervezet. Több mint ötszáz új taggal gyarapodott a csehszlovákiai magyarok kulturális szerve, amely értékes munkát kíván kifejteni a jövőben. Az alakuló gyűlés lelkes hangulatú volt, megválasztották az ideiglenes vezetőséget is. A szervezet elnöke D e m e c s László, a kassai magyar gimnázium tanára lett. (b. gy.) NAPJAINK POLITIKAI ESEMÉNYEI a társadalmi élet több területét háttérbe szorítják. Ebben nincs semmi különös, hiszen ezek a politikai események, fajsúlyukat, jelentőségüket tekintve, méltán állnak az érdeklődés homlokterében: tőlük függ az egész közösségi élet további alakulása. A politikai légkörnek, irányelveknek meghatározó szerepük van a művészetek vonatkozásában is (igaz, ennek a fordítottja, illetve a kettőnek legalább a kölcsönössége sem vitatható). Ha tehát ma kevesebb szó esik a kultúra sajátos kérdéseiről, az annak a következménye, hogy a leendő arculat körvonalazása ezeknél mostanság sokkal fontosabb. Mindez mégsem ok arra, hogy a hagyományokhoz hűen ne tegyünk egy rövid visszapillantást a hazai filmművészet múlt esztendei egészére. A visszatekintés annál is inkább indokolt, mivel a hazai filmművészetben érvényesülni tudó progresszív irányzatok ugyancsak szerepet játszottak a mai demokratizálódási és megújhodási folyamat előkészítésében és létrejöttében. A hatvanas évek elején jelentkező cseh „új hullám" (és Uher, Solan stb. révén a szlovák) nemcsak művészi kifejezésmódjával, eredetiségével és igényességével jelentett újat, a réginél többet, hanem szemléletével, leleplező őszinteségével, a humánum és a demokrácia jegyében bíráló elkötelezettségével, közvetlen, vagy a társadalmi fogyatékosságok okaira legalább képletesen utaló állásfoglalásával. A filmnek ez a progresszivitása nem hagyható figyelmen kívül, nem becsülhető le, hiszen hatalmas tömeghatásával a nézők százezreit inspirálta, ösztönözte új látásmódra, új gondolatokra. Azokra, amelyeket ma nyíltan megvallhatunk, s amelyek ma erénynek számítanak. A filmnek ez a progresszivitása nem volt küzdelem nélküli, és nem is volt egyszer s mindenkorra adott. A múlt év filmtermésében már tapasztalható némi regresszió, kevesebb a napjaink társadalmi problémáit feltáró és elemző alkotás, s ez nem az új szemlélet, az új elkötelezettség feladásának, hanem az egyre gyakoribb és egyre kíméletlenebb hatalmi intézkedéseknek a következménye. Filmberkekben aggódva nézték a felújuló direktív korlátozást. Gátat készült emelni a további művészi kibontakozódás elé; megtorpanásra, elvei feladására kényszeríthette volna azt az alkotónemzedéket, amely létrehozta a „prágai csodát" Szerencsére nem így történt, öt perccel tizenkettő előtt eljött 1967 decembere és 1968 januárja. A legfőbb biztosíték arra, hogy a hazai filmművészetben kiteljesedhetnek a hatvanas évek elején fogant elképzelések. NEGYVEN JÁTÉKFILM készült tavaly a csehszlovák stúdiókban. Barrandovon 31, Kolibrin 7, Gottwaldovban 2. Eggyel több, mint tavalyelőtt. A műfaji megoszlásban nem következett be lényeges változás; a vígjátékok száma volt valamivel nagyobb. Tizennégy komédia készült el (a bűnügyieket is beleszámítva), de a számbeli gyarapodás nem jelentett különösebb színvonalbeli javulást. E műfaj tavalyi legjobbja kétségkívül Miloš Formán Tűz van, babáml című alkotása. A kitűnő rendező nevét az Egy szöszi szerelmei című film tette világszerte ismertté. Tavalyi filmje arról győz meg bennünket, hogy ez a hírnév indokolt és megérdemelt. Bár a Tűz van, babáml műfaja és témája merőben más, mint az Egy szöszi szerelmeié, művészi színvonal és társadalmi funkció tekintetében nem alacsonyabb rendű alkotás, még akkor sem, ha kimondottan komédia. A szórakoztató filmek között — akárcsak tavalyelőtt — a múlt évben is nagy számban voltak képviselve a bűnügyi történetek; összesen tíz krimi készült (a bűnügyi vígjátékokkal együtt). Ez a mennyiség az egész tavalyi termés arányában túlságosan nagy, s éppúgy kifogásolható, mint 1966-ban. A „krimigyártásban" feltétlenül szerepet játszanak az üzleti szempontok, de ezek hovatovább hamis szempontok lesznek, ugyanis a bűnügyi históriáknak a látogatottsága mármár alig nagyobb valamivel, mint a többi szórakoztató és művészi filmé. Ez a mennyiség kifogásolható ezenkívül azért is, mert a hazai krimik színvonala általában lényegesen alacsonyabb, mint például a francia vagy angol bűnügyi filmeké. Nem is olyan vonzóak és népszerűek, mint ezek. A kevesebb tehát itt is nyilvánvalóan több lenne. Igaz viszont, hogy a hazai krimik többsége a bűnügyi történet keretében társadalmi problémákat is igyekszik érinteni, ami többletet jelent bennük a műfaj külföldi példányaival szemben. Persze vitatható, hogy a bűnügyi keret mennyire felel meg a különféle társadalmi problémáknak, s vajon a néző tetszéssel fogadja-e az ilyen kettősséget. A TÖBBI tavaly készült film jobbára komoly társadalmi mondanivalójú, igényes művészi alkotás. A cseh kritikusok az egész múlt évi termésből František Vláčil filmjét, a Markéta Lazarová-t tartják a legjobbnak. Véleményükkel nincs ok vitába szállni. Vláčil filmje kivételes alkotás, új, meghatározó jelenség a hazai filmművészetben. Egy filmrapszódia ez tulajdonképpen, a félbarbár cseh ősvilág lenyűgöző hatású költői felelevenítése, s formai tekintetben a filmnyelv gazdagságának példamutató demonstrálása. Eredeti alkotás. Formanyelve sajátosságaival és aktualitásával tűnt ki a fiatal szlovák rendező, Juraj jakubisko Krisztusi-évek című műve, amely külföldön nagyobb feltűnést keltett, mint idehaza. Eddig tíz különféle díjat kapott. Kiválik a múlt évi termésből Evald Schorm Öt lány az ember nyakán című műve is. Az érzékeny ember keserves küzdelmét példázza a durva, lelketlen környezettel szemben. Főként lélekbúvár ábrázolásmódja érdemel elismerést. Kevés filmben látható annyi árnyalatgazdagság és szemléltető erő, mint Schorm említett művében. Érdemes még megemlíteni, hogy tavaly hét gyermek- és ifjúsági film készült. Számbeli gyarapodásuk annak reményét kelti, hogy lassan sikerül pótolni az ebben a műfajban sok éve hagyományos hiányt. A KEDVEZŐBB POLITIKAI LÉGKÖR pedig valószínűleg arra is lehetőséget nyújt, hogy a hazai filmgyártás tovább csökkentse más aránytalanságait is, mindenekelőtt a mai tárgyú magas művészi színvonalú alkotások javára. (szó j Egy jelenet a Markéta Lazarová című filmből.
