Új Szó, 1968. május (21. évfolyam, 120-149. szám)

1968-05-03 / 122. szám, péntek

a kedaem a pxtna&ztái A lem szeretek panaszkodni, sem a barátaimnak, sem f\l az Idegeneknek, mert igen rossz tapasztalatokat sze• * reztem. Emlékszem, egyszer panasszal mentem a Bratislavai Városi Nemzeti Bizottságra, mert a lakásom fala megrepedt, és a házkezelőség nem akarta a repedést tudomásul venni'. Később persze a repedés diadalmaskodott és a fal ledőlt. De mislőtt ledőlt volna, elmentem a nemzeti bizottságra Emlékszem, szombat volt. Néhány évvel ezelőtt történt és akkoriban szabad szombat nálunk még nem volt. Azért fontos ezt megemlítenem, mert a panasziroda vezetője már évekkel ezelőtt őszinte híve lehetett a szabad szombatnak. Ezt abból következtettem, mert a panasziroda várószobája teljesen üres volt. Siralmas látványt nyújtott a kép, amely elém tárult. A várószobában az üres székek úgy sorakoztak a fal mellel, mintha csak egy Kafka-regényből léptek volna ki, és aL egyik zárt ajtón a „Sťažnosti" szó olyan rejtélyesen, titokzatosan és fölöslegesen világított, hogy miközben kopogtattam a zárt ajtón, düh és harag tombolt bennem. Arra gondoltam, egyszer jövök a hivatalba panaszra, akkor sem tudok senkivel szót váltani. De ebben a pillanatban nyílott a szomszéd szoba ajtaja. Sovány, sápadt hivatalnok kukucskált ki... nyilván tudni akarta, ki az, aki ennyit kopog egy zárt ajtón. Én persze segítségkérőn hozzásiettem és megkérdeztem, hol van most a panasziroda vezetője. A hivatalnok pislogott néhányat, majd csendesen, mondhatnám Illedelmesen azt válaszolta, hogy panaszra ment. A válaszon meghökkentem, a hivatalnok viszont szemérmesen újra becsukta az ajtaját, én meg a sivár váróteremben maradtam, az üres székekkel... Azóta, ha valahová panaszra akarok menni, a panasziroda vezetőjének a panaszára gondolok, utána az üres, árva székek jutnak az eszembe, és aztán elmegy a kedvem a panasztól. Most azonban, hogy a demokratikus légkör úgy hatja át életünket, akár a tavaszi szél, arra az eredményre jutottam, hogy talán most mégis érdemes lesz panaszkodni. A napokban történt. A Miletiő utcán a 18-as trolibusz /

\ sofőré átszállójegyemet a 17-es trolibuszról nem f* találta érvényesnek és arra kényszerített, hogy újra jegyet váltsak. Mindez harsány, parancsoló hangon, az utasok előtt zajlott le, és hiába tiltakoztam, hogy én már nagyon sokszor utaztam így, és eddig mindig elismerték a jegyemet. Mindez nem használt, a sofőr nem indított, úgy, hogy kénytelen voltam újra jegyet váltani. Érthető, hogy bántott az ügy, tudtam, jegyem érvényes volt és képtelen voltam belenyugodni abba, hogy kt legyek szolgáltatva egy izgága sofőr kénye-kedvének. Ezért fogtam magam és elmentem a Várost Közlekedési Vállalat központfába, ahol a második emelet 15-ös számú szobában előadtam panaszomat. Megmagyaráztam, hol szálltam fel, hol lakom és kértem, hogy döntsenek, kinek volt igaza. A hivatalnoknő erre felvette a kagylót, tárcsázott, két perc múlva megjelent egy másik hivatalnoknő, aki jól ismert Bratislava térképét és megértette panaszomat, mindjárt mondta ts, hogy nekem van igazam. Utána levitt a földszintre, ott átadta az ügyemet egy ősz hajú úrnak, akinek újra elmagyaráztam, hol lakom, és hol szálltam fel a 17-re és hol akartam átszállni a 18-ra. Hogy bebizonyítsam állításom igazát, elővettem személyazonossági igazolványomat, ahol a lakásom van feltüntetve, tehát képet nyerhetett arról, hogy a reggelt órákban melyik állomást használtam. Am, a személyazonossággal egyszerre kihúztam a havi villamosbérletet is. Erre megmagyaráztam az ősz hajú úrnak, hogy e hónapban azért nem váltottam ki a bérletet, mert nem tartózkodtam Bratislavában. Az ősz hajú úr akkor rám szólt, hogy személyt ügyeim nem érdeklik. Bennem erre megfagyott a szó, és hirtelen arra gondoltam, lám Itt vagyunk ebben a nagy hodályszerű teremben, senki sem sietteti az ősz hajú urat, mégis rideg és barátságtalan. Az egész ügyem nyomban magyarázatot nyert, mert végül ls ott, ahol a felsőbb szerv képviselője ilyen udvariatlan, ott nem lehet csodálkozni azon, hogy a sofőr durva az utasokhoz. Igaz, hogy ezután kifizették nekem a koronát, amit a másik jegyért fizettem, de arról a sérelemről, amit elszenvedtem a troliban és arról, hogy panaszommal másznom kellett két emeletet fel és le, nem esett szó. Ez magánügy, erről beszélni fölösleges. Es azt sem tartom kizártnak, hogy az ősz hajú udvariatlan úr később a sofőrrel közösen mulathatott fura helyzetemen — a koronát végül is megérte. * Mulathatott, ismétlem, mert a törpelelkü ember sok jX/j mindenre képes. En ezt a magatartást ugyanis tör' "' pelelküségnek nevezem. Sajnos vannak Ilyen törpelelkü sofőrök, villamosvezetők, akik az utas orra előtt csapják be a villamos vagy a trolibusz ajtaját. Ezenkívül gorombák és údvariatlanok. Velem március 12-én este hét órakor a következő eset történt. Vártam a villamost, a Steiner Gábor utca felé igyekeztem. Egyszerre csak megérkezik a hármas kocsi, ablakában azonban ott virított a kettes szám ts. Erre megkérdeztem a vezetőtől, vajon a kettes irányba megy-e? — Hát nem látja?! — rivallt rám durván. — Nem látom — válaszoltam haraggal —, mert a hármas és a kettes szám miatt nem tudok eligazodni. A villamosvezető azonban nem válaszolt, hanem elindította a kocsit, és néhány perc múlva már nem is kellett magyarázkodnia, mert a kettes villamos irányába ment. En ezután már egy szót sem szóltam, de magamban bosszankodtam és szégyelltem, hogy a vezető minden ok nélkül tlyen pimaszul viselkedett. Valahogy semmiképp nem tudtam megérteni, hogy éppen most, amikor minden ember lelkéből feltör a vágy, hogy rendesebb és jobb legyen, a vezető ilyen példátlan módon viselkedik. Es úgy látszik, nemcsak engem bántott a vezető udvariatlansága, hanem azokat az utasokat ts, akik tanúi voltak a lezajlott, ingerült hangú párbeszédnek. Az egyik fiatalember — diák vagy hivatalnok lehetett —• felállt odament a vezetőhöz és megkérdezte tőle, miért dühös, hisz semmi oka rá, mert nekem jogom volt jeltenni ezt a kérdést, neki pedig kötelessége válaszolni. Mindezt tgen barátságosan mondta neki, próbálta jobb belátásra bírni a logika és humánum érveivel. A vezető azonban vállát vonva azt mondta: „Ugyan, hagyjon békénl" De nem hagyták békén, felállt egy másik, majd a harmadik utas is, mindegyik külön külön kérte, hogy lássa be helytelen viselkedését... De a vezető makacsul hallgatott és kocsijával száguldva rohant előre. Nem tudom, mi történt később, mert kiszálltam. Akkor azonban már nagyon nyugodt voltam. Megnyugtattak ezek az Ismeretlen fiatal utasok, akik fiatalabbak voltak nálam és fiatalabbak a vezetőnél, és mégis oly okosan és oly meggyőzön szálltak síkra az udvariasságért és a humánus magatartásért,• hogy őszinte tiszteletemet váltották ki. SZABÓ BÉLA — Nem, ez nem igaz! Ez nem lehet igaz! — rebegte, amikor elolvasta a levelet. Azazhogy végtg el sem olvasta, nem volt hozzá ereje. Meg minek is olvasta volna végig, hiszen az első sorok mindent elárultak?! Félreérthetetlenül. Egy mondat, de még csak egyetlen szó sem akad benne, ami megcáfolta volna ezt a kegyetlen valóságot. Mozdulatlanul feküdt a heverőn. Igyekezett semmire sem gondolni. Elaludt. Almában a lakást takarította. Éppen az asztalról törölte a port, amikor megtalálta a levelet. Előbb megörült neki, de miután belepillantott, eszébe jutott a tartalma. Felébredt. Egy pillanatra nem tudta, hol ér véget az álom s hol kezdődik a valóság. Villámgyorsan felült, de amint keze véletlenül az igazi levélhez ért, erőtlenül visszadőlt. Nagyon meglepődött, amikor megtalálta a levelet. Pedig az igazat megvallva sokszor elképzelte, hogy egyszer érheti hasonló meglepetés. Különösen az utóbbi három évben jutottak eszébe ilyen gondolatok. Amióta nem dolgozik. Igaz, haragudott is érte magára, ha Arankáról ilyesmit feltételezett. Végül mindig sikerült is elhessegetnie a feleségét gyanúsító gondolatait. Egyszerűen megtiltotta magának, hogy Arankáról bármit is feltételezzen. Bármit is elhiggyen. — Milyen határozottan kikértem magamnak, amikor a szomszéd gyerek figyelmeztetett, hogy Arankát Bende nyakába borulva látta a kapu alatt. „Ha rosszul látsz, menj el szemorvoshoz!" — mondtam. Istenem, de nevetséges lehettem! Arankának mindezt meg sem említettem, nehogy megsértsem szegénykét... De hát, hogy is feltételezhettem volna bármit is, hiszen mindig egyformán viselkedett. Mindig ugyanolyan kedves volt hozzám. Bende pedig nős. Két gyermeke van. Feleségével sem élt rosszul. Igaz, ezt csak ők tudhatják. De hogy mi jól megvoltunk, azt már csak tudhatom ... Nem, nem sejthettem semmit. Ha olykor mégis támadt ilyen gondolatom, szentül hittem, hogy az csak a köztünk levő, hatalmas korkülönbség törvényszerű következménye. Akinek ilyen fiatal a felesége, az mind féltékeny, gondoltam és mindig megnyugodtam. Olykor szinte nevetségesnek találtam, hogy képzelődöm. Igaz, az esküvőnk utáni években Ilyesmi eszembe sem jutott. De hát akkor még fiatal voltam. A harminckilenc éves férfi csakugyan fiatal. Fiatal. De nem egy tizenkilenc éves nő mellett. Egy lányka mellett. Egyszer meg is kérdezték Arankától: „Talán a kedves papája az úr?" Ezt sohasem felejtem el. De ő csak nevetett rajta. Szerinte ez csupán tréfa volt. Ismét kezébe vette a levelet. Nézte, nézte, de nem olvasta. — Észre sem vettem, hogy közben múlnak az évek. Hogy Elment is vettem volna észre, hiszen Arankát mindig fiatalnak láttam? O nem öregedett. S mellette én sem. Csak fiatal barátaink voltak. Gyuri nem soká járt hozzánk, mert Aranka a figyelmeztetések ellenére sem merte tegezni. Pedig csak anynyi idős volt, mint én. „Te más vagy" — mondogatta Aranka. „Te sosem öregszel meg. Az évek nem számítanak. Nem az éveken múlik, hogy valaki öreg e vagy sem." S én valóban fiatalos voltam. Mindig. Rengeteget táncoltunk, sportoltunk. Házibulik nálunk és másoknál. Vidámság, kacagás. Mókázás. Rendszeres éjfél utáni haza járás... De jó lett volna olykor már este hétkor ágyba bújni! De hát a fáradtság az öregség jele; s az öregség leplezésének a legjobb módja a fáradtság ignorálása. A jajgatás nemismerése. Ha a társaság legifjabb tagjánál is egy fokkal mindig vidámabb vagy. De mit bántam én, hogy az élet útját díszlépésben kell rónom?! Fiatal nejem bája mindenért kárpótolt. Évről évre nagyobb szerelmet éreztem Aranka iránt. Semmivel sem törődtem, csak azzal, hogy őt soha el ne veszítsem. Meg is tettem érte mindent. Főztem, takarítottam, mostam és vasaltam. Egyszerűen nem engedtem semmihez se nyúlni. Még ki sem mondta, mit akar, én már ugrottam is, hogy teljesítsem óhaját. Senki sem kapott annyi ajándékot, mint Aranka. „Te vagy a legjobb férj" — mondogatta. Egész biztos, hogy őszintén mondta. És aggódása is őszinte volt, amikor megbetegedtem. Csak azért nem sírt, hogy ne gondoljak betegségem súlyosságára. „Ma mér az infarktus sem gyógyíthatatlan" — vígasztalt. — Meglátod, egy éven belül teljesen rendbe jössz" — simította meg a hajam, ha panaszkodtam. S bár nem vagyok laikus, neki ezt is elhittem. Az ő szava mindenben szent volt számomra. Akit istenítünk, annak a lehetetlent is elhisszük. Aranka a bálványom volt. Mindenem ... Mindent elvesztettem. Csak most vette észre, hogy közben teljesen besötétedett. A vacsoráról is megfeledkezett. Felhúzta az éjjelilámpát. Levetkőzött és lefeküdt. A lámpát szokásból égve hagyta, de ma nem olvasott. Hirtelen az jutott eszébe, hogy vajon mit felel majd, ha ismerősei megkérdik tőle, miért ment el a felesége? Valóban, mit feleljen? Mondja, hogy rosszul éltek, csak eltitkolták? De hát miért hazudjon? „Megvan!" — gondolta. Azt mondja majd, hogy ez magától értetődő: ha egy férj húsz évvel Idősebb, akkor hatvanéves korában törvényszerűen elhagyja a felesége. Az ő esetükben is ez történt. Ezen ne is csodálkozzanak. Csodálkozni csak akkor lehetne, ha mindez nem következett volna be. Ogy érezte, mintha maga is megértette volna, hogy ennek be kellett következnie. E percben valahogy bele is törődött sorsába. „Mi lesz ezután?" — futott át az agyán most első ízben. A jövőt Aranka nélkül el sem tudta képzelni, azazhogy a jövőre eddig nem is gondolt. De most Igen. — Az ékszerein kívül mindent itthagyott — vigasztalta saját magát. — Bútor, berendezés, minden itt maradt. Ruhákkal talán örökre el vagyok látva — gondolta, s szinte megdöbbent, amikor észerevette, hogy milyen prózai dolgokon töri a fejét. Aztán arra gondolt, hogy az öregkornak is bizonyára megvan a maga varázsa. Egyelőre ugyan fogalma sem volt róla, mi lehet az, hiszen erre még sohasem gondolt. — Talán a kártyázás?... Igen, Gyuri nem egyszer hívott kártyázni; de mindig ki kellett találnom valamit, miért nem mehetek. Ezután majd játszhatunk akár reggelig is! Hol náluk, hol nálam ... Végre halászni is elmehetek Gyuriékkal. Ha szép idő lesz, mindig halászni fogunk. Esténként pedig kártyázni. Kissé felvidult. De csak egy percre. Vagy talán még annyira sem. Megint minden az eszébe jutott. Minden, ami olyan szép volt. Ami most anynyira fáj. — Szórakozás? Barátok?... Nem, nincs szükségem senkire! Egyedül akarok lenni! Mindig egyedül. Az emlékeimmel. FÜLÖP IMRE Pablo Neruda az NSZK-ban Jelentős és nyilvános társadalompolitikai megfontolásokból eredő késéssel jutott el a nyugatnémet olvasókhoz Pablo Neruda 1919—1965 között írott verseinek gyűjteménye, holott a chilei kommunista költő műveinek ismerete nélkül a jelenkori lírának csak redukált képét kaphatjuk. Az 1904-ben született Neftall Reyes Basoalto mozdonyvezető fia, Asturias, Vallejo, Federico Garcia Lorca barátja, a cseh Ján Neruda iránt érzett tiszteletből vette fel költői nevét és a legjobbakkal együtt hirdette töretlenül egész életében a kommunista humanitás eszméit. Művei Erlch Arendt műfordító tolmácsolásában kerültek most az NSZK könyvüzleteibe és átütő sikert arattak. A magunk részéről már nem fogadhatjuk egyhangú lelkesedéssel a válogatók munkáját, hiszen a gyűjteményből kimaradtak azok a versei, amelyek kifejezik politikai elkötelezettségét, másrészt azokat az egyedi lírai jeleket is nélkülözik, amelyeknek alapján egyik kritikusa jogosan nevezte őt „az irodalom Picassőjának". A kortárs-költők közül az elvi hűségért csak kevesen fizettek olyan árat, mint Pablo Neruda. Elbocsátották a diplomáciai szolgálatból, száműzték, üldözték, merényleteket követtek el ellene és életének felét emigrációban töltötte. Amerikában az indiánokat, Spanyolországban a fasizmus elleni köztársasági erőket támogatta és hirdette a nagyvilágnak költői és emberi alapállását: „Bárhová kerülsz, adj hírt e kínokról, beszélj testvérem a testvéredről, aki a pokoli mélyben él." Főműve, a „Canto General" Amerika gigantikus 600 oldalas eposza, amellyel — még a teljes életmű nélkül is — érdemessé vált a Nobel-díjra. A Svéd Királyi Akadémia azonban Asturiast, az arisztokrata diplomatát tüntette ki a díjjal. Ettől függetlenül is dicsérni kell a nyugatnémet Luchterhand Kiadót, amiért — bár erősen egysíkú válogatásban — legalább ízelítőt ad az NSZK-ban a „daloló vándor" életművéből. P. GY. Kapuzárás Milánéban? A zeneművészet rajongói mindig elismerő tisztelettel beszélnek a Teatro alla Scala-ról, a világ egyik leghíresebb operaházáról, amit a milánói Teatro Regio Ducale helyén építettek fel és amely ez év augusztusában ünnepli kapunyitásának kilencvenedik évfordulóját. Rubens Tedesci, az ismert olasz kritikus azonban a közelmúltban igen pesszimista hangnemben foglalkozott a Scala jelenével és jövőjével. A jelek szerint a pesszimizmus indokolt. A Scala immár nem színház, nem opera, hanem templom, ahová a hivők szupermodern gépkocsikon járnak és másnap gondosan átböngészik az újságokat, hírt adtak-e, hogy ez vagy az a kultúrsznob megjelent az előadáson. A gazdasági eredmények sem kecsegtetnek fényes távlatokkal: bevétel 1,3 milliárd líra, kiadás: 2,6 milliárd líra. Közben egy 16 bemutatóra jogosító földszinti zsöllye évi bérleti dija 200 000 líra, egy 32 előadásra joogsító páholyülésé 2 millió líra. Eezeket a lielyárakat tehát csak a nagyburzsoázia tudja megfizetni, de éppen ez az a társadalmi réteg, ami újat követel műben és rendezői felfogásban egyaránt. Egyegy bemutató általában 70 millió líra költséget igényel, viszont négy bérleti előadás csupán 40 millió bevételt jelent, tehát a deficit 30 millió. Az érdeklődők, a nézők száma egyre csökken. Optimista becslések szerint minden 100 milánói lakos közül csak kettő látogatja a Scala előadásait. Egy-egy darabot a premier után már csak néhányszor mutatnak be, mert a társadalmi „elit" havi két premiert követel. A két milliárd lírás állami szubvenció tehát csak a kiválasztottak érdekeit szolgálja. Korunkban, amikor a színház állandóan új utakat keres, amikor a filmművészet naponta új műszaki megoldásokkal harcol a nézőkért, egyetlen kulturális létesítmény sem ragaszkodhat a 18. század kultúrpolitikájához, elavult Ízlés-normákhoz. A milánói Scala lassú, de a jelek szerint feltartóztathatatlan haldoklása is ezt bizonyltja. P. GY. 1968. V. 3.