Új Szó, 1968. május (21. évfolyam, 120-149. szám)

1968-05-31 / 149. szám, péntek

mkW/nM, Egymás kölcsönös megbecsülése minden korban, mindet társadalmi rendszerben a legalapvetőbb emberi követelmény. Ahol ez nincs meg, ott hiányzik az emberség is. Az elmúlt évek folyamán — sajnos — többször éreztük ezt ä hiányt. S most, a megújhodás sokat Ígérő Időszakában ezt a követelményt különös hangsúllyal és talán szokatlan hangossággal szorgalmazzuk s ezért időszerűnek véljük egy régebbi rovatunk felújítását... Tisztességes távozás NEM EGYSZER és sokan leszögezték már, hogy a tisztségből, hivatalból való távozás művészet. Tudatára ébredünk annak, hogy a tisztség további betöltéséhez hiányzanak a kellő fellételek — egyszer a képzettség, máskor az erő — az első lépés. Feltételezhető, hogy ezt mindenki megérzi, megsejti. Am ennél sokkal nehezebb a tény beismerése önmagunk és mások előtt. A távozás ugyanis bizonyos mértékű kudarc. Társadalmunkban e két dolog elválaszthatatlan ikerjogalommá vált. Már jóval az utóbbi hónapok eseményei előtt is felmerült a kérdés, hogyan lehetne biztosítani egyes magas beosztású tisztségviselők tisztességes távozását. Az eddigi gyakorlat ugyanis azt bizonyította, hogy a távozás az esetek túlnyomó többségében egyenlő volt a bukással. A burzsoá társadalomban a tisztségekben történő személycsere mechanizmusa, az ezzel kapcsolatban kialakult közvélemény valahogy nem temet el egy-egy személyt. A tegnap távozók nem egyszer újra visszatérnek, és ha nem térnek is vissza, nem válnak minden esetben lehetetlenné. A tisztségekbem csere becsületes lehetőségének mechanizmusával a szocialista társadalom körülményei közepette elsőként fugoszláviában kísérleteztek érdemben. Évekkel ezelőtt bevezették az ún. rotációt, ami annyit jelent, hogy bizonyus évenként minden jontosabb beosztásban lévő egyén munkáját újra értékelik. A tisztségbe beválasztott személy eleve számol azzal, hogy két-három év múlva ez a tisztsége letelik és ha az értékeléskor más beosztásba javasolják j ami nem szükségszerű, mert tisztségét meg is hosszabbíthatják!, nem lepődik meg, nem tekinti bizalmatlanságnak, fúrásnak. Ugyanis minden más beosztás esetében is ez történik. A távozás persze csak részben erkölcsi vonatkozású. Megvannak az anyagi vetületei is. Nem ritka eset, hogy ez érdemdús, becsületes, idős emberek is, akiknél — sokszor saját hibájukon kívül — már hiányzanak az új körülményeknek, a magasabb követelményeknek megjelelő képességek, anyagi helyzetük rosszabbodásától rettegve ragaszkodnak beosztásukhoz, természetesen fizetésükhöz ts. S ITT AZ ÖRIASI ELLENTMONDÁS. A társadalom érdeke az lenne, hogy egyes beosztásokba új, a fokozott követelményeknek megjelelő, hozzáértő emberek kerüljenek és felváltsák azokat, akik oda az új társadalom alakulása és alakítása folyamán nem egyesetben nem annyira szakmai hozzáértésüknél fogva, hanem politikai kiállásuk révén kerültek. Ugyanakkor sem a távozó egyénnek, sem a társadalomnak nem lenne érdeke, hogy a távozás a közvélemény előtt minden esetben az Illető bukását jelentse. A legemberibb eljárás az lenne, ha az illető maga megérti e távozás szükségességét és ezt érdemeinek, emberi méltóságának megfelelően környezete biztosítaná is neki. Ám mi a teendő akkor, ha az illető görcsösen ragaszkodik tisztségéhez? Az esetek többségében ez a helyzet. Kezdhetnénk a legmagasabb szinten. Antonín Novotný, a párt volt első titkára csak akkor mondott le erről a tisztségéről, amikor a Központi Bizottság erre valósággal kényszerítette. Ezután is ragaszkodott köztársasági elnöki tisztségéhez, és erről csak akkor mondott le, amikor a sajtó az ország és ez egész világ előtt ráolvasta súlyos hibáit és lejáratta személyét. A közvélemény nyomása, a mulasztások és hibák kiteregetése kellett ahhoz, hogy belássa tarthatatlan helyzetét. Abban az időszakban, amikor a köztársasági elnök lemondását az ország csaknem minden részéből követelték egy értekezleten fontos beosztásban dolgozó személy is felszólalt, aki már néhány éve túllépte a nyugdíjkorhatárt és munkahelyén tevékenységét, képességeit, magatartását már évek óta nyilvánosan ts bírálták. A felettes szervek nem képességei miatt tartották, hanem egyszereűn nem tudtak vele mit kezdeni és érdemdús múltjára való tekintettel mindig elodázták leváltását. Ez az ember szörnyülködve fejezte kl rosszallását a felett, hogy Novotný nem képis megérteni a helyzetet és ezekután is csökönyösen ragaszkodik tisztségéhez ... Teltek, múltak a napok, a hetek és az illető a köztársasági elnök lemondása után se döbbent rá, hogy jómaga is tehertétel adott beosztásában. Aki a múlt időszak módsze reit éveken át helyeselte és a maga területén jómaga is ezeket alkalmazta, egyszeriben, e módszerek vérmes bírálója lett és próbált beilleszkedni az új vonalba. Ez a körömszakadtáig ragaszkodás a tisztséghez, a beosztáshoz — legyen az indítóok anyagi vagy erkölcsi — mindig veszélyt rejt magában. A megalkuvás, a színeváltozás, a szolgát alkalmazkodás ttt talál igazi táptalajra. S ez az egyik sürgető ok, hogy az ilyen személyt munkahelyéről távozásra kényszerítsék. Sajnos a legtöbb esetben csak kényszer árán. A távozó személy, s talán sokan mások ts ezt erkölcstelennek tartják. De mi a teendő olyan ember esetében, akiből hiányzik a felismerés, saját képességeiknek reális felmérése és a távozás művészete? Az élet könyörtelenül megy tovább, az új feladatok új embereket követelnek, s a régiek távozásával kell számukra helyet biztosítani. Ez így volt régen, így van ma és így lesz akkor is, ha a mai fiatalabb nemzedék tagjai jutnak olyan helyzetbe, hogy helyüket a közben felnővő fiataloknak kell majd átadniok. A TÁVOZÁS EGYMAGÁBAN IS FÁJDALMAS. Meg kell hát találni a megfelelő módót, amely mindkét fél számára biztosítja az emberi méltóságot. De ehhez mind a két fél megértése, emberi hozzáállása és emberi méltósága szükséges. ZSILKA LÁSZLÓ Restellem emberi voltomat... — egyre gyakrabban restellem. Amikor bélyeggel jelölnek meg értelmes lényeket, gumibot csattan élő testén annak bőrszíne miatt, sortűz irányul, bomba robban az erősebb jogán, én olyankor mindig restellkedem. De, teszem ezt akkor is, amikor a kimondott szónak nem a tartalmát fontolgatják, hanem azt, hogy mely nyelven hangzott el. Nehéz évszázadban élünk. Egyre gyakrabban restellkedem. Am együttérzésem nemcsak azoké, akiket bántanak. Én azokért is aggódom, akiket megtévesztenek, akiknek józan értelmén győz a vak Indulat. Nem krisztusi szeretetet várok az emberiségtől, bár tudom, azzal is visszaélnek gyakran, amikor nevében gyújtanak máglyákat, dicsőségére megáldják a harcba induló fegyvereket. .. Emlékszünk még! Különösen hogy elég gyakran emlékeztetnek erre. Ezerkilenszáznegyvenhat júniusában egyik prágai utcán szembe jött velem régi iskolatársam. Megörültünk egymásnak, örültünk annak, hogy élünk, én magyarul örvendeztem, ő csehül. „Mi az, elfelejtetted az anyanyelvedet?" — kérdeztem. „Nem feledtem el — válaszolta —, „csak megtagadtam. Nem vagyok hajlandó olyan nemzet nyelvét használni, amelyik a háború alatt deportálta a szüleimet." — „No..." — mondtam —, „ha ezután csakis olyan nemzet nyelvén kívánsz megnyilatkozni, amelyik létezése folyamán nem csinált disznóságokat is, akkor megnémulsz, kedves barátom!" — és tovább mentem. Pár héttel később Pozsonyban beszélgettem egyik ismerősömmel. Németül. Meghallotta a másik és megfeddett. Azok után, ami a világban történt, nem szép, hogy német szóra nyitom a számat. Ennek is megmagyaráztam. „De hiszen ha tudsz németül, észrevehetted, hogy nem azt a nyelvet koptattam, amelyiken Hitler uszított, hanem azt, amelyiken Goethe írt..." Hát így! Baj van a fogalmainkkal! Legutóbb, mostanában, május közepén a nőbizottság konferenciáján történt. Ültünk a hosszú asztalok körül egymás mellett mintegy háromszázan — asszonyok, öregek, ifjak, szlovákok, magyarok, ukránok ... Közös gondoktól, közös problémáktól terhesen. Rövidüljön-e le nők részére a nyugdíj korhatár, vagy sem? Mi történjék az Iskolából kikerülő gyermekeinkkel? Kevesebbet ér-e egyazon beosztásban a női munkaerő, mint a férfi? Egyetértettünk mindenben, amíg csak ki nem álltunk az emelvényre. Ott, azután már mindennél elsőrendűbb fontosságot nyert, hogy ki, milyen nyelven fejezi ki gondjait. Mely nyelven szól a tárgyhoz azok nevében, akiket képvisel. Az első magyar nyelvű felszólalót a tagság hangos közbeszólásokkal a „Dunán túlra" küldte. A felszólaló győzte érveléssel, amíg győzte. Aztán sírva fakadt és kérdezte, miért küldik őt a Dunán túlra, amikor ő idevalósi, itt született, ós már sok hasonló gyűlésen meghallgatták, ha nem is volt foganatja. De emlékszik olyan időre is, amikor tolmácsot állítottak melléje ... vagy más mellé, aki a kisebbségek nyelvén szólt. Mi változott meg azóta? — kérdezte. Én is feltettem magamnak a kérdést. Mi változott meg? Így ahogyan ülünk, sorban egymás mellett régi ismerősökként üdvözöljük egymást, ebédszünetben a fehér asztalnál udvariaskodunk, mindenki a szomszédja nyelvén kíván szólni legalább pár szót, azon, amelyiken — esetleg nem is tud, hogy bizonyítsa elfogulatlanságát... Mi változott meg mégis? Az elnökséget szintén asszonyok képviselték, a nőszövetség szellemi elitjének néhány tagja, ök szólították jelentkezésük sorrendjében szólásra a felszólalókat, és ők figyelték szótlanul, hogy a magyar beszéd körül fokozódik a hangzavar, fojtott indulatok szabadulnak el és a jelenlevők fittyet hányva a sorrendre meg szabályokra, össze-vissza kiabálnak. Már senki sem kér szót, veszi ahol kapja, folytatja, amikor elkapta. Egyik sérelem szüli a másikat, egyik felszólaló ingerli a többit, olaj ömlik a tűzre... Egy másik magyarajkú nő is szót kér. Meg akarja kérdezni, hogy az elsők közt beadott jelentkezése miért nem került eddig felülre? Felemell a kezét és vár. Sokáig vár... Am az elnökség a „rend érdekében" helyesebbnek véli a gyűlésről a „nemzetiségi" felszólalásokat mellőzni. Minek Izgatni a kedélyeket, ugyebár? Ebédszünev tet rendel el inkább ... Igaz is — két óra felé jár az idő... Ebédszünetben a „többség" néhány jóérzésű tagja úgy érzi, hogy magyarázattal tartozik. Az elnökség helyett. Odatelepednek a „kisebbségi" nők asztalához ős tisztázni kívánják a helyzetet. Az elnökség — ugyanezt — nem kívánja! Elnehezedő szívvel és ismét csak restellkedve távozom, miközben azon elmélkedem, hogy az ember miért állít a saját szavaiból akadályokat az útjába? Miért szitál szavakból ködöt maga köré, holott a szavak arra hivatottak, hogy világítsanak? Ezen az összejövetelen, amelyiken részt vettem, a beszéd nem az értelmet szolgálta, hanem olyasmit, ami a józan észtől nagyon is távol esik ... Azután betértem a kenyeresboltba, mivelhogy nemcsak szóbői él az ember ... Előttem őszbajuszú idős bácsi vásárol. Magyarul. — Kérek egy jól kisütött virázskovl kenyeret — mondta —, meg egy karlovarský s u c h a r t. Megkapta és fizetett. Az elárusítónő megszámolta a pénzt, és megköszönte: — Keszenem... Elmosolyodom, szívemen kissé enyhül a nyomás, a restellkedésem is alábbhagy. Na lám ... —• gondolom — milyen egyszerű az egész... Na persze... ezeket nem irányította az „elnökség"! . DÄVID TERÉZ Vrlo bácsi a bolgár cár ajándékát mutatja dédunokájának. (Berenhaut felvétele) A murányi fennsík krónikása V

rlo bácsit GömBrben —találóan — „Jolsvai Matuzsálemnek" nevezik. Kilencvennyolc éves, kétségtelen, fi a környék legidősebb embere és minden bizonnyal Szlovákia iegidfisebb horgásza. Kedélyes, derűt sugárzó öregúr, látogatóit, vendégeit mindenkor szívesen látja, akár órák hosszat barátságosan elbeszélget, eltereferél velük. Kitűnő memóriája van, ldfis kora ellenére bámulatos aprólékossággal eleveníti fel emlékeit — pillanatképeket egy hosszú élet gazdag élménytárából. Amikor minap meglátogattam és megmondtam neki — Kassáról jüttem, bogy írhassak róla, mosoly suhant végig az arcán: „Kassal Szép város — jól emlékszem! Kilencvenegyben ott katonáskodtam . . .1" nyolc évtized subant el Csekélység! Idestova nyolc évtized suhant el azóta .. . Vrlo bácsi még a századforduló előtt került Gömörbe. — Itt jntottam munkához. A Koburgok erdésze lettem, idővel főerdésszé „avanzsáltam". Sosem cseréltem foglalkozást, mondhatuám egyenest a Murányi-fennsíkról kerültem nyugállományba. A

fennsíkon töltött hét évtized alatt sok-sok ember köszönhette Vrlo bácsi biztonságának, ösztönének, fürge lépteinek meg erős karjainak, bogy épségben és gazdag vodá&z^sakmánynyal tért vissza a murányi rengetegből, mert „öreg" erdész (;nár negyven évvel ezelőtt is „öregnek" becézik) úgy ismerte a revírt, akár a saját tenyerét. Őnála senki sem tudta pontosabban, hol tanyázik a medve, merre a hiúz, a vadmacska, melyik patakban bújik meg a legízletesebb pisztráng. Közvetlen természetéért, szerénységéért, nem utolsósorban pedig bátorságáért Ferdinánd bolgár cár, majd fia, Borisz király kedveltje lett. Ferdinánd oldalán halálos veszélybe is került: dühöngfi — csemetéit féltő — medve támadt rájuk, de nem tortént baj. — Hogyan csinálta ezt, Vrlo bácsi? — Nem csináltam én semmit, csak éltem egyszerűen, szenvedélyek nélkül, nem ismertem italt, dohányt, kicsapongást. Szeretetm a természetet, éveken át jártam reggeltől késő estig, keményen dolgoztam. Ott fenn — nem egyszer — szembe néztem a halállal is, s ez megedzctt. A

z öreg főerdésznek — a környéken szinte legendák keringenek róla — mindenkor a helyén volt a szive, puskája pedig pontosan talált a legtávolabbi célba is. Ma jolsván él, békésen, nesztelenül, gyermekei, unokái, és dédunokái körében. Hajdani barátai, kortársai már mind eltá voztak. Két évvel ezelőtt Vrlo bácsi még el-eljárogatott a murányi patakok mellé, ma már csak nagy ritkán veszi elö féltve őrzött horgászbotját, Ferdinánd cár pompás ajándékát. — Mint a szemem fényére, úgy ügyelek rá 1809 óta — meséli. Akkor kaptam ajándékba a bolgár uralkodótól, akivel sokat jártuk, kettesben, a tájat. Be sokat időztünk együtt lesen, vadászaton! Ferdinándnál szenvedélyesebb horgásszal, vakmerőbb vadásszal azóta sem találkoztam. — És ma, Vrlo bácslf Bírja-e még? Kinéz az ablakon és a távolba mutat: — A hegyek elérhetetlenek szamomra, ma már rövid sétákkal is megelégszem. De teljesen elszakadni a természettől .. .? Ü

lünk a verandán és beszélgetünk? Miről? Természetesen horgászokról, vadászokról, külföldi vendégekről, akik egyre gyakrabban próbálnak szerencsét a Murányi-fennsíkon. A dombok mögül közben kibukik a nap, Vrlo bácsi napi — menetrendszerű — sétájára készül. Elköszönünk! TÄNZER IVAN