Új Szó, 1968. május (21. évfolyam, 120-149. szám)

1968-05-17 / 135. szám, péntek

b EUGEN LÖBL: VALLOMÁS A PERRŐL (RÉSZLET) ÁRULÓ SZÜLETIK Vallomásomban úgy mondom el a dolgokat, ahogyan megtörténtek. Felsorolom azokat a neveket ts, amelyeket — ha szívemre hallgatnék — legszívesebben nem hoznék nyilvánosságra. Olyan embereket ts kompromittálok, akik mélyebb értelemben becsületes elvtársak voltak. Azonban mindenképpen az igazat kell mondani. (RÉSZLET A SZERZŐ ELŐSZAVÁBÓL) 1949 szeptemberében Sváb, a biztonsági osztály akkori vezetője és Kopŕiva, a káderosztály vezetője, beidézett a Központi Bizottságra. A népgazdasági bizottság irodájába vezettek. Ennek a bizottságnak magam is tagja voltam. Taussigová és Doubek, valamint egy másik elvtárs, akinek nevét nem ismerem, (de aki később Doubekkel együtt hallgatott ki) tartózkodtak a helyiségben. Taussigová (elszólított, hogy pontosan és önbíráló módon készítsem el az életrajzomat, írógépet és papirost adtak. Bár sejtelmem sem volt arról, mit akarnak tőlem, leírtam tevékenységemet a pártba lépés előtt és az után, miközben igyekeztem bíráló módon megközelíteni magamat és cselekedeteimet. Nem lepleztem hibáimat és úgy vélem, hogy inkább rosszabb, mint kedvezőbb megvilágításba helyeztem saját személyemet Mivel estig sem készültem el, átvezettek egy másik helyiségbe, amely azonban már nem iroda volt, hanem fogda. Ágy volt benne, a villanyt nem olthattam el, és a helyiséget nem volt szabad elhagynom. Az ajtő előtt őrség állt. Félóránként a szobába lépve ellenőrizték, mit csinálok. A Központi Bizottság titkárságának épületében, a Píikopyn, egy kis cellát létesítettek. És mindezt már 1949 őszén. A következő nap folytattam az életrajzot. A kéziratokat délután elvitték. Amikor esteledett, bejött Taussigová és Doubek, és együtt elemezték az életrajzomat. Hosszasan vitatták, mikor léptem be a pártba, felfedezték, hogy nem vagyok proletár származású, hogy kapcsolatot tartok fenn nyugati újságírókkal, politikusokkal és közgazdászokkal. Aztán még ehhez több hasonló „bűncselekményt" állapítottak meg. Arra számítottam, hogy letartóztatnak és ezért kellemesen meglepett Taussigová kijelentése, miszerint a párt engedélyezi, hogy továbbra is a külkereskedelmi miniszter első helyetteseként működhessek, de nem hagyhatom el Prága területét, rendszeresen jelentkeznem kell, senkivel nem közölhetem, hol voltam és mit csináltam. Ha ezt megszegem, nemcsak a pártból zárnak ki, hanem azonnal letartóztatnak. Bár a fenti utasításokat pontosan betartottam, 1949. november 29-én egy •lvtárs — aki igazolta, hogy a rendőrség tagja- a lakásomon átadta Václav Nősek belügyminiszter meghívását. A ház előtt gépkocsi várt és két további „titkos" társaságában indultunk a ruzynéi repülőtér felé. Kifogásomra, hogy Nősek nem erre lakik, „megnyugtattak", a miniszter egy másik villában vár rám. Egy nagy épület elé érkeztünk, ahol egyenruhás rendőrök fogadtak, és ott hangzott el: „Miniszterhelyettes úr, a törvény nevében letartóztatom." Azonnal át kellett öltöznöm a vizsgálati foglyok egyenruhájába, amelyek valójában rongyok voltak. Később rendes rabruhát kaptam. A cél ennél a momentumnál ls természetesen a lélektani sokk előidése volt. Négy napig senki nem törődött velem, az ötödik napon kihallgatásra vittek. A kihallgatást Kohoutek kapitány vezette, akit a per után őrnaggyá léptettek elő. A jeyzőkönyvet egy fiatal hadnagy — azelőtt martini asztalos — vezette. A csoport főnöke Doubek és az az elvtárs volt, aki a Központi Bizottságon Taussigová jelenlétében kihallgatott. A hangadók Doubek és Kohoutek voltak. Közölték, hogy tekintettel magas beosztásomra ős arra, hogy Nyugaton nagyon közismert vagyok, nem ők és nem is a rendőrség rendelte el letartóztatásomat. Az ilyen magasranA Szlovák Politikai Kiadóvállalat gondozásában most jelent meg Eugen Lobi „Vallomás a perről" című műve, amelyben részletesen leírja a Slánsky-perben vádolt ártatlan emberek megdöbbentő szenvedéseit, a hatalmasok visszaéléseit. A szerző — maga is a kirakatper egyik vádlottja — egyben az Igazi kommunista rendithetetlen eszmei hűségét is tanfisftja. gú funkcionáriust csak a Központi Bizottság hozzájárulásával lehet őrizetbe venni. Továbbá, hogy bár áruló vagyok, bízhatnék annyira a Központi Bizottságban, hogy tudjam: nem tartóztattak volna le, ha bűncselekményeimre nem rendelkeznének abszolút bizonyítékokkal. Tudnom kellene, hogy a letartóztatás egyben már az ítéletet is jelenti, és amennyiben őszinte vallomást teszek és főleg, ha elárulom társaimat, számíthatok arra, hogy a párt ezt enyhítő körülménynek veszi. Ellenvetésemben kifejtettem, hogy tudomásom szerint nem követtem el s nem fejtettem ki pártellenes tevékenységet. Mindenkor igyekeztem becsületesen dolgozni és szándékosan soha nem követtem el hibát. Kértem, közöljék a vádat és adjanak lehetőséget arra, hogy bebizonyítsam ártatlanságomat. Ebben tipikus zsidó trükköt láttak. Ügy vélték, csak azt akarom megállapítani, mit tudnak bűnös tevékenységemről, hogy csak az ismert tényeket valljam be, a többit pedig elhallgathassam. Személyemre vonatkozólag annyi terhelő adattal rendelkeznek, hogy ezek alapján minden objektív bíróság azonnal halálra ítél. Ók csak lehetőséget akarnak adni arra, hogy legalább részben jóvátegyem, amit elkövettem, éspedig becsületes beismeréssel, de főleg azzal, hogy elárulom, kik voltak a segítőtársaim, a köztársaságban melyik belföldi és külföldi ellenségével működtem együtt. Naivitásomban kezdetben valóban hittem, hogy létezik valami feljelentés ellenem. Azt hittem, hogy az ellenség hamis vádakkal akarja eltávolítani a hűséges és odaadó párttagokat, és ezzel akarja gyengíteni a pártot. Rövidesen beigazolódott, hogy még csak hamis feljelentés sem volt ellenem. Az egyetlen bizonyíték a saját életrajzom volt. Csak az életrajzomat kellett vádirattá változtatni. Csekélységekről volt szó. Ahol például feltüntettem, hogy a Ripka miniszter vezetése alatt álló Külkereskedelmi Minisztérium osztályvezetője voltam, csak azt kellett hozzá írni, hogy az ügynöke voltam és utasítására elárultam a pártot. Ahol beírtam, hogy kapcsolataim voltak a nyugati lapokkal, hozzá kellett írnom, hogy olyan adatokat Juttattam hozzájuk, amelyeket a köztársaság érdekében titokban kellett tartani. Jugoszláviával szerződést Tito ügynökeként kötöttem, a Szovjetunióval kötött szerződés pedig a Szovjetunió számára hátrányos volt és így tovább. Később majd ismertetem, milyen technikával szerkesztik az ilyen vádakat. Előbb arról akorok szólni, hogyan történt, hogy végül is ennyi bűncselekményt beismertem. Leggyakrabban politikai nyomásról beszélnek. A bebörtönzött kominunis' ta funkcionáriusokat meggyőzik, hogy vallomásuk a párt érdekeit szolgálja, beismerésük lehetővé teszi, hogy a párt áthidaljon bizonyos politikai nehézségeket. Mások vegyi preparátumokról és fizikai bántalmazásról beszélnek. A valóság azonban zseniálisan egyszerű módszer. Amikor életrajzomat — sokkal részletesebben, mint a Központi Bizottságon — újra leírtam, de semmiféle bűncselekményt nem ismertem be, sőt tevékenységemmel kapcsolatban elutasítottam az ellenséges szándéknak még a lehetőségét ls, olyan „konok" ellenségnek minősítettek, aki még most sem hajlandó segíteni a köztársaság kártevőinek leleplezésében és bevezették a „szigorított rendszert". Bár a börtön fogalmilag egyet jelent as „ülés"-sel, éppen azt tiltották meg, hogy leüljek. Nemcsak kihallgatás közben kellett állnom, hanem a cellában ls. A kihallgatás naponta átlag tizenhat órán át tartott, körülbelül kétórás szünettel, tehát naponta tizennyolc órán át álltam vagy „meneteltem". Hat órám maradt az alvásra, de a fegyőr minden tíz percben dörömbölt az ajtón. Ilyenkor azonnal vigyázzba állva kellett jelenteni: „A tizennégyhetvenhármas vizsgálati fogoly jelenti, létszám egy vizsgálati fogoly — minden rendben." így minden éjszaka harmincszornegyvenszer felébresztettek. Amikor néha még a hangos dörömbölést sem hallottam meg, a fegyőr benyitott és rúgásokkal ébresztett fel. A másik eszköz az éheztetés volt. Az ember soha nem lakott jól, mindig bizonyos enyhe éhséget érzett, de ez még kibírható volt. Csakhogy a kihallgatás rendszeresen „elhúzódott" hol az ebédszünet, hol a vacsoraszünet terhére. Amikor a cellába vezettek, a fegyőr kijelentette, hogy az ebédet, vagy a vacsorát elkészítették, de miattam nem szeghetik meg a fogház házirendjét, és nem várhatnak, amíg méltóztatok ebédelni, vagy vacsorázni jönni. Ez a kombináció — az örökös éhség, az éjszakai alvás zavarása, az egész napi álldogálás, vagy menetelés szűk, kemény bőrpapucsokban — kimondhatatlan fizikai kínokat okozott. » * * Mindehhez képzeljük hozzá a légkört, amelyben éltünk. Minden pillanatban hallottam, amint egy eszméletlen testet vonszolnak, vagy a megkínzott férfiak és nők jajgatnak. Cellám fölött volt a nyomozók irodája, és éjjel-nappal hallgatnom kellett a nyomozók ordítását és gyakran a kihallgalottak sírását. A fegyőrök durvasága, az abszolút ártatlanság és tehetetlenség tudata, és ami a legrosszabb: az a tudat, hogy a saját pártom áldozata vagyok, azé a párté, amelyért "éltem és amelynek mindenemet adtam — még fokozta a gyötrelmet. Közben a fogoly nem látott kiutat. Nem kaptam meg az államügyészség letartóztatási végzését, amely ellen 24 órán belül fellebbezhettem volna. Ezt a végzést három esztendei fogság után, közvetlenül a tárgyalás előtt kézbesítették ki. Nem léphettem érintkezésbe a védőügyvéddel, és amikor engedélyt kértem arra, hogy panaszt tehessek Gottwald köztársasági elnöknél, kinevettek. Kohoutek kioktatott, hogy Gottwald ellenezte bebörtönzésemet, de ezt a „tanácsadók" (ezekről majd később) határozták el. Néhány hónapi ellenállás után preparátumokat ls kaptam. Erre azonban csak később jöttem rá. Olyan érzésem támadt, mintha egy kéz a homlokomon át behatolt volna a fejembe. Olyan volt ez, mint a kéjgázzal előidézett narkózis, Nagyon kellemes, de féltem, hogy megőrülök. És ez roszszabb, mint a halálfélelem. Az ítélet után tudtam meg fogolytársaimtól, Londontól, és Kavics bratislavai jugoszláv alkonzultól, hogy hasonlókat éltek át. Amikor elítélés után a ruzynéi fogház kertjében dolgoztam, a rabkórházat takarító foglyok mesélték, hogy orvosságos ampullákat találtak és ezeket az orvosságokat a foglyok levesébe keverték. Azt is hallották, hogy dr. Sommer, a fogház orvosa (néhány héttel ezelőtt prágai lakásán felakasztotta magát — a szerk. megj.j felszólította a parancsnokot, figyeltesse azoknak a foglyoknak a viselkedését, akik ilyen leveseket kaptak. Dr. Sommer a háború alatt állítólag kancentrácíós táborban működött, és azt hiszem nem egy Gestapoorvost megszégyenített volna találékonyságával. Megjátszották a kivégzést is. Hatszor, vagy hétszer történt meg, hogy felébresztettek éjszaka és bekötött szemmel az alagsorban levő irodába vezettek, ahol állva kellett hallgatnom a telefonbeszélgetéseket. Mivel állandóan fenyegettek, hogy nem etetnek ingyen, nem hajlandók miattam az idegeiket tönkretenni és a drága időt elvesztegetni, továbbá, hogy egyáltalán nincs szükségük tárgyalásra ahhoz, hogy végezzenek velem, azt hittem kivégeznek. A „kivégzés" előtt csak azt fontolgattam hogyan viselkedjem és mi legyen az utolsó szavam. Ilyenkor aránylag nyugodt voltam, de amikor ismét a cellába vezettek, bekövetkezett a reakció, az órákig tartó remegés, a lelki összeroppanás. Nem igaz, hogy az ember az akasztófát is megszokja. Ilyen légkörben él a vizsgálati fogoly ős közben tudja, hogy csak alá kell írni a beismerést, és — leülhet. Ez a szabadság netovábbjának látszott. Mi értelme van az önmegsemmisítésnek? Hiszen így is, úgy is elítélnek, akár beismerem, akár nem. Van annak jelentősége, ha a nyilvános tárgyaláson si beismerő vallomást teszek? Fontos az, mit gondolnak hozzátártozóim, az elvtársaim és mindazok, akik bíztak bennem? Mi értelmük van az emberi ideáloknak, mire jók az elvek, ha a szocialista államban ilyen gaz, gestapós módszerek létezhetnek? Azután ismét olyan pillanatok következtek, amikor önmagamat győztem meg arról, hogy senki sem Jogosult lemondani az általános emberi ideálokról, hogy egyszer mégis győzni fog az igazság, és kiderül az én ártatlanságom. PETERFl GYULA fordítása Nyugdíj ha menekülés Az egybegyűltek füttykoncertje kísérte, amíg a szónoki emelvényhez ért; amikor azonban szokásától eltérően, nyájas hangon elkezdte beszédét, csend lett a teremben. — Elvtársak, tíz éve állok az üzem élén. Kerek tíz éve állított ide a párt, melynek mindig harcos, megbízható katonája voltam — mondta, nyájas hangját egyre ünnepélyesebbre változtatva. — Tudjátok jól, hogy a párt szava számomra mindig parancs volt. Sosem ismertem olyan feladatot, amelyet nem mertem volna vállalni, ha a párt bízott meg vele. Még ennek a vállalatnak az igazgatását is elvállaltam, noha halvány sejtelmem sem volt róla, mi lesz a konkrét jeladatom. Ogy hiszem, nem árulok el túl nagy titkot, ha közlöm veletek, hogy még csak nem is konyítottam a kémiához. A szintetikus anyagok gyártásáról nem ts beszélve. De nem riadtam vissza a vállalt feladattól. Bátran hozzáláttam és mindig arra törekedtem, hogy sosem okozzak csalódást. Számomra a felső utasítás mindig szent volt. Amikor például az volt a parancs, hogy ne engedélyezzek semminemű kritikát, akkor nem is engedélyeztem. Ezt bátran kijelenthetem. De beszéljenek a tények: jelentkezzenek azok az elvtársak, akik kritizálni mertek, és nem történt semmi bajuk! Itt néhány másodpercre megszakította beszédét és elégedetten nézett körül a teremben, jobbjával mutatva, hogy ilyesmiről szó sem lehet. — Na tessék, magatok is láthatjátok, hogy senki sem jelentkezik!... — folytatta. — Szóval, amint mondtam, az én lelkiismeretem tiszta. Én mindig megértettem a kor szavát. A nép akaratát. A párt parancsát. Ezeknél a szavaknál a tömeg újból bizalmatlanul zúgoldóni kezdett. Ezért gyorsan így folytatta: — S hogy öntudatosságomról ismét tanúbizonyságot tegyek, most is magamévá teszem a párt parancsát: lemondok. A teremben váratlan tapsvihar tört ki. — Igen, lemondok. Holnaptól nyugdíjba vonulok — erősítette meg, majd sietve hozzátette: — De nem azért, mert a vállalat minden dolgozója követeli lemondásomat, hanem azért, mert ezzel is, mint minden eddigi cselekedetemmel, hozzá akarok járulni ügyünk végső győzelméhez. Miért tagadnám meg a párt parancsát éppen most, ha eddig ilyen becsületesen és adaadóan teljesítettem?! Ekkora tapsot még soha életében nem kapott. Most már biztos volt benne, hogy ez egész pályafutásának legjobb húzása. Nem csoda tehát, hogy az elnöki asztalhoz viszszaülve, ezt súgta helyettese fülébe: — Ha jót akarsz, legokosabban teszed, ha te is lemondasz. A vállalat igazgatóhelyettese azonban félig gúnyosan, félig irigykedve így válaszolt: — En még nem vagyok olyan idős, hogy nyugdíjba mehetnék. FÖLOP IMRE CSEHSZLOVÁK TALÁLMÁNY AZ ŰRKUTATÁS ELŐSEGÍTÉSÉRE (CSTK) — A prágai Gépkocsi Kísérleti Intézet közlése szerint Csehszlovákia is segítséget nyújthat a Hold és a többi égitest felkutatásában. Az említett intézet ugyanis most készíti az első ún. rotoped — újfajta hajtóanyaggal működő — jármű első példányát, természetes nagyságban. E jármű kb. két hónap múlva lesz üzemképes állapotban. Az újfajta jármű feltalálója J. Mackerle mérnök, az intézet dolgozója. Mint ahogy az • intézet megállapította, hasonló jármű még sehol sem készül a világon. Az új találmány lényege az, hogy mindegyik kerék kerülete mentén 12 rövid hengeralakú rugalmas tömlő van elhelyezve. Az alsó tömlőbe, amely már a kerék körfordulása után elhagyja a pályát, a kerékben elhelyezett elosztó fejen keresztül levegőt szivattyúznak. A talajra ható légnyomás következtében a jármű folyamatosan előbbre löki magát. A többi tömlőben kisebb a nyomás. A berendezés egyszersmind motorként működik. Mackerle mérnök találmánya iránt már korábban érdeklődést mutattak Amerikában az űrhajósoknak szánt berendezések előállításával foglalkozó vállalatok." „A gondolatra akkor jöttem rá — mondja a feltaláló, — amikor kísérleteket végeztem arra vonatkozólag, miként lehetne kiküszöbölni az energiaveszteséget a motorról a gépkocsi meghajtott kerekeire való áttételnél. A rotopedet fel lehet használni a Hold és a többi égitestben való közlekedésre azért, mert meghajtásában a levegőáramlás zárt körét lehet kialakítani. A jármű tehát atmoszféra nélküli térségben is közlekedhet. A légnyomást ez esetben a napfény melegítő hatása alakítja ki." ÖJSZÓ 1968. V. 17. 12