Új Szó, 1968. április (21. évfolyam, 91-119. szám)

1968-04-28 / 117. szám, vasárnap

Fábry Zoltán: A magyar kisebbség # r nyomorusaga es nagysaga (A CIKK ELSŐ RÉSZE SZOMBATI SZÁMUNKBAN JELENT MEG.) m A kisebbség önmagánál több­re van hivatva. Léte csak Így kap értelmet, jogot, kötelessé­get és — nyugtát. A kisebbség e felfokozással paradoxmód több lesz önmagánál, nagy lesz: nagyság, küldetés. A kisebbsé­gi névből, a szóból magából, és a tényből — kisebbnek, keve­sebbnek lenni másnál — valami szorongás, szomorúság árad: a mostohagyermek árvasága, nyo­morúsága. És mégis — és talán épp ezért — részese és kiváltó­ja lehet messianizmusnak, ko­nok megszállottságnak, mely­nek realitása azonban nem más, mint a közösségi tudat, lett légyen az a közös haza, a közép-európai megbékélés, az európai goudolat, vagy maga az internacionalizmus egésze. A költő — Győry Dezső — csak Igy kodifikálhatott kisebbségi törvényt: „sosem magunkért, mindig másért hirdettünk többet, mint magunk: jobb lenni ösztönünknél s másnál, s tartani minden gátomlásnál éló gátnak szívünk és agyunk." jócsik Lajos e küldetés-válla­lást analitikus prózára fordítot­ta: „Eszelősei 'lettünk emelke­dett elképzeléseinknek. Birto­kon kívül éltünk és más nép gondjait is nyakunkba vettük. Kisebbségi magyarok voltunk és saját sorsunkon túl Izgatott azok sorsa is, akik a kisebbségi helyzetet ránk kényszerítették. Van még egy példa erre a tör­ténelemben?" A példát évek múltán csú­nyán letagadták, lehurrogták. Köszönet, megértés, meglátás, elismerés helyett 1945-ben a diszkrimináció keserve lett a sorsunk: a jogtalanság minden nyomorúságával. Egy áldemok­rácia, egy sovén önzés áldoza­tai, kiszolgáltatottjai, bűnbakjai lettünk, sose tudott, sose csi­nált vétkekért. Mert ha voltak magyar bűnök — és Horthy Ma­gyarországa tömegével produ­kálta azokat, és az „anyások" „méltóságos" gőgje kéjelegve adott belőle mutatót — a szlo­vákiai magyarság — e prog­resszív magyar ellenpólus — majdnem egész homogenitásá­ban az antifasizmust példázta. De bűnbak kellett — a volt tényleges szlovák fasizmusról elterelő alibi-áldozat, és Szlo­vákia magyar antifasisztái egyik napról a másikra mint „fasisz­ták" bűnhődtek. És ami utána jött, az nem volt, nem lehetett jóvátétel. A deportációk, a kite­lepítések és a szégyenletes és megalázó „reszlovakizácló" után fiókba zárt jóvátételi rendelke­zések porosodtak, kimondott, de törvényesen nem legalizált Jo­gok szabotálódtak, és így nem csoda, ha a jogtalanság és diszk­rimináció próbálkozón és pro­vokálón ma is felüthette a fe­jét. A nyolcvan százalékban bodrogközi magyarokat foglal­koztató vajáni hőerőmű vezető­sége tavaly egy rendelettel meg­tiltotta az üzem területén a ma­gyar nyelv használatát. (Hason­ló eset történt Vágsellyén a Dus­lo-üzemben.) Egy — a kezdet kezdetétől, 1945-től — a hatalmi túlkapá­sokban eltorzult politikum vizs­gázott itt adekvát módon. Egy mentalitás, mely szocializmust mondott, de azt humánum nél­kül valósította, egy rendszert, mely a demokrácia álarcában embertelenségek diktátumát gyakorolta nem utolsósorban a magyar kisebbséggel szemben. De sem a szocializmus, sem a demokrácia nem prostituálható a végtelenségig. Egyszer eljön az óra, araikor visszaüt és el­herdált jogát követeli: szám­adást. m A többségi és kisebbségi vi­szony kulcsszava, nyitó szava nem véletlenül lett a demokrá­cia. E viszonylatban e mérték­nél nincs Igazabb kritérium. Az volt és az lesz mindig. A polgári demokráciában csakúgy, mint a szocializmusban. Magamat Idéz­hetem: „A kisebbségi Jog a de­mokrácia próbája. Hitelét a ki­sebbségi kérdés rendezése hatá­rozza meg. Régi Igazság ez. fő­szl Oszkárhoz kell visszalapoz­ni: »A nemzetiségi kérdés a de­mokrácia archimedesi pontja*. A többségi-kisebbségi viszony mindig egymást-tükrözés. Csal­hatatlan tükörkép" (Magyar Nap, 1936. X. 18. J. És e tükörkép öt perccel ti­zenkettő előtt nem bizonyítha­tott igazolón és felmentőn de­mokráciát. A Magyar Nap-ban (1937. III. 24.) ezt írtam: „A demokrácia a csehszlovák ál­lamlét történelmi igazolása. Csehszlovákia a demokrácia kö­zép-európai próbája. A közép­európai nemzetiségi káosz meg­oldásának nagy hittel és fogad­kozással útrabocsátott főténye­zője. Példaszerepét, próbavoltát így elsősorban mi kisebbségek vagyunk hivatva megállapítani. Bírák és tanúk vagyunk egy sze­mélyben. Az elismervényt csak mi írhatjuk alá. A mi ítéletünk, a ml sorsunk jelenti ennek a demokráciának a jövőjét. A ma­gyar úri valóság fertőzöttjei­ként, a történelmi igazságra itt kellett volna ébrednünk. A de­mokráciának így a magyarok felé elsősorban pedagógiai ér­telme volt... Egy vonzó, felfo­gó és megtartó felületre lett volna szükség, hogy ez a múlt­csökevényes magyarság demok­ráciává tisztulhasson. A demok­ráciának befolyásolási értelmű­nek kell lenni, hogy igentbólin­tó kisebbségi következmény le­hessen. Demokrácia, mely ma­gával ragadja ezt a patópálos magyarságot. A demokrácia azonban épp e legfontosabb sí­kon hagyott ki, és a nyelvi de­mokrácia, kisebbségi viszony­latban sokszor jóvátehetetlen nyelvimperializmussá, megköze­líthetetlenséggé görcsösödött." A demokrácia egyik elorozha­tatlan regulázó mértéke a több­ségi és a kisebbségi viszony — a többségi és kisebbségi demok­rácia — tényleges arányszáma. Minden leolvasható róla. Csal­hatatlan ós megvesztegethetet­len műszer. Csoda, ha mi úgy ragaszkodunk hozzá — a név­hez, a fogalomhoz: demokrácia — mind üdvösségünkhöz. 1946­ban, a nemzetiségi jogfosztott­ság ellen íródott „A vádlott megszólaltban — mely még hu­szonkét év múlva sem jelenhe­tett meg — az antifasizmus és a demokrácia nevében idéztem számadásra a történelmet. Érv­ként Masarykot játszottam ki: „Demokrácia nem uralmat je­lent, hanem az igazság biztosí­tásának munkáját. Mert az igaz­ság a humanitás matematiká­ja. .. Csak humanitás által tart­hatjuk fenn magunkat... A de­mokrácia az emberség politikai formája." A szlovákiai magyar kisebb­ség elkötelező varázs- és hitel­szava, ismertetőjegye nem vé­letlenül lett a vox humana: em­berhez méltón szólni és csele­kedni! A láncszemek pontosan kapcsolódnak: humánum nélkül nincs demokrácia, demokrácia nélkül nincs kisebbségi igazság. Csak így, ez összefüggésben, e viszonylatban lehetünk többek önmagunknál: a többre-kötele­zettség példái. Akinek ezt az emberségpéldát kisebbíteni kell, az ezt csak embertelenséggel valósíthatja. Emberi megnyilat­kozás ellen nincs más módszer, mint ez ellenszer. A negyvenötös jogtalanság — a humánum nélküli szocia­lizmus és demokrácia müve — maga volt a tekintetnélküliség és kizárólagosság. Az indító antidemokratikus nyomokat teljesen lereagálni sosem lehet, azok lappangva, ki-kitörve megmaradnak: tovább élnek a szervezetben és destru­álnak, deformálnak, roncsolnak. És pontot utánuk nem tett sen­ki sem. Míg tavaly júniusban — a legilletékesebb demokratikus fórumon — az írószövetség kongresszusán fel nem szólalt néhány cseh író. Az ellenálás, az ellentmondás — non possu­mus — testet öltött: az írók in­dító, erjesztő, vétózó szerepe és küldetése újra beigazoló­dott: Soha még írói megmozdulás nem kapott oly gyors nyugtát és igazolást, mint itt és most. Tavaly felszólalásuk, szent ha­ragjuk még bűnök bűne volt, anatémák, kiátkozások ürügye, és szövegüket ma az országos politika jobbára vállalja. Sza­vuk, tettük a ma nélkülözhetet­len, elodázhatatlan alapállása; új kiindulópont. Évtizedes bű­nök jóvátétele: a demokrácia rehabilitálása, jogaiba helyezé­se. m Senki se csodálkozzon, ha a demokráciának történelmileg elkötelezett és demokráciával telítődött szlovákiai magyarság a mai változásokra azonnal és reménykedve figyelt föl. A de­mokrácia ott van a zsigereiben, idegeiben, agydúcaiban; vérünk lett, lényegünk lett: igaz vagy talmi voltát ml érezzük meg a legjobban, torzulásánál rajtunk csattan először az ostor. Érthe­tő, ha ma mindenkinél felajzot­tabban és reménykedve reagá­lunk, hogy utána azonmód szo­rongva és szkeptikusan rezig­náljunk. A demokrácia győzelméről, forradalmáról, változtató szere­péről beszélünk. A demokrácia emberségből változtató, újító elixír. A dogmatikusok, a se­matizálok hogy bírnák, hogy vállalnák ezt? A légkör a de­mokráciát — mely emberközel­ség és emberség-elkötelezettség — csírájába fojtotta, annyira, hogy a demokrácia a köztudat­ból kilúgozódott. Az emberi szo­lidaritáson alapuló közösségi érzés megszűnt, az egymástól való elidegenedés a köröket egyre szűkebbre vonta: az ott­hon az elzárkózás önzésévé tor­zult. De épp ez az egyéni ön­zés áll össze legkönnyebben a vele adekvát kollektív önzéssé; sovinizmussá. És a demokráciá­nak ezt az elcsuszamlást kell megelőzni és megakadályozni. Nehéz lesz: a feladat óriási. De ha sikerül, Csehszlovákia törté­nelemformáló szerepe, példázó volta kétségtelen lesz és világí­tó tetté válik. A magyar kisebbség szem­pontjából a kezdő jelek nem va­lami biztatóak. A CSEMADOK kimerítő beadványára, az író­szövetség magyar szekciójának javaslatára, mely szinte kulti­kus transzparensként övezte magát Štúr mondásával: — „Nem az a boldogság, ha má­sok rovására emelkedünk fel és másokat elnyomunk, hanem az, amikor együtt élhetünk má­sokkal, s azok ugyanolyan mű­veltek, boldogok és elégedettek, mint mi magunk vagyunk!" — erre a felemelt ujjú sugalló in­tésre — a sajtóban — még egyetlen fia szlovák hang sem reagált. A tizenötször kisebb ukrán javaslatra viszont azon­nal megjött a fogad 1 Isten: a beadványt leközölték a szlovák lapok is. Az Illetékesek az egész magyar kérdéskomplexu­mot még ma ls csak olcsó vic­cel próbálják elütni. Dr. Lúöan egy Ifjúsági gyűlésen a magyar ifjak sürgető kérdéseire azzal válaszolt, „hogy a magyarok hét órakor kezdenek sörgyárat építeni és kilenc órakor már Inni akarják az új sört." Tévedés! Itt nem két óráról van szó és nem sörgyárról. Ml ötven éve építünk itt valamit, amit előszeretettel „közös ha­zaként" emlegetünk, de az alagsornál feljebb — levegőre, napfényre, és elismeréshez — sose vagy alig Jutottunk. Ért­hető, ha innen kl akarunk tör­ni, hogy feljebblépve egyfor­mák, egyenlők lehessünk. És ez nem önző érdek, de közös­ségi szükséglet: létkérdés min­den vonatkozásban és mindkét fél számára. Mert — Tamási Áronnal szólva — „Sohasem lesz jó, míg emeletekben él a nemzet". Tegnap sem volt jó. Szépségtapaszok, látszatenged­mények itt nem segíthettek és ma sem segítenek. A kassai an­tifasiszta nagygyűlésen — 1938. július 31-én — Gottwald, PuJ­manová és Novomeský beszé­de után — beteg lévén, távol­létemben — üzenetképp az én beszédemet ls felolvasták. Ma, e tegnapi szavakkal, történel­met idézhetek: „A mal manlfesztáció a de­mokrácia védelmét — mely nem csehszlovák belügy, de közép­európai feladat — történelmi szükséggé nyilatkoztatja kl... A csehszlovák demokrácia élet­halál harcban áll egy lnferló­ris ellenféllel szemben. A harc legitimációja és apropója mind­két részről a kisebbségi kérdés. A fasizmus... csak hódítási ugródeszkának használja, mely­lyel szemben a demokrácia csak a kisebbségi megbékülés pozitívumát játszhatja kl. Ha a demokrácia erre képtelen, el­vesztette a csatőt... Csehszlo­vákiának ma közép-európai példát kell statuálni, Itt fél­megoldásokkal nem lehet kísér­letezni, Itt eddig volt többségi haszonélvezeti demokrácia he­lyett kötelezettségi — egyfor­mán mindenkire kiterjeszthető — demokráciát kell demonstál­nl." És mi lett az egészből? Ez utolsó órákban szentül hittük, hogy Csécs mégis kap magyar Iskolát, (már akkor sem ka­pott), Szepsi magyar polgárit és Rozsnyó magyar gimnáziu­mot, de a hegyek elkezdtek vajúdni, hogy a végén egeret szüljenek: Komárom, mint leg­magyarabb város — (nézd meg mostani arculatát) — az egy­nyelvű szlovák postabélyegző helyett kétnyelvűt kapott, szlo­vákot és magyart. Ez volt min­den! Ha a demokrácia zsugoriság­gá torzul, önmagát tagadva, elemészti lényegét, küldetését és sorsfordító, közösségi változ­tató történelmi erő helyett tör­ténelmi akadály lesz: a sacro egoismo önzése, megelégedett­sége és öntetszelgő vaksága. Sovinizmus megállíthatatlansá­ga: nyelvimperializmus. m A mostani demokratikus for­dulat elsősorban a hibák jóvá­tétele akar lenni. Rehabilitáció, olvassuk a bűvös szót. Mi és mennyi vonatkozik ebből a ma­gyarokra? Félek, hogy semmi, mert e rehabilitáció előfeltételei felet­te kényesek. Itt nem egyes em­berek egzisztenciális kártéríté­séről van sző, Itt egy népcso­port vár erkölcsi elégtételt, em­berség! jóvátételt: Igazságot. Mondvacsinált bűnök alóli fel­mentésről van Itt szó, egy té­vedés és tévesztés bevallásáról. És kl vállalná ma ezt? A 45—47-es Jogfosztottságra és a reszlovakizációra nincs ma gyarázat és nincs mentség, és így nincs feloldás sem, mert en­nek előfeltétele a büntudatosí­tás. Tehát bevallani, hogy Itt valami történelmi jóvátehetet­lenség történt a győzők részé­ről. Egy felelőtlen államakciót kéne megbélyegezni és így vég­eredményben bűntudatot vállal­ni. Ez a katarzisnak oly mér­tékét követelné, melynek nyo­mát, lehetőségét sehol sem tud­juk felfedezni. A jogfosztottság •lítélése, a reszlovakixácló tör­vényes érvénytelenítése a bűn bevallását és a bűntudat válla­lását jelentené. A hatalom birtoka, e csábító kísértés vonzása szlovák-ma­gyar vonatkozásban könnyeb­ben realizálhat ismétlési kény­szert, restaurációt, mint rehabi­litációt: ponttevő és megoldó jóvátételt, elégtételt. Itt van viszonylatunk neural­gikus pontja. E rehabilitáció nélkül semmi lényeges, semmi pozitív változás nem állhat be a szlovák—magyar együttélés­ben. Gondoljuk el: egy egész népcsoport megbélyegzéséről, elítéléséről volt és van itt szó. Per és tanúk nélkül, a vádlott meghallgatásának mellőzésével — egyszerű hatalmi gesztussal sommásan törvényen kívül he­lyezték, vogelfreiá avatták Szlo­vákia egész magyarságát. A re­habilitációnak ezt a fel nem ol­dott törvényenkívüliséget kéne hatálytalanítani és ezt csak egy módon lehet: a teljes egyenjo­gúság legalizálásával. Törvé­nyesíteni a magyar kisebbség egyenjogúságát: e nélkül sem­mi sincsen, de ezzel — egy csa­pásra — minden megváltozhat­na. A mi esetünkben a demok­ratikus változásnak csak ígjr van értelme és — jövője. Minden változás realitása a mindennapok próbáján dől el. Újra magamat Idézhetem, a ta« v tlyi publikálatlan szövegetí „Akar-e tudni közösségről, kö­zös — nyelvi megszorítás nél­küli — kulturális egybefogás­ról, mondjuk a szlovák hétköz­nap, maga a szlovák nép, mely tömegében még a magyar be­szédtől ls irtózik? Mit tudhat rólunk ilyen állapotban, ilyen elidegenített, ilyen elidege­nedett alapállásban! Hol az érintkező pont, a reális kapocs, mely összeköt? És ha van, ml a lehetősége, biztosí­téka, maradandósága? Akar­ják-e, akarhatják-e, amikor a szlovák-magyar viszonyt úgy elrontották, hogy az átlag szlo­vák még hallani sem akar ma* gyárról és magyarságról. A szlovák nép hétköznapi valósá­gában végzetesen ellenünk han­golódott. És ez az alapbaj, mert 1945—48 után a szlovák felfo­gásban nem történt gyökérig, lélekig érő változás a magyar problémát illetően. Az alapké­tely így csak egy lehet: egy félévszázados, immár krónikus­sá vált elidegenedést folyama­tot le lehet-e egyáltalán állíta­ni és megváltoztatni?" A demokratikus változásnak ezt a hidegháborús állapotot kell elsősorban felszámolni. Ahol a mindennap a sovinizmus pubertás-gesztusait gyakorolja, ott nincs ennél nehezebb és szükségesebb. Remény és rezig­náció közt él a mai szlovákfal magyar: Igézetben és félelem­ben. „A magyarok kételyeit el kell oszlatni" figyelmeztet Ü| Szó beli cikkében Vllcsek Gé­za és hozzáteszi: „és ezekeť szlovákul kell eloszlatni." E so­rok írása közben aztán el IS oszlatták a kételyeket „szlová­kul"! A párt kultúrpolitikai lapjában, a Predvoj-ban Ivari Hargaš Kolumbusz tojása mód­ján oldja meg a kérdést, ami­kör a több jog követelésére az­zal felel, hogy a magyaroknak Itt paradicsomi dolguk van a magyarországi szlovákokhoz ké­pest, ezért reciprocitás elvén inkább lecsípni lehetne az itte­ni jogokból, mint hozzáadni. (Hogy a reciprocitás kritériu­mával visszakanyarodtunk a Hitler kegyelméből való „önál­ló" szlovák állam kisebbségi mértékében, csak úgy melléke­sen és zárójelben jegyezzük meg.) Hargaš „nagyzásl mániával" vádolja a magyarokat. És az ok a bizonyíték? Az Új Szó külön tudósítót tudott és mert külde­ni a grenoble-1 téli olimpiáral Próbálj szót érteni Ilyen embe­rekkel, kik csak hajuknál elő­ráncigált érvekkel manipulál­hatnak. Próbálj Ilyen emberek­kel gyógyító, üdítő, eszméitető lélegzetet venni József Attilá­ból: „rendezni végre közös dol­gainkat, ez a ml munkánk, és nem ls kevés" ... A klcslnyes­ségnek Ily leplezetlen megnyi­latkozásával szemben tehetetle­nek vagyunk és reménytvesz­tettek, amikor tudjuk, hogy csak szlovák nagyvonalúság oldhatja meg a szlovák—ma­gyar problémá egészét. Amíg a Hargašok adják meg a tónust, minden marad a régiben, ha ugyan — a Hargaš — ígéret (Folytatás a B. oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents