Új Szó, 1968. április (21. évfolyam, 91-119. szám)

1968-04-04 / 94. szám, csütörtök

A CSKP Központi Bizottsága ülésének vitáin Mindnyájan teljes mértékben fitéljük e nagy megújhodást, és örülünk annak, hogy véget ért a politikai passzivitás korszaka, amely az utóbbi években nemcsak a közvéleményben, hanem a pártban is bántott bennünket. De ugyanakkor mindnyájan, akik részt veszünk e nagy vitában és a kérdések végeláthatatlan sorára válaszolunk, bizonyára tudatosítunk egy-két alapvető tényezőt. Mindenekelőtt azt, hogy ez a széles körű aktivitás úgy tűnik, mintha egészen más emberekkel lenne dolgunk, mint akikkel éveken át érintkeztünk. Különösen az ifjúság aktivitása lepett meg bennünket. A másik ilyen megfigyelés, hogy mennyire szükséges a vita A kommunistákra nagy IVAN MÁLÉK elvtárs felszólalása bizonyos konkrét kérdések megtárgyalására való irányítása, anélkül, hogy azt korlátoznánk. Harmadszor: szükséges hangsúlyozni, hogy milyen nagy felelősség hárul ránk, kommunistákra és külön azokra, akiknek sikerült megnyerni a széles tömegek, elsősorban az ifjúság támogatását. Éppen nekik lehetséges és kell is, hogy a leghatékonyabban segítsenek visszaadni a párt iránti bizalmat, és a jelenlegi tisztulást a szocializmus építésének további szolgálatába állítani. Ugyanakkor nagy hiba lenne, ha megengednénk, hogy a konjukturalizinus elferdítse ezt a megújhodási folyamatot. Hiszen ebben a folyamatban éppen arról van szó, hogy nem az osztályellenség ellen irányul, hanem azok ellen a hibák és fogyatékosságok, illetve módszerek ellen, amelyeket elkövettünk, és az ellen a bizalmatlanság ellen, ami ebből ered. Gyakran azonban olyanokat ér a bírálat, akiket a párt küldött bizonyos tisztségbe, és csak azért, mert a párt küldte, s nem aszerint, hogyan dolgoztak, jól vagy rosszul teljesítették-e feladatukat. Bizonyára tudatosítjuk, hogy ez a pártmunka hibáinak következménye, és néha olyanokat is le kell váltani, akik jól dolgoztak. Ugyanakkor eT kell érnünk, hogy — a múlt hibáinak felszámolása mellett — ne kövessünk el hasonló hibákat. Kedvezőbb feltételeket az egészségügyi dolgozóknak KAROL SISKA akadémikus felszólalása Az akcióprogramban csupán kilenc sor foglalkozik az egészségügyi kérdésével. Nehezen lehet megérteni, hogy egy ilyen fontos kérdésnek olyan kevés hely jutott az akcióprogramban annak ellenére, hogy az egészségügyi kérdésekkel a párt és a kormány több ízben foglalkozott, és 1963-ban, majd 1964ben ezzel kapcsolatban határozatokat ís adott ki. Az, hogy a párt és a kormány foglalkozott az egészségügy kérdésével, talán a probléma fontosságára vall, másrészt viszont úgy tűnik, hogy mindez csak formaság, mert az egészségügyet az ún. szolgáltatások kategóriájába sorolják, amelyeket az állam ingyen nyújt a lakosságnak. Az egészségügynek humánus küldetése, társadalmi jelentősége és a gazdasággal szemben közvetlen kapcsolata van. Már ennél az oknál fogva is eltér a szolgáltatások jellegétől. A munkafeltételek megjavítása, a higiéniai és fiziológiai ismeretek alkalmazása a munkabeosztásoknál, a munkaképesség meghatározása, a testi és fizikai erőlét fokozása a megelőző egészségügyi intézkedéssel, a munkatermelékenység elősegítésével mind mind szorosan összefügg a népgazdaság feljesztésének alapvető kérdéseivel. Mindez azt mutatja, hogy államunkban az egészségügynek meg kell adni azt a helyet, ami kijár neki. Az előírásokat sőt a törvényeket nem tartják be, sőt megkerülik őket. Ezért a foglalkozásból eredő betegségek száma magasabb, mint amilyennek lennie kellene. Ezután SiSka akadémikus kitért az orvosok helyzetére. Elmondotta, hogy a körorvosok helyzete nem irigylésre méltó. Ide összpontosul a kezelés nagy része, úgymond az egészségügyi tevékenység fő forrása. Sajnos, itt az orvosnak sokszor több időt kell eltöltenie különböző papírformulák kitöltésével, mint magával a beteg kezelésével, gyógyításával. Egyszóval ahelyett, hogy gyógyítana, inkább amolyan diszpecsér szerpet tölt be, hiszen naponta 60—80 beteget kell elintéznie. Pedig ha az orvos nem gyógyít, lassan de biztosan elveszti tekintélyét a betegek előtt. Ugyanakkor szaktudása is inkább csökken, mintsem növekedne. Még rosszabb a helyzet az ún. középkáderek esetében, amelynek 90 százalékát a nővérek képezik. Tőlük nagy önfeláldozást várunk, kevés fizetésért. Mindezt betetőzi a kezelő személyzet szinte katasztrofális helyzete, amely a lakosság alsóbb rétegéből kerül ki, és amely az 1000 korona fizetését éppen úgy mellékes jövedelemnek tekinti, mint munkafeladatát. Ezután kitért azoknak az orvosoknak a helyzetére, akik hosszú ideje külföldön teljesítenek szolgálatot. Ezeknek lehetővé kellene tenni, hogy visszatérjenek hazájukba és ne tekintsünk rájuk mint emigránsokra. Siska akadémikus ezután felvetette a kérdést, vajon elég orvos van-e nálunk. Számokkal bizonyította hogy nem, mert míg a statisztika 27 000 orvost tart nyilván, addig a közvetlen gyógyítással foglalkozó orvosok száma igen alacsony. A cseh országrészekben egy orvosra 480, Szlovákiában pedig több mint 500 lakos jut. Az orvosok nagy része azonban nem teljesít aktív gyógyszolgálatot; ilyenek például a higienikusok, a kutató és elméleti intézetekben, az egyetemeken és egyéb munkahelyeken tevékenykedő orvosok. Ezeknek feladatul kellene adni, hogy legalább félmunkaidőt töltsenek közvetlen orvosi gyakorlatban a betegek gyógyításával. Ezután kitért az orvosok és egészségügyi dolgozók fizetésének problémájára és hangoztatta, hogy amíg ezen a téren nem teremtjük meg a kedvező feltételeket, az anyagi érdekeltség elvének bevezetését, addig javulásra aligha számíthatunk. Józanul értékeljük az emberek munkáját JOSEF PINKÁVÁ elvtárs felszólalása Ez év elejétől számos megbeszélésen, ülésen és konferencián vettem részt. Az emberek egyetértenek a határozatokkal, de gyakran beszélnek arról, hogy vajon a Központi Bizottság jelenlegi összetétele biztosítékot nyújt-e arra, hogy az út, melyen januárban elindultunk folytatódni fog, gyorsan, akadálymentesen. Ezért kötelességemnek tartom, hogy tolmácsoljam a Központi Bizottságnak azt, amit oly sok helyen hallottam. A vélemények megegyeznek abban: újra kell értékelni a Központi Bizottság valamennyi tagjának és póttagjának tevékenységét, hogy e szervbe beválasztott emberek tisztségbe helyezése biztosítékot nyújtson a további helyes fejlődésre. Sok helyütt követelik, hogy a Központi Bizottság hívjon össze rendkívüli pártkongreszszust. A kerületi pártbizottságok most állnak a konferenciák előtt, amelyekkel kapcsolatban meg vannak az előfeltételek ahhoz, hogy teljesítsék küldetésüket, már csak azért is, mert megtartásukra három hónappal a januári plénum után került sor és mert alaposan el lehetett őket készíteni. A járásokban már megvoltak a járási pártkonferenciák, és a beérkezett jelentésekből látható, hogy többségükben a Központi Bizottság legutolsó plenáris ülésén elfogadott határozatok és Irányvonalak szellemében kerültek lebonyolításra. E szempontból, véleményem «zerint, — az egész politikai helyzet jő úton halad a konszolidáció felé, az emberek teljes mértékű aktivitása mellett. Aggályaim vannak viszont amiatt, amit egyes aiapszervezetekben láttam, illetve hallottam, olyan véleményeket, amelyek meggondolatlan lépésekhez és a pártalapszervezetek tevékenységének megbénításához vezethetnek. Előfordulnak ugyanis követelések, hogy az alapszervezetekben is új bizottságokat kell választani, vagy pedig bizalmatlanságukat kell kifejezni a jelenlegi iránt. Nem elszigetelt jelenség ez. Magam is jelen voltam az egyik alapszervezet taggyűlésén, ahol az elvtársak követelték, hogy bizalmatlanságot kell nyilvánítani az egy hónappal ezelőtt megválasztott vállalati bizottság iránt. Úgy hisszük, hogy azt, ami helyes és amit meg lehet valósítani a Központi Bizottságban, vagy más magasabb pártszervekben, azt tömeges méretekben nem engedhetjük meg az alapszervezeteknek. Biztosan végre kell hajtani a megújhodási folyamatot az alacsonyabb fokozatú pártszervekben is. De ennek most nincs itt a megfelelő ideje. Gondolom, ezekből az akciókból túlságosan sok van most egyszerre. Minden oldalról annyi probléma tornyosul fel, hogy lehetetlen egyszerre teljes szélességükben foglalkozni velük és jól megoldani őket. És ami igen fontos — amellett még dolgozni is kell. — Mert bármiféle társadalmi problémának a megoldása még nem ok arra, hogy csökkenjen a munkateljesítmény bármelyik munkahelyen. A tájékoztatás szükségességéről és a véleményszabadságról szintén rengeteg vita folyik. Hiszem, hogy most lényegesen megjavul a tömeg tájékoztatása és, hogy ehhez hozzájárul a Központi Bizottság elnökségének a párton belüli tájékoztatás rendszerére vonatkozó javaslata is. Még egy alapvető problémára szeretnék kitérni. Bizonyos mértékben generációs probléma ez, amelyre a rehabilitálásokról folytatott vitában egy munkás, régi pártfunkcionárius hívta fel a figyelmet a következő szavakkal: Mi ostoba módon a Stefan Bastovansk? és mások ellen 1952-ben lefolytatott politikai perek alkalmából azok ellen voltunk, akiket a nemzet ellenségének minősítettek — és ez mind csalás volt. Gondolom ez sok mindent megmond. Főképp a sértődőttségnek azt az érzetét, ami meg van mindenkiben, akik mint engedelmes katonák teljesítették a Központi Bizottságnak valamennyi, tehát a helytelen határozatát is. Sértő ez a gondolat azért, mert párttagok és funkcionáriusok százezrei voltak apostolai és védői annak, amit később, megvonva az elmúlt esztendő mérlegét, hibának minősítettek. Tudom, könnyű az értékelés mai, 1968-as szemmel, könnyű felismerni a hibákat a korábbi, például az ötvenes évek döntéseiben. Legyen azonban bárhogyan is, ezekkel a hibákkal mérhetetlenül sokat veszítettünk, ami az emberek kezdeményezését illeti. Eljutottunk odáig, s ez napról napra ismétlődik, hogy a megelőző kezdeményezés, a korábbi elkötelezettség meggátolt nagyszámú becsületes, tapasztalt és rátermett embert, hogy elkötelezzék magukat ilyen tömegű tévedés után az új helyzetben, az új feltételek között. Ezt bizonyos mértékben az említett emberek személyi tragédiájának tartom. A jelenlegi helyzetben úgy vélem, hogy a szükséges progresszív kádereket valamennyi pártszerv és egyéb társadalmi szervezet feltöltéséhez, a mi korábbi hibáinktól mentes fiatal emberekben kell keresni, akik ezekben a hetekben soha nem látott kezdeményezést és érdeklődést tanúsítanak az országban lejátszódó politikai történések iránt. Vitafelszólalásom végén a jelenlegi helyzettel összefüggő és a januári plénummal kapcsolatos beszélgetésekből leszűrt néhány javaslatot szeretnék tenni. 1. Fel kell kérni a Nemzetgyűlést, hogy vizsgálja felül a büntetőtörvényeket és ezeket módosítsa úgy, hogy ki legyen zárva a halálbüntetés alkalmazásának lehetősége politikai perekben; 2. Biztosítani kell valamennyi, a rehabilitáció keretében újra tárgyalt perben hozott döntés nyilvánosságra hozatalának megfelelő formáját úgy, hogy ez a nyilvánosságra hozatal a megfelelő mértékben objektív módon, minden szenzáció hajhászástól mentesen történjék. Emellett korlátozni kell a per újrafelvételének lehetőségét azoknak az esetében, akiket jogosan ítélték el; 3. Újra kell értékelni a Központi Bizottság valamennyi tagjának és póttagjának munkáját abból a szempontból, hogy a) rendelkeznek-e a megfelelő képességekkel és hoz-e tevékenységük valamit a Központi Bizottság számára; b) milyen volt magatartásuk a Központi Bizottság decemberi és januári ülésén; c) tevékenységüknek van-e távlata a Központi Bizottság szempontjából. Ezzel kapcsolatban még csak azt szeretném mondani, hogy ennek a számos gyűlésen kifejtett követelésnek nem lehet az a célja, hogy meggondolatlanul osztályozzuk e szerv tagjait, hanem, hogy nyugodtan, józanul, elvtársi módon értékeljük őket úgy, ahogy már évek óta szokás rendszeres időközökben értékelni az emberek munkáját, számos szervben és számos gazdasági munkaszakaszon. Javaslataim 4. pontja: be kellene vezetni a kidolgozott akcióprogram teljesítésének nyilvános ellenőrzését. Ötödik pont: A párthoz tartozását mindenki nyilvánítsa ki a pártjelvény viselésével. Hatodik: A mai ülésen hozott záróhatározatba fel kellene venni a Központi Bizottságnak az álláspontját, mely ajánlja, hogy az alapszervezetekben ne hajtsanak végre személyi változtatásokat, vagy más intézkedéseket meggondolatlanul, meg nem felelő módon, aminek következménye az emberek kezdeményező készségének és áldozatkészségének csökkenése lenne. Az akcióprogram gazdag új SAMUEL TAKÁC elvtárs felszólalása Jónak tartom az akcióprogram-tervezetet, mint az igazságnak és a valóságnak megfelelő platformot egész pártunk és az egész közvélemény tevékenységének kibontakoztatására, új, sőt a régihez képest fordulópontot jelentő irányvonalnak. Véleményem szerint helyes lenne, hogy ha — éppen azért, mert az akcióprogram igen gazdag új gondolatokban és új nézőpontokban, melyek alapvetően eltérnek azoktól a régi, rossz módszerektől, ahogy az embereket tanítottuk, hogy ezeket lássák — megtennénk mindent, hogy az emberek megértsék a programot, magukévá tegyék, hogy legyenek eltökélve megvédelmezni, küzdeni érte és az életben kiharcolni keresztülvitelüket. Szeretném a programmal kapcsolatban kiemelni, nagyon ürülök, hogy ilyen jelentős helyet kaptak benne a társadalomtudományok. A pártnak most gondoskodnia kellene róla, hogy fejlesztésük megtörténjék a tudományos intézetekben, a főiskolákon, hogy könyvek és cikkek jelenjenek meg, hogy igyekezzünk a társadalomtudományi ismereteket az emberek tudatának részévé tenni és elsősorban a pártszervek, a nemzeti bizottságok, a társadalmi és a gazdasági szervezetek felelős vezető dolgozóinak tudatába átvinni. Ugyanilyen értékesnek tartom, hogy az akcióprogram milyen nagy jelentőséget és fontosságot tulajdonít a kultúrának és a művészeteknek. Igen fontos problémák megoldása vár ránk a népgazdaság területén. A vita egyelőre más területekre összpontosult. Egykét hét vagy egy hónap múlva az érdeklődés homlokterébe a termelés problémái kerülnek, és gondolom, mindannyiunk számára nyilvánvaló, hogy ha nem biztosítjuk a termelést, a hatékony termelést, a magas színvonalú termelést, akkor minden jó szándékunk, hogy emeljük az életszínvonalat, veszélybe kerülne. Mélységes meggyőződésem, hogy akcióprogramunkat egész pártunk és az egész közvélemény nagy megelégedéssel fogadja, hogy valamennyi polgár tevékeny támogatásával sikerül majd a hibáknak ezt a tömegét — mely évek óta felgyülemlett és, amelyről itt annyi szó esett — szerencsésen leküzdeni, hogy egyenesbe jussunk. Szilárdítsuk a párttagság sorait JAROSLAV FRYBERT elvtárs felszólalása Örömmel tölt el, hogy mi, a Központi Ellenőrző és Revíziós Bizottság tagjai is részt vehetünk ezen az ülésen. Már többször — de mindig hiába — kértük, hogy részt vehessünk a Központi Bizottság plenáris ülésein. Véleményem szerint ez a helyzet nem volt normális, hiszen mi, a Központi Ellenőrző és Revíziós Bizottság tagjai ugyanolyan felelősséget érzünk pártunkért, életéért s tevékenységéért, mint a CSKP Központi Bizottságának tagjai és póttagjai. Most pedig a jelenlegi politikai helyzetről szeretnék beszélni, különösen arról, hogyan nyilvánul meg katonai körzetünkben a párttömegek aktivitása. Mind gyakrabban észlelhető ideológiai nyomás egyes funkcionáriusokra azzal a céllal, hogy mondjanak le tisztségükről. Hadseregünkben is érezteti hatását a járási pártbizottságok további titkárainak leváltása, akik a járási pártkonferenciákon megtartott titkos szavazások eredményeként nyilván nem voltak érdemesek a teljes bizalomra. Nagyon nehéz arra reagálni, amikor az elvtársak azt mondják: Hiszen a XX. kongresszus után arról biztosítottatok bennünket, hogy már sohasem fordulhat elő a lenini normák eltorzílása. Felháborodást és lehangoltságot idéz elő az is, hogy nem zárultak le a rehabilitációk. így hat az a tény is, hogy az SZKP XX. kongreszszusa után pártunk intézkedései sem vetettek véget az igazságszolgáltatás s a közbiztonság terén bizonyos esetekben megnyilvánuló helytelen gyakorlatnak. Kedvezőtlen hatású volt az is, hogy a Központi Bizottság januári plenáris ülése után (Folytatás ai 5. oldalon.) 1968. IV. 4.