Új Szó, 1968. április (21. évfolyam, 91-119. szám)
1968-04-26 / 115. szám, péntek
.••^regasszony baktat az úton. Finom, ť J ezüstnyelű sétabotjára támaszkodlk. Kissé riadtan nézdegél jobbrabalra. Tekintete magába szívja az utcákat, az embereket. Mindent, ami új. Sok néznivalója akad. Meghökkentik az új luxuspaloták, amelyek azóta épültek, amióta elhagyta ezt a vidéket. E fekete város nem ősei fészke, de szülővárosa. Azon a nevezetes éjszakán hagyta el, amikor púpos kisfiát is. A púpos kisfiú proletárlányt vett feleségül, amikor felnőtt. Az ő egyetlen fia volt. Állítólag boldog a házassága. Ma már ő is az ötven felé közeledik. Unokája deli legény. Orvosnak készül a prágai Károly Egyetemen. Lám, semmi bánkódása, mintha nem is lenne a felső tízezer leszármazottja. Hát így is lehet élni?... Minden viharon túl, szocialista országbon és szellemben is? Öt hiába vitte magával a bécsi gyors, a világ nem adott neki semmit. Illetve, mégis... Durva arculütéseket. Kifosztotta, mintha csak vissza akarná adni, amit ő elvett férjétől s egyetlen gyermekétől. Azóta az ő hátára is púpot növesztett az idő, de nem is ez a legrosszabb. A nagyobbik púp a szívén nőtt. Néhány évtizede kérgesedik rajta. Szomorú magányos öregasszonnyá töpörödött. A szerelem és az öröm rég elmaradt mellőle. Hiányzik az a belső melegség, amit a szeretet adhat. Szeretné felkeresni a fiát s meggyónni, hogy minden, de minden rosszat visszakapott. Szeretne belenézni egyszer és utoljára a szemébe, és bocsánatot kérni. Ezért jött. Jó lenne, ha feloldozná őt a fia, jó lenne nyugodtan meghalni. Elete útjának végén tart. Hosszú volt és gyötrelmes. Serö Bécs, sem Párizs nem oldozta fel. Nem segített London köde, New York forgataga, Bagdad egzotikuma. Templomok homálya sem oldozta föl. Ha tudta volna akkor, hogy ilyen nagy árat is kell fizetnie könnyelműségéért, akkor bizonyára itt marad. Könnyű és színes szárnyakon futott vágyai után. De imbolygó lidércfény a meszszehívás, semmi más. A kis púpos és két unokája értelmet adhatott volna öreg napjainak. De virágzó ifjúságában ki gondol az öregség reménytelen szomorúságára? S tudja, érzi, a fia meg fogja tagadni. Ahogy ő megtagadta ... A rhodendendorok kelyheire az utolsó alkonyi fény rakódott. A langyos tavaszi szél végig sétált a kert útjain, beleszúrt a százados fák koronáiba és sajátoe hangján beszólt a Laryš grófné budoárjának ablakán. A velencei függöny megrezzent és a rózsaszín tapétán táncot lejtettek mintái. — Itthagyom! — döntötte el végleg és megkönnyebbülten fellélegzett. Elmegyek ... s arra a szőke karcsú német mágnásra gondolt, akit fél év előtt ismert meg Bécsben. Állhatatlan természete megelégelte a háromévi házasságot, amelyet egy púpos kisgyermek születése koronázott. Pedig állítólag szerelem fűzte őket össze a férjével... Nem, Ingrid már nem szerette a férjét. Átment a gyerekszobába, ahol a kétéves kis gróf aludt. Egyetlen örököse az apai részre eső hatalmas szénbányának, és anyai részről a vasgyárból kifolyó millióknak. Baloldalán feküdt, apró balkezét fürtös feje alá helyezte. Sötét bőrét és sötét haját apjától örökölte. Púpja úgy éktelenedett apró testén, mint a lekaszált tarlón maradt szénaboglya. Arcán a végigfolyt és megszáradt könny sója fénylett. - Ez a púp! - sziszegte az anyja. Iszonyatos. Inkább meghalna. Egész életemben szégyenkezni fogok miatta. Még a kutya is különb kölyköt hoz a világra. Libabőrös lett a háta, valahányszor elképzelte, hogy sajnálkozva néznek rá a cselédek és kárörvendve a munkások feleségei. Különösen amióta Jankától megtudta ma a Jakov-féle históriát, amely az ő tudta nélkül három éven át szájrólszájra, s kunyhótól a kastélyig vándorolt. — Az Isten verje meg ezeket a tenyeres-talpas állatokat. Micsoda kölyköt hoznak a világra. A Trnkáné fia ötkilós volt, amikor megszületett. A vállai, mint egy d íj birkózóé, a kezei meg olyanok, hogy akár már most is megmarkolhatná a lapátot. S ugyancsak maguk kötik el a kölykeik púpját, ahol éppen rájuk jön a szülés. Tehetetlen irigység tántorgott benne. Na és még ráadásul ez a szóbeszéd. Borzalom. Inkább gyújtotta volna fel annak idején azt a tornyos fabódét az Ondrejník alatt, vagy rabolta volna el az aranyból készült oltári szentséget. Azt a fölösleges marha-parádét. Inkább döfte volna le azt a vén csúszó-mászót, aki összeeskette őket, és megrendelésre ájtatoskodik, de könyörtelen és sokszorosan bevasalja az árát mindennek. Valaki kopogott. Janka jött meg, a grófné személyes és bizalmas cselédje. - Elhoztam az öreget, hátul jöttünk be, nem lótott senki. - Hozd be! - Rongyos, meg büdös is egy kicsit — Azt mondtam, hozd be. Reszketeg öreg hang köszönt be az ajtón és nehéz csoszogó léptekkel került beljebb. — Alázatos szolgája! # - ölj le, hogy hívnak? — Én, izé, egyszóval Martin volnék. - Látom, jól megnőtt a bajuszod, jó bagós is hál' isten. Gondolom, vagy legalább százesztendős. — Instálom, alássan, kilenc esztendő híján lennék .. . egyszóval száz. — Idehallgass! Előre leszámolhatsz az életeddel, ha valaki megtudja, hogy itt jártál és kérdeztelek. Még az unokád nyakát is kitekertetem. Megértetted? — Izé . .. egyszóval megértettem volna. — Ismerted Jakovot? — Instálom alázatosan ... derék fiú volt. Az öreg szeme felcsillant, ahogy emlékezni kezdett. — Beszélj! — Engedelmével ... - dodogta az öreg. — Egyszóval szép fiú volt, azt meg kell adni. A forró vas elégette a lábát a vitkovicei gyárban. A méltóságos apja gyárában. No, hiszen tetszik tudni, sok a veszély az ilyen vasgyárban. De mit csináljon a szegényember? Megreszkírozza az életét, igaz-e, mert enni csak kell valamit. Izé . . . egyszóval nagy szerencse volt, hogy életben maradt. A szeme olyan volt, mint két fekete gyémánt, ÉS szakálla mármint a méltóságos grófné esküvője napján, a koldusokat is megtisztelik egy kis adománnyal. Mert minthogy az alkalmazottjai voltak és kérték, Jakov ízé ... ö volt a koldusok vezére. Mert hogy ýgy mondjam okos fiú volt. írni is tudott. Mindenben ráhallgattak a többiek. Az öregek is. Ö írta meg a kérvényt, hogy adjanak valamit. - Idefigyeljetek, azt mondja aznap. A mi urunk Oroszországból hozatott egy parádés templomot. Görögkatolikus, úgy mondják. Mindenféle faragással van kicifrázva kívülről, belülről meg fényes, mint a mennyország. Nézzétek azt a sok hintót Oda mennek az Ondrejnik alá a Beskydekbe. Mert minthogy ott van a templom felállítva. A kocsisokat majd elviszi a szél a parádétól, és nézzétek, a kutyák is fel vannak öltöztetve. A gondolat még nem megy végig az ember agyvelején és o kocsi már elsuhan. Gyorsabban, mint a szél... De a sok parádés hintóban az Éti v< is volt. Meg volt majdnem két méter magas. Azok a vállak! Nagy Isten! Egyszóval izé ... engedelmével, úgy nézett ki, mint a grófok . .. — Itt dolgozott, egyszóval a méltóságos apjauránál a vasgyárban. Aztán, hogy a baj megtörtént, Isten kegyelmes szolgája, tetszik érteni, egyszóval izé ... a főtisztélendő atya kiállította az engedélyt. És aztán, egyszóval izé ... Jakov koldult A hidakon, meg a templom előtt. De mindig éhes volt, mert egészséges volt és erős, mint az állat, ÉS követem szépen a hidak alatt hált, mert nem volt már anyja. Hozzánk is eljött néhanapján, csakhogy izé ... nekünk magunknak is kevés volt a vackunk ... — Mi történt az esküvőm napján arról beszélj! — Az esküvő az úgy volt, pontosan emlékszem,... hogy tavasz volt... Jakov aznap meg is mosdott. Egy pocsolyában, igy mondta. Mezítláb járt nyáron. Télen rongyokba csomagolta a féllábát. Mert tetszik tudni, egyszóval az új bakancsnak háromszázötven korona volt az ára ... — A lényegét mondd, sokat karatyolsz fölöslegesen. — Engedelmével, már megbocsásson, úgy gondolta Jakov, hogy azon a napon, urak, engedelmével izé ... egyszóval nem látták meg aznap a koldusokat. Sietős volt az útjuk. De ők azt nem vették rossznéven, mert ők a két méltóságostól várták, egyszóvol azt a kis segélyt. Mert minthogy az egyiket a bányában, a másikat a gyárban érte a veszedelem, izé ... azért lettek a hidak koldusai. Nem ettek aznap, mert a tisztességes járókelők is elfeledkeztek róluk, követem szépen. Egyszóval, hogy úgy mondjam, mindenki arra az esküvőre tolakodott. Tetszik érteni? Nem volt aznap egy rézgaras sem. Amikor megszólalt az estharang, nem mentünk a templom elé, mert izé ... egyszóval Jakov ordítani kezdett. Nagyon ordított szegény. Olyan volt a hangja, mint az állaté. Sírt is, meg aztán az ingét is széttépte. Engedelmével rongyos volt az úgyis, izé... egyszóval rongyos, és tetves is, tetszik érteni? — Mit ordított, azt mondd meg, mit ordított az a Jakov? — Instálom alásan, egyszóval letérdepelt. Azt beszélték később, hogy elromlottak az idegei, izé ... vagy mi? Egyszóval az idegei. Mert tetszik érteni a járókelők eltakarták a szemüket, a fülüket befogták. De voltak olyanok is isntálom, akik elszaladtok. Nehéz volt azt hallgatni, izé ... átok volt az egyszóval. Mert hogy nagyon fájlalta, hogy éhes. Meg tetves is volt, meg rongyos is, izé... az igozl A grófné orrcimpája reszketett, remegett a teste is. Kékkel szegett hosszú fehér pongyolájában úgy nézett ki, mint a bosszúállás fehér angyala. Hosszú szőke V*>ia kibontva remegett a mellén, hideg ke\ szemében vihar kavargott. Hoszszu vekon> ujj aj között remegett a cigaretta, hamify, szerteszéjjel szóródott a vastag kmai sTír,y ege n. A z öreg mindezt nem latta. Elkezdte rnondaV a mit annakidején Jakov ordított: — Álljatok meg embert^ hallgassatok meg! Éhes vagyok, nyomot»k, lássátokI Koldus vagyok, de nem voltam az. A méltóságos úr vasgyárában lettem koldussá. Az én vettem és az én véretn árán vette azt a parádés templomot, ahol ma a lánya és annak a misiknők a fia esküdött. Ezen a napon azt kértük, hogy lakassanak jól bennünket és adjanak valamit., ae a milliomos urak asztalán ottm ír rjSt a morzsa is. A mi életünk árán folynak zsebükbe a milliók. Elátkozom ők'et. Lázadjatokl Váljon átokká a pap áldása a templomban. Nekem a testem nyomorék, nekik a lelkük az. Legyen a testük is hetediziglen. Vesse ki őket a föld, a nap alatt sem maradjanak! Ezen a hídon essenek el, ahol én koldulok. — Igy mondta, instálom alássan . .. izé, egyszóval szóról szóra. Aztán elszállították abba a nagy sárga házba. Izé... megkövetem szépen, egyszóval a bolondok házába. Csak azért, hogy fájlalta az éhségét. Meg tetves is volt, meg rongyos is, az igaz. Meg aztán meg akarta venni azt az ócska bakancsot a nyár folyamán. Mert egyszóval szép volt az én drága unokám. Engedelmével izé . . . úgy nézett ki, mint a grófok . . . — Mi? Az unokád, úgy mondtad? — Engedelmével, izé . . . egyszóval az lett volna. — A... az? A te unokád? Az a csirkefogó gazember? Az mert elátkozni? A grófnénak még a lélegzete is elállt a meglepetéstől és a felháborodástól. — Ezért röhögnek hát rajtam ma a tenyeresek? Az unokád miatt, mi? Mert a te unokád úgy nézett ki, mint a grófok? Az én fiam, meg mint a koldusok mi???.. Nesze! Keményen vágott a grófné keze az öreg arcába. Az öreg leesett az alacsony székről. A grófnő belerúgott és ahol érte, ott ütötte. A zörrenésre Janka futott be és rémülten felsikoltott. Az asszonya homlokán gyöngyözött a verejték. Az arca vérvörös, a haja kuszált, a hangja rekedt volt. — A vén dög! Dobd ki, ha magáhox tér. A bécsi gyors már messze járt az éjszakában, amikor kissé lehiggadt. S akkor villant az emlékezetébe . .. Kishíján felsikoltott. A könyvtár asztalán nyitva felejtette a család krónikáját. Valaki ki fogja olvasni az alkalmazottak közül, hogy nagyapjának J t FI nevű fivére hülye volt. Az ő apjuk pedig, vagyis a grófnő dédapja púpot hordott a hátán. Kétségbeesetten vergődött. Késő volt. Most aztán mindenre rájönnek. A cselédség közül többen tudták hogy a gyerek púpjáért mindig a férjét okozta, ö megfeledkezett családja múltjáról. Soha nem jutott eszébe, hogy belenézzen a titokba. Megelégedett azzal, amit apja mondott Szentírásnak vette, többre nem is volt kíváncsi mind a mai napig. - Ma mindenre rájönnek!... Eltakarta az arcát Hogyan lehetne megakadályozni a lehetetlent? Késő volt. A gyorsvonat könyörtelenül futott bele az éjszakába. Csak Janka sóhajtott sötéten a kastély könyvtárszobájában, ahová az égő villanyt jött eloltani, nem sejtve, hogy reggelig fog olvasni és sok titkot ismer meg. Az alkonyt vérvörösre festi a lebukó nap. A városi nemzeti tanács palotájának tornyán hét órát mutat az ára. A fekete város egyik vashídján egy öregaszszony rogyott össze. Mentők jönnek éí rendőrök. Igazolvány után kutatnak . .. — Vége - szól az orvos. — A Laris mérnök anyja volt, azt mondják - suttogja valaki a tömegben. — Hát az kicsoda? — A vasművek főmérnöke. Az a púpos, tudod? - feleli egy másik. Valamikor az övék volt a vasgyár. A bánya is - hallatszik össze-vissza. — Állítólag a grófnő volt az öreg hölgy és Bécsből jött. — Itt ezen a hídon átkozta el őket egy koldus - a nagyapám mesélte gyermekkoromban ... aki állítólag olyan szép volt, mint egy kelsti herceg, - meséli egy középkorú férfi. - Érdekes, hogy éppen ezen a hídon kellett meghalnia a grófnőnek. S ő maga is összezsugorodott, mint az esernyője. — Mint a milliói. — Teremtő isten, Jakov átka beteljesedett ... - zúgott a tömeg és beléborzongott mindenki, aki hallotta. Mert a fekete városban ismerték a koldus történetét, az átkát is. De a híres fatemplom még most is ott áll az Ondrejník alatt m 1966. IV. 28. 10
