Új Szó, 1968. április (21. évfolyam, 91-119. szám)

1968-04-14 / 104. szám, vasárnap

é i ••••••••••• ••••••••••• JULES ÉS JIM (francia) Nagy művészek alkotásait vágyakozással és várakozással telve fogadja az egyszerű halandó. Elég egyszer bizonyosságot nyerni, s máris remélünk, de elég egyszer csalódni, s máris kiábrándulunk. Francoise Truffaut bizonyított is és csalódást is okozott már, de vele kapcsolatban valahogy mégis több a reményünk, mint a kétkedésünk. Gyerekkori hányattatásai egy javítóintézetben tetőznek. Boltossegéd, majd gyári munkás lesz. Szenvedélyesen érdeklődik a film iránt, s elég egy jól sikerült kritika, máris szerencséje van, újsághoz szerződtetik. A rossz filmek félelmetes bírálójává válik, és közben egyre jobban vágyakozik arra, hogy filmet rendezzen. Vágya teljesül, először egy kisfilmet, aztán egy igazit alkot, a Négyszáz csapást. Az 1959-es cannes-i fesztiválon kirobbanó sikert arat. Egy év múlva elkészül a Lőjetek a zongoristára. Nem kelt feltűnést. A közvélemény már-már csalódik, de a következő év — 1961 — újra bizonyít: a Jules és Jim kitűnő film. Truffaut nagy feladatra vállalkozott, s a nagy feladatot bámulatos tehetséggel, kiválóan rnegoldotta. A század elejének árizsában indul a történet, s roppant cselekménybőséggel, rengeteg fordulattal több mint két évtized múlva ér véget. Nem győzzük csodálni, hogy férhetett bele a nem is egy és háromnegyed órába ez a rendkívül eseménygazdag história, de azt sem, hogy zsúfoltsága ellenére is élvezetes, sőt élvezetesebb, mint a „gondolkozásra is időt hagyó" filmek. Truffaut művészien tud tömöríteni, egy-egy kép, jelenet felvillantásával valóságos kis történeteket tud elmondani. S ez meglepően hat a nézőre. Ugyanígy az is, hogy éles vágások jellemzik montázsát, ami dinamikussá, izgalmassá teszi a terjedelmes művet. Mindehhez hozzá kell még számítani, hogy Truffaut nagy biztonsággal, magas színvonalú technikával készítette filmjét. A választékos és igényes szerkesztés növeli az érzelmi történet hatásosságát, hihetővé iszi a különös mesét, és ezen túl kissé ironikussá is a rendező, illetve a néző látását. VaHÓKUSZ-PÓKUSZ lóságos filmregény ez a mű, sok cselekménnyel, sok színnel. Három központi alakja van: két barát és közös szerelmük, Katalin. Ez a szerelmi háromszög áll mindvégig az események előterében, s ha a vetélytársak magaviselete nem lenne a szokványostól merőben eltérő, a film aligha lenne több, mint a mozivásznon látott soksok francia szerelmi történet. Csakhogy Truffaut filmjének hősei különböznek a hasonló szerelmi kalandok hőseitől, s ez teszi lehetővé, hogy a Jules és Jim többet mond a párválasztás és a szerelem szabadságának deklarálásánál. Truffaut hősei az ember önrealizálásának jogát hirdetik, mégpedig minden feltétel és körülmény között. Úgy tűnhet, mintha köznapi értelemben vett gátlástalanságról lenne sző, hiszen maga Truffaut is iróniával vegyes hitetlenséggel nézi a történteket. Mégsem így van, mert a rendező látásmódjában a közízlésnek és a közszemléletnek enged, s tudjuk, ezzel mint művész nem azonosulhat. Katalinnak jogában áll párt választani, választását megbánni, aztán megbánását visszavonni és ismét megbánni. Egyedi emberi lényéből származik ez, s végképp nem biztos, hogy ezért rosszabb, mint bárki más . .. De másról is szó van ebben a filmben. A szokványos francia újhullámos filmektől eltérően Truffaut művének politikai mondanivalója is van. Jules és Jim kapcsolatával bizonyítja és hangsúlyozza: az emberek közötti igazi baráti viszonynak nem kell, hogy akadálya legyen sem a nemzeti hovatartozás, sem az országok közötti konfliktus, sem a nézetek különbözősége, de még a vetélytársi ellentétesség sem. Az igazi emberi kapcsolatok leküzdik ezeket a külső akadályokat, s le is kell küzdeniük, mert megérik és megérdemlik. A tartalmi gazdagság és a rendezői igényesség mellett Truffaut filmjének van még egy nagy erőssége: a kiváló színészi játék. Jules-t Oscar Werner, Jimet Henri Serre, Katalint pedig Jeanne Moreau játssza. Csodálatunkat legalább annyira megérdemlik, mint Francois Truffaut, még akkor is, ha tudjuk, hogy mindenképpen a rendező érdeme a legnagyobb. {(NSZK-beli) Kurt Hofjmann, a sokfilmes nyugatnémet rendezők egyik legjelesebbje Curt Goetz ismert színmüve alapján készítette a Hókusz-pókusz című szatirikus vígjátékot. A szatíra a kispolgári társadalmat és főként az elfogult, olykor ügyefogyott bíráskodást Illeti. A konfliktus egy festő eltűnése körül támad. Képeire csak vélt halála után figyelnek fel, s miután a művek nagy sikert aratnak, az özvegy iránti irigység gyanút támaszt. Megvádolják férjének, a festőnek meggyilkolásával, s a sok huzavona után már majdnem elítélik, amikor — természetesen egy váratlan fordulat következtében — minden tisztázódik. Nem új, nem eredeti ebben a filmben úgyszólván semmi. Sőt, a kötelező happy end miatt majdhogynem giccsnek is mondhatjuk. Csakhogy ez a giccsesség szándékos, s a felületes nézőt könnyen megtéveszti. Hoffmann az irreális alakok jellemtelenségének hangsúlyozásával teremti meg a szatíra élét, de ugyanakkor nem lépi át túlságosan a szokványos komédia kereteit. A cselekmény nem elég változatos és a feszültség sem elég izgalomkeltő ahhoz, hogy a Hókusz-pókuszt kiváló filmnek mondhassuk, azonban Heinz Rühmann és Liselotte Pulver, valamint Fritz Tillmann és Richard Milnch játéka, a célszerűen kimunkált színes felvételek (Richard Angst), illetve az ötletes díszletek méltán keltik fel érdeklődésünket. Hoffmann kritikája nem túlságosan merész, de találó, komédiája pedig nem eredeti, de azért kellemesen szórakoztat. Aki megnézi, nem bánja meg, hogy látta, (szó) 1968. IV. 14. A szakszervezetek széles körű programra tartanak igényt Zupka elvtársnak miért kellett nyugdíjba mennie? ^r A szakszervezet két malomkő között őrlődött + A funkcionáriusok elfelejtettek gondolkodni A tagság érdeke elsődleges -fa A legkifizetődőbb befektetés: gondoskodás az emberről. A Szakszervezetek Központi Tanácsának V. plenáris ülése megadta a választ arra a dolgozók körében néhány héttel ezelőtt még ki nem mondott, de annál gyakrabban gondolt, az utóbbi időben azonban egyre sűrűbben és bátrabban jelhangzó kérdésre: Mire való a szakszervezet? Miért fizetem évek óta a tagdíjat, amikor tagságomnak tulajdonképpen soha semmi hasznát sem látom? Természetes, hogy a funkcionáriusok fejére tüzes esőként hulló bírálatok sem várattak magukra sokáig, sőt a szakszervezeteknek, a párt decemberi és januári plenáris ülése utáni közönye és tétlensége folytán egyre fokozódott az elégedetlenség. Jeanne Moreau a Jules és ]im című film egyik Jelenetében • MIÉRT NEM FOGLAL ÁLLÁST A KÖZPONTI SZERV AZ ÉLETBEVÁGÓAN FONTOS HATÁROZATOKKAL KAPCSOLATBAN? — TÜRELMETLENKEDTEK JOGGAL AZ IPARI ÉS MEZŐGAZDASÁGI ÜZEMEK DOLGOZÓI, VALAMINT AZ ÉRTELMISÉG AZ SZKT TÖBBSZÖR ELHALASZTOTT PLENÁRIS ÜLÉSÉRE CÉLOZVA. A FELELETRE MAIDNEM KÉT ÉS FÉL HÖNAP1G VOLTAK KÉNYTELENEK VÁRNI, M'IG AZUTÁN VÉGRE FÉNY DERÜLT AZ IGAZSÁGRA. František Vele k, a társadalomtudományok doktora, a Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom Tudományos Kutatóintézetének igazgatóhelyettese szerint az alapszervezetek teljes önállóságán felépülő új, demokratikus munkamódszerek megteremtésére van szükség. — Enélkül aligha éled újjá a dolgozók mozgalma — mondotta, majd így folytatta: — Bebizonyosodott, hogy a centralisztlkus-adminisztratív irányítás végzetes és jóvátehetetlen tévedés volt. Eleinte ugyan jó megoldásnak tűnt a kész, már „megfőzött" dolog odatálalása a tömegeknek. Feltételezhető volt ugyanis, hogy a szakszervezet ily módon mindkét küldetését, vagyis mind a fentről kapott utasítások végrehajtását, mind pedig a dolgozók érdekelnek védelmét — maradéktalanul teljesíti. Sajnos, nem így történt. Szerveink abba a hibába estek, hogy a társadalmi érdekeket fontosabbnak tartották a tagság érdekeinél. Különböző állami és gazdasági intézmények, valamint hivatalok befolyása alá kerültek, amelyek közül nem egy, pl. a Társadalombiztosító Intézet is, arra törekedett, hogy a szakszervezet „nyakába sózza" jogköre bizonyos részét. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a legnagyobb nyomást a párt gyakorolta a szakszervezetre. A segítség ürügye alatt elvárta tőle a feltétlen, vak engedelmességet. • MIÉRT NEM VÉDEKEZTEK AZ SZKT VEZETŐ FUNKCIONÁRIUSAI A NEMKÍVÁNATOS BEAVATKOZÁSOK ELLEN? — A körülmények eléggé bonyolultak voltak. Ennek semmi értelme sem lett volna, mert hiszen ki védekezik a saját érdekei ellen? A szakszervezeteket ugyanis a párt irányította a saját embereivel, mégpedig nem mindig a legrátermettebbekkel. Többnyire a tapasztalatlanokat és a gyengébb képességűeket bízta meg ezzel a feladattal, olyanokat, akiktől szabadulni akart. Nagy hibának bizonyult az a felfogás is, amely szerint a szakszervezeti munka irányítása csak a kommunistákra bízható. Az eredmény nem is maradt el: a káderek — szaktudás hiányában — gyakori baklövéseikkel, a szakszervezetekben meghonosított bürokráciájukkal többet ártottak, mint használtak. Mégpedig nemcsak a szakszervezeteknek, de a pártnak is, amelyre rossz fényt vetett, hogy a kommunisták többet beszélnek, mint cselekszenek. • NÉMI IRIGYSÉG IS LEHETETT A DOLOGBAN, HISZEN BIZONYÁRA A PÁRTONKlVÜLIEK IS SZÍVESEN VÁLLALTAK VOLNA VEZETŐ TISZTSÉGEKET A SZAKSZERVEZETEKBEN. — Ez igaz. A pártonkívüliek valóban nem lehettek vezető pozícióban. De gondolja csak meg, milyen igazságtalan volt ez az elv. Hiszen az FSZM-ben tömörülő 5 millió dolgozó közül a pártonkívüliek száma meghaladja a 4 milliót. A vezető pozíciók betöltésével kapcsolatos követelményeik tehát indokoltak voltak. Különösen azért, mert soknak a tudása is biztosítékot nyújtott volna a színvonalas munkára. Ezzel a ténnyel a pártonkívüliek tisztában voltak, és indokolatlan mellőzésük, valamint a tehetetlenségük tudata — emberi tulajdonság — elkedvetlenítette őket. Nem érdeklődtek többé a szakszervezeti ügyek iránt. A problémákra — érdekeik elhanyagolása láttán — közönnyel és elégedetlenséggel válaszoltak. — Ma már nyíltan beszélhetünk arról a fonák helyzetről is, amely abban rejlett, hogy a funkcionáriusokat a tagság választotta ugyan, de ók nem annyira a választóik érdekeit tartották szem előtt, hanem inkább azokét, akiknek a tisztségeiket köszönhették. Ilyen körülmények között elképzelhetetlen volt, hogy igazi szakszervezeti vezetőkké „nőjjék ki" magukat. Már csak azért sem, mert jó vezetővé csak az válik, aki szabadon és függetlenül cselekedhet, és a tevékenységéből leszűrt tapasztalatokat — akár kedvezőek, akár nem — érvényesítheti további munkája során. • A HELYTELEN KÁDERPOLITIKA MIT JELENTETT A GYAKORLATBAN? — Azt, hogy a szakszervezeteknek nem volt saját, önálló programjuk. Átvették a párt határozatait, vagyis csatlakoztak hozzájuk. Ebből az következik, hogy a szakszervezetek tevékenysége feleslegessé vált, mert egyszerre két helyen ls ugyanaz a munka folyt. Súlyosbító körülménynek tekintendő, hogy a gyámság alatt álló funkcionáriusok elfelejtettek gondolkodni. Elvesztették vagy soha sem szerezték meg a munkájukhoz szükséges önállóságot és alárendeltségükben dogmatikusakká váltak. • MIKOR DERÜLTEK KI EZEK A KOMOLY HIBÁK? — A hibák régen Ismeretesek voltak, sőt nem egy esetben kísérletek is történtek orvoslásukra. Zupka elvtársnak pl. azért kellett nyugdíjba mennie, mert bizonyos dolgokban nem volt hajlandó beadni a derekát. Már a szakszervezetek VI. kongresszusa előtt többen kifogásolták a tűrhetetlen helyzet okozta elferdüléseket. Persze csak azok, akiknek nem volt mit veszíteniük. Ám a kongresszusi határozat mindebből mit sem tükrözött viszsza. Ez a bűne Pastyríknek is, aki a párt képviselőjének tartotta magát a szakszervezetben. — Ezekkel az áldatlan állapotokkal magyarázható a szakszervezetek lebecsülése. A tervteljesítésre való mozgósításon kívül a nevelőmunkára Igyekeztek zsugorítani tevékenységünket. Mi pedig vártuk a fejleményeket, amelyek ugyan lassan, de biztosan a mi malmunkra hajtották a vizet. A VI. kongresszuson először fordult elő a szakszervezet történetében, hogy a vezető funkcionáriusok egyike sem kapott 30 százaléknál több szavazatot. Pedig a választási gépezet kifogástalanul működött. A Jelöltek névjegyzékét a tagok csak a kongresszus reggelén vették át, és hogy ne legyen idejük megtanácskozni egymással a lehetőségeket, délben már az urnák elé kellett járulniuk. • A PÁRT KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK DECEMBERI ÉS JANUÁRI PLENÁRIS ÜLÉSE ÓTA MEGVÁLTOZOTT A HELYZET. MILYENEK A SZAKSZERVEZETEK CÉLKITŰZÉSEI? — Kétségtelen, hogy a szakszervezeteknek ki kell venniük a részüket a termelés és az üzemek irányításából. Ez a tevékenységük jelenti tulajdonképpen a szocializmus iskoláját. Ahhoz viszont, hogy megvédhessék a dolgozók csoportos vagy egyéni érdekeit, szociológiai, statisztikai és más tudományos ismereteken alapuló módszerek kidolgozására lesz szükség. Elengedhetetlen követelmény ugyanis, hogy a szakszervezeti funkcionáriusok és egyéb szervek, valamint intézmények dolgozói megértsék: az emberekről való gondoskodás a legkifizetődőbb befektetések egyike. A szakszervezeteknek tehát ebből a szempontból ls újra meg kell találniuk helyüket a társadalomban. Egyelőre tehát ezt a helyet keressük. És mondhatom, hogy kár, hogy máris két teljes hónapot veszítettünk. Addig tartott ugyanis, míg a többszöri elhalasztás után végre megtarthattuk V. plenáris ülésünket. Ám az ülés lefolyása nem volt olyan, ahogyan elképzeltük. Nem is lehetett, hiszen — hogy mást ne mondjak — a régi vezetőség az előkészületekre alig egy hetet szánt. • SOK SZO ESIK MOSTANÁBAN A SZAKSZERVEZETEK ÖNÁLLÓSÁGÁRÓL, FÖDERÁCIÓJÁRÓL IS. Ml VÁRHATÓ EZEN A TÉREN? — A cél az, hogy lehetőleg ne olvasszunk egybe egymástól távoli szakágazatokat. A természetszerűen összetartozók pedig legyenek önállóak, mert így jobban védhetik dolgozóik érdekeit. Egyes szakszervezetek keretében bizonyos hivatást gyakorlók, pl. a mozdonyvezetők, máris különálló csoportot kívánnak alkotni. Az ilyen problémák azonban előzetes tanulmányozást, alapos elemzést igényelnek. Ezért, amíg ezt el nem végezzük, addig nem tudok hozzászólni e kérdéshez. — Persze olyan szakszervezeteink is lesznek, amelyek a szocialista építést iktatják majd be programjukba, dolgozóik érdekeinek biztosításávaL Természetes, hogy minden szocialista programot támogatni fogunk. A párt vezető szerepét elismerjük, de ez nem lehet hatással a saját programunkra. A szakszervezetek ugyanis széles körű programra tartanak igényt, és nem rendelhetik alá magukat gépiesen a pártnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne vegyük ki részünket közvetlenül is a párt programjából. — Véleményem szerint a párt politikáját a szakszervezetekben a kommunisták a pártonkívüliek fokozódó befolyásával versenyre kelve biztosíthatják csak. Csupán így érthető el a szakszervezetek demokratikus Jellege. • MI HÁT A LEGSÜRGŐSEBB TEENDŐ A HELYZET NORMALIZÁLÁSA ÉRDEKÉBEN? — A szakszervezetük munkáját — azt hiszem — nemcsak gazdasági és politikai szempontból kell differenciálni, mint eddig, de szociális szempontból is. Igen fontosnak tartom a felsőbb és alsóbb szervek kapcsolatainak a módosítását is. A fejlődés megkívánja ugyan a központi szerv irányítását, de az alapszervezeteknek önállóan, a saját szükségleteikből kiindulva kell cselekedniük. A központi szervnek emellett tiszteletben kell tartania alsóbb szervei tevékenységét, és támogatnia kell őket úgy, hogy ezzel a segítségével hozzájáruljon az alapszervezetek tevékenységének fellendítéséhez, színvonaluk fejlesztéséhez. KARDOS MÁRTA