Új Szó, 1968. április (21. évfolyam, 91-119. szám)

1968-04-12 / 102. szám, péntek

JVaxfákAf**- k*><JL ff Vétkesek közt cinkos. A sajtó az érdeklődés központjába került. Elfoglalta azt a helyet, ami megilleti: tájékoztat, irányít. Figyelemmel olvassa az ország apraja-nagyja különösen az első oldalakat, amit eddig nem tettünk, mert legfeljebb a sportot, vagy a hírmozaikot böngésztük át. fin is hűséges újságolvasó lettem, firdekel, mi történik az országban, hogyan reagálnak az emberek az új politikai fejleményekre. Valami azonban nem tetszik, valamit hiányolok. Terjedelmes cikkek jelennek meg a járási pártkonferenciákon elhangzott felszólalásokról. Sok becsületes párttag mondja el a véleményét. Rámutatnak a hiányosságokra, a múltban elkövetett ballépésekre. Megállapították, hogy a párttagok között sok a „bólogató János", akik a felsőbb szervek utasításait híven végrehajtották még akkor is, ha nem voltak helyesek, csak azért, hogy hűségüket, odaadásukat, bizonyítsák. S mi is volt tulajdonképpen az a hűség és odaadás? Kihez voltak ezek a „bólogató Jánosok" hűségesek? A hazához? A néphez? Alig hiszem! önmagukhoz, pozíciójukhoz, anyagi érdekeikhez. Az utasítások betű szerinti végrehajtása nem ment simán. Sok esetben a beosztottak ellenállásába ütközött, de rákényszerítették akaratukat a többségre, mert ez jellemzi a könyöklőket. A párt fó pajzs volt. Mögé bújva nem érhetett ütés, mert úgy voltunk nevelve, hogy meghajoljunk a párt akarata előtt, még akkor ls, ha az egy ember véleménye volt csupán, amit a párt nevében hangoztatott. S most értem tulajdonképpeni mondanivalómhoz. Több pártonkívüli dolgozik ebben az országban, mint párttag, de irányító szerephez nem jutott csak a párttag. Ha csak ez az akadály? Nosza, lépjünk be a pártba, s az út nyitva áll, gondolta sok becsvágyó ember. S valóban, soknak sikerült a vágya. Vezető helyre kerültek, irányítottak kisebb vagy nagyobb embercsoportokat. Hogy milyen volt az irányítás, azt a beosztottak tndnák igazán megmondani. Azt szeretném tndni, az új demokratikus Irányzat is annyira mellőzni fogja azokat a polgárokat, akik pártonkívüliek? Felülvizsgálják-e a funkcióban működő egyének eddigi magatartását? A nyilvánosság előtt bírálják-e? Hiszen felülről elkezdődött már ez az igazságos kritika, de úgy érzem, mire leér, megtorpan. Az emberek még nem hisznek, kételkednek. Ez érthető is. Annyit csalódtunk már, annyiszor bukott meg a becsületes szándék. Lesz-e fóruma a pártonkívülinek, ahol véleményt nyilváníthat? Ogy gondolom, ez sem másodrangú kérdés, érdemes lenne foglalkozni vele. A gerincesség, kiállás, tudás, rátermettség nagyobb biztosíték egy államgépezet zavartalan működéséaki néma ben, mint az olyan emberek, akik anyagi érdekekből bármilyen rendszert hajlandók hűséggel, odaadással kiszolgálni. Hogy mi indítntt az írásra? Az Oj Szó márc. 30-i számában közölt „Érvényesül az őszinteség, az igaz szókimondás" című cikk, amelyben a terebesi járási pártkonferencián elhangzott felszólalások egy részét közölték. Megdöbbentett Schwarcz elvtárs kijelentése, melyet a városi pártbizottság nevében tett, miszerint nem óhajtunk az esetleges királyhelmeci járáshoz csatlakozni. Ki nem óhajt? Schwarcz elvtárs? Vagy a városi pártbizottság? Ki kérdezte meg a többséget, akik nincsenek olyan szerencsés helyzetben, hogy egy tekintélyes fórum előtt, mint a járási pártkonferencia nyilatkozhatnának? Talán, ha megkérdeznék Nagykapos lakóit, egységesebb lenne a vélemény. Igaz, sokan gondolnak a régi kaposi járásra. Ez érthető, hisz annak sok előnye lenne, de mit változtatna Nagykapos és környékének életén, ha a terebesi vagy a nagymihályi járáshoz csatolnák? Megoldódnék-e ezzel az itt élő magyarság nemzetiségi problémája? Ha úgy tennék fel a kérdést: Terebes, Nagymihály vagy Királyhelmec? Inkább az ntóbbit választanák azok, akiket nem önző anyagi érdek vezet, hanem népUnknek, az ország felvirágzásának az érdeke. Természetes az is, amíg nem döntötték el hány magyar járást állítanak vissza, addig a régi nagykaposi járásról is sokan álmodoznak. Sajnos csak álmodoznak, mert határozott lépést nem tett senki, hogy ezt az álmot a megvalósuláshoz közelebb vigye, inkább visszafelé kacsintgatnak. A királyhelmeciek szándéka viszont határozott, nyílt, s nem féltek hangoztatni. Ha a régi kis járásokat nem állítják vissza, akkor természetes, hogy Királyhelmec lesz a járási székhely, mivel inkább a magyar falvak központja, mint Kapós. Kulik Gellért megjegyzi cikkében, hogy Nagykapos és vidékének nem egységes a területi átszervezéssel kapcsolatban a véleménye, s hogy milyen: „Erről ők hivatottak nyilatkozni". Ezért nyilatkoztam. Igaz, nem vagyok olyan merész, hogy Nagykapos és környékének nevében nyilatkozzam, de azt bátran mondhatom, minden becsületes, jószándékú ember nevében, s mert jelszavam mindig ez volt: „Vétkesek közt cinkos, aki néma." SZŰCS JÓZSEFNÉ A MAGYAR NEMZETI TÓTH JÓZSEF, pártonkívüli épitőmunkás, Cúta A CSEMADOK Központi Bizottságának határozatát helyeslem, mert az itt élő magyar nemzetiség jogainak megadását szorgalmazza. Szeretném, ha a nemzetiségek egyenjogúságát mindenki tiszteletben tartaná, s hogy azok a területek ls, amelyeket nemzetiségek lakják — arányosan fejlődjenek a többi országrészekkel, és ezek a területek is elérjék a fejlett területek színvonalát. Rehabilitálják azokat az elvtársakat, akiket a politikai vagy gazdasági tisztségükből jogtalanul mozdítottak el. Vizsgálják meg azoknak az ügyét, akiket 1945 után — csak azért, mert magyar nemzetiségűek voltak — kizártak a pártból, s ha más „hibát" nem követtek el, azt a „holt szakaszt" számítsák be a párttagságuk Idejébe. FERENCZ JÓZSEF, Rapp Az a véleményem, hogy valóban állást kell foglalnia minden magyar dolgozónak, vagyis határozottan fel kell sorakozni a CSKP és az SZLKP KB mögé. Ezért teljes egészében támogatom a föderatív államformát, mert csakis ennek keretében jöhetnek létre a magyar és az ukrán nemzetiségű dolgozók teljes egyenjogúságának gazdasági, kulturális és politikai fejlődésének jogi előfeltételei. Nem akarunk hátul kullogni, sem elveszni. Nem akarunk a haladás útján csak ballagni és azt sem, hogy az Idő autója gázoljon el. Ezért olyan törvény létrehozását szorgalmazom, amely biztosítaná mindkét nemzetnek és nemzetiségeknek ls az egyenlő fejlődést. Egyszóval, amely biztosítaná a teljes egyenjogúságot. Ami pedig a népi közigazgatást illett, minden fórumon, a járási pártszervek, a JNB-k, a KNB-k, a kerületi pártbizottságok, valamint a központi szerveink mellett magyar, illetve nemzetiségi osztály létesítését javaslom, mert az ígéretekből már eleget kaptunk. Például itt fekszik előttem egy 1956-ban kiadott brosúra, mely a párt utasításait tartalmazza szlovák és magyar nyelven, hogyan ls kell eljárni a déli járásokban, mit kell tenni az itteni funkcionáriusoknak (egyenlő jogok, kétnyelvűség bevezetése, a funkcionáriusoknak mind a két nyelv Ismerete stb.). Csak éppen olyan szerv nem volt, amely mindezt ellenőrizhette volna, vajon végrehajtották-e? De miért ls, hiszen nem volt meg a jogi alapja. Ogy gondolom, hogy ha ezekből a határozatokból legalább az 50—60 százalékát teljesítették volna az Illetékesek, most ennyivel kevesebb gondunk lehetne. Az az érzésem, hogy a már fönt megindult megújhodási folyamat, a középszervektől lefele késik, vagyis késve érkezik le hozzánk, az alapszervezetekbe. Ezért kívánatos lenne, a legrövidebb Időn belül Informálják a tömegeket és a társadalmi szervezeteket az eddigi eredményekről. MÁZSÁR LÁSZLÓ, Feketenyék A szocialista társadalomban gyökerestül ki kellene Irtani az olyan nézeteket, amelyek akadályozzák a nemzetiségek kulturális, politikai és gazdasági kibontakozását, felvirá

Mtň- sát. Hazánkban a magyar ukrán nemzetiségnek biztosi ni kell minden emberi jogot. Gondolok itt az alap- és felsőfokú iskolákra. Szükség lenne több napi-, illetve hetilapra is, hogy kellő mértékben klelégüljön az itt élő magyar nemzetiség kultúrpolitikai igénye. SZABÓ ISTVÁN, Alsópokorágy Nagy szükség lenne olyan intézkedésekre, hogy műveltségét minden ember az anyanyelvén szerezhesse meg — az alapfoktól a felsőfokig. A magyar szülők pedig ne adják gyermekeiket szlovák iskolába csak azért, •nert attól félnek, hogy a magyar iskolai végzettséggel szocialista rendszerünkben nem tudnak majd érvényesülni. k a törvényeknek a felülvizsgálását, melyenemzetiségű polgárokkal kapcsolatban hozás törvények eltörlését.' CSEMADOK Központi Bizottságának állésfogalalásôból.) Megborzad az ember, amikor az ártatlanul letartóztatottak és elítéltek kínzásairól olvas, önkéntelenül is felvetődik a kérdés, anyák szülték-e a kínzókat? Ki tudná megmondani, hogy az elmúlt negyed évszázad folyamán hány embert tartóztattak le Jogtalanul, és hány emebr vesztette egészségét vagy életét az igazságtalan bírósági ítéletek alapján? Nemrég olvastam, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnöksége foglalkozott az 1949 — 1954 közötti években igazságtalanul elítélt személyek sürgős rehabilitásával. Mielőtt azonban ezzel az üggyel foglalkoznánk, nézzük meg, mit jelent ez a latin szó, amely ma szóbeszéd tárgyát képezi szerte az országban? Az idegen szavak szótára szerint valaki becsületének, Jó hírnevének a helyreállítása, elégtétel szolgáltatása, az elítélt mentesítése az elítéléshez fűződő hátrányos jogkövetkezmények alól. Akit rehabilitálnak, azt visszahelyezik korábbi Jogaiba. Más szóval a törvénytelen határozatot hatályon kívül kell helyezni, a rehabilitáltaknak meg kell téríteni a törvénytelen fogvatartással és a büntetés végrehajtásával kapcsolatban okozott kárt. De mindez még nem elégséges. A teljes rehabilitálás megköveteli, hogy az ártatlanul elítélteket visszahelyezzék eredeti tisztségükbe, ha még lehetséges. És természetesen ezt legalább olyan mértékben kell tudtára adni a nyilvánosságnak, mint amilyen mértékben beszennyezték Jó hírnevét. Az is természetes, hogy rehabilitálni nemcsak azokat a személyeket kell, akiket politikai perekben Ítéltek el. Kl a megmondhatója, annak hány dolgozó •sett törvénytelen közigazgatási Intézkedések áldozatául? Az sem Ismeretes, hányan töltöttek életükből hónapokat és hosszú éveket munkatáborokban és egyéb kényszermunkán? Azok számát sem lehetne összeírni, akiket ok nélkül kidobtak Állásukból, és kenyér nélkül maradtak családostul. A törvényesség megsértése azonban nem 1949-ben kezdődött, hanem már előbb. Nem lehet megfelelő magyarázatot találni arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság miérl csak 1949-től számítja az időt, hisz a törvénysértések sorozata a magyar nemzetiségű állampolgárokat diszkrimináló rendeletekkel kezdődött. A történelmi hitelesség kedvéért azonban vegyük sorra legalább a legkirívóbbakat. Sorukat a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. február 27-én kiadott 4. számú rendelete nyitja meg. Aztán következett az április 7-én kiadott 26. számú, majd pedig a május 15-én kihirdetett 33. számú rendelet. Ez után következett Beneš elnök kora. A történelem folyamán talán nem volt még egy olyan Isten kegyelméből való király, aki Ilyen méretekben kormányozta volna alattvalóit embertelen rendeletekkel. A legfontosabbak közé tartozik az 1945. június 21-én kiadott 12. számú dekrétum. E szerint azonnali hatállyal és térítés nélkül meg kellett fosztani a magyar nemzetiségű személyeket mezőgazdasági Ingatlanuktól, szegényeket és gazdagokat egyaránt. S amit nem koboztak el ennek a rendeletnek alapján, arra végrehajtó szervek parancsot kaptak az október 25én kiadott 108. számú dekrétummal. Ez már nem kegyelmezett a magyarok Ingóságainak sem. Most pedig tekintsünk bele magukba az eseményekbe, és nézzük, kik akartak érvényt szerezni mindezeknek az elnöki rendeleteknek? Elsősorban azok az egyének, akik félve a felelősségrevonástól a háború alatti fasiszta tevékenységük miatt, gyorsan áttelepültek az északi járásokból, s a magyar városokban és községekben lettek az élet s halál ural. A volt Hlinkapártl tanítókat és hivatalnokokat Javarészt büntetésből helyezték át Dél-Szlovákiába. Ezek a politikában korrupt elemek, volt gárdisták, maradékbirtokosok és egyébb „szakemberek" lepték el a magyar falvakat és városokat. Az a beszéd Járta, hogy azért bocsátották meg minden bűnüket, mert Jók voltak a magyarokat verni. Sajnos, a szó szoros értelmében ütöttek és vertek mindenfelé. A hivatali helyiségekben olyan táblákat függesztettek kl, amelyeken ez a szöveg volt olvasható: „Na Slovensku po slovenskyl" S hány anyát vertek pofon csupán azért, mert fiával magyarul beszélt az utcán. Az atrocitások egész sorát hajtották végre azokon a szerencsétleneken, akiknek el akarták venni a házát, a földjét, az üzletét avagy a becsületét. A magyarok százait hurcolták ki az országhatárra, és ott hagyták őket étlen-szomjan, ha nem tudták mindjárt kiebrudalni az országból. Megindult a „népbíróságok" tevékenysége, és ítélték a magyarokat legtöbbször csak nemzetiségük miatt, hogy csere nélA csereakció nem érte el Is é hette el célját. Az alapvető hiba akki történt, amikor a magyarországi szlováki számát helytelenül becsülték fel, s ne vették tekintetbe a csehszlovákiai m gyarság háromnegyed milliós létszám* A Magyarországon működött Csehszloví Áttelepítési Bizottság 1946. március 4-t június 25-ig hiába osztott szét 790 000 ť ságpéldányt, 490 000 propagandafüzetet 540 000 röplapot, az eredmény nem vc kielégítő. Nem sokat segített a budape: kül áttelepíthessék őket, Bíróság elé állítottak még olyanokat is, akiknek csak »a vírágcserépben volt „földjük". Az áttelepítési hivatalban „tudományos" alapon fogtak munkához. Jegyzékeket készítettek azokról a magyarokról, akiket át akartak telepíteni Magyarországra. Két részre osztották őket, mégpedig az Egyezmény V. és VIII. cikkelye szerint. Ml volt a különbség? Az előző cikkely alapján kijelöltek minden ingóságukat magukkal vihették, míg az utóbbi szerint kijelöltek csak abban reménykedhettek, hogy személyenként legalább 50 kilós csomagot vihetnek magukkal. A kitelepítésre kijelölt 105 047 személy közül csupán 68 407 magyar nemzetiségű hagyta el az országot, és félve a reménytelen jövőtől még kb. 6000 személy távozott önként. Akiktől viszont a VIII. cikkely alapján akartak megszabadulni, tehát a „bűnösöktől", azok az új körülmények folytán Itt maradtak. rádióban elhangzott 266 előadás sem. H tástalan maradt a közvetlen szó varáz: ls. Az a 277 népgyűlés, melyet Magyaro szág 133 községében és városában rende tek, sem hozta meg a várva várt ere ményL Hiába árasztották el a falvakat könyvek ezreivel, s hiába rendeztek i hangversenyt, a csere keretében csupi 59 774 jelentkezőt tudtak áttelepíteni M gyarországról, és 13 499 személyt ped egyoldalúan (a -cserén kívül) hoztak Csehszlovákiába. A sikertelen akció utl felmerül a kérdés: az akkori prágai Kt ügyminisztérium és a szlovák megbízó hivatalok „szakértői" milyen adatokból 1 dúltak ki? Ahogy tudom, a magyarorszá szlovákok számát 540 000 főre becsülté de az Itteni magyarok javarészét elm gyarosodott szlovákoknak tekintették. Ennek a téves elméletnek alapján re delte el a kormány 1946. Júniusában az ú reszlováklzáclót A cél világ volt Ebben az országban nem maradh