Új Szó, 1968. március (21. évfolyam, 60-90. szám)

1968-03-01 / 60. szám, péntek

Melegen, zöldellőn terpeszkedett előttünk o tó. Karcsi azt mondta, ha most rálépne, átmenne rajta, mint Krisztus. Banális kijelentésén unottan mosolyogtunk. A part szegélyéről fehér kavicsok peregtek a vízbe, óvatosan cuppantak és lágy, apró hullámokat vertek. Olyanok voltak, mint a gyöngyök; imbolyogva a tó mélyére szálltak, s egyre csalogattak: nyúljunk utánuk, kincset érnek! Mögöttünk fel-felerősödő susogással ringott a fényves; hűvösen, illatozón borult fölénk, a tó fölé, a világ fölé. Gubbasztottunk. Hallgattuk a fák halk sóhajait, s remegtünk, nehogy elszaladjon ez az élő csend. — Ha tudni akarod, Pipa igazán sokat lopott. Sörös is üldözte. Ez az ember belelátott a veséjébe. Pipa nagy pofa, de Sörös tudta, hogy előbb-utóbb megjárja. Hát most megjárta. És már én is rühellem. Ami sok, az sok... A csend lebegve-táncolva hullámzott körülöttünk; tanakodott, szaladjon-e vagy maradjon. Szerettem volna, ha marad, s mindenáron el akartam hinni, hogy maradt. Csicsi nem mondott újat: mindent tudtam. Pipa megérdemelte sorsát, és már nem volt erőm alakoskodni. Kímélni akartuk a lányt, azért tettünk úgy, mintha semmit sem tudnánk. De most elzavarta a csendet, s ezért bosszúsan hallgattunk. Csicsi szipogni kezdett Hirtelen hangulatváltozása idegesített, s egy kicsit a lelkiismeretemet is borzolta. Szisszenései fokozatosan felerősödtek, végül már úgy hallottam, mintha sikoltozna. Felálltam. Csicsi oldalán feküdt, térdét majdnem az állóig húzta, szoknyája egészen felcsúszott, formás lába kápráztatón fehérlett. Pipo mellékes volt számomra, végképp megelégeltem, hogy szánalmas ügyeit sirnitgassam. Elegem volt mindenből. Utóbbi éveim olykor bolond utazásnak tűntek: hideg világ rohant velem, s csikorgó zűrzavarában puhány szőrnyekkel viaskodtam. Kést dobáltam testükbe, de az éles penge nem hasított sebet, nyomtalanul fúródott át rajtuk. A tóra meredtem. Kerestem benne a puha zöldet, mélyén a csillogó kavicsokat, a lomhán alámerült szép gyöngyöket. Karcsi kievezett a csónakkal, s a hullámok mindent összezavartak. Csicsi egyre sírdogált. Teste fölött nászukat síró szitakötök zizzentek, tőlem nagy ívben elkanyarodtak. Csicsi karcsú volt és túl fiatal. Meztelen combján fekete csipkeszegély virított, csípője élesen kidomborodott, karja, amellyel felhúzott térdét átfogta, még igy is ingerlőn gömbölyű volt. Tetszett nekem, s ha néztem, úgy éreztem, szenvedélyesen szeretem. Időnként forróság öntött el, s hirtelen mintha megbénultam volna. Máskor hallatlan gyöngédség vagy mámoros szorongás töltött el, ölelni akartam a világot, párává oldódni benne, hogy Csicsit egészen körülrajonghassam. De ha megszólalt, minden varázsát száműzte. Szemével kajánul hunyorított, homlokét erősen ráncolta, hangja érdes, valószínűtlenül nyers volt. Szavai lelohasztották fellángolásom. Kijózanodtam, komorsógba dermedtem, kelletlenül szóltam hozzá, s durvaságom furcsa módon nem okozott fájdalmat, csok bosszúságot. Csicsi azt hihette, alakoskodom, hiszen tekintetemből pillanatokkal azelőtt még szerelmes sóvárgás lobogott felé. Úgy tűnhetett, mintha szavaimmal saját érzéseim akarnám tagadni, s ez benne is csalódást keltett. Csicsi abbahagyta a szipogást. Súlyos szempillái alól vékony erecskékben némán szivárgott a könny, az erecskék végén nagy cseppekbe gyűlt, s a cseppek sápadt, fehér arcóról szikrázón csillogva a fűbe hullottak. Az igazgyöngy nem jöhet a világra keservesebben, mint Csicsi könnye. Teste-lelke vajúdja a szikrázó cseppeket, de a földre hullva még annyi zajt sem csapnak, m-int a tóba cuppanó fehér kavicsok. Gúnyolódtam. Karcsi dobálni kezdte a csónakot. A kövek csattanvakoppanva ütődtek a sárga deszkáknak, s a zaj újra bosszússá tett. — Menjetek csónakázni! A hang indulatosan tört elő, s mintha a fiú kezét is körülfonta volna a levegőben, a kavics függőlegesen esett ki markából. Megrándította a vállát és odament a lányhoz. Lábbal ért hozzá: — Csicsi, gyere csónakázni! Hallod? A hadnagy úr azt parancsolta, menjünk csónakázni. — Hagyd abba! Undok közöny ült rajtam. Belémfészkelődött. Minden kellemetlenségre ingerült lettem. Aztán egyik pillanatról a másikra ugyanilyen erővel hatalmas érzések ömlöttek szét bennem; szivárványok suhantak az égen, selyemfüggönyt lobogtatott körülöttem a halvány színekben forgó táj, s a levegő szinte csillogó buborékban szállt ki a tüdőmből, akár ha kellemes vízbe merültem volna. Szükségem volt a valóságra, de a tárgyak hol szúrtak és égettek, hol simogattak, de minduntalan kicsúsztak a kezemből. Megmarkoltam az evezőt, s nagy csapásokkal löktem a csónakot a tó közepére. Tagadtam vagy beismertem, mindegy: szerettem Csicsit. Ha nem láttam, nem fájt ez a szerelem, da bőrmikor elém toppant, belémmart, s vad vágyat éreztem, hogy megvaíljom s ő viszonozza. De Csicsi nem jött egyedül. Ráakaszkodott Pipára, nélküle nem ment sehova. Együtt dolgoztak egy külvárosi élelmiszerraktárban, s valahányszor ellenőrzésre érkeztem hozzájuk, mindig egymás közelében találtam őket. Keserített, kínzott ez az együttlét, bosszúnak, aljas tettek szándékának vájta a vermet, s a verem minden látogatással egyre mélyült Eleinte csak az ösztön, aztán már az akarat is mélyítette. Értelem viaskodott az érzéssel, tudtam, könnyen árthatok, de ha ártok, magamat sem kímélhetem. A raktár mellett kettős vógányú pályatest húzódott, sűrűn jártok rajta a vonatok, s ellenőrzés helyett sokszor ezekben gyönyörködtem. Három téglát tettem egymásra, hátam a raktár falának támasztottam, s így bámultam a hegyeket és az előttem szuszogva-süvöttve rohangáló vonatokat: Egy-egy szerelvényben öt-hot ország vagonjait is felfedeztem, s ilyenkor vágyakozva gondoltom a csodás messzeségre, amelyet ezek a kocsik már bekalandoztak. A kerekek csattogása dübörgő muzsikának tűnt, s néha visszafojtott lélegzettel figyeltem, melyik futómű lármája válik ki az egyhangú mennydörgésből, melyik hány szikrát az erős súrlódás miatt. A szikrákat parányi tüzes csillagoknak láttam, a rohanó élet ritka csillagcsokrának, amelyet néha egymás után több szerelvény sem volt képes előcsiholni a szürke, agyongyötört vágányok között. Szomorúan néztem az ilyen szerelvények után, olyasféle csalódottsággal, mint amilyet akkor érez az ember, ha a meglesett boldogságról kiderül, hogy közönséges szemfényvesztés. Szerettem itt üldögélni. Annyi volt a látnivaló, hogy megfeledkeztem Csicsiről, nem fájt, hogy néhány lépésre van tőlem, közelségét eltakarta a sok csapongó gondolat. Rendszerint Pipa jött figyelmeztetni, hogy már mennének. Sokszor hagytam, hogy nélkülem utazzanak a városba, hiszen tudtam: Pipa nem megy üres táskával, s a lopott holmi bántotta lelkiismeretemet. Olykor rémeket is láttam, a tömött táskát valóságos feneketlen kútnak néztem, de hamar magamhoz tértem, s hogy bolondnak vagy barátságtalannak ne tartsanak, Csicsi szemébe mosolyogtam. Furfangos eszével Pipa könnyen kitalálhatta, hogy a lány miatt vagyok elnéző, hiszen tőle pénzt sohasem fogadtam el. Valamivel tehát fizetnie kellett. Előzékenyen elfordult, az utasokat fürkészte, vagy a villamos mellett elsurranó külföldi kocsikon lelkendezett, tettetett együgyűséggel. Én pedig zavartalanul bámultam Csicsit. Néha észrevette, hogy nézem, kedvesen mosolyogott, egy pillanatra felfénylett a szeme, de nyomban Pipához fordult, vagy mélázva a padlóra meredt. Nem hiszem, hogy kiismerte magát Pipában. Szóban sosem említette, hogy nem bízik benne, de réveteg tekintete ezeken az utakon, vagy bosszús kifakadása!, ha összevesztek, elárulták: fé! tőle, fél, hogy egyszer ellöki magától, megunja, elűzi. S akkor hova megy? Vagy ha lebukik. Egyszer csak rájönnek! Sejtelme sem volt róla, hogy én is tudok mindent. Nem is akartam, hogy megtudja, hiszen akkor tőlem éppúgy félt volna, mint Pipától. Bennem csak az epekedés! látta, s ez hízeleghetett neki. Csicsi azt mondta a bíróságon, hogy Pipa őmiatta lopott, ö tehet róla, neki akart imponálni. Persze, kiderült, hogy Pipo megismerkedésük előtt kezdte a tolvajlóst, s a pénzt nem is rá költötte elsősorban. Csicsiben erre összedőlt a világ. A tárgyalást azért napolták el. mert Pipának több üzletfele volt, mint amennyit a nyomozóknak bevallott. Lusta kis hullámok nyaldosták a csónakot Újra gyerekes rajongás fogott el, biztos voltam benne, hogy sem Csicsit sem engem nem ítélnek el hosszú időre, s akkor még minden jóra fordulhat. A lányról kezdtem álmodozni, haját simogattam, arcomat karjához szorítottam, megigazítottam felcsúszott szoknyáját és hallgattam a hangját. Most nem volt rekedt és durva, szeme nem hunyorított kajánul, homloka sem volt ráncos. Elhittem, mindig is csak azért láttam ellenszenvesnek, mert érzéseimet nem viszonozta, mert vakon szerettem, vagy nem is őt szerettem, csak a mását, amelyet szenvedélyem szült mámoros képzeletemben. Igen, Csicsi nem olyan, mint amilyennek én látom, hanem valóban olyan, mint amilyennek érzéseim megalkották. Ez az igazság, így kell lennie! Ekkora ostobaság! Miért hiszek inkább gyűlölködő szememnek, mint a szerelem szülte valóságnak 1 Boldog ember, bolond ember! Álmodtam a ringatózó csónakban. Körülöttem mindenütt Csicsi szép arca fürdött a fényes sugárözönt táncoltató hullámokban. Kavicsgyöngyök világítottak szétbomlott hajában, előtűntek és leperegtek, előtűntek és leperegtek, újra előtűntek ós én utánuk kaptam, hogy összeszedjem őket. A mozdulat felébresztett. Arasznyi piszkos víz tocsogott a csónak bordái között, sűrűn megfodrozva eltorzította rávetődő árnyékomat. Szétmálló iszapot sodort magóval szűk medrében, s az egyik csónakparttól a másikig szaladt mintha a ránehezedő árnyékteher alól akarna kisiklani. A fenyves bánatos zúgásába váratlanul rikácsoló kiáltozás vegyült Ingerülten fordultam hátra, ki üldözi megint a csendet! Karcsi ordítozott és hadonászott hogy menjek. Látta, megmozdultam, erre abbahagyta. Arcomat nekitartottam a napnak, s az evezőket alig mozgatva, lassan löktem a csónakot a part felé. — Mit ordibálsz? — Csicsi eltűnt. — Hisz ott a kabátja! — Hát éppen! — Megőrültél? Nem válaszolt Remegett és a homloka verejtékezett. A fenyves nagyokat dobbantva közeledett Belenéztem a tóba. Az apró kavicsok sikoltva zuhontak a vízbe, s a víztükör alatt lomhán kígyóztak a fekete iszapig. MonoJzlôy Dezfö: 21 Láttam rajta, hogy egészen felhevült Megpróbáltam védekezni. — Miért nem menekülhet el az ember az élet tényei elől. amelyekről nem akar tudomást venni? Miért ne keresse ott a helyét, ahol meg tudja találni? — A mesékben, ugye? — Akárhol. — De hiszen maga keresés helyett inkább menekül. Szégyelje magát - az éjjeliszekrényemre dobta a friss újságokat. - Ha nem akarja, ne olvassa. Megsemmisülten néztem utána. Már másodszor távozott haraggal. A három hónapra nyúló lábadozásom idejét tulajdonképpen nem is a napok mérték, hanem Ría látogatásai. Vártam rá, hogy jöjjön, ez végtelenül hosszúnak tetszett pillanatok alatt újból egyedül maradtam, s megint vártam. A külső világgal szinte megszakadt a kapcsolatom. Pedig már mankókat Is kaptam, s azok segítségével kisétálhattam a folyosóra. A folyosók nagy üvegablakai az utcára néztek. Láttam a mozgó járműveket siető embereket. De mindez olyan idegennek, távolinak tűnt. Nem tudtam, mi tesz velem, ha kiengednek a kórházból. Arról mór értesítettek, hogy a katonaságtól leszerelnek, arról is, hogy a rokkantsági segélyt is megkapom, de ez még nem volt elég, hogy falakat varázsoljon körém. Meztelen csigának éreztem magam. Ha megkoppant a mankóm, néha a zörej parancsszavakká változott, még ezek az üvöltések maradtak legközelebb hozzám: Hátra arci - Balra át!. Jobbra át! Ilyenkor meg is próbáltam a parancsszavak szerint cselekedni. Egy-két hevesebb mozdulatnál majdnem elvesztettem az egyensúlyomat Egyszer a törzsorvos is észrevette ezt az önkéntes hadgyakorlatomat, s tőle idegen nyájaskodássa) fordult felém. s — Katonáskodunk? Elvörösödtem, s zavarodottan tapogattam a mankómat. Ez a hülye nem is sejti, hogy én filozófusokról olvasok, s most is csak azon igyekszem, hogy a kaszárnya légkörétől megszabaduljak. Az életem többi rétege lassanként lehámlott rólom. Irtom Géza bácsinak és János bácsinak is, azért írtam, hogy ne keressenek. Irma asszonynak is akartam írni, de nem voltam ró képes. Félig önkívületi állapotomban pedig azt szerettem volna, ha valamennyien az ágyam köré sereglenek. Akkor jó lett volna egyszerre elbúcsúzni, de most már tudtam, túléltem a saját halálomat, rokkont katona lettem, akinek nincs mondanivalója a számukra. Az a legjobb, ha elfeledkezem róluk. Igaz, ex nem is ment olyan nehezen. Ritkán jutottak az eszembe, régi ismerőseim közül leggyakrabban a szakács-főorvos hadonászott előttem. — Ha háború lesz, lesz vallásszabadság! - magyarázta. Valami méltó választ kerestem rá, de csak a mankómmal szurkáltam az elrepülő betűk utón. Megváltozott a világ. Ez igaz. Bezárták a virágüzleteket. Elkezdődött a Tatárjárás. Kifejezhetetlen dolgok történtek. Nagyon fontos, hogy az ember el ne árulja magát. A könyvekben rengeteg hasznos idézet van, azok mögé kell elbújni. A saját gondolataink gyerekesek és nevetségesek. Ott, ahol sávra osztott sakktáblák felett rekedt hangszórók ordibálnak, a külön hangot úgyse lehet haliam. Legfeljebb Ria hangját, de az övét sem azért, mert beszél, hanem azért, mert az az egyetlen valóság. Nélküle az egész élet valószínűtlen álom, ahol minden ideadta mozdítható. Várok Rióra. Ma még jobban mint máskor. Holnap elbocsátanak a kórházból, leszedik rólam a csigaházat, a mankók helyett botot kapok és még azt sem tudom merre, milyen irányba tegyem az első sántikáló lépéseket. Ma amúgy is látogatási nap van. Legokosabb elbandukolni egészen a folyosó végéig, hamarább telik az idő. Minden lépés egy másodperc. Ria azonban késik. Éppen ma, amikor annyi függ az ó látogatásától. Amikor végre megérkezett, már teljesen kifulladtam a sok sántikálástól. Eleinte számoltam, hányszor tettem meg a folyosó hosszát ideoda, de aztán ebbe is belefáradtam. - Azt hittem, hogy már nem jön — szuszogtam és megkapaszkodtam az ablakpárkányban. - Nem tudtam korábban jönni, pedig most hallottam a kezelőorvosától, hogy ez az utolsó látogatásom, holnap elengedik ... Amíg beszélt, egészen összeszorult a szívem. Az utolsó — mormoltam magamban. - Na és ha elengedik, hova megy innen? - Nem tudom ... - Hát nekem volna egy ideiglenes javaslatom, Nem mertem ránézni, valami hihetetlen reménykedés csillant meg bennem, s ennek a fényétől majdnem elszédültem. - Én egyedül lakom, ha kis helyen megfér, eljöhet hozzám. Valójóban mór hetek óta erre a hívásra vártam. De ez a várakozás az élet valószínűtlen részéhez tartozott - Na, nem is örül? — kérdezte — ne féljen, nem eszem meg magát egy ilyen derék katonát — és lebiggyesztette a száját. Gyors mozdulattal előrehajtottam a fejem, szerettem volna a kezét megcsókolni, de a nagy igyekezetemben az egyik kezemből kiesett a mankó, pokoli zajt csapott, s én is a földre estem volna, ha Ria nem kap el az utolsó pillanatban, fgy csak a karján kivarrott bór mintákat tudtam megcsókolni. Ugyanabban a ruhában volt, mint amiben először láttam. 22 Reggelig hánykolódtam az ágyban. Aztán még meg kellett várnom a délelőtti vizitet. A törzsorvos megveregette a vállamat — Egy kicsit sántítani fog, de az katonadolog. A fronton rosszabb — tette hozzá. Úgy látszik szerinte is megúsztam. Ria tizenegyre érkezett meg, taxival jött értem. Míg elhelyezkedtem a taxiban és elindult a taxaméter szómolószerkezete. bennem is elindult egy celluloid szalag, csak az enyémen számok helyett szavak futottak egymás után: Huszonkét éves vagyok. Most ülök először taxiban... Rengeteg dologról lekéstem Megsántultam ... Körösnek már volt rengeteg nője ... Nekem csak Irma asszony ... Demosthénes dadogott és a legnagyobb szánok lett belőle. Nekem is von hat gimnáziumom. Rengeteget fogok olvasni. Ha az ember erősen akarja, akármi lehet belől*. Rióhoz megyek lakni. Még semmiről sem késtem le. Ez olyon esemény, amely csok velem történik. Van a sorsomban valami rendkívüli... Valami... A taxaméter kilenc hetvenet mutatott Egy nagy sárga ház előtt áUturtk meg. A lift nem működött és én a botom és Ria segítségével kaposzkodtam fel az első emeletre. Útközben nem váltottunk egymássol egy szót se. Most, hogy kinyitotta az ajtót végre megszólalt — Megérkeztünk. A tágas szoba egyébként olyan volt mint egy rendetlen múzeum. Hyet még sohasem láttam. A falokot elborították a keretnélküli különös képek. Egy kovácsoltvas, hosszú asztalon konyakos poharak és cigarettacsikkek hevertek nagy összevisszaságban könyvek és elmosat-