Új Szó, 1968. március (21. évfolyam, 60-90. szám)

1968-03-08 / 67. szám, péntek

Észak-Amerikában talán a mexikói nagyvárosok fényei a legvakítóbbak. Több mint 40 évvel ezelőtt már Mdjakovszkij felfigyelt rá, hogy Mexikóban sokkal több a villanylámpa, mint New Yorkban és Párizsban. A mexikói főváros ma is villany- és neonfényáradatban úszik, és 360 ezer személyautó fényszórói űzik el az éji sötétséget. Különféle színek játéka a város képe. Az utca fényei egyaránt világítanak gazdagoknak és szegényeknek. Mexikóban nem található New York-i Haarlem, sem Los AnTerjengő benzinszag és olajfáklyák jelzik, hogy Posa Ricához közeledünk. A fölösleges gázt helyben elégetik. Reggelfelé egy pálmasor mögött elérjük az olajkutat. A város kellős közepén voltl — A lelőhely a fúrás helyétől 400 méterre terül el, a város közepén, közvetlenül a városháza alatt. Ferde kutat fúrtunk, hogy ne tegyünk kárt az épületben — világosít fel Leonardo Amador művezető. Azt is megtudtuk, hogy éppen itt, Posa Ricában vették fel a kapcsolatot a mexikói és a szovjet olajipari szakemberek. orsi geles-i gettó. A mexikói gazdagok szinte menekülnek a fénytől: fényűző vendéglők, kaszinók és kabarék félhomályában töltik idejüket. A mexikói kisember viszont mindenütt felbukkan. Ott álldogál a 129 fővárosi mozi valamelyikének pénztáránál vagy a San Juan de Letran üzleti negyedében. Ott áll ezüsttel átszőtt fekete ruhájában, gitárral a mellén a Garibaldi-téren. Ö a mariacho — népi románcok előadója, esküvők, keresztelők elmaradhatatlan fizetett vendége, ö a lapárus, sorsjegyárus, cipőtisztító, éjszakai idegenvezető. Ö az, aki mindig és mindenütt kéznél van, aki dolgozik. Szinte valamennyi mexikói ereiben Indián vér kering, a lakosságnak csak 14 százaléka kreol. A mexikóiak büszkék, hiúak, s nem szeretik északi szomszédjukat. Mexikó ősi palotáinak és székesegyházainak „suttogó kövei", a modern múzeumok és képtárak a nép nehéz történelmi útjáról tanúskodnak. A kegyetlen spanyol hódításról, a polgári forradalmakról, a külföldi beavatkozásról. Az ország területe felét elvesztette (az Egyesült Államoké lett), de megvédte függetlenségét, s erre büszkék a mexikóiak. A spanyol hódítók, akik azt hitték, civilizációt visznek az Újvilágba, csak bámultak, amikor látták, hogy óriási piramisokat és templomokat találtak a mexikóiaknál, akiknek saját írásuk, naptáruk és jól szervezett városaik voltak. Az azték törzs 70 ezer házból álló fővárosának 300 ezer lakosa volt. Ez a város, amelyet a feltevések szerint 1325-ben alapítottak, a mai Mexiko. A legenda szerint az aztékok istenük szavára hallgatva ott alapították a várost, ahol egy kaktuszon ülő, karmai között mérgeskígyót tartó sast pillantottak meg. Ez egy erdőben volt, melynek helyén a mai Chapultepec park terül el. Azóta sas és kígyó díszíti Mexikó címerét. A mai Mexiko nagy gyárváí'os. Kiszámították, hogy naponta mintegy 600 tonna ipari hulladék, égési termék stb. hull a városra. Fekete arany Rodolfo Dominguez, az olajbányászat 34 éves vezetőjének irodájában folytatjuk beszélgetésünket. — Posa Ricában van Mexikó legnagyobb kőolajlelőhelye. Itt bányásszák az ország kőolajkitermelésének a 40 százalékát — avat be Dominguez. — Rajta kívül északon van kőolaj vidékünk Tampico város körül, a másik meg délen Coatzacoalcos vidékén. A Posa Rica-l olajvidéken mintegy kétezer olajkút működik, nyolcezer munkást foglalkoztatunk. Olajunkat a mexikói, salamancai és tampicói finomító dolgozza fel. A PEMEX a mexikói nép szülöttje. Harminc évvel ezelőtt amerikai és angol olajipari vállalatok államosításával jött létre nemzeti vállalatként, s neve a mexikói olaj elnevezés rövidítéséből keletkezett. Magas rangú kormánytisztviselőkből álló igazgatótanács vezeti. Elnöke a nemzeti ásványkincsek minisztere, allenöke p pénz- és hitelügyi miniszter. A PEMEX ügyét különösen szívén viseli Diaz Ordas köztársasági elnök. Az állami kézben levő kőolajipar a költségvetési bevételek 12 százalékát adja. A kitermelt kőolaj 80 százaléka az ország szükségletét szolgálja, 20 százalékát exportálják. A PEMEX naponta két és fél millió peso jövedelemhez juttatja az államot. A munkásság csoportjai között az olajipari munkások kapják a legmagasabb bért. A PEMEX szakosított iskolákat, kórházakat, lakásokat épít alkalmazottainak, akiktől nagy fegyelmezettséSzáz évvel ezelőtt Mexikó keleti partvidékén, amelyet Posa Ricának (gazdag lagúnánakj neveztek, kőolajra bukkantak. Az olajkutak fúrását azonban csak 1907-ben kezdték el. Posa Rica országúton 300 kilométerre van Mexikótól. Utunk a magasban kukoricaföldek fölött vezet. Aztán eltűnünk a hegyek között; köd és eső fogad. Egymást követő éles kanyarok, emelkedés és ereszkedés után narancs- és pálmaligetben, trópusi fák között találjuk magunkat. get követel. A kőolajkutaknál három műszakban dolgoznak. Posa Ricában egyébként láttuk az éjjeli műszak munkásainak nappali labdarúgó-mérkőzését. A PEMEX most még nagyobb célt tűzött maga elé: az olajipar alapján fejleszteni kívánja az állami vegyipart, főként a műanyag- és trágyagyártást. Az óceán mostohagyermekei A La Paz gőzös enyhén himbálózva kötött ki California félszigeten. A messzeségben a kopár mészkőhegyek egybeolvadnak a csodálatos kék égbolttal. Az öböl türkizkék víztükre és a szokatlan csend — ez mind együttvéve sajátos varázst kölcsönöz a tájnak. Évszázadokkal ezelőtt a spanyol felfedezők nevezték el e vidéket La Paznak, a béke honának. Most is így hívják ezt az örökké napsütötte aszfaltozott partmenti várost. Csak repülőgéppel vagy hajóval juthat ide az ember. Ez Alsó-California központja. Gomolygó porfelleget hagyva magunk mögött autónkon Todos Santos településre tartunk. Útközben csupasz fák és óriáskaktuszok fogadnak. Az üt közelében deszkakalyibák. Sehol egy lélek. Végre oázisként feltűnik Todos Santos. Alacsony házikók, a főtéren kék kistemplom. Egy törpe vendégfogadó is található. Egy ráncos képű, éltesebb mexikóival találkozunk. Ilyen lehetett Tamás bátya ... Egyet s mást megtudunk tőle a falubeliek életéről. Látástól vakulásig robotolnak keskeny földsávjaikon, zöldséget termesztenek. A termést aztán továbbadják a viszonteladónak vagy maguk viszik be La Pažba. — Miért nem halásznák, hisz itt van egy kőhajításnyira az óceán? — kérdezzük. — Tudják, senores, — válaszolja kesernyés mosollyal, túl naivnak találva kérdésünket, — ilyen veszélyes tengeren masszív bárkák és jó erős hálók kellenek az igazi halászathoz. Meg aztán valamiben tárolni is kell a halat, a város messze van innen. Nézzenek körül, meggyőződhetnek róla. Alsó-California (Aja California Sur) gazdag föld, csak kincsét nehezen lehet megszerezni. Minden talpalatnyi földért meg kell küzdeni. La Paztól északnyugatra Válle San ío-völgyben keletkezett Santo Domingo település. Körülötte hatalmas zöldség-, gyümölcsés citrusültetvények. ígéret földje lett, amióta vizet találtak itt. Tavaly a nyugati partvidéken felépült San Carlos kikötő. Santo Domingőn keresztül országút fogja összekötni La Pazzal. Nem is olyan messze Herrero Negro vidékén hatalmas sókészletre bukkantak, amelynek kiaknázásával egy mexikói—amerikai vegyestársaság foglalkozik. Tavaly már hárommillió tonna sót bányásztak, de az ország ebből semmit sem látott, mert az Egyesült Államokba és Japánba exportálták. A vidék fő kincse mégis csak az óceán, ám a szövetkezetekbe tömörült halászoknak nincs megfelelő halászflottája és feldolgozó üzemei. Távozáskor Francisco King, a. La Paz-i kis rádióállomás tulajdonosa így ecsetelte előttünk a vidék jövőjét: — Egyetértek azzal, hogy nagy jövő vár e területre. Am konzervgyárak, hűtőberendezések építéséhez, modern hajók beszerzéséhez nagy befektetések kellenek, s ez kockázattal jár. A haszon viszont majd csak évek múlva jelentkezik. Ezért inkább a kereskedelembe és új szállodák építésébe fektetjük pénzüket. Az amerikaiaknak meg előnyös, hogy vizeinken halásszanak. Hát ilyen problémáink vannak. Olyan ez, mint egy bűvkör, amelyből nincs kiút." V. DOLGOV ÉS V. SZILANTYEV MEXIKÓI RIPORTJA Hajónk Basrából Alexandriába tartott. A Perzsa-öböl bejáratánál eltörött a hajócsavar, és Doha kikötőnél le kellett horgonyoznunk. Élve a váratlan alkalommal partra szálltam, és bebarangoltam Qatar sejkség fővárosának utcáit. Doha egyik központi utcája a Sharia al Kahraba, azaz a Villamosság utcája nevet viseli Még tíz óra sincs, de az utcát szegélyező akácok árnyéka sem hűsít. Árnyékban is 32 fok meleget mutat a hőmérő. Olvadozik az aszfalt, még elviselhetetlenebbé teszi a levegőt Elvétve tűnnek fel vásárlók az egyés kétemeletes házakban levő üzletekben és bodegákban Az öbölben rothadó moszatok bűze az aszfaltgőzzel elegyedve terjeng a levegőben. A Villamosság utcájától pár lépés a kormánypalota. Az árbocon Qatar zászalaja leng. barnásfehér, cikcakkos szegélyű vászon, közepén „Aladin mesebeli lámpájával". Kétszáz méterre a kormánypalotátől az „Igazságügy-minisztérium" fehér épülete. Kapubejárata fölött hatalmas betűkkel angolul „in" áll, majd apróbb arab betűkkel „duhul", azaz bejárat. Qatar ugyanis brit védnökség. S bár hivatalosan a sejkség ura Ahmed bin Ali al-Thani sejk, a végső szó minden döntésben a brit politikai . megbízottat illeti meg. Ki az úr? A pokoli hőség elől oltalmat keresve betértem egy kávézóba. A tulajdonos elém tett a zöld linoleumos asztalra egy üveg limonádét, elvette a pénzt, aztán eltávozott. A kávézó közepén ülő fiúcska felkelt, rángatni kezdett egy madzagot, amelynek vége a mennyezetre illesztett, lengő gyékényhez volt kötve. Olcsó és kezdetleges ventilláció. A falakon Coca-Cola és PepsiCola reklámok. Figyelmemet azonban egy kék munkaruhás férfi kötötte le. Overallján három betű díszelgett: Q. P. C. Megkérdeztem, mit jelent. — Qatar Petroleum Company — válaszolta. A társaságról később megtudtam, hogy 1935-ben hosszú időre — egészen 2010-ig koncessziót kapott az olajmezők kiaknázására. A társaság kötelezte magát, hogy jövedelmét megfelezi Qatarral, ám nem tartja be a megállapodást. A részvényesek évente 114 százalékos osztalékhoz jutnak. Qatar évente mintegy 50 millió dollárt kap „fekete aranyáért" a nyugati olajkirályoktól. Szép összeg, de kinek van haszna belőle? Feléi — „törvényes alapon" — a sejk és családja vágja zsebre. Másik, tetemes része a helybéli üzérek zsebébe vándorol. Bizonyos részét „fejlesztési tervekre" használják fel, csak az eredmény nem látható. Qatarnak máig sincs valamirevaló nemzeti vállalata. Utakat, műhelyeket, vízsótalanítókat csak akkor építenek, ha a társaság érdekei úgy kívánják. Aki nem ismeri belülről a sejkség viszonyalt, kívülről egészen másként látja a helyzetet. Hogyisne. Hisz itt a nemzeti jövedelemnek egy lakosra jutó átlagos része 1600 dollárt E tekintetben Qatar világméretben Kuwait után mindjárt a második helyen áll, megelőzve az Egyesült Államokat és más fejlett tőkésországokat. Ennek ellenére a parasztok nyomorognak. A beduinok tépett rongysátraikban háziállataikkal együtt alszanak, kezdetleges kapával művelik meg a földet. Az olajipari munkások nem alapíthatnak szakszervezetet, nincs sztrájkjoguk. A nacionalista hazafiakat beböi;önözték vagy száműzték. A gatari sejk viszont úgy él, mint a paradicsomban. Csak a hagyományos téli gazella- és túzokvadászatra kétmillió dollárt költi A sejk környezetének tagjai és az olajtársaság bizalmi emberei fényűző villákban laknak és luxuskocsikat tartanak. A nép úgy is emlegeti a sejket: „rabib", azaz a társaság kitartottja. Kalózok és rabszolgák A szökőkutas téren keresztül a tenger felé tartok. A sekély öbölben könnyű kis halászcsónakok és vitorlások ringanak. Az egyik csónakos vállalkozott, hogy elvisz magával a tengerre, s majd visszaszállít Dohába. Északkelet felé tartunk. Vitorlásunknak félelmetes neve van — Dzsurdzsur, azaz Cápa. Személyzete: Ali al-Huszani kapitány és néger szolgája, Abu, valamint tíz gyöngyhalász. — Al-Zahira tengerparti faluból származunk, a mi életünk ősidők óta összeforrott a tengerrel — meséli Ali kapitány. — Azelőtt 15 gyöngyhalász, két utasszállító vitorlásunk és öt halászhajónk volt. Must sokan hátat fordítottak a tengernek és inkább az olajiparban helyezkedtek el. Kíváncsian fürkészem a híres ománi tengeri rablók utbdát. Talpig érő bő fehér inget, vállán „aba" köpenyt, fején fehér leplet visel. Abu közben kávét főz. Abu rabszolga. Még Ali apja vásárolta rabszolgapiacon a Baraimi oázisban, ahol titokban még ma is évente 70 ezer szudáni és közép-afrikai rabszolga cserél gazdát. Bár 1952-ben hivatalosan Qatarban is eltörölték a rabszolgaságot, valójában még ma is fennáll. A rabszolgák helyzete semmit sem változott. A helyi hatalmasok maguk is rabszolgákat tartanak, így eltűrik a rabszolga-kereskedelmet. Bárki vehet magának rabszolgát, — ha van 350 angol fontja. Tovább szeljük a hullámokat. Abu közben elkészítette a kávét. Illatos fűcsomőval dugaszolja el a hatalmas réz kávéfőzőt Aztán leszűri és porcelán csészékbe tölti a kávét. Találkozunk a British Lance tartályhajóval, aztán fél óra múlva lehorgonyzunk. Alattunk 15 láb mély a víz. Az egyik gyöngyhalász megvizsgálja a tenger fenekét. Nem is hinnénk, hogy ezek a gyöngyhalászok — napbarnított testű szikár férfiak alig húszévesek. A tenger mélye kiszívja életerejüket. Az örökös alámerüléstől szemük gyulladt, gennyes. Oldalukon bőrtokban az elmaradhatatlan tőr. Csónakba szállnak és oda eveznek, ahol társuk felbukkant. Egymást váltják. A kagylókat kosárba hajigálják, s úgy hozzák fel. Amióta a japán Mikimoto felfedezte a mesterséges gyöngy előállításának titkát, a Perzsa-öböl gyöngyhalászainak is bealkonyodott. Ma már inkább hagyománytiszteletből űzik a régi foglalkozást. Estére visszatérünk Dohába. A szökőkút mellett egy foltozott abás beduin vezette tevéjét. A tevén a beduin lefátyolozott asszonya ült. Talán szerencsét próbálni jöttek? A beduin megcsodálta a luxusautókat és elbámészkodott. Talán gyér növényzete ellenére is sivatagi délibábnak nézte a nagyvárost? O. GERASZIMOV QATAR

I ÚTIJEGYZETE