Új Szó, 1968. március (21. évfolyam, 60-90. szám)

1968-03-07 / 66. szám, csütörtök

ÉS MÉGIS SIKERÜLT NÉGY ÉVE LEHET annak, hogy Takács Géza zootechnikussal meg Brezina János üzemgazdásszal beszélgettünk a dunaújfalusi szövetkezet (Bratislava-vidéki járás) helyzetéről. Annak idején a két szakember nem igen dicsekedhetett az eredményekkel. A munkaegység értéke éveken át jóval 20 koronán alul volt. Akkor még úgy látták, hogy az ő szövetkezetükben vajmi kevés a remény a jobb eredményekre. Az Idei évzáró taggyűlésekre ezekkel a gondokkal a fejemben állítottam be. Az elnöki beszámolóból ítélve azt hittem, hogy azóta sem sokat változott a helyzetük. Kiss Jenő elnök a száraz esztendőt, a tagság nemtörődömségét panaszolta el. Ha jobban takarékoskodnak, több lehetett volna a bevétel. A kertészet 180 ezer koronával termelt kevesebbet a vártnál. Hoboth József agronómus meg ls jegyezte, hogy nem igen érdemelték meg a kiosztott részesedést. Később Brezina János közgaz'dász beszámolójából kiderült, hogy a bajok ellenére is a szövetkezet több mint egymillió koronával túlteljesítette a tervezett bevételt. A munkaegység értéke a természetbenivel együtt 30 koronára rúgott. És az is mond valamit, hogy a gazdaságnak másfélmillió korona tartalékalapja van, s ezután már nem szorul kölcsönre. A TAGSÁG mégis csak Jól dolgozott, és megérdemelte a szép jövedelmet. Kétségtelen viszont az is, hogy a veszteségek elkerülésével a pénz még több lehetett volna. — A paprikánk olyan szép volt, hogy Szencen tányéron mutogatták — mondta Csenkey Adél, a kertészeti csoport tagja. — A baj viszont ott kezdődött, hogy a traktorosok nem szállították el idejében a termést. Szó szót követett, ám nem derült kl világosan, hogy az idejében küldött traktorosok fecsérelték-e el az Időt, vagy valóban rosszak voltak a gépek. •

rAz érintettek a vitából arra is következtethettek, hogy megkárosították a tagságot. Ezért helyénvaló a határozat! javaslatnak az a kitétele, hogy a jövőben a munkából igazolatlanul kimaradókat, a mulasztás arányában prémium-levonással büntetik. Vannak más bajok is. Először is a takarmányalap hiányos. Akárcsak a múltban, ennek biztosítása még ma is gondot okoz. A fejőstehenek számára nem tudják előteremteni a kellő mennyiségű évelő takarmányokat. Hiába jó a tehénállomány, a fehérjetartalmú ta* karmányhiány korlátozza a tejtermelést. Igaz, amint moindják, „kényes" talajukban kockázatos a lucerna telepítése. A drága mag már többször kárba veszett. Egy táblában az idén megpróbálják takarmánynövény nélkül telepíteni a lucernát, hátha jobban sikerül. S hogy több magot nyerjenek, a falu méheivel segítik elő a tökéletesebb beporzást. A DUNAÜJFALUSIAK más téren is keresik a gazdaságosabb termelési lehetőségeket. Itt van péudául a szemes kukorica, csak 27,56 mázsát termett hektáronként. A kevesebb munkát Igénylő tavaszi árpa viszont 35,33 mázsát és a búza 32,25 mázsát. Ezért csökkentik egyharmadával a kukorica vetésterületét. Igazuk van, ha kisebb befektetéssel nagyobb terméshozamot érhetnek el. Még több olyan hibát lehetne említeni, amelyek csökkentették a bevételt. Ezek ellenére mégis sikerült a közöst felhozni az élenjárók sorába. Sokat segített a szövetkezeten, hogy a kiemelt termékek hozama a háromévi átlagnál nagyobb volt, amiért 338 000 korona különbözeti pótlék, illetve prémium járt. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szövetkezet csupán ennek köszönheti az eddig elért legmagasabb munkaegységet. Az általános termelésnövekedés az alapja a fellendülésnek. Remény van rá, hogy a gazdaság a jövőben még nagyobb jövedelemre tesz szert, mint tavaly. Igaz, Brezina János közgazdász a tavalyinál kevesebb bevételt tervezett, de valóságban mégis többre számítanak. Hogy miért? Más kárán tanul az okos, tartja a közmondás. Amint tudjuk a dunaújfalusiaknál ez fordítva volt. Drága tandíjat fizettek. Hacsak azt a veszteséget sikerül elkerülniük, ami a kertészetben volt, több mint két koronával növekedhet a munkaegység értéke. A jövőre nézve a szövetkezet határában elkészült az öntöző berendezés, a földek 90 százalékát termékenyebbé tehetik. BEFEJEZÉSKÉNT még érdemes megemlíteni, hogy bár a vezetők gyakran bírálták a tagok felületes munkáját, ennek ellenére bíznak bennük. Az is Igaz, hogy a szövetkezet tagjai még nagyobb odaadással végzik majd munkájukat, ha azt tapasztalják, hogy ennek maguk látják a hasznát. Ami szintén fontos, a tagság is bízik a vezetőségben. Megválasztásukkor az egyik szomszédom megjegyezte: — Mind a két karomat feltartanám. Azt akarta a megjegyzéssel kifejezni, hogy ha a vezetőknek sikerült ennyire fölemelni a szövetkezetet, még többre is képesek. Bennem meg azt a gondolatot váltotta kl, hogy a dunaújfalusiak elérték azt, amiben négy évvel ezelőtt még a vezetők sem bíztak. BENYUS JÓZSEF IIIIIIIIII1I1IIIIIIHII A bratislavai Agrokémiai Kutatóintézetben jelenleg is számos rovarirtószer kikísérletezésén dolgoznak. A káros rovarok ellen hatásos védószernek mutatkozik az a készítmény, amelynek előállításán Jozef Macko mérnők dolgozik. Képünkön a kutató, Anna Fodreková laboránsnő társaságában. (Bakala felv. — CTK) Üllllilllllllllllllllllllllllll CL Aô^anyňäô^LÔntä Várkonyban vagyunk, a dunaszerdahelyi járás egyik falujában. Az utcán csípős szél nyargalászik. Szállingózik a hó. A duzzadt, kövér pelyhek fehér takaróként ülepednek meg az Amadékastély tetején. A falu közepén pipiskedő kultúrház ajtaja percenként nyílik, csukódik. Bent langyos meleg fogadja az érkezőket. A sarokban gubbasztó óriási vaskályha nekipirosodva ontja magából a meleget. Szemközt a tágas, kicsinosított színpad. Az aláfutó piros drapérián szembeötlő óriási betűk azt mondják: Üdvözöljük a nemzetközi nőnapot. A sorok alatt hatalmas hóvirág. Természetesen papírból. Hol is teremne ekkora virág. A széksorokban többnyire asszonyok, lányok, nagykendős nénik, bundából kibontakozó menyecskék, miniszoknyában kacérkodó fiatal lányok. Férfiak? Bizony kevesen vannak. No, de nem baj. Fontos az, hogy itt vannak a falu és a szövetkezet vezetői. A tréfa és a jókedv sem rekedt az ajtón kívül. Amikor megkérdezem a hozzám legközelebb álló férfit, hogy igazában mire is készülnek, ilyen választ kapok: — Mit gondol, mire? A szó szót követ. Valaki jó hangosan megjegyzi: — Asszonyköszöntő lesz... Hát, ha így van, legyen. Ezért még maradhatok ... Lassan elcsendesedik a zsibongás. A várkonyi asszonyok csendben hallgatják a köszöntő szavakat. Jólesik nekik, hogy így megemlékeznek róluk. Az Ilyesmi Várkonyban sem volt mindig szokás ... Hát még amikor a legkisebbek, az iskolások lépnek a színre, hogy köszöntsék anyukát, nagymamát és a sok-sok nénit. Bizony mondom, megfényesednek a tekintetek. A nénik között akadnak olyanok is, akik — habár egy kicsit restelkedve is — zsebkendőért nyúlnak. Az öröm, a meghatottság is fakaszthat könnyet... Az ünnepeltek többsége a szövetkezetben dolgozik. Az elnök, milyen szépen, talpraesetten szól hozzájuk. Nem cikornyázza a szót, nem törekszik ünnepélyességre, mintha csak a várkonyi széles nagy határban beszélgetnének, hogy az asszonyok nélkül nem is igen tudnának mihez kezdeni, részben az ő érdemük is, hogy szövetkezetünknek ma már jó neve van a járásban. A szorgalonp, a helytállás a szövetkezet gazdasági előrehaladásában és a tagok jutalomrészesedésében tükröződik vissza a legjobban. A tervezett húsz helyett huszonöt korona jutott például a munkaegységekre. A tagok átlagos évi jövedelme ma már eléri a huszonkétezer koronát. Itt vannak példának okáért a kertészet asszonyai. A legtöbb nő a kertészetben dolgozik. A kertész szerint — aki szintén itt ül közöttünk — asszonykéz nélkül igazi kertészetet el sem lehet képzelni. Hát még ott, ahol, mint náluk virágokat is nevelnek. A csoport asszonyai tavaly ts derekas munkát végeztek. A közös vezetői háromszázezer korona bevételt terveztek a kertészetből. Az aszszonyok kijelentették, hogy föle is lesz annak a pénznek. Es igazuk lett: közel ötvennégyezer koronát ért az ígéretük. Vagy a fejőnők: Bagi Imréné, Pósa Sarolta és Fekete Ilona, ök hárman például a múlt esztendőben ötezer liter tejet fejtek terven felül. Jólesett az elismerő szó. Persze, hogy jól, és az a kis ajándék is, amivel a szövetkezet vezetői meglepték az asszonyokat. Egy dobozka édesség, egy cserép virág ... Es a virágokat a szövetkezet üvegházában nevelgették, erre a napra. Meglepetésnek, köszöntőnek a dolgos várkonyi asszonyoknak. De hogy ne felejtsem el, volt ott még egyéb is. Egy vaskos könyv. Aranykönyv a neve. Ebbe írták bele azoknak az asszonyoknak a nevét, akik szorgalmukkal kitűntek. Nem volt ez parádésan megrendezett ünnepség. Epp ez tette közvetlenné, meleggé, bensőségessé és talán ünnepélyessé ts a várkonyiak asszonyköszöntőjét. SZARKA ISTVÁN ( ( Monoízlóy Dezíő: 31 ' - Tudod, mit mondott Gergely? — Azt, hogy nem bízik benned. — Hülye — csak ennyit válaszolt rá, pedig azt hittem ö is éppen úgy felháborodik, mint én. — Ho akarod, többet nem állok vele szóba. — Ezt nem akarom. Ria hozzáállását nemesnek és nagyvonalúnak minősítettem és Gergely nagyot zuhant a szememben. Ria azonban egyenesen a pártját fogta. — Mindent leegyszerűsít és vulgarizál — heveskedtem. — De hisz abban, amit mond. — Igen úgy, ahogy a hitoktatónk akarta, hogy a jóistenben higgyünk, dehát okkor minek volt az egész francia felvilágosodás, azóta nem lehet semmiben maradéktalanul hinni... — A szerelemben sem? — Az más — megint kigyúltak bennem azok a boldogító lámpák, amelyek fényessé tették körülöttem a világot. Néha azon vettem észre magam, hogy szinte szemtelenül bámulok az emberekre. Érdekelni kezdett az életük, a tekintetük, még az is, hogy mit visznek a kosarukban. Ria előtt a házasság gondolatát is felvetettem, de ő úgyanúgy kitért, mint Gergely a hasznosíthatóság kérdésében. — Majd. — Tudom, hogy semmi se vagyok, de... — Nem azért, de most háború van, majd... de ne beszéljünk erről, inkább táncoljunk. - Feltette az egyik kedvenc francia lemezét a Parle rfamour-t, Lucien Boyer énekelte. — Kár, hogy nem tud franciául. — Kicsoda? — kérdeztem, de rögtön rájöttem, hogy rólam van szó. Ria néha magázott, azt mondta, hogy olyankor, ha nagyon szeret. Ezt nem egészen értettem, de ő azt állította, hogy a szüleik is magázták egymást. Legalábbis az apja így mesélte neki. Az anyját ugyanis nem ismerte, még a gyerekágyban meghalt. — A háború után hozzám jössz? — Nem baj, hogy nem te voltál az első férfi az életemben? — Nem — mondtam — csak az a fontos, ami most van, — de titokban azért összeszorult a szívem, heves féltékenységet éreztem Ria múltja iránt. — Igazad van, tényleg jobb, hogy nem te voltál az első, így legalább biztosan tudom, hogy szeretlek, van kivel összehasonlítsalak. — Ne hasonlítsál kérlek senkivel össze — pedig szerettem volna, ha mindent elmond magáról, az idegen férfiakról is. Ha elmondaná, talón megszűnne fájni. Közben a táncra is erősen kellett figyelnem, sántikáló lábammal bizony nehezen ment. — Nehéz velem táncolni, ugye? — Egyáltalán nem. — Csak azért táncolsz, hogy ... Ria mutatóujját a szájam elé tette. — Hallgass... Halgasd a lemezt — búgó mély hangjával együtt énekelt a lemezzel. Már egészen közel táncoltunk az ágyhoz, most mindjárt átölelem, de hirtelen Ria elkomorodott, hosszasan, szinte riadtan nézett rám. — Ha bármi történne velem ... Engem is volami állati félelem kerített a hatalmába, mintha a sakktábla fölött riasztgató hangszórók egyszerre vonítottak volna fel bennem. — Semmi se történhet veled — kiáltottam eszelősen. — De ha mégis ... — Ria mondd meg azonnal mit csináltok .., Meg akarjátok változtatni a világot, te és Gergely!... A repülőgépek és a tankok elé akartok állni? Hát nem a boldogság a legfontosabb, nem az, hogy szeretjük egymást? — Hiszen éppen arról van szó. Ha az ember boldog, mindenkire gondol ... Elhallgattam, én is pontosan ezt éreztem. — De akkor legalább engem is avassatok be, együtt,.. Hát nem érted, az mégiscsak más. — Majd beszélek Gergellyel . .. — Miért, tőle függ? — Tőle is ... Az utcán felbőgtek a szirénák. Bárcsak ránk dőlne a ház, akkor legalább együtt maradnánk, együtt a kövek alatt. A félelmet ezentúl nem tudtam kiszűrni az örömömből, teljesen összekeveredett vele. Reszketve örültem. Megpróbáltam az eddigi életem titkához folyamodni, ahhoz, hogy milliomos vagyok, csak az idő reteszét kell kinyitni, de ez se használt. Tudtam, ba Riát elveszítem, minden értelmetlenné válik. Ria pedig a jelenben él, konkrétan és megfoghatóan, s éppen ezért elveszíthetően, abban a jelenben, amelyben egyre inkább elszaporodtak a tiltó és felszólító hirdetmények, a megtorló intézkedések és a szőnyegbombázások. A saját boldogságom csapdájába estem. A QPR sáv általánossága sem segített többé. A bombakráterek között sarjadó élettel is hiába biztattam magam, volt egy sebezhető pont, amelyen nem tudtam átlépni, és ez a sebezhető pont mindig ott fenyegetett, ahová Ria lépett. Erről a félelmes és valóságos pontról a múltba se tudtam visszamenekülni. Gergely közbeszólt — egyszerre csak egy történik. És az az egyetlen egy Riát fenyegette. Ha azt olvastam az újságban, hogy Szófiából elhurcolták a zsidókat, Ria is ott menetelt a szerencsétlenek között. Pedig nem is volt bolgár és nem is volt zsidó. Elővettem újra a Tatárjárást. Valahogy így gondolkoztam. A rémségek ellen nem védenek a tündérmesék. A rémségek elöl egy elképzelt rémségbe kell kapaszkodni. Ott is borzalmak történnek és a valóságban is. Ha az elképzel32 tet élem, megváltom magam az igazitól. Átélem és tudom, hogy úgyse igaz. Becsukom a könyvet és vége. Egyetlen szóval megállítom a tatárhadakat. Volt. Most már nincs. És nem is kell minden szörnyűséget felsorolni, végigtapintani, elég .egy ilyen általános sóhajtás: „A többi egyházakban pedig annyi bűnt követtek el a nőkön, hogy jobb elhallgatni, nehogy az embereket a legnagyobb gonoszságokra oktassuk". De nem lehetett semmit sem elhallgatni, ha Ria is azok között volt, akiket elhurcoltak. Kénytelen voltam a jelent tanulmányozni, újsághírestől és statáriumostól. Minden újságlapra esett egy bomba, összedőlt egy templom, vagy egy képtár. Egyszerűen meg kellene fejteni a háború lélektanát, rájönni, hogy miért van és mit lehetne tenni ellene, úgy, ahogy azt a tatárjárásról író pap tette: „Én, hogy életöket lássam s az előkelők közül néhányat megismerjek, hogy kitanuljam, nem mutatkozék-e valami út-mód a megváltásra, gyakran járok hozzájuk az én kenézemmel". De erre sem volt idő, a bombák túl gyorsan hullottak, összezsugorodtak a sávok, most már akármilyen messzire esett egy bomba, mindig a közelemben éreztem a légnyomást. Elpusztult a müncheni Pinakothéka, a Képtár, amelyben Rafael, Tizian, MuriUo, Rubens, Dürer és Holbein festményei kaptak helyet. De engem nem is az izgatott, mi lett a világhírű képekkel, hanem Ria ecsetje jelent meg a szemem előtt, mintha arra zuhant volna a képtár. Tulajdonképpen miért nem fest, miért mászkál el mellőlem? — Ahelyett, hogy festene — próbálkoztam szemrehányóan. — Minek fessek? — Azért, mert ez a hivatásod. — Most fessek, amikor elpusztultak a Rubens és Rafael képek?... Különben is úgy látszik, nem vagyok elég tehetséges, talán akkor lenne bennem annyi monománia, hogy csak erre az egyre gondoljak... (Folytatjuk)