Új Szó, 1968. március (21. évfolyam, 60-90. szám)

1968-03-03 / 62. szám, vasárnap

„Teremtsük meg a bizalom légkörét, amelyben minden kommunista kifejezésre juttathatja nézetét. E nélkül nem éledhet fel bennünik az együttmunkálkodás érzete, a felelősségérzet mindazért, ami a pártban történik..." (175 érdemes, háború előtti párttag leveléből, amelyet ALEXANDER DUBCEK elvtárshoz, a CSKP Központi Bizottsága első titkárához intéztek.) A

bizalomra bizalommal és bizakodással válaszoltak az idős kommunisták. Amint megválasztották Dubček elvtársat pártunk első titkárévá, azonnal megszólaltak. Kérésük, Intelmük valóban az új légkörről tanúskodik, mely január óta áthatja egész társadalmunkat. Az Idős elvtársak tudják a legjobban, akik ismerik a múltat és a mát, mit jelent az, amikor elkendőzzük a hibáikat, s a tárgyilagos bírálat és a következmények azonnali levonása helyett újabb és újabb módosításokkal Igyekszünk szépítgetni a helyzeten. Ez a problémák megoldásának elodázását jelentette. Az Idős elvtársak tapasztalatból tudják, hogy az igazmondás, a bátor szókimondás mindig növelte a párt tekintélyét, fokozta a forradalmi lendületet, hitüikben erősítette a kommunistákat. A bolsevistákat épp az jellemezte, hogy kérlelhetetlenek voltak az ellenséggel szemben, de mindazokkal az elvtársakkal szemben is, akilk nem tudtak helytállni a mozgalmi harcokban. Akik nem teljesítették pártkötelezettségeiket, másokat küldtek a helyükre, hogy ne szenvedjen kárt a forradalmi lendület, ami az osztályellenség malmára hajtaná a vizet. A bolsevisták lelkülete ma sem lehet más, mint a múltban volt, s az utóbbi években mégis mások voltunk. Az idősebb elvtársak nemegyszer csóválhatták a fejüket, mi történt velünk, a fiatalabb kommunistákkal? A pártgyűléseken sokan és gyakran hallgattunk. Akik szót kértek, nem arról beszéltek, amire gondoltak. A „magánbeszélgetéseken" viszont annyi bíráló megjegyzés hangzott el, hogy mindegyik egy-egy napirendi pont tárgyát képezhette volna a taggyűlésen. Ez megalkuvás volt önmagunkkal szemben is, mert láttuk, nem tudjuk feltörni a kemény diót. Sok minden hiányzott ahhoz, hogy bátran egymás szemébe mondjuk az igazságot, kérlelhetetlenek legyünk a hibákkal, a hibák elkövetőivel szem-ben, s forradalmi lelkülettel harcoljunk mindazért, ami új, vagy ami újra újnak hat mozgalmi életünkben. Az idős elvtársak ezt a fogyatékosságot egyszerűen így jellemezték: A bizalom légköre, — amelyet nem mondhattunk a magunkénak. A Központi Bizottság önmagánál kezdte, hogy kiküszöbölte a párton belüli irányítás munkamódszereiben és munkastílusában tapasztalható fogyatékosságokat. Ez nem jelenti azt, hogy csak magát látta, amikor meghozta az egész országra kiható határozatát, melyet kedvezően fogadott dolgozó népünlr minden rétege és nemzetisége. A Központi Bizottság bennünket is látott, mert nem tűrhetjük tovább sorainkban a passzivitást, az érdektelenséget, a haladás mindennemű kerékkötőjét. Ezt a kezdeményező s mindnyájunkat serkentő lépést velünk együtt nagy örömmel fogadiák az idős elvtársak. Nagyobb felelősség, helytállás, ez az, amire szükségünk van. A párt nem Igazgatja a társadalmunkat, hanem vezeti. Kolder elvtárs, a CSKP Központi Bizottságának titkára legutóbbi tv-nyilatkozatában nyíltan leszögezte: a pártnak mindig tudnia kelil, mit érez a nép, mert tevékenységével csak így szolgálhatja a nép érdekeit. Az emberek nem tárgyai a politikának, — mondotta, — hanem a politika társalkotói. A hatalmi pozíció nem lehet privilégium egyesek kezében, hogy azzal domborítsák kl nagyságukat: uralkodok valaki felett A kommunista párt nem azért harcolt, hogy uralkodjon valaki felett, hanem uralomra juttassa a munkásosztályt, a dolgozó népet. Az, aki úgy érzi, hogy mégis uralkodik valaki felett, szent és sérthetetlennek tartja magát, felelősségre vonás nélkül dönthet életek, sorsok felett, mint ahogy évekkel ezelőtt, a személyi kultusz éveiben történt, elsősorban saját magában nyomorítja meg az embert lealacsonyítja mindazokat, akik úgy érzik, hogy valaki uralkodik felettük. Amikor ezt érzik, nem merik megmondani az igazat, nem merik kifejteni nézeteiket, mert tapasztalatból tudják, hogy az igazmondás „bumerángja" visszaüt. Nem csoda, hogy a hatalommal való viszszaélés évei után, mely nem egy tragédiát okozott, elburjánzott a passzivitás, az érdektelenség. A következetesen végre nem hajtott rehabilitációk után ugyan tágabb teret kapott a kezdeményezés, A bizalom légköre de Igen gyakran falra hányt borsóként hatottak az ésszerű javaslatok, mert egyesek nem tűrték meg, hogy mások „okosabban" gondolkodjanak helyettük. Sok helyen megmaradtak továbbra is a kiskirályok, vagyis azok, akik kiskirályoknak tartották magukat. Munkájukat, személyüket érő bírálatot a leggyakrabban úgy értelmezték, mintha a pártot, a rendszert bírálták volna. S nem tehettünk ellenük semmit. A bírálók nem voltaik a párt és a rendszer ellen, s inkább elhallgattak, minthogy „elveszítsék" a kenyerüket. Mert mi történt volna, ha igazmondás miatt valakit leváltanak? Aki leváltja az illetőt, jogtalanul cselekszik, igazságtalanságot követ el, de teliét minden esetben úgy tudja megindokolni vagy kollektiven megindokoltatni, hogy ő legyen az a kiváló személy, aki a köz érdekét védi. A személyi kultusz éveiben mennyi jogtalanság történt, igazságtalanul ítéltek el embereket, másokat „alapos vagy semmilyen gyanú" nélkül dobáltak ki munkahelyükről, öngyilkosságba vagy az öngyilkosság határáig kergették őket, s a törvénytelenségek végrehajtóinak. az élei és lélek roncsolóinak bármiképp is igyekezzenek embertelenségilket magyarázni — a mai napig sem görbült meg a hajuk szála. Akkor hogy vonhatnánk felelősségre a „kiskirályokat", akik kisebb méretben teltek megtorló intézkedéseket a személyüket érő bírálat miatt? P

asszivitást, érdektelenséget szült az a helyzet Is, amikor egy hivatal, vállalat, intézmény felelős beosztású funkcionáriusa kijelentette: a felvetett kérdések megvitatása nem tartozik ránk, — vagyis ne beszéljünk olyan problémákról, amelyek tisztázása ugyan nem tartozik rán/k, de nagyon is érint bennünket. Még kirívóbb eset: ne hánytorgassuk ezeket a kérdéseket, mert a mostani időszakban ártanánk ezzel a pártnak, aláásnánk a tekintélyét. A valóságban a fordítottja történt A hibák halmozódtak, de nem beszéltünk, nem beszélhettünk róluk, mert nem akartunk ártani a pártnak. Ebben az esetben, s oly sok más esetben a funkció döntött, és nem a józan ész, az érv. Es értelmiségi vonalon hányszor voltunk annak tanúi, hogy az elvi vitát adminisztratív Intézkedésekkel helyettesítették, mert a szűk látókörűek az érvek, a logika ellen neon tudtak másképp megküzdeni. Megszoktatták velünk, vagy magunkkal szoktattuk meg, bogy jobb hallgatni, nem beszélni arról, amiről beszélnünk kellett volna. Hogy a magunk vonalán maradjunk, fel kell még hoznunk, így volt a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban is: ne vitatkozzunk, ne beszéljünk erről, kedves barátaink, a párt intézi az ügyünket, már készül a haláruzat. Igazuk volt azoknak, akik így érveltek, de csak abban: a párl valóban felelősségteljesen látott hozzá a nem zetiségi kérdés megoldásában nagy és példamutató eredményeket összefoglaló s a problémát részletesen taglaló határo zal kidolgozásához. De miért nem beszélhetnénk vagy írhatnánk ezzel kapcsolatban, amikor nekünk is vannak megoldatlan problémáink? Mi, újságírók „örültünk", ha néha néha megjelentethettünk egy-egy írást arról, hogy miért nem tartják be itt és ott a kétnyelvűséget. vagy pedig: kötelességünk a nemzeti kultúra ápolása. Ha már kötelességünk a nemzeti kultúra ápolása, akkor miért nem Indítottunk el már évek óta vitát arról, hogy van-e magyar színházunk vagy nincsen?) Csak „vándorló" együttesünk van, amely bérbe vett színpadokon terjeszti a magyar kultúrát. Saját magunkat vádolom, mert nem mertünk, vagy ha mertünk is, ilyen vagy olyan nk miatt még sem mertük „hatékonyan" szóvá tenni ezt az iigyet, mintha megborzadtunk volna attól a gondolattól, ismerve a gazdasági helyzetet, honnan vegyünk most néhány milliót, hogy a kis vidéki városban székelő egyetlen magyar hivatásos színház tizenöt év után végre méltó otthont kapjon. Ez csak kis kérdés a kérdések tengerében. De ezt is ki kell mundani. inint ahogy sok minden mást ki kell mondanunk, amit évek hosszú során át magábafojtott az ember. Pártunk Központi Bizottságának januári ülése valóban szemnyitó új szellemet, új légkört teremtett. Amikor magánál kezdte az új szellem, az új légkör kialakítását, egyúttal a kötelességünkké tette, hogy önmaguknál folytassuk, mert a kezdet folytatást követel. Pártunk vezető szervének tagjai a központi pártlapban. a Rudé právoban sorra nyilatkoznak, a Hogyan tovább? — kérdést elemzik. Josef Smrkovský miniszter — pártunk régi tagja, rehabilitált elvtárs, — fejtegetésében külön leszögezte: „Nem feledkezhetünk meg a kisebbségről sem, rájuk is kell gondolnunk, hogy köztársaságunkban valóban otthon érezzék magukat." S az új szemlélet döntő jellemzőjévé avatják a következő szavai: „El kell távolítanunk mindazt, ami deformálta a szocializmust, ami megrontotta, a lelkeket, fájdalmat okozott s az embereket annyi hittől, lelkesedéstől fosztotta meg ..., hogy mi kommunisták becsülettel nézhessünk mindenki és saját magunk szemébe." Ez a döntő: becsülettel nézhessünk mindenki és saját magunk szemébe! I

tt már nem személyek közti ellentétről van szó, hanem elvünk, álláspontunk tisztaságáról. Az eddig megrögzött gyakorlat fékező erőként hatott, gúzsba kötötte az aktivitást, meghunyászkodást, érdektelenséget, passzivitást szült. Ez nem volt normális állapot, ennek nem lehetünk a hívei. Csak így értjük meg, hogy mit érezhettek pártunk régi, háború előtti tagjai, — akik a múltban nem voltak az Ilyen gyakorlathoz hozzászokva, — amikor megírták, aláírták a Dubček elvtárshoz intézett levelüket. Maguk is látták, hogy az idei év jól kezdődött számunkra, már az első januári napokban megtört a jég. S mi, fiatalabb kommunisták az idős elvtársakkal együtt ne csak mondjunk, hanem tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy munkánkkal, magatartásunkkal bizonyítsuk: felelősséget érzünk és vállalunk mindazért, ami a pártban történik, mert drága számunkra a szocializmus, a politika társalkotói vagyunk, és felelősségünk tudatában cselekedjünk. Csak így érhetjük el, hogy a szavakat tettek kövessék. PETRÖCI BÁLINT mm A fejlődő országok gazdasági növekedésének lehetőségei és korlátai A mai fejlődő országok a közelmúltban még az imperialista hatalmak gyarmatai és félgyarmatai voltak. Nyersanyagot és élelmiszert szállítottak, előnyös tőkebefektetés és áruértékesítés helyéül szolgáltak, fontos stratégiai területeknek bizonyultak. Ezeknek az országoknak többsége a háború után elszakadt a fejlett tőkésországoktól, s ma bizonyos fokú politikai önállósággal rendelkezik. A politikai önállóság azonban még nem jelent teljes politikai függetlenséget, mert ez jelentős mértékben függ a fejlődő országok gazdaságának mai állapotától, a világgazdaságban betöltött helyzetétől, a volt gyarmattartó és a többi tőkésállamokkal fenntartott kapcsolatoktól. Ma még erőteljesen megnyilvánulnak a hosszú gyarmati alárendeltség maradványai és áldatlan következményei, amelyek megpecsételik a fejlődő országok mai gazdasági arculatát és problémáik megoldásának lehetőségeit. A SZEGÉNYSÉG VILÁGA Ahhoz, hogy legalább némi elképzelésünk legyen a fejlődő országok gazdasági növekedésének feltételeiről, nézzünk néhány adatot: a világ lakosságának 10 százaléka rendelkezik ma a világjövedelem 60 százalékával, míg a világ lakosságának 60 százaléka a világjövedelemnek csak 10 százalékával rendelkezik. Más szóval, a mai világ tulajdonképpen két világból áll: a gazdagság világából és a szegénység világából. A fejlődő országokat magába foglaló szegénység világa tényleg szomorú képet nyújt: lakosainak jövedelme kevesebb mint Vio-ét képezi a világ fejlett része lakosai jövedelmének, kalóriafogyasztása pedig csak 400 kalóriával magasabb, mint az a határ, ahol az emberek éhen halnak. A fejlődő országok gazdasági növekedésének sok problémája van, ezek a problémák olyanynyira összefüggnek, hogy nehezen megoldható, bűvös kört képeznek. Említsünk meg néhányat a problémák közül. ELMARADOTT GAZDASÁGI SZERKEZET A fejlődő országok gazdasága még mindig a tőkés nemzetközi munkamegosztást tükrözi. Ezek az országok túlsúlyban még mindig élelmiszerek és nyersanyagok termelésére vannak berendezkedve, s a termékek — tekintettel a belső piac fejletlenségére — elsősorban exportra vannak szánva. A fejlett országoktól eltérően a fejlődő országoknak nyílt jellegű gazdaságuk van, vagyis gazdasági tevékenységük nagy mértékben függ a külföldi piacoktól. Termelőerőik színvonala alacsony, gazdasági struktúrájuk elmaradott. Nemzetközi gazdasági kapcsolataikból növekvő veszteség származik, elsősorban azért, mert a világpiacon csökken azoknak a termékeknek az ára, amelyeket kiszállítanak, viszont a behozott iparcikkek ára emelkedő irányzatú. A fejlődő országok gazdasági szerkezete tehát a nemzetközi cseréből származó tartós veszteségek okozója. így a megoldást a gazdasági szerkezgt megváltoztatásában kell látni (például iparfejlesztéssel), Illetve az eddigi ágazatok olyan irányú fejlesztésében, amely megszüntetné a veszteségeket. Ezzel kapcsolatban jogosan hangsúlyozzák a munkatermelékenység növelésének szükségességét a fejlődő országok meglevő termelési ágazataiban, amely általában nagyon alacsony. Különösen alacsony a mezőgazdaságban, ahol a piaci szektor mellett még mindig túlsúlyban van a naturális szektor, bár az utóbbi szétesésének erős jelel mutatkoznak PÉNZHIÁNY A fejlődő országok hátrányos helyzete a nemzetközi kereskedelemben azt okozza, hogy ezek az országok pénzhiányban szenvednek, ami természetesen nagy akadálya a gazdaság fejlesztésének. A felső erőforrások hiányát külföldi segélyekkel próbálják pótolni. A szocialista országok korlátozott lehetősége következtében ma még a nyugati országokból érkező eszközök többszörösen magasabbak. Ez természetesen lehetőséget teremt a fejlődő országok hatékony gazdasági, politikai, ideológiai és katonai befolyásolásának. E veszély tudatában sok fejlődő ország külföldi alapokhoz folyamodik, tehát nem kétoldalú, hanem többoldalú segélykérelmekhez (például az ENSZ-en keresztül), bár itt sem lehet a nyugati országok befolyását teljesen kizárni. A külföldi segítség, amely évente 10—12 milliárd dollárt tesz ki (ebből a szocialista országokra 1 milliárd dollár jut), kevésnek bizonyul. A pénzeszközök növelésének lehetősége a nemzetközi cseréből származó veszteség megszüntetésében, a külföldi társaságok nyereségének és dividendáinak nagyobb fokú megadóztatásában, nagyobb felhalmozási hányad itteni befektetésében, a fejlődő országok katonai kiadásainak korlátozásában, a fejlett országok leszerelési intézkedéseiből nyert eszközök átutalásában rejlik. Persze az új eszközöket hatékonyan kellene felhasználni; ma gyakran nem ez történik. Azt is figyelembe kell venni, hogy a pénzügyi támogatás a fejlődő országok fokozott eladósodásához is vezet, amely már ma is hatalmas méretű és a következő években a fejlődő országok számára hatalmas tehertételt fog jelenteni. A segítségnek a jótékony hatás mellett tehát negatív oldala is van. NÉPESEDÉSI ROBBANÁS A nemzeti jövedelem nagyságát tekintve a fejlődő országokban az utóbbi években növekedés tapasztalható. Más azonban a helyzet, ha az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmet nézzük. A fejlődő országok lakossága évente mintegy 3 százalékkal növekszik, úgyhogy a nagyobb nemzeti jövedelmből egyre nagyobb számú lakosság részesedik. Tekintettel a nemzeti jövedelem gyorsabb növekedésére ós a lakosság alacsonyabb szaporulatára, a szakadék a gazdaság világa és a szegénység világa között nemcsak nem egyenlítődik ki, hanem nagyobbodik. Negatív irányban hat a lakosság kedvezőtlen összetétele: amíg a fejlett országokban a lakosság számbelileg arányosan oszlik meg az egyes korosztályok között, a fejlődő országokban túlsúlyban vannak a gyerekek és növekszik az idősebb korúak száma. A mai improduktív lakosság néhány év múlva, amikor a fiatalkorúak a produktív korba lépnek, munkáért jelentkezik. Ez ugyanolyan nagy probléma lesz, mint ma a népesedési robbanás. NAGYOBB TÁMOGATÁSRA VAN SZÜKSÉG Ezekben a hetekben ülésezik Delhiben az ENSZ kereskedelmi világértekezlete, amelyen a fejlődő országok bonyolult problémái megoldásának lehetőségeit is kutatják. Nem egyszerű feladat ez. Az elmaradottság felszámolásának módját illetően az elképzelések különbözők, gyakran ellentmondásosak. Ennek ellenére egyre világosabb, hogy a fejlődő országok problémáinak megoldásához a fejlett országoknak jobban hozzá kell járulniuk, ha azt akarják, hogy a világ néhány év múlva elkerüljön egy olyan megrázkódtatást, amiből nem lenne kiút. A világot ma ugyanis két veszedelem fenyegeti: az atomháború és a szegénység. Az Lntő jelek a fejlődő világ különböző részeiben már ma mutatják, legfőbb ideje, hogy radikális intézkedések szülessenek, amelyek a fejlődő országok számára a 20. század haladásához méltó életet biztosítanának. DRAHOŠ ŠLBL, a közgazdasági tudományok kandidátusa