Új Szó, 1968. március (21. évfolyam, 60-90. szám)

1968-03-29 / 88. szám, péntek

AFGANISZTÁNBA A

z Aríana afgán légitársaság öreg négymotorosa hetenként kétszer Indul Bejrútból Kabulba. Éjfél után startolt Libanon fővárosából, reggel hétkor szálltunk le Teheránban, aztán az öreg DC-6-os Heratnak vette az irányt. Egy prágai hídépítő mérnökkel, Jan Blahoslav Vekkel kémleltünk kifelé a kerek ablakon. A kopár holdbeli tájat néhány óra múltán hósipkás hegyek váltották fel. A magasból csak itt-ott tűnt fel néhány apró, szögletes agyagkunyhőkból összeragasztott hegyi település. A pilóta reggel kilenckor hátra üzent az utasoknak, hogy hamarosan átrepüljük az irániafgán határt. Kandahar előtt azután feltűnt a nyílegyenes aszfaltcsík: az Afganisztán nyugati és keleti részét összekötő országút, a transzázsiai A-l-es út része. NÉPSZÁMLÁLÁS HEUKOPTERBttOL Afganisztánban találkoznak a világ legnagyobb hegyrendszerei: a Himalája, a Karakoram, a Pamír és a Hindukus. Hogyan élnek ebben a végtelennek tűnő sziklarengetegben az afgán hegylakók? A hegységek évezredeken át bevehetetlen erőkké tették az országot, de ugyanakkor akadályozták is a különböző törzsek egyesülését és fejlődését, s az ország egyes részeit elszigetelt, nehezen megközelíthető vidékké konzerválták. Nem hiába hirdetik a nyugati utazási Irodák, hogy „aki a középkorra kíváncsi, ne késlekedjék, most keresse fel Afganisztánt". S vajon mivel találkozik az Európából ebbe a közép-ázsiai köztársaságba vetődött utas? A 635 000 négyzetkilométer területű ország lakosságáról ma sincsenek egészen pontos adatok. A repülőgép egyik utasa, egy genfi mérnök, aki már Járt arrafelé, azt mondta, hogy Afganisztán nehezen megközelíthető hegyvidékein a levegőből végezték a népszámlálást. Helikopterekkel és repülőgépekkel a kis települések fölé repültek, rakétát lőttek fel, amire az emberek kiszaladtak a házakból, s lefényképezték őket. Ennek alapján becsülik ma 14 millióra Afganisztán lakosságát. Igaz-e vagy sem, erről nem sikerült meggyőződni, csak annyi bizonyos, hogy a hivatalos kiadványok ls kereken tizennégymillió afgánról beszélnek. PASTUNOK.i.Fél órával a svájci mérnök „népszámlálási" előadása után a gép egyre lejjebb ereszkedett, s a hósipkás hegyormok között, amelyek minden oldalról körülölelik a fővárost, felbukkantak Kabul első házai ... A repülőtérről a városba igyekezve, háromféle zászló keltett érdeklődést. Az egyik: fekete-plros-zöld — a pirosban az ezüst afgán címerrel. Ez 'St A RAMA1JÁN (MOHAMEDÁN NAGYBÖJT) UTÁNI HÁROMNAPOS ÜNNEP, AZ „ID UL-F1RT" NAPJAIBAN A KABULI ZARNEGA PARK FAGYOS PÁZSITJÁN. (A szerző felvétele) 1. HÁROMFÉLE ZÁSZLÓ a nemzeti zászló. Mellette egy fekete-pirosat és egy pirosat (ebben a királyi címer díszlett) lobogtatott a szél. Magas rangú külföldi vendéget vártak, s a három zászló jelképesen magyarázatot adott a mai Afganisztán néhány jellegzetességére. A piros-fekete zászló Afganisztánnak azt az igényét fejezi ki, hogy nem mond le az ország lakosságának nagy részét alkotó pastu népnek NyugatPakisztánban élő millióiról. Vagyis el akarja szakítani Pakisztán területének egy részét. A piros-fekete zászló tehát az önálló Pastun állam — Pastunisztán — létrehozásának követelése. Emiatt az elmúlt évtizedben ls többször feszült volt a helyzet a két ország között, s ez 1961-ben a diplomáciai viszony megszakításához vezetett. Ma normálisnak mondhatók az afgán-pakisztáni kapcsolatok, s ennek egyik okát abban látják, hogy a Pakisztánban élő pastunok — s ezek közé tartozik Ajub Khan pakisztáni elnök ts — egyszerűen nem akarnak afgánok lenni... Manapság már nem kelt „megütközést" az afgánok részéről, hogy Kabulban a pakisztáni követség személyzete csaknem kizárólag pastunokból áll... S 1968-ban a kábult éttermekben pakisztáni Coca-colát kérnek a vendégek, és az európaiak számára a legkedveltebb víkend egy kirándulás a pakisztáni Peshawarba ... A történelmi csatákról híres Khyber-hágón ma szabad az átjárás Pakisztán felé... Az Ázsia, különösen India és a legközelebbi tengeri kikötő, Karachl felé vezető országút nélkülözhetetlensége ls arra ösztönözte az afgán kormányt, hogy megszüntesse a Pastun állam létrehozására Indított akcióit. Az önálló Pastunisztánt követelő piros-fekete zászló azonban változatlanul az afgán protokollhoz tartozik. Az ezüstcímeres piros lobogó pedig a királyság jelképe. Amilyen meglepetésnek tűnt az első órákban az egyetlen angol nyelvű afgán újság, a Kabul Times dátumozása — az afgán naptár az idén januárban még csak 1346-ot mutatottl — olyan kellemes csalódást okozott a város központja. Az utak a fővárosban csaknem kivétel nélkül aszfaltozottak, s egyre több korszerű, három-négyemeletes lakóház, szállodák, irodaházak, minisztériumok tartoznak Kabul arculatához. Bár az idegen még sok mindennel találkozik, ami az első pillantásra a „középkorra" emlékeztet — Kabul gyorsan korszerűsödik. A NAGY SELYEMÚT MENTÉN A tenger szintje felett 1840 méter magasan fekvő Kabul Kao-fu néven szerepel először 657-ből származó feljegyzésekben, amikor egy Hieun Tsang nevű kínai utazó járt ezen a vidéken. A város eredete azonban ennél régebbre évezredekkel az időszámításunk kezdete előtti Időbe nyúlik vissza, amikor Arlana néven ismerték az országot. Ez volt Afganisztán első neve. A brahmanizmus, a buddhista vallás, s a görögöktől kezdve a mogul betörésekig sokféle civilizáció hagyta Itt nyomát. Kabul a Kínából Európába vezető Nagy Selyemút mentén feküdt, s ez is fellendítette forgalmát. A kilencedik században pedig Afganisztán már a mohamedán világ egyik erődjeként szólt bele a történelembe. 1200 körül Dzsingisz kán hadai végeztek véres pusztítást, s Kabul csak a 10. században kezdte újbóli virágzását, miután Timur sah fia Kandaharból ide helyezte az ország fővárosát. Az európai civilizáció magvait az 1919-ben trónra emelt Amanullah sah hintette el az országban. Lenin aláírásával a Szovjet Népbiztosok Tanácsa elismerte az ország függetlenségét, s ez arra kényszerítette az angolokat, — akik három nagy háborút indítottak India felől Afganisztán meghódítására — hogy fel^, adják az afgánok leigázására irányuló terveiket. 191 augusztusában Afganisztán kikiáltotta függetlenségét.' öt évtizeddel ezelőtt Amanullah reformokkal kísérletezett, s ő kezdeményezte az első vasútvonal építését is. A Kabul határában lefektetett, s mindössze nyolc kilométeres sínpáron végigpöfögött gőzmozdonyt az ősi hagyományokhoz ragaszkodó mohamedánok lerombolták. A két ósdi vagon maradványaiból fák nőttek ki, hogy soha többé el ne induljanak. Kabult tehát ma sem lehet vasúton megközelíteni. Az idegenek, a turisták főleg repülőgépen érkeznek, nyáron pedig gépkocsin, Iránon, vagy a Szovjetunión keresztül, kitűnő aszfaltutakon ... SEBES TIBOR RIPORTJA K A legtöbb embernek van valami szenvedélye, hobbyja. Valakinek a bélyeggyűjtés, valakinek a gyufacímke. Nekem a pipa. Gyűjteményemben van már valami másfél száz darab. Érthető, hogy amióta Afrikában vagyok, arra törekszem, hogy helyi érdekességekkel egészítsem lei pipagyűjteményemet. Sikerült szereznem egy kongói csibukot, elefántcsontból faragták. Kenyai cseréppipám a harcos masai törzs remekműve. Majdnem sikerült hozzájutnom egy kalabas törzs eszkábálta kikuyu pipához. A ravasz kikuyu azonban, amikor meglátta a szememben a gyűjtői szenvedély felcsillanását, olyan magasra szabta az árát, hogy kénytelen voltam lemondani az üzletről. Persze abban a biztos reményben, hogy találok én még kalabas pipával kereskedő kikuyut Kelet-Afrikában. Sokkal több errefelé a kikuyu, hogysem csalódjak reményemben. Amikor első ízben jártam Dares Sala a m ban, azonnal megragadta figyelmemet az üzletek kiraikataiban díszelkedő pipa, — a tanganyikai tajték. Szemre semmiben sem különbözik az általunk ismert és gyártott modern formájú pipáktól. Csak az első Ízlelés után sóhajt fel az emberfia, amikor az észbontóan kellemes, hűvös füst megcirógatja a torkát. Ha vam isten, ilyen pipát adjon minden füstkedvelő halandónak. Az elmúlt évek során többször átutaztam Tanganyikán és mindannyiszor vásároltam néhány tajtékot a gyűjteményembe. De azt remélni sem merészeltem, hogy valamikor eljutok magához a mennyei élvezetek forrásához, oda, ahol ezrével és tízezrével készítik a tonganyikai tajtékpipát, vagyis magába a pipagyárba. A TANGANYIKAI TAJTÉK Családostul útra keltünk, hogy megtekintsük a festői szépségű Arusha és Moshi környékét. A családot mindenekelőtt a környék hírneves vadrezervátumai érdekelték. Én csak hümmögtem magamban. Láttam én már vadrezervátumot. Hogy úgy mondjam, kissé meg is csömörlöttem a zebráktól, az antilopoktól, az elefántoktól és a magukat lustán fényképeztető oroszlánoktól, akik minden alkalmat megragadnak arra, hogy a feneküket fordítsák a turisták felé. Arushába érkezésünk napján pihenést rendeltem el a családnak, magam pedig kocsiba vágtam magam, és némi kérdezősködés után szerencsésen eljutottam a pipagyárba. A város szélén húzódik meg, néhány kisebb épületből óllá, modern gyár. A bejáratnál hatalmas szikladarab kelti fel a látogató érdekődését. Legalább is annak látszik. Kísérőm, egy értelmes tekintetű, szemüveges afrikai munkás nevetve biztat: — Emelje csak meg. Ránézek. Majd a sziklára. — Ha bolond lennék. Megvan ez vagy száz kiló. — Azért csak kísérelje meg. Hátha sikerül. — Egye fene. Ne mondja, hogy a fehér bwama gyáva. Megemelem. Mintha pelyhet emelnék. Ez hát a tajték. Életemben most találkoztam először legkedvesebb pipáim alapanyagával. Arushától százhatvan kilométernyire, Sinyánál terül el a tanganyikai tajtékkőbánya. A Kilimandzsáró-hegy tövében, a tanganyikai—kenyai határ mentén. Hosszú évtizedekre elegendő porózus szikla van itt. Tajtékkő. Tudományos néven hydrous magnesium silicate. A belőle faragott pipák sok százezer és sok millió füstkedvelő szakember szerint a leghűvösebb és a legszárazabb szívást biztosítják. A tajtékkő elnevezés onnan származik, hogy az ásvány nagyon hasonlít színben a tengeri tajtékhoz. Két lelőhelyet ismernek pillanatnyilag az egész világon. Az egyik Törökországban van, a másik itt Tanganyikában. Legalábbis csak ennek a két bányának az anyaga alkalmas pipa készítésére. A törökök immár két évezrede készítenek tajtékpipát. A görögök szappan helyett használták a tajtékkövet. A tanganyikai lelőhely kiaknázását alig tíz-tizenkét évvel ezelőtt kezdték meg. S itt van a világ legnagyobb és leggazdagabb tajtékkőtartaléka. KÉSZÜL A PIPA A kis gyárban ámuló szemekkel kísérem el rövid életútján a víz szinén úszó tojtékkövet egészen addig, amíg kész pipaként be nem csomagolják, hogy útra keljen a világ különböző részei felé. A vízzel átitatott követ megfelelő munkadarabokra vágják. A vízzel átitatás azért szükséges, mert nedves állapotban lényegesen könnyebb megmunkálni a tajtékot. Dgyes kezű afrikai munkások (ebben a gyárban egyetlen fehér szakembert sem láttam) faragják, esztergálják, csiszolják, fúrják, színezik és ragasztják a pipákat. Külön eljárást dolgoztak ki, amely hoszszú évekkel lerövidíti a tajtékpipák „kiszívásánok" idejét. Erre a célra szerkesztett melegítő és pirító berendezéseken fut át a pipa-, hogy végül kellemes kávébarna, vagy narancsszínt kapjon. Naponta ezer pipát gyártarvak ebben a viszonylag kis üzemben. Persze nemcsak tajtékot. Kiderült, hogy Arusha környékbeli erdők értékes fái is kiválóan alkalmasak pipák gyártására. De azért a tanganyikai jellegzetessége ennek is megvan. A fapipák belsejét tajtékból faragott „tűzfallal" bélelik ki. S ezzel sikerül átcsempészni a tajtékpipa előnyeit a fapipába is. Ez is tanganyikai találmány. Kísérőm szemmel látható büszkeséggel mutatja a behajózásra váró pipapiramisokat. Sajnos — jegyzi meg — a szocialista országok nem rendelnek tőlünk. Pedig bizonyos vagyok benne, hogy megszeretnék pipáinkat. S a fiatal tanganyikai pipagyártásnak jót tenne a hatalmas szocialista piac. A gyár kapujánál ismét megállok a sziklának látszó tajtékkőóriás előtt. Képzeletemben pipák százai ugranak ki belőle. Kísérőm, mintha csak megértené óhajomat, odavisz egy üveggel elkerített pulthoz. Itt tároljuk a minőségi ellenőrzés által hibásnak ítélt pipák egy részét. Elég egy karcolás, egy téves töltés a bőrrel bevont pipán, hogy másod, vagy harmadosztályúnak minősüljön a pipa. Gondosan ügyelnek itt az ország hírnevére. Vásárolok vagy tíz tajtékpipát, hogy ezzel is támogassam a fiatal afrikai ipart. No meg, hogy növeljem saját gyűjteményemet. ÉLIÁS BÉLA BÍR ES SALAAM I LEV£ ' 1 E 196 III.