Új Szó, 1968. március (21. évfolyam, 60-90. szám)

1968-03-17 / 76. szám, vasárnap

— í

. • f • ittwí'n .rťi 1.. ^Sfertjŕ.

. A gazdasági növekedés tényezői a nyugat-európai országokban A tőkésvilág gazdasági fejlődése a II. világháború után aránylag jelentősen meggyorsult. 1929—1937 között az ipari termelés átlagos évi üteme jelentéktelen volt, mindössze 0,4 százalék, ami a kapitalista gazdaság stagnálásáról tanúskodik. A második világháború után azonban, 1948—1966 között az ipari termelés évi átlagos üteme 5,7 százalékra növekedett. Az Egyesült Államok, Kanada és Japán mellett a nyugat-európai országok is fontos szerepet játszottak a tőkés gazdaság növekedésének meggyorsulásában, 1966-ban például a tőkésvilág ipari termelésének csaknem egyharmadát adták. A nyugateurópai országok ipari termelése 1948-tól 1966-ig több mint a háromszorosára, vagyis nagyobb ütemben növekedett, mint a kapitalista világ egészéé. Mi az oka a tőkés termelés meggyorsulásának általában, és nevezetesen a nyugat-európai országokban, ahol gyorsabb a növekedés. Kutatás, fejlesztés A gyorsabb gazdasági növekedésnek több oka van. Elsősorban az ipari forradalom gyors betetőzése és a tudományos-műszaki forradalom kibontakozása. Az utóbbit főleg az elektronika, a kibernetika, a vegyipar fejlődése, az atomenergia felhasználása, legátfogóbban viszont az jellemzi, hogy a tudomány a termelés döntő fontosságú ösztönzőjévé válik. A tudományos felfedezések alkalmazása a termelés automatizálásában, minőségileg új szervezésében és irányításában nyer kifejezést. Mindezt elősegíti a termelés monopolizált 'formája, sőt ösztönzi a termelőerők fejlődését. A tőkésvilág ipari termelésének évi 5,7 százalékos és a nyugat-európai országokénak ennél gyorsabb növekedése az 1948— 1966-os években arról tanúskodik, hogy a monopolkapitalizmus a második világháború után jelentős mértékben kihasználta a termelőerők fejlődése adta lehetőségeket és fokozta a termelőerők fejlődését. A termelőerők minőségileg gyorsabb fejlesztésének tendenciája a monopolkapitalizmusban ténylegesen érvényesül a tőkés újratermelési folyamatban. Az a tény, hogy a monopolizált termelés aránylag széles méretekben kihasználja a termelőerők fejlődésének nagyüzemi lehetőségeit és ösztönzi további növekedésüket, ennek okai vannak. A termelés és a tőke koncentrációja és centralizációja folytán létrejött monopóliumok ezt a koncentrációt tovább növelik. Az extraprofit, amit a monopolegyezmények és általában a termelésben, a bankrendszerben, a kereskedelemben elért döntő helyzet biztosít, a konkurenciaharcban felhasználható a műszaki kutatás és fejlesztés meggyorsítására. Ismeretes, hogy az amerikai és a nyugat-európai monopóliumok a második világháború után éppen az extraprofitból fejlesztették műszaki kutatásukat, és a vállalati kutató osztályok kiépítésének költségeit a profitba előre bekalkuláltak. A konkurrencia kiéleződése Az óriásvállalatok keletkezése a kapitalista konkurrencia — a tőkés termelés és műszaki haladás e hajtóereje — kiéleződésének tendenciáját hozza magával. A kis- és középnagyságú vállalatok konkurrenciája helyébe az óriásvállalatok versenye lép, amely tudományos-kutató osztályok, fejlesztő üzemek és műhelyek létesítését hozza magával. A második világháború után a konkurrencia kiéleződésének tendenciáját két tényező ösztönözte. Egyrészt az integrációs törekvések, amelyek a vám és gazdasági úniók fokozatos létrehozásával eltávolítják a nemzetközi konkurrencia akadályait. Másrészt a szocialista világrendszer növekvő versenyképessége az, ami a versenyben való alulmaradás veszélye folytán egyre nagyobb mértékben kényszeríti a kapitalizmust, hogy fokozza fejlődési ütemét, s ezzel látszólag bizonyítsa mai történelmi létjogosultságát. A szocializmus és a kapitalizmus versenye nemcsak gazdasági és politikai téren nyilvánul meg, hanem az egyes kapitalista és szocialista vállalatok versenyében is. Ez a verseny legfőképpen a fejlődő országok irányában mutatkozik, amelyekben azért folyik a harc, hogy milyen úton haladjanak: kapitalista, vagy nem kapitalista úton (a szocialista fejlődés perspektívájának útján). Végül a monopóliumok éppen azért, mert övék a társadalmi termelés döntő része, a termelést bizonyos mértékben irányíthatják, szabályozhatják, tervezhetik. Ez a tény új, magasabb minőséget ér el akkor, amikor a monopolkapitalizmus átnő az állami monopolkapitalizmusba, amikor az állam a monopóliumok kezében tartós szabályozó erővé válik. Állami szabályozás Kétségtelen, hogy a tervezett gazdaság elemeinek rendszeres érvényesítése a második világháború után egyike azoknak a fő tényezőknek, amelyek lehetővé tették a fejlett kapitalista országoknak, beleértve a nyugat-európai országokat, hogy meggyorsítsák a gazdasági fejlődés ütemét. Ez nem a magántulajdonon és magánérdekeken alapuló kapitalizmus előnyeinek a bizonyítéka, hanem ellenkezőleg, a társadalmi tulajdonon alapuló magasabb termelési mód elemei növekvő érvényesítésének a bizonyítéka. A további, minőségileg gyorsabb fejlődés tendenciája nemcsak a termelőerők fejlődésében nyilvánul meg, hanem a termelési viszonyok alakulásában és a felépítményben is. A termelőerők rohamos fejlődése lehetetlen lenne, ha nem történnének minőségi változások a termelési viszonyokban. A monopóliumok, a finánctőke, az állami szabályozás, az integráció stb. jelentik a termelési viszonyok fejlődésének minőségi fokait. Hasonló gyors változások nem kerülhették el a kapitalista termelési mód felépítményét sem. A dolgozók egyre erősödő nyomása a burzsoáziát a demokrácia fejlesztésére kúnyszerítette. Ide tartozik a nyugat-európai országokban a munkáspártok részvétele a kormányban, bár ezek egyelőre csak reformista beállítottságúak, a munkásosztály helyzetének megszilárdítása a társadalmi viszonyok rendszerében és a dolgozó tömegeknek a társadalom Irányításában való fokozottabb részvétele további megnyilvánulásai. A növekedési ütem lassúit A gazdasági növekedés fő tényezői a nyugat-európai országokban a második világháború után tehát a műszaki fejlődés, a koncentrált termelés lehetőségeinek, a konkurrencia mozgató erejének kihasználása, az integráció, egyes országok külföldi kereskedelmi és tőkeoffenzívája és főleg az állami szabályozás. Gyorsan fejlődött a nyugateurópai országokban a mezőgazdasági termelés és a nemzetgazdaság többi ága is. Az egyes országokban a fejlődés azonban nem volt egyforma. Leggyorsabb volt a fejlődés Olaszországban, Hollandiában, az NSZK-ban. A leglassúbb Angliában. A gazdasági növekedés azonban az utóbbi években lelassult, egyes országokban a gazdasági helyzet romlott. 1966-ban és 1967-ben elsősorban Angliában és az NSZKban. Ez azt mutatja, hogy a kapitalizmus egyenlőtlen gazdasági fejlődésének, a termelés ciklikus ingadozásának törvényszerűségei ma ís érvényesülnek. JAROSLAV FIDRMÜC docens, a közgazdaságtudományok kandidátusa Csendes borzadozás a millióktól P

etrőci Bálint „A bizalom légköre" című cikkében (Oj Szó, 1968. március 3.) az új helyzet adta lehetőségekkel élve élesen felvetette a magyar színház kérdését. „Ha már kötelességünk ä nemzeti kultúra ápolása, akkor miért nem indítottuk el a vitát már évekkel ezelőtt arról, hogy van-e magyar színházunk, vagy nincsen. Csak „vándorló" együttesünk van, mely bérbe vett színpadokon terjeszti a magyar kultúrát. Saját magunkat vádolom, mert nem mertük, vagy ha mertük is, ilyen vagy olyan okok miatt mégse mertük „hatékonyan" szóvá tenni ezt a kérdést ..." — írja Petrőci Bálint. Szeretem a mi modernizált Tháliankat, (modernizált anynyiban, hogy ekhós szekér helyett, autóbuszon közlekedik az ország poros és portalanított útjain), s ezért felkerestem a MATESZ igazgatóját, Krivosík Istvánt, aki kerek öt esztendeje igazgatja a színházat, mert őt tartottam a legilletékesebbnek megfelelni a kérdésre, van-e színházunk, vagy nincs? Szemtől szembe ülve vele nem merem úgy formulázni a kérdést. Élő, eleven színigazgatót látok magam előtt, tehát nyilvánvaló, ha igazgatója van a színháznak, színháznak is lennie kell. Mindenek tetejébe Krivosík István a realitások emberének látszik. Tehát cselhez kell folyamodnom, hogy a Petrőci által felvetett, de általam ki nem mondott kérdést tisztázzam. A cél szentesíti az eszközt, biztatom magamat álnokul és jezsuita módra, kerülő úton igyekszem tisztázni a lényeget, mert jól emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt a színház létét úgy fogadtuk volna el kétségtelenül bizonyított ténynek, ha bebizonyosodik, hogy van saját művészi vezetése. A vendégrendezők segítségére támaszkodó MATESZ kétségtelenül elért néhány kimagasló sikert, de a rendezők távozása után szinte törvényszerűen hanyatlás következett be. így a színház művészi fejlődését nagyon egyenetlen hullámvonallal lehetne jellemezni. A hatvanas évek elején szükségszerűen bekövetkezett a krízis. Ezt nem csupán a rendező hiánya okozta. A színháznak megfelelő dramaturgiája sem volt, s ez szinte képtelen műsorpolitikájában nyilvánult meg. Krivosík István valóban a realitások embere. Első ténykedése az volt, hogy felmérte a színház helyzetét. Van-e saját művészi vezetése, és mire képes az együttes? Kiderült, hogy ezek tulajdonképpen káderpolitikai kérdések. — Nem ezt az utat választottam, — mondja. — Abból kellett kiindulnom, ami van. Fel kellett tárnom az emberekben rejlő értékeket. És persze, a helyzet kfnálta lehetőségeket sem utasítottam el. Lukács Viktort, aki vendégrendezőként járt le a színházhoz, megnyertem az ügynek, s állandó munkavisznnyba lépett nálunk. Konrád Józsefnek, aki már annak előtte is bebizonyította, hogy van tehetsége a rendezéshez, biztosítottam az önképzés lehetőségét. A fiatal Beke Sándor Magyarországon végezte tanulmányait a Színművészeti Főiskolán és katonai szolgálata után ugyancsak rendezőként tért vissza hozzánk. Dramaturgnak Dávid Teréz működése után Meilchárek Janát szerződtettük, aki ugyancsak Színművészeti Főiskolát végzett. Lektorunk Sipos Jenő, aki maga is próbálkozott drámaírással, és nem ls egészen sikertelenül. Díszlettervezőnk Placner Tibor, aki az iparművészeti iskola végzettje és elvégezte a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakát. Nagy Eszternek lehetővé tettük, hogy kosztümtervezőként érvényesüljön nálunk s egyúttal lehetőséget adtunk neki az önképzésre. A művészi vezetőség tagjainak megvan a kellő műveltsége és szakképzettsége. Ami a rendezőinket illeti, Konrád József jól ismeri az együttes hagyományait és fejlődését, s mint ilyen ismereteit rendkívül hasznosan érvényesíti. Beke Sándor, aki Magyarországon végzett, közvetítője lehet a magyarországi színházi hagyományoknak. Lukács Viktor rendezői munkásságán túl pedagógiailag is megbecsülni való munkát végez. Ennyit sikerült elérnem az elmúlt öt év alatt. További tervem az, hogy Beke Sándor mellé nevelünk még egy rendezőt, akit Prágába küldünk a színifőiskolára, aki a cseh, illetve prágai színházi hagyományokat közvetíti majd. — S az együttes? — Öt évvel ezelőtt a művészi együttesnek összesen harmincöt tagja volt. Ma van huszonkilenc. Ebből tizennyolc a régi gárda tagja, további ötnek főiskolai végzettsége van és hétnek érettségije. Keresek további két fiatalt, fiúkat. Ennek érdekében írtam a tizenkét éves iskolák igazgatóinak, hogy javasoljanak rátermett érettségizőket, akiket majd színifőiskolára küldünk. Krivosík István így tulajdonképpen két kérdést világított meg egyszerre. A művészi vezetés kérdését, az utánpótlás és továbbképzés kérdését, öt év alatt munkáját siker koronázta. Az egykor kizárólag műkedvelőkből toborzott művészegyüttes konszolidálódott. A régi műkedvelő gárda legtehetségesebbjei a sokéves gyakorlat révén megszerezték a kellő szaktudást, önképzés révén pedig a szükséges műveltséget. A középiskolai és főiskolai műveltséggel rendelkező színészek biztosítják a továbbfejlődést. A

második izgató kérdés a színház anyagi ellátottsága. A színészek átlagkeresete 1963ban 1400 korona volt. Ma 1740 korona. A legalacsonyabb fizetés 1350 korona, a legmagasabb 2300. A színészek zöme 1700 és 1900 korona között keres. Ketten kapják a legalacsonyabb fizetést és ketten a legmagasabbat. Fizetésükhöz járulnak a bemutatók után a kiváló művészi teljesítményért nyújtott különjutalmak, a tájolásért különteljesítmény díjazásaként napi tíz korona és a törvényes rendelkezések értelmében megszabott diéta. A színház évi költségvetése 3 millió korona körül van, ebből 28—30 százalék az önellátottság. — A többi színházhoz viszonyítva ebben a tekintetben jól állunk, — mondja Krivosík István. Ám abból a körülményből adódóan, hogy az egyetlen magyar színház vagyunk és a köztársaság egész magyarlakta vidékén tájolunk, de egyetlenegy kerület, a nyugat-szlovákiai kerület hatáskörébe tartozunk, mégis hátrányaink származnak, mert nem tehetünk eleget úgy a követelményeknek, mint a kerületi nemzeti bizottság hatáskörébe tartozó többi színház. Ertem a bratislavai Oj Színpadot, a bábszínházat, a Nyitrai Kerüloíi Színházat és a nyitrai bábszínházat. A tájolás mértéken felül megterheli költségvetésünket. A helyes megoldás az lenne, ha a két másik kerület is hozzájárulna költségeink fedezéséhez. — Az épület, eszközök, környezet kérdése? — Ha jól emlékszem, 1957ben kormányhatározat született arra vonatkozólag, hogy a MATESZ-t saját épületében kell megtelepíteni. Hatvanháromban, mikor átvettem a színház igazgatását, már létezett egy elképzelés, hogy a tisztipavilon átépítésével oldják meg a helyzetet. El ls készült egy 250 ezer koronát felemésztő dokumentáció. Az átépítésből nem lett semmi. A területi átszervezés után a bratislavai KNB és komáromi VNB hatáskörébe utalták a színházat. Hatvanháromban befejezése előtt állt Komáromban a Szakszervezetek házának építése. A városi hatóságok azt javasolták, hogy ne építsük át a tisztipavilont, az arra szánt négy és fél millió koronát inkább az iskolák átépítésére kellene felhasználni, a színház pedig a Szakszervezetek Házát kapja meg. Ugyancsak hatvanhétben az Iskolaügyi és Kulturális Ügyek Minisztériumának egy műszaki ellenőrző bizottsága látogatta meg a színházat. Kiderült, hogy a hatóságok sosem adtak engedélyt a Fučík utcai székház használatára, sőt biztonsági okokból és egészségügyi szempontból sem felel meg küldetésének. A bizottság az esetleg bekövetkező balesetekért rám hárította a felelősséget. Kértem a városi hatóságok segítségét. Így jött létre a bérletszerződés, melynek értelmében heti öt napon át használhatjuk a Szakszervezetek Házában a színpadot, a nézőteret és az öltözőket. Természetesen a bérletszerződés nem jelent megoldást. Azóta születtek mindenféle más elképzelések ís. Többek között olyan, hogy Komáromban a KNB költségvetésének keretéből megépül egy kultúrház, (10 millióba kerülne.). Ebben kapna helyiségeket a szakszervezet és a színház megkapná véglegesen a Szakszervezetek Házát. Ebben az ügyben legutóbb új beadvánnyal kellett fordulni a KNB illetékes osztályához, mert kiderült, hogy a kultúrház megépítésére szánt összeg kiesett a költségvetésből. A

lényeg az, — mondom kissé ironikusan, hogy a kormány és a hatóságok jószándéka ellenére sincs még székháza a színháznak. Tehát van színház és még sincs színház. Nem az a baj, hogy „vándorol", azaz tájol, hanem az a baj, hogy nincs otthona, épülete. Egyes vélemények szerint Komárom nem a legmegfelelőbb székhely a MATESZ számára. Hogy vélekedik erről a kérdésről? — Ténykedésem első szakaszában a művészi vezetés, utánpótlás és továbbképzés kérdései foglalkoztattak. Ezek voltak a közvetlen megoldásra váró feladatok. Természetesen izgatott a környezet és a székhely problémája is. Komárom ugyan tiszteletre méltó hagyományokkal rendelkező magyar város, de a csehszlovákiai magyar kulturális élet természetesen kialakult centruma Bratislava. Ogy érzem, hogy a színház Komáromban a perifériára szorult. Bratislava a színészeknek külön-külön is és a színház művészegyüttesének is mérhetetlenül többet nyújtana, mint Komárom, mert a fővárosban összpontosult az írók javarésze, s ott székel a csehszlovákiai magyar kultúra minden intézménye. Ott a szerkesztőségek, ott a könyvkiadó és ott a rádió, s a közeljövőben alighanem magyar televíziós adással ls számolnunk kell. Csakhogy a színház székhelyének áthelyezése ma szinte megoldathatatlannak látszó probléma. Ez megint épület kérdése, azonfelül lakáskérdés és ezzel együtt a családi problémák egész serege merülne fel. A színház költségvetésének szempontjából mindegy lenne. Nincs Csehszlovákiában egyetlen olyan magyar város sem, mely eltarthatna egy kőszlnházat. Tehát akárhová települ, mindenképpen tájoló színház lenne, az a körülmény, hogy Komáromban vagy Bratislavában van-e a székhelye a tájolás költségeit nem befolyásolná. Tisztáztuk végeredményben a kérdést, van színházunk, vagy nincs. Kiderült, hogy van is, meg nincs Is. Mindezeken kívül még egy kérdés Izgat. Van-e csehszlovákiai magyar drámairodalmunk. Ha számba veszem a két évtized alatt megszületett alkotásokat, azt kell mondanom, hogy van. Ha tekintetbe veszem mennyiségüket, és minőségű ket, azt kellene mondanom, hogy nincs. Ez is olyan dolog: van ls meg nincs is. Azt hiszem, ez is a székhely kérdése, pontosabban a színház és az írók kapcsolatán múló kérdés. Komáromba alkalomadtán le lehet utazni egy-egy bemutató megtekintésére, a színház is ellátogathat évente egyszer-kétszer Bratislavába, de ez még nem jelent eleven kapcsolatot színház és irodalom között. A színház nem kap megfelelő impulzusokat az irodalomtól, az irodalom nem kap megfelelő impulzusokat a színháztól. A

zt hiszem ezen sok minden múlik. Majdnem minden. Vagy talán azon, hogy honnan vegyünk végre tizenöt év után néhány milliót. Petrőci Bálintnak igaza van: „ ... borzadozunk ettől a gondolattól." Hiába minden. A színház is, az irodalom is pénzbe kerül. BABI TIBOR