Új Szó, 1968. március (21. évfolyam, 60-90. szám)

1968-03-15 / 74. szám, péntek

3Í iss Berci ügy menekült meg a frontszolgálattól, hogy török tolmács lett a csapatkórházban, noha nem is tudott törökül. A legválságosabb pillanatban mosolygott rá a szerencse, alig néhány órával a menetszázad indulása. előtt. Délben kifaszolták a vadonatúf csukaszürkét, alsót, a frontbakancsot, sátorlapot meg mtegymást a százhúsz élessel egyetemben. Akinek hozzátartozója volt a városban, kétórai eltávozásra kapott engedélyt. Bücsúzkodásra. Kiss Bercinek senkije se volt ebben a kisvárosban, nem volt kitől elbúcsúzni. Bekukkantott a kantinba, lehúzott egy üveg sört, sétálgatott a napsütötte, tágas kaszárnyaudvaron, a konyha körül, ahonnan a készülő gulyás illata áradt, majd az árnyékos folyosóra menekült a tűző nap elől. Nehezen telt az idő. Az ezrediroda előtt ólálkodott éppen, amikor kivágódott az ajtó és az őrmester harsány hangon az ügyeletest szólította. — A főhadnagy úr a kantinba küldte — közölte vele Kiss Berci. Kelletlenül dörmögött valamit az őrmester és tanácstalanul nézett körül, kezében a kékkötésű szolgálati kézbesítőkönyvet szorongatva. — Rendelkezzék velem őrmester úr, csak hatkor indul a század, bőven van időm — vágta magát vigyázzállásba a csukaszürkés Ktss Berci. — Ezt a parancsot kellene a csapatkórházba kézbesíteni — mondta az őrmester, örömmel fogadván az önkéntes ajánlkozást. Amikor a kórház kertjébe ért a parancsot tartalmazó szolgálati könyvvel, kanyarodott be éppen a csapatkórház kapuján a török sebesültek osztaga. Súlyos beteg nem akadt közöttük. Legtöbbje a kezén, vagy a lábán szenvedett sérülést, de valamennyien szánalmas állapotban voltak. Sokáig tartott, amíg a frontról a kötözőhelyre. hadikórházba, onnan a hadtápterületre, majd a hátországba kerültek. Az utolsó két napon csupán a vasúti gócpontokon kaptak valami feketekávénak nevezett folyadékot és kiéhezve, megviselten vergődtek el idáig. Valamennyiüknek kopogott a szeme az éhségtől. Egy sápadt altiszt menetelt a sor szélén, gipszbe kötött karral. Megkínzott arcán a fáfdalom és az éhség vont barázdákat. Kiss Berci szánakozva nézte a hosszú sort. Talán az a gondolat is átvillant az agyán, hogy nemsokára Ď is így fog kinézni, ha ugyan nem marad ott valamelyik futóárokban. Ennyi törököt se látott még életében egy rakáson. Ez a látvány juttatta eszébe, hogy gyermekkorában hallott egyszer török beszédet és egy szó akkor meg is maradt az emlékezetében. — Ml ls volt az a szó? — töprengett magában —, ami kenyeret vagy éhséget jelentett? Hirtelen az eszébe villant az a szó, amely agyának valamelyik tekervénye mélyén raktározódott el. A kórház parancsnoka alig kétméternyire állt tőle, ebben a pillanatban. — Ekmek? — fordult a sebesült török altiszt felé, aki rácsodálkozott. Itt, a messzi idegenben az anyanyelvén szólnak hozzá. Nem csodálatos? Olyan jólesett hallania a török szót, hogy még a nyomorúságáról, fájdalmáról és talán az éhségről is megfeledkezett. Aki törökül szólt hozzá, az vadonatúj csukaszürkében van, oda készül, abba a pokolba, ahonnan ö most érkezett vissza szétroncsolt karral. — Ekmek! — válaszolta és hadarva, kapkodva a szót, mondott valamit arról, hogy reggel óta nem evett és bizony jó volna mielőbb egy darab kenyér, meg egy csajka feketekávé. Kiss Berci a török szóáradatból csak ennek az egyetlen szónak körülbelüli értelmével volt tisztában, de úgy bólogatott, mintha a sebesült minden szavát értette volna. Felébredt benne a mindig kajánkodó Berci, a század mókamestere. Odaszólt a mellette álló szakaszvezetőnek, hogy jó lenne azonnal intézkedni, hogy a sebesültek mielőbb valami meleg ételt kapjanak, mert a török altiszt arról panaszkodik, hogy tegnap óta nem ettek és olyan éhes az egész sebesültkülönítmény, mint a hetek óta koplaló farkas, amelyik a törött lábával nem tudja utolérni a sánta kecskét. A parancsnok figyelmes lett a beszélgetésre. — Maga tud törökül? — fdYdult Ktss Bercihez. A tréfálkozó kedvében volt Kiss Berci erre a fordulatra nem számított. Hamarjában nem tudta, mit válaszoljon. Ha most beismeri a parancsnoknak, hogy nem tud törökül, akkor a kajánkodásból könnyen bal származhat, ha pedig azt mondja, hogy igents kérem, jelentem alássan tudok törökül, aztán meg kiderül, hogy nem mondott igazat, még nagyobb baj lesz. Hirtelenlében úgy döntött, minden eshetőségre számítva, hogy az arany középutat választja. — jelentem alássan, hogy gyermekkoromban Törökországból ideszakadt intéző dolgozott azon a birtokon, ahol az apám is alkalmazva volt. Attól ragadt rám a hiányos török tudományom. — Szükségem lesz török tolmácsra. Intézkedem, hogy itt maradjon. — jelentem alássan, be vagyok osztva a menetbe. Hatkor indulunk. — Maga nem indul — mondta ideges türelmetlenséggel az ellenkezést elvből nem tűrő parancsnok, aki civilben gimnáziumi tanár volt és nagyot csapott a kerti asztalra, mintha a katedrán akarná bizonyítani az igazát valamelyik okoskodó maturánssal szemben. Kiss Berci elhallgatott. Fejét a vállai közé húzta és mérlegelni kezdte az eshetőségeket. Ogy vélte, nagy baj már nem lehet ebből a törökösdiből, hiszen nem mondta, hogy tud törökül, az meg igaz, hogy hiányos a török tudománya. A hiányosságnak meg különféle fokozatai lehetnek. Ha a parancsnok Intézkedésére tényleg kiemelik a menet századból, az mások dolga. Ami pedig a továbbiakat illeti, hát mafd csak lesz valahogy. Alig fél órával később megérkezett a parancs, mely szerint Ktss Bertalan közlegény a csapatkórházba lett beosztva, mint török tolmács. A század tehát nélküle indul a frontra, 0 pedig török tolmács lett. Menten neki látott, hogy bővítse ismereteitatörök nyelv tudományában. Nem nyelvtanból, szótárból, mert hiszen azt hamarjában nem szerezhetett. A török sebesültek között sündörgött nagy igyekezettel és a lehetőségek szerint a maga módján kezdett munkába. Cigarettát vett elő és az egyik sebesültnek nyújtotta. A noteszében pedig feljegyezte, mit jelent a cigaretta meg a gyufa törökül. Fél óra múlva már tudta, hogy a ló reggelt, leves, főzelék, fájdalom, ágy, kórház, séta meg miegymás, mit jelent a fura török nyelven. Az volt a tolmácsi teendője, hogy a reggelt orvosi vizit során az orvos és az ápoló mellett végigjárja azokat a betegszobákat, amelyekben a török sebesülteket helyezték el és magyarra fordítsa kívánalmaikat. Már amennyire fordításnak volt nevezhető ez a ténykedés, melyet nagy ügybuzgalommal, de annál kevesebb hozzáértéssel végzett. A szobába lépve természetesen törökül üdvözölte a sok felkötött karú, bicegő, bekötött fejű sebesültet, azok meg az elosztogatott cigaretták, kétszersültek ellenértékeként boldog mosollyal az arcukon üdvözölték a mindig jókedélyű magyar bajtársat, aki olyan nagy igyekezettel tanulgatta a nyelvüket. Szapora bőséggel ömlött ajkukról a szó. Kiss Berci pedig hümmögve, tömören válaszolgatott nekik. A különbségek úgy egyenlítődtek kl, hogy ők pontosan annyit értettek Kiss Berci szavaiból, mind az, a szapora török beszédből. Kiss Berci pedig olyan fontoskodva hallgatta a szóáradatot, mintha minden szót megértett volna. — Mii karattyol az istenadta? — fordult hozzá ax orvos. Kiss Berci nem késett a válasszal. — Nem bírja a gyomra a feketekávét, kéri, hogy ha lehetséges, úgy telet adjanak neki. — Feljegyezni — hangzott az orvosi utasítás. Naponta végigjárták a kórtermeket, minden ágy mellett megálltak. — Feljegyezni... feljegyezni.. . Másnap aztán tejet kapott az a sebesült, aki azt panaszolta az előző napi viziten, hogy a háta fáj a kemény derékaljtól, a másiknak kétszersültet adtak tea helyett, aki altatót kért, annak megengedték, hogy a kórházkertben üldögéljen a déli napsütésben, aki pedtg azt panaszolta, hogy elfogyott a rózsaszín tábori levelezőlapja, annak hashajtó jutott. Nagyobb baj azonban nem történt, mert akt párnát kapott feketekávé helyett, elcserélte azzal, aki a derekát fáflalta, aki pedig tejet kapott dupla kenyér helyett, átengedte a bajtársának. Vígan folyt a cserekereskedelem a sebesültek szobáiban és mindenki meg volt elégedve a törökbarát Kiss Bercivel, aki nagy jóakarattal gondoskodott róluk, de arról nem tehet, hogy a figyelmetlen szolgálatvezető minduntalan öszszecseréli a feketekávét a zsemlyével, és a teát a bakaprófunttal. Valamennyien jól jártak, legfőképpen pedig Kiss Berci, a tolmács, akit a törökösdi mentett meg a fronttól, sebesüléstől, a halál torkából. Két hónap se telt el azóta, hogy a csapatkórházba került és ott már összetalálkozott olyan sebesültekkel ls, akik az ő menetszázadával kerültek ki a harctérre és beszéltek azokról a bajtársakról, akik már sohasem térnek vissza. Kiss Berci egyre komolyabban vette a tolmács szerepét. Ott tartott már, hogy kacskaringós mondatokat is össze tudott eszkábálni. Több mint fél évig tartott vendégszereplése a csapatkórházban. Akkor szakadt vége a mesevilágnak, amikor a török sebesülteket elvezényelték a kórházból egy olyan alföldi kórházba, ahol Kiss Berci szerencsétlenségére hites török tolmács is volt. Bizony felmondási idő nélkül vezényelték vissza a csapattestéhez és alapos oka volt mondogatni magában, hogy akkor nevezték ki török tolmácsnak, amikor nem tudott törökül, és akkor vezényelték vissza, amikor már mint bírósági tolmács sem vallana szégyent. Eltöprengett azon is, hogy milyen furcsa játékszabályok szerint játszadozik az élet az emberi sorsokkal. Monoízlôy Dezső: 45 - Maguk feldúlták városainkat és falvainkat. Most mojd felépítik. Ha felépítették, mindenki hozamehet. - Ezt már hallottuk — kiáltotta valaki a sor végéről, de szavai belevesztek az általános hangzavarba. Az őrök a levegőbe lőttek. Rikácsoló parancsszavak hangzottak. A menet elindult, de újabb kiáltásra megtorpant - Álljanak ki a tisztek. Riadt tanácstalan mozgolódás támadt a sorokban. Sokáig nem jelentkezett senki. - Álljanak ki a tisztek. - Tudja milyen nap vant - kérdezte a mellettem álló. - Újév napja van. Tegnap volt szilveszter. Rémülten néztem rá. Koszos szakálla egészen az arcához fagyott. Az orrát legalább megtörölhetné — gondoltam. De lehet, hogy én is éppen így nézek ki. Két tiszt kilépett a sor elé, ezeknek még a rangjelzésük is megvolt. A páncélos hadnagyot messziről megismertem. Aztán néhányat, akik már letépték a csillagjaikat, a legénység taszigált ki maga közül. - Dögöljetek meg! — üvöltötte egy berekedt basszushang. A tiszteket libasorba állították. Két őr zsákot emelt le a dzsippről, az egyik kezében kanál volt és a tisztek markába szórt vele valamit. Kristálycukor volt Később még három, tiszt kiállt a sorból, de azok már nem kaptak a cukorból. - Disznóság — morogták többen — Kég itt sincs egyenlőség. — Ha felépítették mindazt, amit összeromboltak, hazamehetnek — ismételgette a dzsippes katona. Beszálltak az autóba és elrobogtak. Mi is elindultunk. Zúgott a fejem. Valaki úgy tudta, hogy a következő községben mi is kapunk ennivalót. De már nem is fájt az éhség, inkább a lábam hasogatott. Lehet, hogy az is úgy elfagyott, mint a kezem. — Még szerencse, hogy nincs nyár — biztatgatott az előttem bukdácsoló, várta, hogy válaszoljak valamit, de én csak a szürke havat bámultam. Néha nagyot loccsant a csizmám alatt. — Tudod miért? Nem tudod ugye? Ha nyár lenne, megrohadnánk. — Igy is megrohadunk. Szemrehányóan kapta hátra a fejét. Harag villogott a szemében. — Hát te igen, te megrohadsz. De én nem. Vedd tudomásul, engem vár a feleségem, meg a két kisfiam. Legszívesebben az arcába röhögtem volna. Ha várják, annál jobb. Úgy kell neki. Engem nem vár senki. Helyesebben nem is így van. De ezt az újabb gondolatomat a magam számára Is titokként kezeltem. — Te megrohadsz — csikorogták előttem a bakancsok. — Minden összedőlt — hangzott a fák felől. A legkülönösebb mégis az, hogy elhittem Gergelynek az egész mesét. Ria közelségében esteledett rám. Minduntalan mutogattam neki a kezem. S kezemfején két csontom kilátszott. El fogok rohadni, az a két gyermekes fogoly is megmondta. Ria azonban tagadóan rázta a fejét. Ha elindulunk, a táj visszanyeri eredeti alakját. Hógolyóvá változik, mellettünk gurul, elnyeli a templomtornyot, a fákat, a házakat, minket is elnyel, helyettünk pörgeti lépéseinket. Nagyon sokáig gurulhattam ebben a hógolyóban, mert amikor megállt velem, teljesen elvesztettem az időérzékemet. Nem is magamat, inkább a golyót kerestem, de csak egy folyót, rengeteg tankot és teherautót láttam. Ezek a sötét tárgyak tülkölve, ordítva, szirénázva belefúrták magukat a csendbe és amikor a közelembe értek, rikitóan tarkává változtak. — Úgy látszik egyenesen a víznek irányítanak - morogta közelemben az egyik fogoly. Nem éreztem félelmet. Egy óriás elefántnyájon belül sántikáltam. Ha az első elefánt átússza a folyót, én is átúszom. Később láttuk, hogy nem is keli úszni. Hatalmas kompok vártak ránk. Soronként ráterelték az elefántokat. Mindig kevesebben maradtunk a parton. Egész nap tartott az átkelés. A túlsó oldalon, mindjárt a város szélén drótsövények húzódtak. De csak hajnál felé nyitották ki a kapukat, addig kint vacogtunk az éjszakában. A kapuk előtt nagy bádogedényekben lerágott birkacsontok fehérlettek. Egymás után kapkodtunk a csontok után. Szopogattuk és próbáltuk keresztülharapni. — Az atyaúristenit, kitört a fogam — káromkodott egy vörösképű, nagy bajuszos férfi. Rézkobakra hasonlított. — Punktum, pász, rézpor — csámcsogtam az arcába - és önkéntelenül is elkezdtem röhögni. De aztán elsodródtunk egymás mellől, s hosszú barakszerű épületek felé tolongtunk. Mindegyik barak tele volt már foglyokkal, de azért mi is bepréselődtünk. Csattogó hangokra ébredtem. Ahogy felsorakoztunk a havas úton, az a bizonyos golyó újból gurulni kezdett. Az őrök számolgatása előbb ide-oda terelte, végül megindult egyenesen előre. Gurul a golyó, s már bent járunk a városban, a golyó miatt észre se vettem, hogy a járdán egy középkorú asszony lépeget, kis kosarat lóbál a karján. Csodálatos, hogy nem kergetik el az őrök. Kitartóan megy mellettünk, az én sorommal egymagasságban. Biztosan már régen kísérget, mert valamit magyaráz, mondja a szavakat. 46 mintha a kosarának beszélne, erősen fülelek, hátha megértek belőle valamit — ...Most az állomásra viszik magukat . .. Ott a vasutasoktól kaphatna civil ruhát... Próbáljon megszökni, érti? Lehet, hogy nem nekem mondja mindezt, de annyira zúg a fejem, hogy nem is akarok hinni a fülemnek, hátha mindez csak a hógolyóból visszhangzik felém. A hógolyóban pedig megfagynak a mondatok, akár a kezem, már egészen dagadt, az ujjaim karomszerűen a markomhoz görbültek. Tulajdonképpen már nem is érdekes, hogy mit beszél ez az asszony. Talán megbolondult. - ... Az állomáson bevagonírozzák magukat, aztán már nehezebb ... Kinek beszél ez? Őrségben tilos civil személyekkel szóba elegyedni. Tilos, tilos... Aki nem lép egyszerre ... Istenem, Ria, Ria megy mellettünk és én nem ismerem meg. Azért nem ismerem, mert húsz évet öregedett és porosztkendő van a fején. Persze, így inkább az anyámhoz hasonlít. - ... Van a kosaramban egy kenyér, ha a puskás kissé előbbre megy, akkor odaszaladok magához, fiacskám, el tudja ügyesen venni? A mama úgy látszik kimászott a nyúifüves hant alól. „Fiacskám..." De nem olyan egyszerű a dolog, nemcsak őröJc vannak, foglyok is vannak, tízen is várnak a kenyérre, mama ne hozza ide, el fogják venni tőlem, kicsavarják a kezemből, nem tudom begörbíteni az ujjaimat. A mama azonban most is olyan csökönyös, mint amilyen volt, míg élt. Három társammal is birkóznom kell, az egyiknek beleharapok a kezébe . .. — Fene a disznó pofádat, egyedül akarod megzabálni? Mindkét karommal magam elé ölelem a kenyeret. Nem merek beleharapni. Igy egészben talán jobban meg tudom védelmezni. (Folytatjuk.)