Új Szó, 1968. március (21. évfolyam, 60-90. szám)

1968-03-13 / 72. szám, szerda

T

isztaság és rend van a dobfichovicei gyermekotthonban. Minek is tagadnánk, az „újoncoknak" kezdetben elég szokatlan ez a környezet. A fegyelmet, a rendszeres étkezést eddig hírből sem ismerték. Az Iskolával is hadilábon álltak ... Még jó, hogy a sok srác játékidőben is kéznél van s nem kell értük az utcára menni, mint odahaza. Igaz, otthon, az más volt, egészen más. Szabadabbak voltak, mint itt, játszhattak amennyit csak akartak, és napestig csavaroghattak. Csakhogy akkoriban sok minden fel sem tűnt nekik, sok mindent természetesnek tartottak ... Am a kis gyermekek még nem képesek mindent felfogni, mi történik körülöttük. Talán Inkább megérzik, fogékony gyermeklelkükkel megsejtik a nénik jóindulatát, gondoskodását és szeretetükért — noha azt sem tudják talán mi az, hiszen nem volt még benne részük — szeretetet adnak ... Telnek-múlnak a napok. Lassacskán megszokják új otthonukat az „árvák", ahol nyugodtabb, biztonságosabb, rendszeresebb az életük, mint a zilált családi körben volt. Egyre kevesebbet gondolnak azokra az időkre, amikor még ez volt a csatakiáltásuk: — Anyu, éhes vagyok! És ez így van rendjén. A gyermekekkel törődni kell, csakúgy, mint a virágokkal, ha nem akarjuk, hogy tönkre menjenek. Enélkül Ferda és Klárka sem sokra vinné, persze csak akkor, ha anyunál és apunál maradtak volna. Szerencsére nem így történt... A

két gyermek — a fiú 14, a kislány 12 éves — bírósági határozat alapján került két évvel ezelőtt az otthonba. Igazság szerint az ötéves Pavelről ls jobban gondoskodtak volna itt, de tőle nem tudott megválni az anyja. Addig sírt és ígérgetett, míg hittek neki... Miért ragaszkodott a kisfiúhoz annyira? Ki tudja? Hiszen a vak is látja, nem sokat foglalkozott vele. Jövőre már iskolába fog járni a fiúcska, de egyelőre még beszélni sem tud. Értelmileg és testileg visszamaradt. Sokat betegeskedik. Szánalomra méltó látvány ez a gyerek, hiszen alig látszik idősebbnek három évesnél. A két nagyobbik is fejletlen. Már másodszor vannak Intézetben, mert először őket is vissza könyörögte az anyjuk. Akkor is ígérgetett, fogadkozott. hogy megjavul, törődni fog velük, csak még egyszer visszakapja őket... mert nem élhet nélkülük ... És az eredmény? Ferda, amikor haza került a gyermekotthonból, ott folytatta, ahol abbahagyta: az iskolában teljes két hónapig színét sem látták. A tankönyvel is elkallódtak. Ugyan kit érdekelt ez a csekélység? De a cigarettától már nem émelygett a gyomra a 12 éves fiúnak. És mert meleg ételt csak nagy ritkán látott, egyre azt sírta: — Anyu, éhes vagyok! Ügy segített tehát magán, ahogy tudott: lopott. A gyermekbanda többi tagja ls ezt tette. Miért lett volna éppen Ferda különb? Az anyja ezzel édeskeveset törődött, de az ls lehet, hogy nem tudott róla. Ezért kerütek vissza a gyerekek az intézetbe, a szociális gondozónő Intézkedésére, hogy megmentsék őket, hogy becsületes dolgozókat faragjanak belőlük. A

gyermekeiről való gondoskodás elmulasztása címén csupán az anya: Jaroslava aszszony ellen emelt vádat az ügyész. Az apát ebből a szempontból nem terhelte mulasztás. A jól kereső gépkocsivezető becsülettel ellátta családját, de az asszony a pénzt a gyerekel helyett cicomára, cukrászdára, de elsősorban kocsmázásra fordította. — Anyu, éhes vagyokl — sírtak a gyerekek, ám könyörgésük többnyire süket fülekre talált. Az éjszakai tivornyázás, mulatozás sokba kerül Jaroslavának. Az Idült alkoholistában nem ébredt fel a lelkiismeret, nem szánta meg gyermekeit, amióta... igen legkisebb gyermeke születése óta. A férje akkor talán joggal, talán Igazságtalanul megvádolta az asszonyt. Nem akarta elhinni neki, hogy a kis Pavel az 6 gyermeke. A tárgyalásra beidézett tanúk nem ls titkolták, mi a véleményük az örökké perlekedő házaspárAnyu, éhes vagyok! rôl. A férjet azonban nem vádolták. Rendes, dolgos embernek tartották, aki ha odahaza tartózkodik — igaz, erre a hivatásánál fogva ritkán kerül sor — főz, mos a gyermekekre, megeteti őket, sőt még az elhanyagolt lakást is kitakarítja. Mert Jaroslava asszony az ilyen „felesleges" munkát nem szerette, éjszakai kirándulásainak fáradalmait délelőttönként szokta kipihenni. — Ha cédának tart a férjem, megmutatom neki, hogy az is tudok lenni! — hajtogatta oktalanul és feltett szándékát nyilván nem esett nehezére beváltani. M

eg is szólták ezért a mindenre felfigyelő, mindent látó szomszédok, és messzire elkerülték az asszonyt. Féltek ls tőle, a gonosz, rossz nyelvéért. De a gyerekeket sajnálták. Olykor-olykor behívták magukhoz, melegedjenek a fűtött szobában, majd megmosdatták, megetették őket, mint a kis koldusokat. Még néhány téli holmi, fehérnemű is akadt a számukra, mert hiába, az emberek többnyire jószívűek. Pedig semmi szükség sem lett volna erre az adakozásra, hiszen nem koldusok, dehát az anyjuk ... Szerencsére ezek a borzalmak ma már visszavonhatatlanul a múlté. Van már anyukájuk, nem ls egy. A jóságos nénik az intézetben ugyan nem pótolják, nem is pótolhatják az édesanyát, de megértők. ízletes ételekkel kedveskednek nekik, ügyelnek rájuk és ami a fő: iskolai előmenetelüket is a szívükön viselik. A prágai bíróság az anyát gyermekeiről való gondoskodás elmulasztásáért feltételesen hathónapi szabadságvesztésre ítélte. Az ítélet végrehajtását azonban, tekintettel arra, hogy az asszony időközben munkaviszonyba lépett — takarítónői állást vállalt egy nagy üzemben — s ez a körül mény a bíróság szerint az első lépésnek tekintendő a javulás felé vezető úton, két évre felfüggesztette. V

an rá remény, hogy megváltozik és gondoskodni fog gyermekeiről? Hogy nem fogja folytatni a társadalom érdekeit veszélyeztető életmódját? Erre ma aligha adhatnánk vá laszt. Ahhoz azonban nem fér kétség, hogy gyermekei az otthonban jó helyen vannak, a társadalom gondoskodik róluk. KARDOS MARTA Egy konferencia két arca Megjegyzések a losonci járási pártértekezlethez 1

A losonci járási pártkonfe• rencia küldötteinek kezében ott a napi pártsajtó, amely az értekezlet napjaiban teljes nyíltsággal taglalta pártunk megújhodási folyamatának lényegbe vágó mozzanatait. Jelentések érkeztek más járások pártkonferenciáiról, ahol éles bírálat hangzott el a kerületi pártbizottság vezető titkára ellen, sok szó esett a legmagasabb pártszervek némely tagjainak konzervativizmusáról, leváltások követelménye hangzik, a Sejnaügy gyűrűzik ... Ebben a légkörben csendes oázisként hat a Pofana üzem kultúrházában lezajló tanácskozás. Nyíltságban, tárgyilagosságban nincs hiány. A nyugodt légkör magyarázatát a járás történetének ismerete adja meg. Mlg az erélyes megmozdulások országszerte az utóbbi évek politikai gyakorlatát veszik célpontul, addig épp ezek az utóbbi évek, amelyek általában a merev vezetési módszerek vontatott felszámolását jelentették, ebben a járásban a fejlődés évei voltak. A húsz évig beruházás nélkül maradt járásban épp az utóbbi években mozdult meg a fejlesztés. Míg pl. Prievidza városa nyolc év alatt 230 százalékkal növekedett, addig Losonc alig 50 százalékkal. És ez az ötven százalék épp az utóbbi két-három év eredménye. A losonci konferencián azonban az előbb vázolt „varázslat", idillikus kép egyszer csak megtört. A szavak Ismét csendesek és megfontoltak, a hangnem tárgyilagos. De a szavak tartalma már ellentmondásokat tár fel, a centralisztikus vezetési módszerek csökevényeinek túl lassú felszámolását bírálja. Gonda elvtárs, az Ipoly menti Téglagyárak igazgatója az irányítás gyakorlatában nagyobb centralizációt tapasztal, mint amilyen a régiben volt. Azt mondja, nemhiába neveztük a gazdaságirányítási rendszert „tökéletesítettnek", mert még tökéletesebben centralizáltunk ... Szabó Géza Panyidarócról arról beszél, hogy a falu egyetlen tömegszervezete sem működik megfelelően, pedig mennyi szó esett már a párt vezető szerepéről a tömegszervezetekben. Micsoda gépesítés az, ha évente új vetőgépeket kell venni, mert a „tavalyi" addigra elromlik? És beszél a téglagyár dolgozója, akinek, mint mondja, odaadták öt bíráló „kellemetlen" ember névsorát azzal, hogy amíg nem bocsátja el őket, nem emelkedik a fizetése... És felszólal a fülekl Kovosmalt igazgatója, akiről kevesen tudják, hogy a személyi kultusz idején 25 évre ítélték, s nyolc év letöltése után rehabilitálták: „Vissza kell nyernünk az emberek bizalmát; amelyet már-már elvesztettünk. Nincs talán annyi merszünk, hogy nevén nevezzük meg azt, aki Clementis kivégzését személy szerint okozta?" És felszólal Zátková elvtársnő: „Néhány ár rosszul megművelt földért az államügyész elé állítottak embereket, s ma vezető állami tisztségekben Sejna-féle hazaárulót lelünk föl? Ilyen gyakorlattal nem érthetek egyet Nem fizetődött kl számomra a múltban nyíltan kimondani véleményemet. De most nem tartok tőle, hogy nem fizetődik ki." ... És elénk tárul a PoTana textilgyár évek óta jóváhagyott, határozatokkal és Intézkedésekkel „biztosított" korszerűsítési terve, amelyet 8—10 éve Ígérget a pártszervezet a dolgozóknak, de felsőbb beavatkozásra még eddig sem mutathatott fel eredményt, s így az elvtársak igazmondásában jogosan kételkednek az emberek. „Nekünk ígértek, mi ígértünk, s mi maradtunk a hazugok" —• mondja Miil'er elvtárs. Az egyenlőtlen ért*'- itési lehetőségekről beszé zlatnól üveggyári pártszov / ;t küldöttje és kijelenti: ,Az SZNT alapjából az elmaradott vidékek fejlesztésére juttatott dotációkat nem lenne szabad a vezérigazgatóság rendelkezésére bocsátani, mert ennek nem csupán az elmaradott területeken vannak üzemei . .." Miért ez a változás? Hogyaa vált s „csendes öbölbfil" szökőár? Egyszeriben nem érvényes talán az, amit elsfi megjegyzésünkben mondottunk? Az utóbbi évek eredményei, a végre megindult fejládés miért nem késztet inkább hallgatásra, megelégedettségre? Egyszerűen azért van ez Így. mert a kommunisták nem a múlt alacsony színvonalához mérik a ma eredményét, hanem a lehetőségekhez, amelyeket a következetlen politikai és gazdasági gyakorlat kiaknázatlanul hagyott. Ippen ez az elégedetlenségük teszi kommunistákká őket. VILCSEK GÉZA Valameddig engem is rabul ejtettacsend, de hirtelen eszembe jutottak az iratok. Mindeti papír a sofőrnél maradt, ő tudja, hogy mit kell csinálni, ezt jól kitervezte Gergely, fő a bizalom; még van negyvenöt kilométerünk, ki tehet arról, hogy a sofőrt idő előtt eltalálja egy golyó. Talán mór nem is él. Felpattantom a helyemről és az őr elé léptem, ö azonnal elémszegezte a puskáját. Az egyik katona, oki közvetlenül mellettem ült az előbb, rámkiáltott. — Dij le te marha, mert keresztüllő. - A papírok, az igazolványok - dadogtam - bervn vannak o kocsiban ... Ketten leráncigáltak a földre. Aztán két másik jött a szobába és kivezettek az udvarra. Először azt gondoltam, hogy megtalálták a papírokat és most minden kiderült, de nem szóltak semmit, csak maguk előtt tereltek. Az udvar végén megálltunk. Az egyiknél villanylámpa volt, azzal rávilágított a csizmámra. Szép, hosszú szárú csizma volt rajtam. Rézkobak szerezte — „ettől még a sántáknak is szárnya nő" — magyorázta, amikor átnyújtotta. Az őröknek szemmel láthatóan tetszett a csizmám. Integettek, hogy húzzam le. Ügy látszik, ki akarják cserélni. De amikor harisnyában álltam, rámmordultak, s a szoba irányába hadonásztak. Igy félig mezítláb vonakodtam a havon elindulni. Valamelyik meglökött, akkor két-három tántorgó lépést tettem előre, majdnem orra buktam. Gyorsan kapkodtam a lábam, hogy át ne ázzon a harisnya, persze, mire a szobába értem, már csuroirrtzes volt a talpam. A mellettem ülők most rnťr némi szá41 nalommal nézegettek, mindegyiküknek volt bakancsa, sőt katonazsákjuk is. Ebben tudtam, hogy van váltás fehérnemű, kapca, miegymás. Én az enyémet a kaszárnyában hagytam. Nem számíthattam arra, hogy szükségem lesz rá. Valaki a földön ülők közül a mellem felé bökött. Kint az udvaron kigombolódott a köpenyem, s most előcsillant a bátorsági emlékérem. — Azt nyugodtan elhajíthatod. Legközelebb majd a gatyádat is lehúzzák. - Ezt csak úgy kaptam - kezdtem, de zavarodottan elhallgattam, úgyse tudom végigmagyarózni. Az őr nem szólt ránk, hagyta, hogy beszéljünk. - Hót persze, hogy csak úgy kaptad vágta rá egy öreg katona a sarokból és szomorkásán mosolygott hozzá - de most már dughatod az ülepedbe, a fogságban nemigen fog hiányozni. — Én nem estem fogságba, magamtól jöttem, én - Én is — bólintott rá egy nagy orrú baka. - Meg én is. - Meg én is. Ide-oda kapkodtam a fejem, láttam, hogy gúnyolódnak, önkéntelenül is a zubbonyom zsebébe nyúltam, mintha ott lettek volna az igazolványaim. De ott csak a nyílt parancs volt, meg az utolsó rekvirálásról egy összefirkált kimutatás. Ezeket is, ahogy elővettem, az őr kikapta a kezemből, több darabra tépte s a szeneskanna közelébe szórta. Akkor vettem észre, hogy ott már több széttépett papírdarab fehérlik. — Most már neved sincs komám — állapította meg a sarokban üldögélő öreg. — Magának sincs? — Nincs. Ez a rövid szó időtlenné tette a beszélgetésünket. Már nem is tudtam, hogy percek, vagy órák óta ülök a vizes harisnyában. De mégis órák lehettek, mert a harisnyám észrevétlen megszáradt. '..-*j»an hajnalodott. Egy szűk kis ablakon szürkés világosság bámult a csizmátlan lábamra. Aztán megzörrent az ajtó és négy fegyveres férfi jött be. Valamennyiünket kivezényeltek a ház elé. A harisnyámmal megint rá kellett tapossak a vizes hóra. Az első lépéseknél összevacogtak a fogaim. Aztán mintha csak a hóból nőtt volna ki, előttem foglyok hosszú sorát pillantottam meg, azok közé tereltek. Hármas sorokba kellett beállnunk. Néhányan a meztelen lábamat nézegették, de nem szólt senki hozzám, mindenki magóval volt elfoglalva. Az őrök le-fel szaladgáltak, s minket számolgattak. Ezt egyébként többször is megismételték. Köröttünk apró dombok emelkedtek, és ezek is mozogni látszottak, szekerek és lovak futkostak körbe-körbe. Megint úgy éreztem, hogy ezt már átéltem egyszer, talán a krónikás énekben, de nem, ez az élmény kartávolságnyi közelségben volt hozzám, a mellettem ácsorgó katona fokhagymaszagot lehelt az arcomba. Végre elindultunk. — Maga hová való? — kérdeztem a mellettem lépegető idősebb kotonától. Valamit morgott a bajusza alatt, nem értettem tisztán, de nem is voltom kíváncsi rá, inkább csak magamhoz akartam hangos szavakkal szólni. Abban reménykedtem, hogy a hangos szó szétrebbenti az álom fátyolát, becsukódik a krónikás ének. De nem csukódott be, tovább bukdácsoltunk a szikrázó hóban, s fönt a dombtetőkön tovább keringtek a száguldó kocsik. Itt-ott az út mentén kilőtt tankok, felborult autók és összedőlt házak romjai ágaskodtak. — Hová visznek? — Tudjo a rosszseb — hangzott mellőlem. De a kérdésemre mások is válaszoltak. Az előttem baktató magamkorú katona úgy tudta, hogy csak a következő községig megyünk, ott mindenkit igazoltatnak, s a közkatonákat azután hazaengedik. — De hisz nincs is igazolványunk?! — Nekem se. — Az már az ő gondjuk. A következő községben azonban meg se álltunk, s az utána következőben sem. Egyébként mind a kettőt bombotolálatok és ágyúgolyók rombolták szét. 42 A hátam mögött egy páncélos hadnagy énekelt, megismertem a paroUijáról. Mindig ugyanazt énekelte: „Ma este indulunk a frontra, búcsúzni jöttem kis Kató". Már legalább huszadszor ismételte. — A rangjelzését legalább letéphetné — mondták neki az én soromból. Tovább énekelt, azt hittem a válaszon gondolkozik. — A big ben harang most is úgyanúgy szól — mondta hosszú szünet után. — Kuss — ordított rá egy közlegény. —' Fogd be szádat, az anyád úristenit, A t ilyenek miatt vagyunk itt, ti vezényeltetek minket a frontra, ti parancsolgattatok, az ilyeneket elevenen kellene megnyúzni. De ez a hangos kiabálás is szétlobbant a havas tájban, semmi se maradt utána, a hadnagy csendesen és megszállottan dúdolt, szedtük a lábainkat, fák, utak, fák, utak és összedőlt házak váltogatták egymást. Embereket se láttunk sehol, egy pillanatig úgy éreztem, csak mi maradtunk meg a háborúból, foglyok és őrök. Ezentúl mór mindig igy fogunk menetelni. Talán nincs is vége ennek az útnak. Végigkanyarodik az összes sávokon és aztán kezdődik élőiről. Arra riadtam fel, hogy valaki kellemetlen rikácsoló hangon kiabál rám. Az egyik őr volt. A lábamra mutogatott és a puskájával hadonászott. Nem értettem mit mond, de ő megragadta a vállamat és kiráncigált a sorból. „Olj le" — hallottam. Engedelmesen letelepedtem az egyik hóbuckára. A foglyok közben tovább vonultak, az én soromat már el is vesztettem a szemem elől. Csak most láttam, milyen sokan vagyunk, szinte észrevétlenül szaporodtunk. Az őr RÍ azután visszajött és egy hatalmas gumicsizmát lóbált a kezében. Nem volt nehéz kitalálni, hogy nekem hozta. Sajnos a csizmában éppen úgy fázott a lábam mint mezítláb, addigra már a harisnyám JJJ. is teljesen szétrongyolódott a gyaloglásban. Majdnem a sor végére kerültem. (Folytatjuk)