Új Szó, 1968. február (21. évfolyam, 31-59. szám)

1968-02-08 / 38. szám, csütörtök

Szerkessze velünk az Uj Szót! ISMERD MEG HAZADAT! Nagy érdeklődésre tarthat számot hazánk szépséges tájainak és városainak bemutatása. Ezt én valahogy úgy képzelem el, hogy — képletesen szólva — valaki Aš-nál megfogja a kezem és csak Agcsernőnél engedi el. Mondjuk egy éven át hetente egy-egy várost ismernék meg régmúlt törté• nelmével, jelenlegi fejlődésével és távlataival. Rozsnyó József, Ipolyság Szeretnék olvasni hazánk történelmi nevezetességeiről. Véber Rózsa, Garamsalló Hiányolom azt, hogy a lap Losonc, Flilek, Rimaszombat és Rozsnyó környékével keveset foglalkozik. Ogy hiszem az itt élők élete ls érdekelné az olvasókat. Tőre László, Gömörsid Nem közölnék útleírásokat, ezzel szemben sokkal több hírt az ország minden tájáról. Özv. Töltésy Józsefné, Nagykeszi „Ismerd meg hazádat" címmel időközönként bemutatnám az ország egy-egy nevezetességét. Ez a belföldi turistaforgalmat is segítené. Kanizsa István, Losonc Igen vonzó témának Ígérkezne egyes országok — beleértve hazánkat ls — természeti szépségeiről, tájairól, Üdülőét kirándulóhelyeiről Írni. F a t a k y Albert, AjnácskŐ Szeretnék többet olvasni hazánk védett területeiről, növény- és állatvilágáról. Jó lenne ismertetni nagyvárosainkat is. Kobolka Noémi, Érsekújvár Ismerd meg hazádat címmel Időközönként egy-egy vidéket, várost, falut mutatnák be az olvasóknak. Nagy József, Párkány Érdemesnek tartanám, ha járásonként 4—6 jó tollú tudósítót sikerülne megnyerni, akik naponta rövid, friss jelentéseket küldenének a szerkesztőségnek hétköznapjaink történetéről. Gunylcs János, Zselíz Cgy hiszem, velein együtt a lap soksok olvasója szívesen fogadná, ha Országjárás címen lij rovat indulna, amelyben hazánk fürdőit (történetüket és gyógyhatásúkat), kirándulóhelyeit és természeti szépségeit ismertetnék. Bürsöly Ferenc, Neniesabony Riport-rovatunk magáévá tette olvasóink értékes javaslatait és ezeket beiktatja terveibe. Szerkesztőségünk foglalkozik a tudósítók hálózatának kiépítésével is, Reméljük, hogy az elkövetkező hónapok folyamán sikerül majd eltüntetnünk a „fehér foltokat" szerkesztőségi térképünkről s a jövőben több anyag Jelenik meg Losonc, Fülek, Rimaszombat és Rozsnyó környékéről is. A

zt mondják, Mohiban megállt az idő. Léván, a járási székhelyen egy hivatalnok kimondta a falu nevét, elgondolkozott, aztán legyintett. „Kihalófélben levő falu" — mondta. Valóban, Mohiban nincs kirakat-szövetkezet. Külföldi delegáció sem fordult még meg, mert a falu nem sok jóval dicsekedhet. Futnak innen az emberek, aminek eredményeként a község lélekszáma öt évtized alatt a felére csökkent. Az 1913-as kiadású lexikon még ezt írja: lakóinak száma: 980. Szabó Zoltán, a HNB-elnök ma kissé rezignáltán ezt mondja: csak ötszázharmincöten vagyunk. FOLKLÓR Czúdor Lajos, a kisbíró az öreg a szentek jóindulatával állapítja meg: ma van pálforduló. Nemsokára kijön a medve. Jobb lenne, ha bennmaradna ... A motorizált világban ma már kevesen filozófálnak így. Szinte üdítően hat. ahogy bizonygatja: ez az időjáráselőrejelzés a meteorológiai intézetek prognózisainál is megbízhatóbb. — Hogy történt? Miként fogyatkozott meg a falu? Lajos bácsi számol valamit az ujjain. — Anyámék tizenketten voltak testvérek. Nekem már csak egy testvérem volt. Aztán divatba jött az egyke. Vagy az egy se, hogy a föld egy tagban maradjon. — Élete legnagyobb eseménye? — Híres embert láttam: Kodály Zoltánt. Népdalt gyűjtött. Hallotta azt a nótát, hogy ... Hej, a mohi hegy borának húsz forint az ára? Kodály idejárt nótáért, mert Mohi olyan falu, hogy Itt száz évig se változott semmi. Talán azért, mert a falut csupa nemes ember lakta ... El sem hiszi a mai fiatal, hogy én életemben először kilencszáztizenötben voltam Léván. Az apám a nagy háború alatt népfölkelő lett. Hetenként kétszer jártam el hozzá. Az apostolok lován. Egyszer az egyik gazda kétlovas kocsin hajtott el mellettem: „Eljössz-e holnap kapálni, gyerek?" — kérdezte. — „Miért mennék?" — kérdeztem vissza. „Mert akkor felülhetsz a kocsiderékba". — Felült? — Fel. Mohi a várostól huszonhét kilométerre van ... Igen nagy távolság ám ezl Kilométerekben mérjük a falu és a világ közötti távolságot? Vagy években? A mohi ház — mind egyforma. Régi paraszt ritus szerint épült. Elől a tiszta szoba, aztán a konyha, aztán a többi szoba, majd a magtár, az Istállók és az ólak következnek. Ogy, ahogy az egykor célszerű volt. — Mi járatban van? — szólít meg egy fehér hajú parasztember. — Hááát, csak úgy járom a falut... — Nonol — mondja gyanakodva. — Ha nem kilencszázhatvannyolcat írnánk, azt gondolnám, hogy maga a végrehajtó. De hát szövetkezet van Itt. Abba nem megy végrehajtó. Ámbár ... ! Legyint az öreg. Én pedig megkérdezem: — A szövetkezet? — Van — kapom a kurta feleletet. Csak később teszi hozzá: — Nem csodálkoznék, ha betoppanna a szövetkezetbe a végrehajtó. — Magának mi a véleménye? — Azt azoktól kérdezze, akikkel én nem értek szót És az utca másik vége felé mutat, ahol meg is találom a szövetkezeti irodát. — Tudja mit? — szól az üzemgazdász. — Találkozzunk egy fél év múlva. Csak akkor nyilatkozom a szövetkezetről, ha már nem leszek itt... — Itthagyja? — Itt énl — mondja elszántan. Mert CSUPA NEMES EMBER furcsa falu Mohi. Nem értek szót az emberekkel. Különben se vagyok idevalósi ... — Hát az elnök? — Ö is máshonnan jár ide. — Az agronómus? — Ö is ... Egy szóval: valamennyi funkcionárius. — Mennyit fizetnek a tagoknak? — Munkaegységenként tizenhat koronát. De hogyan? Ogy, hogy az összes tartalékot kimerítjük. Hogy jövőre mi lesz, azt csak a jóisten tudja. Vagy még az se. De én jövőre már nem leszek itt. AMBÍCIÓ — Helyi vezető? Az is volt már, mióta szövetkezet lett a faluban? Az öreg paraszt legyint. — De még mennyit A fél falu volt már funkcióban. Talán az is a baj. Mert aki egyszer funkciós volt, az azt soha se felejti el. £s azt mondja: miért ne lehetnék megint funkciós? így aztán nem egyezik meg a falu. Végül idegeneket hoztak a nyakunkra. — Mikor volt a legjobb a szövetkezet? — Ézerkilencszázhatvanhatban. Amikor H. volt az elnök. Ő értett hozzá. Csak hát: szólj Igazat, betörik a fejed. Igaz, az ő fejét nem törték be, csak a fél falu megharagudott rá. A volt elnök jó mozgású, magabiztos tartású negyvenes ember. Azért írom, hogy „H", mert kikötötte: az ő neve ne szerepeljen az újságban. — Hogy szerezte az ellenségeket? — Egyáltalán nem volt nehéz. Könynyen észrevettem, hogy anyagilag igen rosszul áll a szövetkezet. Egy eset a sok közül: az egyik funkcionáriusnak a fuvart kiszámláztattam: „Mit jelentsen ez?" — kérdezte az Illető. — Pontosan azt, amit a számlán látsz! — mondtam neki. Másnap már nem köszönt. Évek óta megszokta, hogy a szövetkezet neki mindent ingyen csinál. A tagságnak ls szóvá tettem sok mindent. így szereztem az ellenségeket. Egy évig voltam vezető, aztán lemondtam. Az alatt az év alatt mégis megvalósítottam egy kicsit az elképzeléseimből ... Munkaegységenként tizenhat koronát fizettünk, és még a biztosítási alapba is átutaltunk egy takaros összeget. Részben az idén is abból fizetnek ... — És amit nem sikerült megvalósítania? — Az a régi álmom. A tanulást. Ennek a falunak úgy is az az eredendő bűne, hogy nem került ki innen tanult ember. Először azért, mert a háború után 1948Ig nem voltak magyar iskolák. Aztán meg azért, mert az áttelepültek nem tudtak megegyezni az őslakosokkal abban, hogy kit küldjenek tanulni. Valaki az én jelentkezésemet is „megfúrta". Azt mondták: kuláklistán volt az apja. — Kuláklistán volt? — Azon. Mert ötvenegyben lámpással keresték a kulákot. Húsz hold földünk volt. Az egész család azon dolgozott. KORRUPCIÓ Persze, korrupció — kicsiben. A falu nagyságához mérten. Az ilyen faluban azonban nincs titok, az emberek egymás fazekába látnak. — Van itt egy helyi funkcionárius, aki a legnagyobb takarmánylnség idején se hajtotta legelőre a növendékmarhát, mert a felesége a munkaegységet az etetésért kapta — mondja az egykori elnök. — Sok mindent mesélne a munkaegységek nyilvántartása — mondta még H. — Csak utána kellene nézni. De hát ki nézzen? A funkcionáriusok is más had, meg a falu lakossága is más had. — Én már rég beláttam, hogy nyolc elemivel az elnber nem sokra megy. Tanulni kell... Ezt az egykori elnök mondja. Tehát ő már rádöbbent, ő már pontosan tudja, hol szorít a csizma. — Sír az ember lelke, ha körülnézek a szövetkezeti majorban. Itt olyan dolgokkal is találkozik az ember, amilyennel sehol máshol az országban. Például a fejőket is darab után fizetik. Amióta ezt bevezették, felére csökkent a tejhozam. EMLÉKEK Terméketlen a mohi föld? Vagy mivel magyarázható, hogy a község hátrafelé megy? Egy régi gazdaember — egykor tízholdas kisparaszt — Így emlékezik fiatalabb éveire: — Emlékszem, 1938-ban egy hektányl területről 55 mázsa búzát takarítottam be. De a legkifizetődőbb itt mindig az állattenyésztés volt, mert takarmány tömérdek termett a mohi határban .. . A régi statisztikák azt bizonyítják, hogy Mohi régebben semmiben sem maradt el a környékbeli falvak mögött. Egykét évtizede azonban furcsa változások mennek itt végbe. A község mintha egyik lábbal a múlt századba lépne viszsza, a másikkal pedig csak igen óvatosan araszol előre, hogy elérje a mát. Alapos gazdasági elemzések biztosan megmutatnák, mit és hogyan kellene a mohi határ kilencszáz egynéhány hektárján termelni. Az viszont elemzés nélkül is nyilvánvaló, hogy a szövetkezetet olyan emberre kellene bízni, aki nem átutazó vendégnek érzi magát a faluban. Ez, persze, nem csupán egy felsőbb — járási — elhatározás eredményeként valósul meg. A mohiaknak is mindkét lábbal a XX. századba kell lépniük. TÓTH MIHÁLY TÁVOLSÁGOK forró szerelmű. A hangja, mint a csalogányé,.. Beleszerettem ... Halálosan .., Ügy ahogy mondom: halálosan... máig érőn ... Apám elé álltam, hogy feleségül veszem Juliskát. Rámszokadt, mint az égzengés, villámokat szórt a szeme, s azt mondta, a nagyfejszével hasít ketté, ha ki nem verem a fejemből! Rendben van — állt belém a makacs harag —, ha Juliska nem, akkor soha senki! Megfogadtam, be is tartottam. Hát így maradtam egyedül egész életemre . .. Közben Juliska férjhez ment a szomszéd faluba egy suttyó, semmi kis emberkéhez. Két gyereket szült. A fia katonatiszt, a lánya meg tanítónő... A fiút egy kissé a magaménak érzem, hiszen Juliskát egy-két héttel a lakodalma előtt még én ringattam az ölemben ... Nem beszéltem én erről soha senkinek, de valahányszor láttam a fiút szálfa termetével, hanyag tartásával, mindig meglódult a szívverésem: Istenem, valóban az én vérem csörgedezik benne!? Hát valahogy így vált csendes, de szenvedélyes izzássá az egész életem. Nem tudtam kitörni önmagamból, valami fogva tartott. Gyávaság? Gyengeség? Nem tudom ... Negyvenháromban meghalt az édesanyám. Negyvennégy őszén apám is. Agyvérzésben. Tragikus hirtelenséggel hagyott magamra a háború nehéz évében. Közeledtek már az oroszok, s én egyedül álltam a gazdasággal, megrokkant lelkemmel, az egész pocsékba ment, elrontott életemmel. Aztán jöttek a háború utáni nehéz évek. Mindenki számára nehéz volt az akkori helyzet, de az én számomra talán a legnehezebb ... E

gyszeriben osztályellenség lettem. Elvették mind a három házamat. Nagyon fájt, hogy egyet sem hagytak meg. A birtokot nem sajnáltam. Az állatok egyik felét elhajtották a németek, megmaradt részét meg az oroszok. Amúgy is mindenemet széthurcolták, mihez kezdhettem volna egyedül, puszta kézzel a százhúsz hold földdel? Semmihez. A szövetkezet alakulásakor (ölajánlottam a birtokomat. A szemembe röhögtek: mit akarok én fölajánlani, hiszen nincs semmim! Mint kulákot és háborús bűnöst elítéltek, mindenemet konfiskálták oz állam javára. Kezembe is nyomták róla a végzést: hivatalos papírt hivatalos bélyegzővel. Igy váltam én a falu legelesettebbjévé. Akkoriban jött hozzám Fél Imre, a volt szegények legszegényebbje. Azt mondja: „Kedves Bárányi úr, adjon nekem öt ezer koronát kölcsön, lovat akarok venni"! Mikor azt mondtam, hogy nincs egy megveszekedett vasam se, örökre elátkozott. Nem hitte el a szerencsétlen, hogy nálánál is szegényebb lettem. Megalakult a szövetkezet. Engem nem vettek be. Pedig semmi mást nem akartam, csak dolgozni, mert valósággal éheztem. Sokszor megtörtént, hogy két napban csak egyszer ettem. Nem kellettem a szövetkezetbe, mert rámfogták, hogy csak közéjük akarok furakodni, hogy bomlaszthassam a tagságot, meg hogy szabotálhassam a termelést. A régi ivócimborák lesütött szemmel mentek el mellettem. Az ő szégyenük engem égetett a legjobban. Csak egyetlen egy is ha akadt volna köztük, aki kiáll mellettem és szót emel: elvtársak, ne hagyjuk éhen veszni azt a szerencsétlen embert, adjunk neki lehetőséget, hogy dolgozhasson, megkereshesse a mindennapiját. Hiszen ha megpróbál zavart kelteni, majd az orrára koppintunkj... Nem szólt senki. Mintha megnémultak volna... Mit tehettem, mit mondhattam ezek után nagy nagy elkeseredésemben? Szidtam az Úristent, a világot, átkoztam a rendszert. Címeres ökör lettem volna, ha az ellenkezőjét teszem, nem igaz? Hiszen nem akartam én semmi mást, csak tengetni a nyomorúságos életemet. .. Persze, hogy mondtam mindent. Többek között azt is, hogy nekem ezerszer jobb volt a régi világ, mert más dolgozott rám, s mindenem megvolt. Arra azért büszke voltam, hogy senkinek sem rugdostam meg a szegénységét soha. Még a legrosszindulatúbb ember sem foghatta rám a faluban, hogy embertelen voltam. Elismerem, hogy gazdag voltam, hogy fenn hordtam a fejem, de kérdem én: ki lett volna másmilyen, ki tett volna másképpen az én helyemben!? Dolgozni, dolgozni akartam, semmi mást! V

égül aztán dolgozhattam a szövetkezetben. Nem tagként, de az már egyre ment. Fizetést, gabonát kaptam. Fellélegezhettem, emberibb módon élhettem. Higgye el, kérem, nagyon nehéz volt a kezdet. Vénülő fejjel kellett fizikai munkához látni. Eleinte alig bírtam magam hazavonszolni a határból. De nagyon akartam. A munkában egyenértékű akartam lenni a többiekkel, a volt cselédeimmel, napszámosaimmal. Titkon talán még több is. Lassanként aztán szertefoszlott körülöttem a bizalmatlanság fojtogató légköre. Megértették, észrevették az emberek, hogy nincsenek ellenséges szándékaim, még csak vezetői pozícióra sem törekszem, pedig lett volná hozzá tehetségem. Látták az emberek, hogy becsülettel helytállók a munkában, légyen az bármi, nem nyafogok, még csak nem is panaszkodom. Maguk közé fogadtak. Talán közhelyként hangzik, mégis kimondom: végre elérkezett az az Idő is, hogy teljes értékű emberként, emelt fővel mehettem végig újra a falu utcáján ... A fizikai tevékenységen túlmenően nagy magányomban kellett valami lelki elfoglaltság, lekötöttség is. Eleinte olvasgattam. Sokat. Es nem csak a klasszikusokat, a mai irodalmat is megszerettem. Minek tagadjam, ha egyszer úgy volt. Aztán — hogy divatos szóval éljek - a sakk lett a hobbym. Gimnazista koromban jó sakkozó voltam. Szerettem, mert logikus gondolkozásra késztetett, s ugyebár egy jogásznak nagy szüksége van a logikára. Vettem hát sakk-készletet, s összeolvastam annyi szakirodalmat, hogy az országban talán senki többet. Ha hiszi, ha nem, a világversenyek nagy játszmái közül többet betéve tudok lépésről lépésre ... Nem szaporítom a szót, a többit már maga is tudja. A faluban megalakítottam a sakk-kört. Sok fiatallal megszerettettem ezt a nemes vetélkedést. Úgy gondoltam: inkább a sakktábla fölött töltsék szabad idejüket, mint féldeci mellett a kocsmában. H

iggye el, kérem, nagyon büszke vagyok, hogy az egyik tanítványom ma mór országos hírű sakkozó ... Büszkeség?... Talán helytelen is a megfogalmazás. Jó azzal a tudattal eltávozni, hogy valamicskét azért mégis tettem, hogy valamit hagyok magam után. Igaz, nem sokat, de mégis valamit. Hiszen a hétköznapok apró kalapácsütései formálják az emberiséget, a világot. S higgye el, kérem, aki őszinte szívvel, igaz hittel fogja meg a kalapács nyelét, törjön bár követ, seperjen utcát, faragjon szobrot, tanítson gyereket, gyógyítson, muzsikáljon - az előtt le a kalappal, az nem élt hiába... Kérem ... nagyon szépen kérem, így írja meg! Megírtam ... Köz»,."3dom ... Azót<i már Bárányi úr eltávozott közülünk. Végakarata szerint jeltelen sírba temették...